Dán népmese

Egyszer volt, hol nem volt... Volt valaha régen egy király meg egy királyné. Egyetlen gyermekük volt, egy szépséges királykisasszony. Ez a királykisasszony még igen aprócska lány volt, amikor édesanyja halálos betegségbe esett. Mikor a királyné érezte, hogy már csak rövid ideje van hátra, magához szólította a királyt, és így szólt hozzá:
- Kedves jó férjem! Nyugodtan halok meg, ha megígérsz valamit. Ha csak tudod, minden kérését teljesíted a lányunknak, akármit kér is tőled.
A király megígérte, és a királyné rövidesen meghalt. A király sokat búsult érte, mert igen szerette, s ha nincs az egyetlen szem leánykája, talán még utána is hal bánatában. E lányka volt özvegy életének egyetlen vigasza; soha egyetlen kívánságát meg nem tagadta volna. Ezzel aztán kicsit el is kényeztette a királykisasszonyt; de nagyobb baj nem lett a dologból, mert kedves, szófogadó, derék természetű lány volt.
A királyi kastélytól nem messze ódon udvarház állt, egy gróf özvegye lakott benne egyetlen leányával; ez valamicskével idősebb volt a királykisasszonynál.
 Kemény szívű, önző, akaratos teremtés volt, de okos, akár az anyja, és semmiféle színleléstől sem riadt vissza, ha arról volt szó, hogy megtalálja a számítását. Anya is, lánya is egyre csak azon törték magukat, hogy a királykisasszony kedvére tegyenek, úgyhogy már szinte meg sem tudott lenni nélkülük.
Az özvegy grófné éppen ezt akarta. Egy szép napon kioktatta a lányát, és az aztán nagy sírás-rívás közt elmondta a királykisasszonynak, hogy el kell válniuk egymástól, mert anyjának valamilyen távoli országba kell költöznie. A királykisasszony riadalmában nyomban a grófnéhoz szaladt, és könyörögni kezdett neki, ne utazzék el, ne vigye el tőle a lányát. A grófné azt mondta a királylánynak:
- Kedves gyermekem, egyetlen mód van rá, hogy országotokban maradjunk:
ha édesapád, a király, elvesz feleségül.
A királykisasszony sietett édesapjához, a királyhoz, és kezdte kérlelni szép szóval, könyörgéssel: vegye feleségül az özvegy grófnét, mert ha nem, azok világgá mennek, o pedig elveszti egyetlen barátnőjét, és előbb-utóbb halálra búsulja magát érte. Addig sírt, addig esengett, míg a király végül beleegyezett a kívánságába. Megülték a lakodalmat. Így lett a grófnéból a királylány mostohája. Ezzel aztán egyszeriben vége lett a szíveskedésének is. Most már egyéb gondja sem volt, mint gyötörni a mostohalányát. Mindent megvont tőle, saját édeslányát meg tejben-vajban fürösztötte. A grófkisasszony sem törődött a királylánnyal, legföljebb annyit, hogy ahol érte, bántotta, s ahol tehette, borsot tört az orra alá. A király hamar észrevette ezt. Búsult miatta, mert nagyon szerette a lányát. Egy napon aztán magához hívta a lányát, és így szólt hozzá:
- Szegény leánykám, azt hiszem, legjobb lenne, ha elmennél a háztól, kiköltöznél a szigetre a nyári kastélyomba. Ott békén hagynának, nyugalomban élhetnél. A királykisasszony megfogadta a tanácsot, mert odahaza már úgysem bírta volna gonosz mostohaanyja és komisz mostohatestvére örökös zaklatását. Kiköltözött hát néhány udvarhölggyel a szigetre, ott éldegélt a nyári kastélyban. A királykisasszony szépséges hajadonná serdült a szigeten. Mindenkihez jó volt, emberhez, állathoz egyaránt, mindenki szerette. Hanem igazán, szívből sosem volt boldog, mindig csillapíthatatlan sóvárgás emésztette valami jobb után, mint amit itt a földön találhat. Apja egy szép napon azzal köszöntött be hozzá, hogy búcsút venni jött, mert hosszú hónapokra el kell utaznia a királyok gyűlésébe. A királykisasszony mindig bús volt, s most a hír hallatára még jobban elbúsult. A király szerette volna egy kicsit földeríteni.
Tréfásan azt mondta hát neki: majd körülnéz a tanácsra gyűlt királyfiak és lovagok közt, hátha talál köztük vőlegénynek valót.
- Köszönöm, édesapám - felelte a királykisasszony. - Ha a Zöld Lovaggal találkozol, üdvözöl heted őt a nevemben, és megmondhatod neki, mennyire kívánkozom már utána; mert rajta kívül senki más nem válthat meg a szenvedéseimtől. Szegény lány nem gondolt semmiféle lovagra, hanem csak a temetőre gondolt, a zöld sírhalmokra, mert már egyéb vágya sem volt, mint hogy meghaljon.
A király azonban mindebből semmit sem értett. Megígérte, hogy átadja az üdvözletét, mihelyst találkozik a Zöld Lovaggal, azzal elbúcsúzott, és útnak indult a királyok gyűlésére. Sok fiatal lovag sürgött-forgott ott, de olyan nem, akit Zöld Lovagnak hívtak volna. Véget ért a gyűlés, mindenki hazatért, hazaindult a király is. Egyszer egy erdőben lovagolt a kíséretével. A fák ritkulni kezdtek: ott álltak az erdő közepén, hatalmas tisztás szélén. A tisztáson nagy konda vaddisznó legelt, s nem is voltak egészen vadak, mert éppen csak sípolni kellett nekik egyet, és azon nyomban engedelmeskedtek a pásztoruknak. Ez a disznópásztor zöld vadászruhában, zöld dombon üldögélt. A király odaküldött a kondáshoz, s megkérdezte tőle, ki a gazdája, és kié a jószág.
- Ez itt mind a Zöld Lovagé- felelte a kondás. A király fölfigyelt a szóra. Azonnal a lánya jutott eszébe. Most már ő maga rúgtatott oda a kondáshoz, hogy megtudakolja tole, ott lakik-e valahol a közelben a Zöld Lovag.
- Nem - felelte a disznópásztor -, messze lakik innét, arra keletnek. De ha ebben az irányban továbblovagoltok, találkoztok egy másik pásztoremberrel, az majd megmutatja nektek az utat.
A király kíséretestül továbbügetett kelet felé. Harmadnap ott álltak megint egy tisztás szélén. Hatalmas gulya legelt ott, csupa bölény meg jávorszarvas, azokat is zöld vadászruhás pásztor őrizte. A király megkérdezte tőle, kié a jószág.
- Ez itt mind a Zöld Lovagé - felelte a pásztor.
- Hol lakik a Zöld Lovag?- kérdezte a király.
- Messze keletnek - hangzott a válasz. - Ha arrafelé tovább lovagoltok, eljuttok hozzá.
Mentek tovább, s harmadnap megint egy tisztásra értek. Töméntelen sok jószág legelt ott, szarvasok, szarvastehenek, őzek meg nyulak; közbül egy dombon itt is zöld vadászruhás pásztor. Odalovagoltak a vadászruhás pásztorhoz, megkérdezték tőle, ki a gazdája, kié az erdő kié a tisztás, kié a jószág.
- Itt minden a Zöld Lovagé - felelte a pásztor. - Már nem vagytok messze a kastélyától, még egynapi járás az erdőn át, és odaértek.
Még egy napot lovagolt hát a király kíséretével; akkor nagy kastély tűnt elébük, az is csupa zöld volt, úgy belepte a falait s még a tetejét is a borostyán.
Amint a kastély felé lovagoltak, szolgák, inasok és lovászok siettek feléjük; azok is, akárcsak a tisztásokon a pásztorok, tetőtől talpig zöldben. A népes személyzet tisztelettel fogadta őket, s bevezette a kastélyba, jelentve urának, hogy ennek meg ennek az országnak a királya érkezett köszöntésére. Erre aztán maga a Zöld Lovag is előjött. Szép, sudár ifjú volt, ó is zöldben, mint egész népe. Szíves szóval üdvözölte a királyt és kíséretét, s mindjárt asztalhoz ültette, s gazdagon megvendégelte őket.
Az asztalnál azt mondta a király a Zöld Lovagnak:- Messze laksz, és tágas a birodalmad. Jókora kerülőt kellett tennem,hogy megtaláljalak, és eleget tehessek a lányom kívánságának. Amikor a királyok gyűlésébe indultam, arra kért, adjam át köszöntését a Zöld Lovagnak, és mondjam meg neki, mennyire kívánkozik már utána, mert rajta kívül senki más nem válthatja meg szenvedéseitől. Mondhatom- folytatta király-, nagyon furcsa megbízatásvolt, de a lányom okos is, jó is; ráadásul megígértem édesanyjának a halálos ágyán, hogy egyetlen gyermekünknek soha semmilyen kívánságát sem tagadom meg.
Azt felelte erre a Zöld Lovag:
- Szomorú szívű a te lányod, és bizonyosan nem énrám gondolt, hiszen engem hírből sem ismerhet. Nyilván a zöld sírhalmokra gondolt a temetőben, mert nem remél egyebütt békességet, csak a sírban. De talán én is enyhíteni tudom a lelke fájdalmát. Vidd el neki ezt a könyvecskét, és kérd meg, hogy ha nagyon elszomorodik, nyiss aki naplementekor a keletre néző ablakát, üljön oda az ablakba, és olvasgasson ebből a könyvből. Megkönnyebbül tőle majd a lelke.
Ezzel átadott egy zöld könyvecskét a királynak. A király belenézett, de egy szó nem sok, annyit sem bírt elolvasni benne, mert olyan betűkkel írták, amelyeket nem ismert. Fogta hát a könyvet, megköszönte a Zöld Lovagnak vendégszeretetét és szíves jóságát, aztán útnak indult. Mentek, mentek, hét álló napig lovagoltak a Zöld Lovag zöld erdőiben, míg végül a járt útra fordultak. Azon aztán már hamarosan hazajutottak. Amikor a király legközelebb megint kihajózott a királykisasszonyhoz a szigetre, elvitte neki a zöld könyvecskét. A királykisasszony csodálkozott azon is, amit apja a Zöld Lovagról mesélt. Még aznap este, mihelyt apja eltávozott, kitárta a keletre néző ablakot, kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett. Ismerte a betűit, s minden szavát megértette, bár nem az anyanyelvén írták. Csupa vers volt benne. Ahogy az első verssort elolvasta, hallotta, amint a vízen végigborzol a szél; a második sorra megmozdultak a fák koronái; a harmadikra az udvarhölgyek lehunyták szemüket, és álomba merült a kastély körül is minden.
 Amikor a negyedik sort is elolvasta, berepült az ablakon madár képében a Zöld Lovag. Megrázta tollait, visszaváltozott szép, sudár ifjúvá, kedves köszöntéssel üdvözölte a királykisasszonyt, és kérte, ne féljen, mert ő a Zöld Lovag, nála járt a király,ő küldte vele a zöld könyvecskét. Azért jött el, mert a verssel a királykisasszony idehívta. A királykisasszony nyomban nagy bizalmat érzett iránta, és kiöntötte neki a szívét. A Zöld Lovag vigasztalni kezdte, és oly megértően, oly szelíden szólt hozzá, hogy a királykisasszony egészen megnyugodott.
- Eztán - mondta a Zöld Lovag-, valahányszor kinyitod a könyvet, és elolvasod az első verset, mindig úgy lesz, ahogy ma este történt: a szigeten mindenki álomba merül, kivéve téged, én pedig megjelenek, akármilyen messze lakom is tőled.
Még azt is hozzátette, hogy valahányszor csak látni kívánja, mindig szíves-örömest eljön hozzá. Most azonban el kell búcsúzniuk: csukja be szépen a könyvet, és térjen nyugovóra. Abban a szempillantásban, hogy a királykisasszony letette a könyvet, a Zöld Lovag eltűnt, az udvarhölgyek pedig azonnal fölébredtek. A királykisasszony lefeküdt, és egész éjjel
a Zöld Lovaggal álmodott. Másnap, mikor fölkelt, mintha újjászületett volna: a szíve könnyű volt, a lelke boldog. Sohasem látták még ilyen frissnek, vidámnak. Ez napról napra így ment, a királykisasszony egyre jobban érezte magát. Arca megszínesedett, kipirult; tréfálkozott, nevetgélt, mindenki csodálkozott rajta, mennyire megváltozott. A király azt mondta, valóban jót tett neki a Zöld Lovagtanácsa, a friss esti levegő, meg a könyvecske; a királykisasszony pedig ráhagyta. Senki sem tudta, hogy minden áldott este megjelent a Zöld Lovag, és sokáig
beszélgettek egymással. A harmadik látogatás alkalmával a lovag aranygyűrűt adott a lánynak, és eljegyezték egymást. Még három hónapot várniuk kell, mondta a Zöld Lovag. Csak a három hónap leteltén állhat apja elé, és kérheti meg a kezét. Ám akkor mindenképpen feleségül veszi, és hazaviszi a kastélyába.
Idő közben a királykisasszony mostohaanyja is értesült róla, hogy a lány, aki addig csupa bánat volt, nemcsak meggyógyult, hanem vidám is, amilyen sosem volt még. Igen csodálkozott, s még jobban bosszankodott rajta, mert mindig azt hitte, halálos sorvadás emészti a királykisasszonyt, amibe előbb-utóbb belehal, s akkor aztán saját édeslánya lesz az ország örököse. Kiküldte hát egy napon komornáját a szigetre: szimatolja ki, oka lehet a csodálatos változásnak.
Másnap a komorna visszajött, s jelentette úrnőjének: a királykisasszony attól lett olyan egészséges, hogy minden este az ablakba ül, ott szívja a friss levegőt, s közben olvasgat egy könyvecskéből. Ennyit mondhat, egyebet nem, mert az éles esti levegő úgy elálmosította, hogy ott helyben elaludt, akárcsak az udvarhölgyek, akik váltig panaszkodtak, hogy ettől a nagy levegőzéstől köszvényt kapnak, a királykisasszony meg egyre frissül, egyre gyarapszik tőle. Másnap a királyné a lányát küldte át a szigetre. Harmadnap visszajött a lány. O sem tudott többet mondani, mint a komorna, mert őt is elfogta az álom, mihelyt a királykisasszony olvasgatni kezdett az ablakban.
- Jól van - mondta a mostoha -, úgy látszik, magamnak kell mennem.
Át is hajózott a szigetre, és nagy mézes-mázosan egyre arról beszélt a királykisasszonynak, milyen boldog, hogy ilyen jó egészségben látja. Közben alattomosan, fortélyosan megpróbálta
kifaggatni, de a világon semmit sem bírt kiszedni belőle. Akkor aztán odament ahhoz a keletre
nyíló ablakhoz, melynél a királykisasszony esténként olvasgatni szokott; jól szemügyre vette, de semmi különöset nem talált rajta. Jó magasra volt a földtől, aligha lehetett onnét megközelíteni. Igaz ugyan, hogy a falon borostyán futott föl az ablak körül. Azon kapaszkodnék fel valaki? A királyné elővette az ollóját, bekente erős méreggel - mert mindig hordott magánál mérget
- s aztán hegyével fölfelé a párkányra erősítette, de úgy, hogy a borostyán levelektől ne lehessen észrevenni.
Eljött az este. A királykisasszony a nyitott ablakba ült, és olvasni kezdett, a királyné meg váltig igyekezett ébren maradni. De hiába erősködött: mire a királykisasszony a vers harmadik sorához ért, pillája elnehezült, és úgy elaludt, mint a bunda. Vele mind a többiek: az udvarhölgyek, a cselédség, sőt a sziget lakói is. Máris megjelent madár alakjában a Zöld Lovag. Senki sem látta, senki sem hallotta, egyedül csak a királykisasszony. Arról beszélgettek, hogy már csak egy hét hiányzik a három hónapból: ha az is letelik, a lovag odaáll a király elé, és feleségül kéri tőle a királykisasszonyt. Hazaviszi kastélyába, a nagy erdei birodalom kellős közepére, ott fognak élni boldogságban, szeretetben. így beszélgettek, aztán a Zöld Lovag gyöngéden búcsút vett mátkájától, ismét fölvette madár alakját, és kiszállt az ablakon. De olyan alacsonyan szállt, hogy a lomb közé rejtett olló fölhasította a lábát. A madár fájdalmasan fölkiáltott, de máris eltűnt. A királykisasszony riadtan fölugrott, kiejtette kezéből a könyvet, s ő maga is fölsikoltott. A sikoltásra mind fölébredtek, a királyné is, az udvarhölgyek is. A királykisasszonyhoz futottak, körül vették, és aggódva faggatták, mi történt.
- Semmi - felelte ő tétován. - Csak elszundítottam, és nagyon rosszat álmodtam, attól ijedtem meg.
Kiverte a láz, ágyba kellett fektetni. A királyné meg az ablakhoz surrant, hogy eltüntesse az ollót. Látta, hogy véres; gyorsan a tokjába tette, eldugta a köténye alá, és gyorsan hazatért a királyi palotába. A királykisasszony aznap éjszaka le sem hunyta a szemét, és még másnap is nagyon gyönge volt. Estefelé azonban mégis fölkelt, azt mondta, friss levegőre vágyik, és kiült az ablakba. Kinyitotta könyvecskéjét, és olvasni kezdte. A vízen végigborzolt a szél, a fákon megmozdult a lomb, a szemek álomra csukódtak, de a Zöld Lovag nem jött el.
Így ment ez napról napra. A királykisasszony pirospozsgás arca sápadni kezdett, vidám kedve elborult, szíve-lelke megszomorodott; egyre sorvadt, apja nagybánatára, mostohája titkos örömére. Egy nap aztán ott sétálgatott a kastély kertjében a szigeten, de már ettől a kis mozgástól is úgy elfáradt, hogy meg kellett pihennie. Leült egy padra, és sokáig üldögélt szomorú gondolataiba merülve. Egyszer csak egy holló szállt feje fölött a fára, s utána egy másik; beszélgetni kezdtek egymással, és a királykisasszony fölfigyelt, mert minden szavukat megértette.
Azt mondta az egyik holló:
- Siralom nézni ezt a szegény királykisasszonyt,ahogy már csak hálni jár belé a lélek, és halálra emészti magát a kedveséért.
- Úgy bizony - felelte a másik holló. - Pedig egyedül csak o tudna segíteni azon, akit a királyné ollója megmérgezett.
- Hogyan?- kérdezte az első holló.
- Egyszerűen - felelte a másik. - Mérget méreggel kell gyógyítani. Odaát a király udvarában, a csűrtől nyugatra van egy gödör, a gödörben egy nagy kő, az alatt egy sikló a kilenc kicsinyével. Ha ezeket a királykisasszony megszerezhetné, és abból három nap egymás után levest főzhetne a kedvesének, mindennap három siklóból, megmenthetné. Egyébként azonban nincs számára segítség.
Alighogy beesteledett, a királykisasszony kiosont a kastélyból, lelopakodott a partra, ott elkötött egy kis csónakot, és átevezett a királyi palota udvarába. Megtalálta a csűrtől nyugatra a gödröt és benne a követ; azt nagy nehezen elhengerítette: ott volt alatta a kilenc kis kígyó.    Szerencsésen összeszedte őket, bekötözte a kötényébe, és már haza sem ment, hanem elindult egyenest arrafelé, amerre az édesapja járt, a királyok gyűléséről jövet.
Ment heteken át, hónapokon át, magas hegyek közt, sűrű erdőkben, míg végül föltűnt előtte a csupa zöld kastély, melyben a Zöld Lovag lakott: halálos ágyán feküdt. Hiába hívtak hozzá orvosokat a világ minden tájáról, nem tudtak segíteni rajta. A királykisasszony egyenesen a konyhába ment, és megkérdezte, nem állhatna-e be szolgálónak. Nincs az a munka, amit ne vállalna, szívesen mosogat, törölget, mindent megtesz, amit kívánnak, csak engedjék meg, hogy ott maradjon. A szakács beleegyezett a dologba, és hamarosan megkedvelte a leányt - olyan ügyes, szorgalmas, igyekvő teremtés volt.
Egyszer aztán így szólt a szakácshoz a konyhalány:
- Ma meg kell engedned, hogy én főzzem az úrnak a levest. Tudok sütni-főzni; sose félj, nem lesz baj belőle. Mindent magam akarok csinálni. A szakács ráállt a dologra, a királykisasszony meg belefőzött három siklót a levesbe, melyet a Zöld Lovagnak föltálaltak. A lovag megkóstolta a levest, ízlett neki, mind egy csöppig megette. Azon nyomban leesett a láza, nem beszélt már félre, kezdte magát egészen jól érezni. Hívatta a szakácsot, megdicsérte, amiért ilyen jó levest főzött, és meghagyta, hogy másnapra is ilyet készítsen.
      A szakács örült is, de félt is, hogy kitudódik a dolog, és neki abból nagy baja lesz, mert szigorú parancs volt, hogy a Zöld Lovag ételét egyedül csak neki szabad megfőznie, senki másnak. Most már maga kérte meg a szolgálót, készítse el gazdájuk másnapi levesét. Úgy is lett, s attól a levestől a beteg annyira magához tért, hogy az orvosok nagy ámulatára fölkelt az ágyból. A híres doktorok sehogy sem tudták megmagyarázni a gyors gyógyulást; azt mondták, végre használt a sok orvosság, amit hónapokon át etettek a beteggel. Harmadnap megint a konyhalány főzte a levest; belefőzte a megmaradt három siklót.
     A Zöld Lovag, alighogy az utolsó kanalat lenyelte, olyan jól érezte magát, mintha soha nem is lett volna semmi baja. Fölugrott az asztaltól, és maga sietett a konyhába, hogy köszönetet mondjon a derék szakácsnak, aki jobb doktornak bizonyult a híres orvosoknál.
 A szakács azonban éppen nem volt a konyhában. A Zöld Lovag belépett, és nem találta ott, csak a konyhalányt, amint a tűzhely mellett mosogatott. Ránézett, azon nyomban megismerte, és egyszeriben azt is sejtette, kinek köszönheti a gyógyulását. Magához ölelte a királykisasszonyt, és így szólt hozzá:
- Te mentetted meg az életemet!
A királykisasszony egyet sem szólt, csak mosolygott nagy boldogságában. Másnap megtartották a zöld kastélyban a menyegzőt, és a nagy erdőbirodalom kellős közepén máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.