Tanzániai népmese


Az elefántok kutat ástak maguknak. De odamentek a páviánok is, ittak a kútból, és összepiszkolták a vizet. Másnap reggel az elefántok ismét inni akarnak a kútjukból, de a víz undorító, piszkos. A gyerekek pityeregtek:
-- Vizet kérünk! Szomjasak vagyunk! Vizet, vizet!
Apjuk, az öreg elefánt azt mondta, ássanak egy másik kutat, okosabbat nem tehetnek. Aztán majd meglátják, bepiszkítják-e azt is a páviánok. Úgy is történt. Megásták az új kutat, ivott ki-ki, amennyi jól esett neki, aztán hazamentek. Igen ám, de a páviánoknak se kellett a régi kút mocskos vize. Ott leskelődtek az új kút körül, és mikor látták, hogy senki se őrzi, odatódult az egész majomsereg, teleitták magukat jó, friss vízzel, aztán megfürösztötték benne a kölyköket. Másnap ismét jönnek a szomjas elefántok, még közel se érnek a kúthoz, már érzik a bűzét. Megint mocskos a víz. Ebből ugyan nem iszik, akinek drága az egészsége. A kis elefántok keservesen sírtak.
-- Szomjan halunk, ha vizet nem kapunk! Vizet! Vizet!
Apjuk, a csorda véne, csitítgatta őket, hogy ne jajgassanak, lesz mindjárt másik kút. Jóval odébb mély gödröt ástak, éppen jó helyen, mert csakugyan tódult fel a víz a mélyből, a kicsik örömére. Színig telt a gödör friss, tiszta vízzel. Amikor eleget ittak, a legnagyobb fiú azt mondta az apjának:
-- Tudod mit, apám? Állítsunk őrt a kúthoz. Valamelyikünk maradjon itt, és zavarja el, aki mindig bepiszkítja a vizünket.
Az apjának tetszett a dolog, és mindjárt megtette nagy fiát kútőrzőnek. Ő meg szépen hazaballagott a többiekkel. Kisvártatva gyanús lármát hall az elefántfiú. "No -- gondolta --, most legalább megtudom, ki a kútmocskoló. Elbújok itt a fa mögött, és meglesem, aztán elzavarom. " Valóban a páviánok jöttek, de a szemfüles páviánkölykök meglátták az őrt. Felmásztak a fákra, és fülsiketítő lármát csaptak a feje felett. Ordítoztak, rikácsoltak, ugattak, csaholtak, még gallyakat, köveket is hajigáltak. A kútőrző elefántfiú nagyon megijedt, mert senkit sem látott, így el nem tudta gondolni, ki lármázik olyan rettenetesen. Szaladt egyenesen haza az apjához. A páviánkölykök is leugráltak a fákról, és lelkendezve mesélték a szüleiknek, hogy a kutat egy roppant nagy valaki őrizte.
-- Ott van még? -- kérdezték az öregek.
-- Nincs már, elszaladt -- mondták a kismajmok. Erre a páviánok megint ugyanúgy tettek, mint már kétszer. Jót ittak a kútból, aztán bepiszkították a vizet. Ezalatt az elefántfiú is elmesélte apjának, mi történt:
-- Egyszer csak jönnek azok a nagy valakik, akik a kutunkra járnak, és olyan rettenetes lármát csapnak a fejem felett, hogy azt hittem, menten megsüketülök. Bizony megijedtem, szaladtam onnan.
-- No de fiam, hiszen te magad mondtad, hogy őrizni kell a kutat. Milyen őr az, aki elhagyja a helyét? -- dorgálta az apja.
-- Mondom, apám, hogy rettentő nagy ember volt. Menj csak te magad kutat őrizni, majd meglátom, mit teszel, ha te is meghallod azt a szörnyű lármát.
Másnap az öreg elefánt őrködött a kútnál. Víz alig volt már a gödörben, a páviánok mind kiitták, csak a sok mocskot hagyták ott az elefántoknak. Az öreg leereszkedett a földre, és kényelmesen elnyúlt, várakozott. Jöttek is hamarosan a szomjas páviánok. A kicsik megint előreszaladtak, és mikor látták, hogy van valaki a kútnál, megint felmásztak a fákra, és olyan lármát csaptak, amilyet csak tudtak. Az öreg elefánt megijedt. "Ejnye -- gondolta magában --, a fiú nem hazudott. Rettentő erejű népség lehet, ha ilyen veszekedett lármát tud csapni ott a magasban." Uccu neki -- szaladt ő is haza. Még útközben is hallotta az ordítozást, ugatást, rikácsolást a feje felett, de látni nem látott senkit. Amikor hazaért, azt mondta a maga népének:
-- Nem tudtam meglesni, kik lehetnek, akik a kutunkra járnak, de annyi bizonyos, hogy töméntelen sokan vannak és nagyon erősek. Nem lehet másképp, ha inni akarunk, új kutat kell ásnunk.
De a borjak unták a sok kútásást, inkább el akartak vándorolni arról a vidékről jó messzire, ahová a kútmocskolók nem tudják követni őket. Így is tettek. Mentek, mentek, amíg egy bővizű folyóhoz nem értek, ott letelepedtek. Azon a vidéken pedig, ahonnan eljöttek, mind elapadtak a kutak. Hiába mennek a páviánok a kútra, hiába akarnak inni, nincs mit. Üres az egyik gödör is, üres a másik, harmadik is, egy csepp víz nem sok, annyi sincs az alján.
-- Itt szomjan veszünk -- mondják. -- Keressük meg azokat az ügyes kútásókat, gyerünk utánuk!
Igen ám, de az elefántok most már elhatározták, hogy ha oda is utánuk jönnek a kútmocskolók, megverekszenek velük. És csakugyan. A páviánok követték a nyomukat, és egyszer csak odaértek a folyóhoz. Megint rettentő lármát csaptak a fák tetején, ám az elefántok most nem futamodtak meg. Sokan voltak, és úgy gondolták, ha összefognak, elbánnak a kútmocskolókkal, akármilyen nagyok és erősek is.
-- Kár volt elmenekülni előlük -- mondták. -- De most aztán megmutatjuk nekik!
Megtámadták őket, és el is csípték a vezérüket, a legvénebb páviánt. Az öreg ordítozott, jajveszékelt, még ravaszkodni is próbált.
-- Jobban teszitek, ha eleresztetek -- mondta az elefántoknak. -- Van egy csúnya sebem, és ha megöltök, megbetegedtek.
-- Hol a sebed, mutasd -- parancsolta az egyik elefánt. Mire a pávián a vörös hátulját mutatta neki. Az elefánt meg, ahelyett hogy eleresztette volna, jól elfenekelte. Most aztán volt miért ordítson, hiszen a csupasz hátsó részét náspángolták, ahol a legérzékenyebb volt.
-- Addig ütlek, amíg meg nem ígéred, hogy más ivóhelyet kerestek magatoknak -- mondta az elefánt. -- A miénknek pedig közelébe se merészkedjetek!
-- Jó, de hová mehetnénk inni? -- óbégatott a pávián. -- Ott, ahol eddig jó vizet találtunk, egy csepp nem sok, annyi sincs, minden gödör kiszáradt.
-- Nem bánom, még azt is megteszem, hogy odavezetlek arra a helyre -- ígérte az elefánt, és úgy is tett. Elvezette a páviánokat a Jaida folyóhoz, ahol aztán letelepedtek, és ha bepiszkították az ivóvizet, hát a magukét mocskolták össze. Az elefántok pedig attól fogva békében lehettek, jó friss folyóvizet ihattak, valahányszor megszomjaztak.

Tanzániai népmese


Ez a két állat csúnyán összeveszett, mégpedig egy ház miatt. Az történt, hogy egy szép napon, amikor a földimalac nem volt otthon, a humbuja beköltözött az üres házba, mintha a sajátja volna. Jön haza a földimalac, és látja, hogy valaki van ott. Beszól haragosan:
-- Hé, ki vagy? És hogy kerülsz az én házamba?
-- Csak úgy bejöttem -- feleli a humbuja, másik nevén varacskos disznó.
-- Gyere ki! -- mondja a ház gazdája.
-- Nem megyek, dehogyis megyek ki az esőbe -- feleli a varacskos.
-- Eredj haza a saját házadba!
-- Nekem nincs házam.
No, a földimalac most már igazán megharagudott, és így fenyegette:
-- Márpedig ha én bemegyek, meghalsz, annyit mondok!
A humbuja erre meggondolta a dolgot, és azt mondta:
-- Békés természetem van, nem szeretem a galibát. Ha mindenáron azt akarod, nem bánom, kimegyek.
Úgy is tett. De csuromvíz lett a szakadó esőben, hát újra bekéredzkedett.
-- Hadd menjek be a házadba. Csak éppen addig leszek benn, amíg esik.
A földimalac beeresztette. De mihelyt elállt az eső, már tessékelte is kifelé a hívatlan vendéget.
-- No, elállt az eső. Most már hordd el magad!
-- Idehallgass, barátom -- kezdte most a humbuja. -- Tetszik nekem ez a te házad. Éppen ilyet kívántam magamnak. Szívesen itt maradnék.
-- Mit beszélsz? -- fortyant fel a földimalac. -- Kié ez a ház? A tiéd vagy az enyém?
-- A tiéd, persze hogy a tiéd -- felelte a varacskos. -- De nekem is elég tágas. Ha akarod, adhatok valamit érte.
-- Ugyan mit? Nem úgy nézlek, mint akinek van miből házat vennie.
-- Most egyszerre nem tudnám kifizetni, az igaz. De apránként megfizetném az árát.
-- Ne locsogj már annyi haszontalanságot! Hordd el magad, azt mondom! Ha még sokat lármázol itt a fülembe, agyoncsaplak és kész.
-- Megyek már, barátom, nem látod, hogy megyek, csak ne mérgelődj! -- dohogott a humbuja, és végre elhordta az irháját. De nem állt el a szándékától, hogy megszerzi magának a földimalac jó házát. Egyenesen a rokonaihoz sietett. A sündisznó unokatestvére volt. Annak is, meg az egész humbuja atyafiságnak elmesélte, micsoda jó házat talált.
-- Csak egy baj van -- panaszolta --, hogy akié a ház, nagyon kemény legény, nem tanácsos belekötni.
-- Kemény, nem kemény, mi meg sokan vagyunk -- mondták a rokonok. -- Együtt majd csak elbánunk vele. Gyerünk, zavarjuk ki a házából!
A sünök azonban nem akarták elhamarkodni a dolgot.
-- Bolondok vagytok -- mondták. -- Hogy bántok el vele, mikor benn van a házában? És hogy akarjátok elvenni a házát? Tán bizony megveszitek tőle? Miből, szeretnénk tudni?
-- Egyszerre nem tudjuk kifizetni, igaz, de ha szépen megkérjük, talán beleegyezik, hogy apránként fizessük ki.
Így már a sünöknek is tetszett a terv, és felkerekedett az egész soknépű család, mentek a földimalachoz. Beszóltak neki:
-- Eljöttünk hozzád, mert nincs ennivalónk, tőled akarunk kérni.
-- Magamnak se sok, ami a házamban van -- felelte a földimalac. -- És úgyis tudom, hogy nem ezért jöttetek. Más dologban jártok.
-- Nem, nem -- füllentettek amazok. -- Ennivalót akarunk kérni, más dolgunk nincs veled.
De amikor a földimalac kijött a házából, megmondták, az igazat.
-- Idehallgass, barátunk. Add nekünk ezt a jó kis házat! Adunk érte valamit neked, ha kívánod.
-- A házam nem eladó -- felelte a földimalac.
-- Hallod, hogy nem ingyen akarjuk. Adunk valamit érte.
-- Mit adnátok, mikor nincs semmitek? Hagyjatok békén!
Sehogy sem boldogultak egymással. A sünök erre összedugták a fejüket, és pusmogtak-suttogtak:
-- Mit csináljunk, ha egyszer nem akarja nekünk adni a házát. Verjük el, talán azzal megpuhítjuk?
A humbuja, aki az egész dolgot elkezdte, ijedten csitította rokonait, hogy még csöndesebben suttogjanak, mert ha a földimalacl meghallja, mit forralnak ellene, rájuk ront és szétveri őket, amilyen kemény legény.
-- Te meg nagyon is ijedős vagy -- mondták a sünök. -- Eriggy odább, ha félted a bőröd. Mi bizony elverjük őkelmét, ha a szép szóra nem hallgat.
-- Csak addig várjatok, míg én elmegyek innen -- kérte őket a humbuja, és eliszkolt. De amikor úgy látta, hogy elég messze van tőlük, megállt, és onnan figyelte, mi történik. A sünök meg közben kieszeltek egy gonosz cselt: úgy tesznek, mintha elálltak volna szándékuktól, és mikor a földimalac már bement a házába, nagy csomó száraz füvet hordanak az ajtó elé, és meggyújtják. Aztán, ha már megégett vagy megfulladt odabenn, kényelmesen elfoglalják a házát.
A legöregebb sün odament a földimalachoz , és így szólt hozzá:
-- Látjuk, barátom, hogy nem tudunk megegyezni. Erővel meg nem zavarhatunk ki a házadból. Eredj be, most már békén hagyunk.
-- Megyek is, ti meg hordjátok el magatokat -- mondta a földimalac, és bebújt az ajtón.
Egy öreg humbuja, mintha akkor jutna eszébe, utána szólt:
-- Várj csak, valamit elfelejtettem. Tudunk egy jó orvosságot, amivel megvédjük a házadat. Ha akarod, idetesszük az ajtód elé, és akkor senki se zaklat többet a házad miatt.
-- No, ha tudtok ilyen orvosságot, az jó lesz – mondta a földimalac. Az öreg meg azt mondta a fiataloknak:
-- Szedjetek sok-sok száraz füvet fiaim, és hozzátok ide.
 Én majd leöntöm orvossággal, hogy a barátunk ezentúl biztonságban legyen a házában. Mikor a száraz füvet odahordták az ajtó elé, meggyújtotta. A földimalac egyszer csak érzi, hogy nagyon is nagy a hőség a szobában, meg a füst is csípi a szemét. Fogta hát magát, másik ajtót kapart hátul a háza túlsó végén, és kiszökött.
-- Most már látom, kifélék, mifélék vagytok -- mondta a sünöknek meg a humbujáknak.
 -- Gonosz népség. Miért akartatok megégetni, mi?
-- Dehogyis akartunk megégetni -- hazudta egy vén humbuja. -- Magad is láthatod, hogy semmi bajod nincs: Beletettük az orvosságot a tűzbe, hogy ne ártson neked.
" Vagy úgy -- gondolta magában a földimalac. -- Akkor majd szavatokon foglak." Hogy megbosszulja magát, ő is cselt eszelt ki:
-- Akkor most menjen be egyikőtök a házamba. Hadd lássam, használ-e az orvosság? Ki tud-e jönni úgy, mint én. Az ostoba népség lépre ment. Beküldtek egy varacskost a házba, száraz füvet hoztak, és nagy hókuszpókusszal meggyújtották. Mikor a tűz kialudt és a füst eloszlott, a földimalac azt mondta, bemegy, megnézi, él-e még odabenn a humbuja, vagy megégett. Egy perc múlva kihozta, lábuk elé dobta a halottat. Felzúdult erre az egész atyafiság.
-- No megállj! Bepanaszolunk a szultánnál! A te bűnöd, hogy a testvérünk meghalt! A földimalac nem ijedt meg. Azt mondta:
-- Az előbb még verekedni akartatok. Tessék. Kész vagyok megverekedni akár valamennyiőtökkel egyszerre. Csakhogy azoknak elment a kedvük a verekedéstől. Most már, úgy látták, okosabb, ha bíró elé viszik a dolgukat. És mentek a legfőbb bíróhoz, aki nem volt más, mint az elefánt.
-- Felséges szultán -- így kezdték, és meghajoltak előtte. -- Azért jöttünk hozzád, mert meghalt egy testvérünk.
-- Hogy halt meg? -- kérdezte a szultán. -- Beteg volt talán?
-- Nem, nem volt beteg. A földimalac rágyújtotta a házat.
-- Mért tette ezt? -- kérdezte a legfőbb bíró. -- Hadd hallom, milyen peres ügyetek volt egymással? Most nyomban elküldök érte és idehozatom, hogy őt is meghallgassam. Elküldte egyik szolgáját, az orrszarvút a földimalacért. Amikor megjelent előtte, kikérdezte, amint igazságos bíróhoz illik:
-- Igaz, hogy tűzzel elpusztítottad egyik állattársadat?
-- Igaz, szultán -- felelte a földimalac.
-- És miért tetted ezt?
A földimalac erre töviről-hegyire elmondott mindent, majd a végén hozzátette:
-- Igaz, hogy benn égett a szegény, mert nem tudott másik ajtót kaparni magának, de mondom, nem én kezdtem a perpatvart.
-- Ha békén hagynak, felőlem békében élhettek volna. Te igazságos bíró vagy, nem is ellenkeztem, mikor az orrszarvú értem jött, készséggel követtem, és megjelentem előtted. Most, hogy mindent tudsz, dönts belátásod szerint, megnyugszom az ítéletedben. Az elefánt egyszer sem szakította félbe, és mikor végighallgatta a földimalac védekezését, kimondta az ítéletet:
-- Nagyon kemény legény vagy te, földimalac. És ha állattársaid félnek tőled, az rendjén is van. De ezentúl nemcsak magadnak fogsz házat építeni, hanem azoknak is, akik nem értenek a házépítéshez, mivel ilyen nagymester vagy. És ezentúl békesség legyen közöttetek, azt mondom! Ha meghallom, hogy valamelyiktek perpatvart, viszálykodást kezd, szigorúan, nagyon szigorúan megbüntetem!