Finn népmese

Volt, hol nem volt, de valahol mégis volt egy rengeteg nagy erdõ, annak a kellõs közepén egy kis házikó, abban lakott egy õsz öregember a legény fiával. Nem volt szomszédjuk semerre, csak egy kis feketerigó család, amely ott fészkelt a közelükben. Sokszor kérte a legény az apját: engedje meg, hadd lõjön le legalább egyet közülük, de az öreg szigorúan megtiltotta, nehogy hozzájuk merjen nyúlni. Elment egyszer az öregember, hogy rõzsét szedjen a tûzre; fogta magát a legény, hátára vette a nyilát, s ment leskelõdni a rigók után. Nem soká várakozott, felreppent egyszerre egy közülük, kilõtte a legény utána a nyilat, s hát el is találta szegényt. De a madár nem halt meg, csak a lábát találta a nyílvesszõ, s bukdácsolt tovább nagy keservesen, hogy eltûnjön a legény elõl. Utána futott a legény, utol is érte, de hiába kapkodott, a rigó mindig kifordult a keze közül, s vergelõdött tovább. Kergette, kergette sokáig a legény a madarat, már maga sem tudta, hol jár. Dél ideje volt, mikor elindult, s most már estére hajlott az idõ. Megmérgelõdött, hogy semmiképp sem bírta megfogni a rigót, hátat fordított neki, s elindult visszafelé.
Igen ám, de amint körülnézett, a legnagyobb sûrûség vette körül, sehol egy ismerõs fa vagy bokor, amely megmutatná hazafelé az utat. Bolyongott összevissza egy darabig, de látta, hogy ilyen sötétben ugyan soha meg nem találja a hazavezetõ utat, szertenézett hát, hogy nem lát-e valamerre házat, ahol eltölthetné az éjszakát. De bizony az után is hiába nézegetett, nem talált még csak egy nyomorult putrit sem.
Mind hidegebbre fordult az idõ, didergett szegény legény, hogy majd megvette az isten hidege, hát egyszerre csak szörnyû farkasüvöltést hall, s éppen mellette rohan el egy varázsló, nyomában egy sereg farkas. Nosza, lekapja a legény az íját, belelövi a nyílvesszõt a legelsõ farkasba, hogy rögtön szörnyethalt ott helyben.
A többinek se kellett egyéb, rohantak, ahányan voltak, annyi felé. Hej, hálálkodott a vén varázsló a legénynek, hogy megmentette az életét, s kérdezte, mi járatban van errefelé.
—Én bizony hazafelé tartanék, urambátyám — felelte a legény —, de sehogy se találom meg ebben a sötétben az utat.
—Sose búsulj, fiam — mondotta a varázsló —, gyere az én házamba ma éjjelre, tudom, hogy elfáradtál, s
megéheztél eddig!
Megköszönte a legény illendõképpen a varázslónak a meghívást, s szépen megindultak a varázsló háza felé. Ott a legény rögtön belebújt egy ágyba, s abban a szempillantásban úgy aludt, mint a bunda. A varázsló, amint a legény behunyta a szemét, ismét visszament az erdõbe, s magára hagyta vendégét. Alig lépett ki az ajtón a házigazda, szaladt be a vén szolgáló a legény szobájába, kezdi rázogatni, kiabál a fülébe, hogy ne aludjék, mert nagy veszedelemben van az élete.De azt úgy rázhatta, üthette, ahogy akarta: ha egy percre ki is
nyitotta a szemét, a másik pillanatban újra behunyta, s aludt tovább, mintha semmi se történt volna. Reggel hazajött a varázsló, ételt-italt kér a szolgálótól, s mondja, hogy a legényt is költse fel, de az bizony most is csak úgy aludt, mintha sohase akart volna felébredni. No, a varázsló nem sokat törõdött vele, ment megint vissza az erdõbe vadászni, s mikor hazatért, maga próbálta felrázni a fiút. Rázhatta, ahogy csak bírta, abba ugyan nem tudott lelket verni. Otthagyta megint magára, s ismét elment vadászni.
Alighogy kitette a lábát, felébredett a legény, hamar felöltözködött, s kiment a konyhába. Ott elkezdett beszélgetni a vén szolgálóval, de bezzeg mikor ez megtudta, hogy az életét mentette meg a varázslónak, egyet sem mondta többet, hogy meneküljön innen, hanem azt tanácsolta, hogy ha a varázsló megkérdezi, mivel hálálja meg a jóságát, kérje el tõle azt a lovát, amelyik legelöl áll az istállóban.
Nemsokára haza is tért ismét az öreg varázsló ebédelni, s mikor elkészülnek, megkérdi a legénytõl:
—No, fiam, most mondd meg, mivel ajándékozzalak meg azért, hogy megmentetted az életemet.
—Add nekem azt a lovadat, amelyik legelöl áll az istállóban — felelte a legény.
—Ó, édes fiam, ez a legjobb lovam, ne kívánd, hogy éppen ezt adjam neked! Van még elég jó lovam, amelyik egykettõre hazavisz téged.
De a legény egyre csak azt a lovat kívánta; mit tehetett egyebet a varázsló, hát odaadta neki. Mikor elõvezették a lovat, a varázsló elõvett egy citerát, egy hegedût s egy sípot, odaadta a legénynek, s mondta:
—Neked adom ezt a három hangszert, fiam; ha veszedelembe jutsz, kezdj játszani a citerán, ha senki nem jön segítségedre, húzzad a hegedût, s ha akkor se segítenek rajtad, fújj bele a sípba.
A legény megköszönte a három ajándékot, aztán illendõen elbúcsúzott, s elvágtatott a lovon. Alig mentek
egy-két mérföldet, megszólalt a ló:
—Édes gazdám, minek térjünk vissza a te kunyhódba? Apád úgyis eldönget, inkább menjünk, barangoljunk egyet a világban. Tetszett ez a tanács a legénynek, mert bizony jó hosszúra nõtt már, de világot semmit se látott. No, mindjárt el is indultak, s egy-két nap múltán a király városába értek. De bezzeg elállott szeme-szája a csudálkozástól minden embernek, aki ezt a gyönyörûszép állatot látta! Elvitték a hírét
a királynak is, az is kíváncsi lett szörnyûmód, s mikor megnézte a lovat, úgy megkívánta, hogy ígért fût-fát a fiúnak, ha nekiadja. Gondolkozott a legény, de mielõtt éppen válaszolt volna a királynak, fülébe súgott a ló:
—Ne adj el, édes gazdám, semmi pénzért, hanem mondd azt a királynak, állítson be engem az istállójába, s majd meglátja, hogy az õ lovai éppen olyan szépek lesznek, mint én. Örült ennek a király, s rögtön be is állította a lovát az istállóba, ott a ló megevett egy csomó zabot, s hát lássatok csudát: a vén, göthös igáslovak, amelyek eddig alig tudták felemelni a sovány lábukat, úgy dobogtak, dobrokoltak, mintha fel akarnák rúgni az egész istállót, s olyan szépek lettek, hogy a király nem gyõzte csodálni õket.
Bezzeg az öreg kocsist ette a méreg s a bosszúság, hogy õ akármennyit is kínlódott a lovakkal, mindig olyanok voltak, mint a hét sovány esztendõ, s most, mióta ez a legény eljött a lovával, egykettõre így kiépültek-szépültek. Nem is volt nyugta többet, folyton árulkodott a legényre, hogy így meg úgy, ezt meg azt mondta, ezt csinálta, de mondhatott akármit, a király nem is figyelt az árulkodásra.
Egyszer csak azt találta ki a gonosz kocsis, hogy a legény azt mondta: õ tudja, hol van a király kedves lova,
amelyik már régen elveszett, soha hírét-nyomát nem találta senki. Szeget ütött ez a király fejébe, s mert igen szerette a lovát, felhívatta a legényt, s mondta neki:
—Hallod-e, te legény, ha három nap alatt meg nem találod a lovamat, halálnak halálával halsz meg!
Elszomorodott a legény erõsen, mikor a király parancsát meghallotta, de nem szólt egy árva szót sem, meghajolt, s kiment a lovához az istállóba. Mikor elmondta nagy búsan a lovának, hogy mit kíván tõle a király, mondta ez neki:
—Egyet se búsulj, édes gazdám, hanem kérj a királytól egy megölt ökröt, azt darabold fel apró darabokra.
Akkor aztán ülj fel a hátamra s induljunk útnak. Három nap után egy nagy folyóhoz érünk, ott feléd jön egy paripa, de te ügyet se vess rá. Utána megint jön egy, de annak is hagyj békét, hanem ha a harmadik jön, annak rögtön kantárt vess a fejébe!
Úgy is tett a legény, amint a lova tanácsolta, hamarosan megfogta a lovat, s mindjárt fordultak is vissza, de a ló figyelmeztette a legényt:
—Szórd le, édes gazdám, az ökör húsát a földre, mert egyszeribe jönnek utánunk a varázsló varjai, s nekünk
esnek, ha egyéb ennivalót nem kapnak!
Most is megfogadta a legény a lova szavát, széjjelszórta az ökörhúst, s vágtattak haza, mint a szélvész, még annál is sebesebben.
Mikor hazaértek, a vén kocsist majd megette a méreg s a bosszúság, hogy a legény megkerítette a lovat, s folyton azon törte a fejét, vajon mit találjon ki megint ellene. Egyszer csak felmegy a királyhoz, s jelenti neki, hogy a legény avval dicsekedett az istállóban, hogy haza tudná õ hozni a király feleségét is, aki pár hónap elõtt úgy eltûnt a palotából, hogy senki még a nyomára se tudott akadni. Hívatja rögtön a király a legényt, s megparancsolja neki, hogy három nap alatt kerítse elõ a feleségét, mert különben halál fia lesz.
Még a szíve dobbanása is elállott a legénynek, mikor ezt a parancsot meghallotta, de nem szólt semmit, csak lement nagy búsan az istállóba, ráborult a lova nyakára, s úgy panaszolta el a bánatát.
—Hogy tudnám én megkeríteni a király feleségét, mikor még a palotában se tudja senki, hogy merre tûnt! —
kesergett a legény.
—Ne búsulj, édes gazdám — vigasztalta a ló —, majd csak hazahozzuk a királynét is. Kimegyünk ismét ahhoz a folyóhoz, ahol tegnap voltunk, ott aztán én bemegyek a vízbe, s helyettem a király felesége jõ ki belõle. Mert tudd meg, hogy engem az a vén varázsló változtatott lóvá, aki neked adott engem. Hej, örült a legény, s felpattant ismét a nyeregbe, vágtatott a vízhez. Hát amint a ló belemártotta magát, abban a szempillantásban egy szépséges asszony emelkedett ki a habokból, aki mosolyogva nyújtotta kezét a legénynek. Nagy örömmel vitte haza a legény a királynét, s amikor odavezette a király elé, az majd odalett a nagy csodálkozástól sboldogságtól, hogy láthatja a feleségét. A legényt megajándékozta rengeteg kinccsel, s ott tartotta az udvarában.
A vén kocsis haragja csak nõtt, hogy látta a fiú nagy szerencséjét, s addig fondorkodott magában, amíg megint felment a király elé, s azt mondta neki, hogy a legény nagy elbizakodottságában azzal dicsekedett, hogy így meg úgy, elfoglalja a király országát. De bezzeg szörnyû haragra lobbant a király, mikor ezt meghallotta; meg se hallgatta a szegény legényt, hanem hívatta a hóhért, s megparancsolta neki, hogy azonnal akasszák fel. Egykettõre fel is állították az akasztófát, s a legényt alája állították, de az utolsó kérése az volt, hogy egyet játszhasson még halála elõtt a citeráján. No, ezt meg is engedték neki, de haj, mi történt! Ahogy megpendült a citera, táncra perdültek a hóhérok, s olyan veszettül járták, mintha megbolondultak volna. Kérték a legényt, hogy hagyja már abba, de annak ugyan beszélhettek, estig játszott egyfolytában, a hóhérok is folyton táncoltak, s másnapra kellett halasztani az akasztást.
Híre ment a dolognak, s másnap eljött az egész város népe, még maga a király is. Mikor a legény ott állott ismét az akasztófa alatt, odafordult a királyhoz, s arra kérte, engedje meg utoljára neki, hadd játsszék egyet a hegedûjén.
Meg is engedte a király, de alig húzott egyet a hegedûjén, ahány ember csak volt ott körülötte, mind táncra
kezdett. Megint estig húzta a legény a hegedût, s az akasztást megint el kellett halasztani reggelre.
Harmadnap arra kérte a legény a királyt, hogy fújhasson bele a sípjába.
—Dehogy engedem — mondta a király —, hiszen megint csak az lenne a vége, hogy mindenki táncra perdülne!
De a legény olyan szomorú lett a király szavaira, hogy az egyik udvari ember megkérte a királyt, ne tagadja meg ettõl a fiatal legénytõl még az utolsó kívánságát is.
—No, hát nem bánom — mondta végre bosszúsan a király —, de én odaköttetem magamat egy fához, nehogy megint táncolni kezdjek, mint tegnap.
Úgy is tett a király, ahogy mondta, de lássatok csudát: amint megszólalt a síp, abban a szempillantásban ropogni kezdett a fa, húzódtak ki a gyökerei a földbõl, s a fa is táncolni kezdett a királlyal. Hiába könyörögtek az emberek a legénynek, hogy hagyja abba a sípolást, nem hagyta biz õ, hanem fújta, ahogy tudta! Egyszerre csak megjelent a vén varázsló; s kérdezte a legénytõl:
—Mi baj, fiam, hogy érettem üzentél?
—Fel akarnak akasztani, édes bátyám — mondta a legény.
—No, majd adok én nekik! — mondta a varázsló, odalépett a hóhérokhoz, egytõl egyig felkapta õket, aztán
feldobta a levegõbe, s eltûntek ott egy szempillantás alatt.
—Ki akart megöletni téged ? — kérdezte ismét a varázsló.
A legény rámutatott a királyra. A varázsló egy-két varázsmondást suttogott a fának, amelyen a király volt, s ím, a királlyal együtt eltûnt a levegõben. A legényt ott mindjárt kikiáltották királynak, s még ma is boldogan él, ha meg nem halt.

Finn népmese

A varverő Ilmarinen, a híres-nevezetes kovács, az ég kovácsa, éppen egy hatalmas vasrudat hevített, fújtatóval a parazsat szította, mikor belépett műhelyébe az egyik szomszédasszony, s így szólt hozzá:
-    Hej, Ilmarinen, ha te tudnád, amit én tudok, nem szítanád a parazsat, nem hevítenéd a vasat!
Hej, Ilmarinen, ha te tudnád, amit én tudok, nyomban hosszú útra indulnál!
-    Mondd el , édes néném, a mondókádat, mondd csak szaporán, hadd szítom a parazsat, hadd hevítem a
vasat szép nyugodtan.
-    Nem lesz nyugalmad, Ilmarinen, nem lesz egypercnyi sem, ha megtudod, amit én tudok, hogy kérők
indulnak az ördögkirály palotájába, két deli legény csónakba szállt, vörösrézből kovácsolt evezőjük már habosra veri a kék vizet; jó lesz, ha indulsz te is, mert még másé lesz a fürtös fejű, fehér arcú Katarina!
     Sarokba vágta a kovács a vasat, parázs közé hajította nehéz pörölyét, csak úgy szállt a szikrazápor, ő maga meg egyszeriben otthon termett, az édesanyja elé állott, s így szólt hozzá:
-    Anyám, édesanyám, kérők indultak, két deli legény szállt a tengerre, mennek az ördögkirály
palotájába, feleségül kérik a fürtös fejű, fehér arcú Katarínát, rég választott édes mátkámat! Anyám, édesanyám, készíts fürdőt, szálljon a gőze tüzesen, mint az izzó vas meg az izzó réz, szálljon is a gőz messzire, hadd tudja meg ország-világ, hogy fürdőbe megy Ilmarinen! Készítsd elő patyolatingemet is, feszes posztónadrágomat, pirossal szegett kék zekémet, indulok én is Katarinához, rég választott édes mátkámhoz!
     Elkészült már Ilmarinen fürdője, szállt is a gőz messzire, a vasverő tisztára mosta kormos orcáját, szikrázóra, fényesre két szemét, magára öltötte ünneplőruháját, aztán hívta öreg szolgáit:
-    Tüstént szerszámozzátok fel három nyarat látott jeles csikómat, és fogjátok be az iratos szánkóba:
adjátok rá a réz lószerszámot a vaskantárral, acélgyeplővel, cin szügyelővel!
     Térültek-fordultak az öreg szolgák, máris befogták a három nyarat látott jeles csikót a vasveretes, iratos szánba. Ilmarinen meg az édesanyja elébe állott.
-    Anyám, édesanyám, add rám áldásodat, messzi földre indulok rég választott édes mátkámért, a fürtös
fejű, fehér arcú Katarináért!
     Megáldotta édesanyja Ilmarinent, egyetlen kincsének, aranyalmájának nevezte, aztán sírva megölelte, s befordult a házba, nehogy a szolgák könnyét lássák.
     Ilmarinen beült a vaskeretes, iratos szánkóba, megrántotta az acélgyeplőt, indult a tengerpart felé.
Hajtotta, szöktette szaporán három nyarat látott jeles csikaját, először a tenger lápos partja mentén repült zúgva az iratos szán, aztán a tenger habos kék vize fölött, hogy még csak vizes sem lett a patkó,tajték sem érte a szántalpat. Hamarosan utol is érte, kicsinység el is hagyta a csónakot, amelyben a két kérő rézből kovácsolt evezővel verte habosra a tenger kék vizét.
    Utolérte, kicsinység el is hagyta a csónakot, mikor a tenger túlsó partján az ördögkirály várának magas ablakából éppen kihajolt a fürtös fejű, fehér arcú Katarina, s meglátta, hogy a nagy vízen át kérők sietnek a vár felé.
-    Apám, édesapám! – kiáltott a szépséges Katarina.
-    Három kérő tart a várunk felé, kettő csónakon, egy meg iratos szánon érkezik!
-    Jól van , édes lányom – mondta az ördögkirály -, majd meglátjuk, a három közül melyik a
legderekabb, melyik érdemes a kezedre!
     A három kérő hamarosan kopogott a vár kapuján. Az ördögkirály nagy tisztességgel fogadta, meg is vendégelte őket, s miután ettek-ittak, megkérdezte tőlük, ugyan mi járatban vannak.
     A három kérő annak rendje-módja szerint meghajolt az ördögkirály előtt, sorra mind elmondta, hogy a fürtös fejű, fehér arcú Katarina kezéért versengenek.
-    Azé lesz a lányom, aki kiállja a három próbát – mondta az ördögkirály.
-    Az első próba pedig ez: aki a lányom kezét igazán akarja, szántsa föl, boronálja is el kertem
kígyóktól hemzsegő földjét, de mezítláb induljon, mezítláb dolgozzon azon a földön, mely munkálatlan, fölszántatlan, mióta világ a világ.

Megrettentek a csónakon érkezett kérők, savanyú képpel el is somfordáltak; ki hallott már olyat: mezítláb szántani, boronálni a kígyós kertben?!
     De nem rettent meg a próbától Ilmarinen, a híres kovács. Lehúzta puha bőrből varrt szép lábbelijét meg a harisnyáját, amit édesanyja kötött még leánykorában, aztán eke elé fogta három nyarat látott jeles csikaját, nekivágott a kígyós kert földjének, s varázsdalt énekelt, így:

Szánt, boronál Ilmarinen,
kotródjatok, kígyók, innen,
nyomom ekémet közétek,
ti fertelmes földi férgek!
Tekergőzhettek hiába,
vergölődhettek utána,
taposódok csak rajtatok,
ha békiben nem szánthatok,
sziszeghettek alattam,
kígyóméreg nem fog rajtam.
Hess, Ilmarinen szavára,
a vasverő óhajára!

Egymás hegyén-hátán térdig hemzsegtek ott a kígyók, utálatos földi férgek, tekergőztek-vergődtek az eke nyomán, Ilmarinen lába körül, de egy sem merte megmarni a híres kovácsot.
    Föl is szántotta a kígyós kert földjét, el is boronálta, aztán az ördögkirály elébe állott.
-    No, király, fölszántottam kígyós földed, adod-e a lányod?
-    Nem adom én – válaszolt az ördögkirály -, míg ki nem álltad a második próbát. Menj, és intézd úgy,
hogy mire a nap leszáll, a szérűskertemben, annak is a kellős közepén kék vizű tó csillogjon, a kék vízben nagy halak úszkáljanak, kis halak ficánkoljanak.
    A második próbától sem ijedt meg Ilmarinen, a híres kovács. Kiment a szérűskertbe, annak is a kellős közepébe, megállt, s varázsdalt énekelt, így:

Le ne szállj, piros napocska,
kicsidég maradj magosba,
mert varázsolásba kezdek,
ide tavacskát teremtek.
Kertnek kellős közepébe,
szérűskert dicső díszére
kék vizű tó csillámoljon,
kék vize hadd hullámoljon,
nagy halak hadd úszkáljanak,
kis halak ficánkoljanak,
vasverő kovács szavára,
Ilmarinen óhajára!

Ahogy a varázsdal végére ért, kék vizű tó csillogott a szérűskert közepén, a vízben nagy halak úszkáltak, kis halak ficánkoltak, ahogy az ördögkirály kívánta.
-    No, király, tavat varázsoltam a szérűskertedbe, annak is a kellős közepébe, nagy, kövér halak
kullognak, ezüstpikkelyű aprók csillognak annak a tónak a vizében, adod-e most már a lányodat?
-    Nem adom én, míg ki nem álltad a harmadik próbát! Menj a tengerpart fövenyében keresd meg a
 vasveretű nehéz ládát, abban van a szépséges Katarina jegyajándéka, menyasszonyi ruhája.
A harmadik próbától sem rettent meg Ilmarinen, a híres kovács. Ment a tengerpartra, gázolt a lágy fövenyben, míg egyszer csak három szépséges leánnyal találkozott. Megszólította őket:
-    Fehér arcú szép leányok, meg tudnátok-e mondani, hol merre találom a vasveretű nehéz ládát, mely
a fürtös fejű Katarina jegyajándékát, menyasszonyi ruháját rejti?
-    Ó, te szegény Ilmarinen – feleltek a lányok -, hogyan is lelhetnéd meg Katarina vasveretű nehéz
ládáját? Ukko Untamo őrzi a titkot, csak ő tudja, hol van a láda, de aligha árulja el neked!
Ment Ilmarinen, ment egyenest Ukko Untamo várához,s ahogy odaért, belesett az ablakon. Látta, hogy
Ukko Untamo, a legóriásibb óriás, a szobája küszöbére kuporodva mélyen alszik. Ilmarinen egy ugrással a szoba közepén termett, s nagyot kiáltott:
-    Hej, Ukko Untamo, add elő a fürtös fejű Katarina vasveretes nehéz ládáját!
Fölriad mély álmából Ukko Untamo, megdörzsölte a szemét, rápislogott Ilmarinenre, s így válaszolt:
-    Ha ide tudsz ugrani a nyelvem hegyére, ha kis ideig táncolgatsz is rajta, megmondom neked, hol
találod a szépséges Katarina vasveretes nehéz ládáját.
    A vasverő nekifohászkodott, ugrott egyet, s máris az öreg óriás nyelve hegyén táncolt. Ukko Untamo meg akkorára tátotta a száját, hogy kilátszottak könyöknyi hosszú fogai, s mert álnok óriás volt, fogta magát, s lenyelte a nyelve hegyén ugrándozó Ilmarinent. De Ilmarinen, a híres kovács csöppet sem ijedt meg, azon nyomban levetette kék zekéjét, patyolatingét, feszes nadrágját, zekéjéről, ingéről, nadrágjáról letépte a csatokat, ingéből fújtatót csinált; a bal kezét harapófogónak, a jöbb öklét kalapácsnak, a térdét üllőnek használta, s kovácsolni, kalapálni kezdett Untamo gyomrában. Tüzes sasmadarat kovácsolt a sok csatból, tüzes sasmadarat vaskarmokkal, acélcsőrrel. Ahogy elkészült a madár, Ilmarinen varázsdalt énekelt, így:

Héj, te tüzes sasmadaram,
te vaskarmú, szállj magasan,
Ukko Untamónak gyomra
engedi röptöd magosra,
hamar hát életre keljél,
ihol hát körülröpkedjél,
Ukko Untamo hadd érzi,
ha vaskarmod le vérzi,
ha vascsőröd vág beléje,
ha vasszárnyad veri fennen,
tépvén tépdesi sebesen,
vasverő kovács szavára,
Ilmarinen óhajára!

Aztán meglendítette a sasmadarat, az életre kelt, s röpdösni kezdett Ukko Untamo gyomrában. A legóriásabb óriás először csak jajveszékelt kínjában, aztán könyörgőre fogta:
-    Ne marcangolj tovább, Ilmarinen, ne gyötörj, te híres kovács! Gyere vissza a nyelvemre, gyere
megmondom, hol van a szépséges Katarina vasveretű nehéz ládája!
   Ilmarinen, a híres kovács fölpattant a maga kovácsolta tüzes sasmadár hátára, azon nyomban föl is röppent Ukko Untamo nyelve hegyére.
-    Hol találom a fürtös fejű Katarina vasveretű nehéz ládáját?! – kiáltotta nagy fennhangon.
-    Eredj a tengerpartra, a tengerpartra, a tengerpart fövenyében látsz majd három játszadozó szép
 leányzót. Ott, azon a helyen van elásva a vasveretű nehéz láda, benne a szép Katarina menyasszonyi ruhája.
      ment Ilmarinen a tengerpartra, a tengerpart fövenyében játszadozó három szép leányhoz.
-    Álljatok föl, fehér arcú szép húgaim, itt, ezen a helyen van elásva a fürtös fejű Katarina vasveretes
nehéz ládája!
Fölálltak a játszadozó szép leányok, Ilmarinen, a híres kovács meg kiásta a tengerpart fövényéből rég választott mátkájának a jegyládáját, aztán a vállára emelte, s vitte az ördögkirály elébe.
-    No, király, meghoztam a vasveretű nehéz ládát, benne a menyasszonyi ruhát, adod-e hát a lányodat,
-    Kiálltad a három próbát, feleségül veheted a lányomat – mondta az ördögkirály.
Nyomban lagzit ültek, s Ilmarinen a fürtös fejű, fehér arcú Katarinával tengereken által útnak indult az iratos szánon. Röpült a három nyarat látott jeles csikó, nyomában csak úgy zűgott-surrogott a levegő. Röpültek a nagy vizek, hallgatag habok felett, mígnem rájuk köszöntött az éjszaka. Ilmarinen, a híres kovács ekkor varázsdalt énekelt, így:

Héj, ti hallgatag halk habok,
most énreám hallgassatok!
Itt egy kicsit megpihennénk,
ha fekvén lefeküdhetnénk,
ha sziget teremne ide,
hallgatag habok hegyibe,
hogy Katarinámmal éjjel,
fürtös fejű feleséggel,
selymes füvön lenne álmunk,
zizegő szénában ágyunk.
Hát azt kiáltom én fennen:
dombos sziget emelkedjen
Ilmarinen óhajára,
vasverő kovács szavára!



S a hallgatag habok hegyibe azon nyomban sziget emelkedett.megpihent a három nyarat látott jeles csikó, megállt az iratos szán azon a szigeten. Ilmarinen, a híres kovács, meg a felesége, a fürtös fejű Katarina a sziget selymes füvén vetettek maguknak ágyat zizegő szalmával, illatos szénával. Ahogy pirkadt, Ilmarinen fölébredt álmából, de addigra a feleségének már csak hűlt helyét lelte. Fölugrott, szaladt a partra, megszámlálta a kék vízen úszkáló hófehér kacsákat, hát eggyel több úszkál ott, mint az este!
-    Ne rejtőzködj előlem, Katarina, gyere vissza hozzám, fürtös fejű! – szólongatta a legszebb kacsát
Ilmarinen, de azt ugyan hiába szólongatta.
    Ekkor varázsdalt énekelt, így:

Héj, kacsák, ti hófehérek,
kék vízen úszkálók, kérlek,
fürtös fejű feleségem
közületek visszakérem,
közületek hívogatom,
fehér kacsák közt nem hagyom,
énelőlem ne szökdössön,
csapattal ne rejtőzködjön,
kék vízen már ne úszkáljon,
ura eleibe szálljon,
Ilmarinen óhajára,
vasverő kovács szavára!

A legszebbik kacsa azon nyomban visszaváltozott asszonnyá. Ismét beültek az iratos szánba, röpült a három nyarat látott jeles csikó, nyomában csak úgy zúgott-surrogott a levegő. Röpültek a nagy vizek, hallgatag habok felett, mígnem ismét rájuk köszöntött az éjszaka. Ilmarinen, a híres kovács ekkkor ismét elénekelte varázsdalát:

Héj, ti hallgatag halk habok,
most énreám hallgassatok!
Itt egy kicsit megpihennénk,
ha fekvén lefeküdhetnénk,
ha sziget teremne ide,
hallgatag habok hegyibe,
hogy Katarinámmal éjjel,
fürtös fejű feleséggel,
selymes füvön lenne álmunk,
zizegő szénában ágyunk.
Hát azt kiáltom én fennen:
dombos sziget emelkedjen
Ilmarinen óhajára,
vasverő kovács szavára!


S nyomban sziget emelkedett a hallgatag habok hegyibe. megpihent a csikó, megállt a szán, s ők ágyat vetettek a selymes füben. Reggelre kelve, Ilmarinen megint csak hűlt helyét találta Katarinának. Fölugrott, szaladt a partra, megszámlálta a vízmosta köveket: eggyel több volt, mint az este.
-    Ne rejtőzködj előlem, Katarina, gyere vissza  hozzám, fürtös fejű! – szólongatta Ilmarinen a
legcsillogóbb követ, de ugyan hiába szólongatta. Megint csak elénekelte varázsdalát:

Héj, vízmosta kövek, kérlek,
Katarinám eresszétek,
köztetek a fürtös fejű,
tiköztetek rejtőzködik,
mind éntőlem elszökdösik,
változik csillogó kővé,
tündökletes tündöklővé.
Közületek kivessétek,
kövek, kövek, ti kemények,
ura eleibe álljon,
ura elől ne bujkáljon,
Ilmarinen óhajára,
vasverő kovács szavára!


A legcsillogóbb kő azon nyomban visszaváltozott asszonnyá. Csakhogy Ilmarinen, a híres kovács ekkor már nagyon haragudott a fehér arcú Katarinára, s kemény szavakkal támadt rá:
-    Teérted én már elviseltem olyan fáradalmakat, teérted én már kiálltam három olyan próbát, hogy
 valamennyi becsületére vált volna a legerősebb óriásnak is, és te mégis megcsalsz, álnokul bujkálsz előlem, kacsává, kővé változol, nehogy rád találjak. Menj hát, eredj az utadra, vándorolj a tengeren, végtelen vizeken, hallgatag habok felett, mindig szembe a széllel, míg a világ-világ, hozzám vissza többé ne találj!
    A fehér arcú Katarina nyomban sirállyá változott, szétterjesztette fehér szárnyait, s szállt szembe, örökösen szembe a széllel.
Ilmarinen meg hazaszáguldott három nyarat látott jeles csikajával, de a szíve csupa keserűség volt. Nem akart egyedül, feleség nélkül élni, vasból, rézből, aranyból kovácsolt hát magának asszonyt. Mikor elkészült, Ilmarinen hosszan nézegette, aztán fölsóhajtott:
-    Szép ám ez is, ha nem is olyan szép, mint a fehér arcú Katarina volt, szép is, csöndes is, jó is, de
 hallgat, egyre csak hallgat, a szája nem nyílik édes szóra.
Ahogy eljött az este, Ilmarinen, a híres kovács selyemágyba fektette a vasból, rézből, aranyból kovácsolt asszonyt, s maga is lefeküdt melléje. Mielőtt elaludt volna, jobbját a maga kovácsolta asszony vállára, balját meg a saját mellére tette. Reggelre kelve iszonyodva vette észre, hogy a jobb keze jéghideggé dermed, csak a bal keze meleg, amelyik a saját mellén nyugodott. És ekkor keserű szívvel mondta Ilmarinen, a híres kovács:
-    Jaj, senki sem kovácsolhat magának asszonyt, magára marad az, aki nem őrzi meg rég választott
 mátkáját….
És ekkor Ilmarinen elénekelte utolsó varázsdalát, így:

Nem kell vasból való asszony,
se rézből kovácsolt asszony,
aranyból se kellhet asszony,
hanem hús-vér-lelkes asszony,
Jöjjön az én fürtös fejűm,
jöjjön az én Katarinám,
sirály képében ne szálljon,
ne bolyongjon a világon,
ne szálldosson széllel szembe,
de jöjjön ura elejbe,
Ilmarinen óhajára,
vasverő kovács szavára!

A végtelen vizek, a hallgatag habok felett a széllel szembeszálló sirály meghallotta a varázsdalt, szélirányba fordult, Ilmarinen hajlékába szállt, s a küszöbén visszanyerte régi alakját; mire a varázsdal véget ért, Ilmarinen előtt állt a fürtös fejű, fehér arcú Katarina. Azontúl boldogan éltek, s talán még máig is élnek, ha meg nem haltak.

Szlovén népmese

Élt egyszer egy király, aki nagyon vágyott egy fiúgyermekre, de sohasem teljesült a kívánsága. Amikor egy nap az erdőn sétált elgondolkodva, nagyon megszomjazott. Vizet keresett, hogy eloltsa a szomját, hát egyszer csak egy szép forrást pillantott meg maga előtt, a víz színén pedig egy aranypoharat.
Odalépett a király a forráshoz, és a pohár után nyúlt, hogy igyon belőle, de a pohár elsiklott előle, és akárhogy igyekezett is, csak nem tudta elkapni. Méregbe gurult a király, hasra feküdt, úgy ivott a vízből. Amikor fel akart állni, valaki erősen fogta a szakállát, és nem akarta elengedni.
– A kezemben vagy, fehér király! – szólt egy hang a vízből. – Drágán megfizetsz a vízért, amit a forrásomból ittál!  Kérte a fehér király az ellenségét, a fekete királyt, a forrás urát, a nagy varázslót, hogy eressze el, megfizet mindennel, amit csak kíván.
– Jól van – felelte a varázsló –, ha nekem adod, amid otthon van, de magad sem tudsz még róla, akkor szabadon engedlek. Mit volt mit tenni, megígért az ellenségének mindent, amit kívánt, pedig még maga sem tudta, mi légyen az. Amikor visszatért a várába, szolgái már a kapuban tudatták vele az örömhírt, hogy miközben ő az erdőben járt, a felesége fiút szült neki. Boldogan sietett be a király a várba, hogy a tulajdon szemével győződjék meg arról, az Isten valóban meghallgatta kérését. De hamarosan elszomorodott, amikor eszébe jutott, hogy akaratlanul is eladta fiát a varázslónak.
–    Miért szomorodtál el hirtelen? – kérdezte tőle a felesége.
A király elmondta, mi történt vele az erdőben, öröm helyett ismét szomorúság borult az otthonukra. A király és a királyné rettegve várta, mikor jön el a varázsló a gyermekért. Teltek-múltak a napok, de senki sem jelentkezett. A király hamarosan megvigasztalódott, mert azt hitte, hogy a varázsló nem a fiára, hanem valami másra gondolt.
Múltak a hetek, hónapok, az évek, és a kisgyermek felnőtt férfivá serdült. Amikor betöltötte a huszonegyedik évét, egy napon elment vadászni. Űzőbe vett egy karcsú szarvast, és az becsalta őt az erdő mélyébe. Futás közben a szarvas egyszer csak megfordult, megrázkódott, és ott állt a vadász előtt a fekete király.
– Jól meghajtottál, te királyfi – mondta neki nevetve.
A királyfi megijedt, a varázsló pedig így folytatta:
– Nekem ígért az apád, mielőtt még megszülettél volna. Eljött az idő, hogy jelentkezz nálam. Várni foglak, mielőtt eltelne tizennégy nap. E szavak után a varázsló eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Hazatért a királyfi, és elmondta apjának, mi történt vele. Elbúcsúzott a szüleitől, és útnak indult, hogy megkeresse a varázslót. Ismeretlen utakon vándorolt, és egy napon elért egy nagy erdőben álló házikóhoz, amelyben egy ősz öreg anyóka éldegélt. Megkérte a királyfi az anyókát, mutassa meg, melyik út vezet a fekete király várához.
– Nem ismerem az odavezető utat – válaszolta az anyóka. – Hanem adok neked egy gyűrűt, amely, ha odavágod a földhöz, íziben lóvá változik. A ló majd elvisz oda, ahova akarod.
A királyfi úgy tett, ahogyan az anyóka meghagyta neki, és a ló el is vitte a fekete király várához. Amint a vár felé közeledett, meglátta, hogy a király lányai kint fürödnek a patakban. Halkan odalopódzott a patakhoz, és ellopta a legkisebbik ruháját, majd elrejtőzött a bokrok közé.
A varázsló lányai a fürdés végeztével elkezdtek öltözködni. Mindegyik megtalálta a maga ruháját, csak a legkisebbik kereste mindhiába. A nővérei felöltöztek és hazamentek, a legkisebbik meg ott maradt egyedül a patakparton, és elkezdett sírni.
Ekkor előjött a királyfi, és így szólt hozzá:
– Ne sírdogálj, Zeluma, fekete király lánya. Itt van a ruhád, vedd el és öltözz fel.
Felöltözött a leányka, majd együtt indultak el a varázsló vára felé. Útközben egymásba szerettek, és Zeluma megígérte a királyfinak, hogy segíteni fogja minden bajban, és megmenti apja kezéből. Ahogy megérkeztek a várba, a királyfi tüstént megkereste a varázslót.
– Már vártalak. Most eredj pihenni, mert este vár rád az első próbatétel.
A varázsló mutatott neki egy kis szobát, mondván, hogy itt fog lakni, amíg le nem telik a szolgálata.
Este a fekete király megmondta a királyfinak, mi lesz az első feladata:
– Reggelre építened kell egy olyan várat, mint az enyém. A vár előtt legyen egy tó és abban aranyhalak. Ha ezt nem teljesíted, a fejedet veszem!
Kétségbeesve tért vissza a királyfi a szobájába, mert biztos volt benne, hogy ez lesz élete utolsó éjszakája. Nemsokára felkereste őt Zeluma, és megkérdezte, milyen feladatot kapott az apjától. Mondta neki a királyfi, hogy ezt a dolgot semmiképp sem tudja teljesíteni. Zeluma csak kacagott egyet, és ezt mondta:
– Te csak aludj nyugodtan, és amikor reggel felébredsz, úgy lesz minden, ahogyan apám kívánta.
Másnap reggel elámult a fekete király. Sokkal szebb várat pillantott meg, mint az övé. A vár előtt egy tó terült el, s vizében vígan ficánkoltak az aranyhalacskák.
Dühös volt a varázsló, és ezt gondolta: „Várj csak, úgyis lépre csallak!”
Második este azt mondta a királyfinak, hogy bemutatja a lányait, neki pedig el kell találnia, melyikük Zeluma, a legfiatalabbik. A királyfi most vidáman tért vissza a szobájába, és azt mondta Zelumának, aki már várt rá, hogy ezúttal könnyű feladatot kapott. Őt kell felismernie nővérei között.
– Nem úgy van az, királyfi, korai még az örömöd! Huszonnégyen vagyunk testvérek, és hárman-hárman annyira hasonlítunk egymásra, hogy még apánk is nehezen különböztet meg bennünket. Arról fogsz rám ismerni, hogy egy aranylegyecske fog előttem röpködni.
Hívatja másnap a varázsló a királyfit, és mutatja neki a lányait. A királyfi már messziről észrevette az aranylegyecskét, amely ott röpködött az egyik leány előtt. Közelebb lépett, és ezt mondta a fekete királynak:
– Ő Zeluma, a te legkisebbik lányod!
Haragudott a varázsló, amiért a királyfi a második feladatot is megoldotta. Mérgesen ezt mondta neki:
– Holnap a szemem láttára kell savanyú uborkából aranycipellőket csinálnod. Ha ezt nem teljesíted, elbúcsúzhatsz az életedtől!
Este ismét eljött hozzá Zeluma, és megkérdezte, milyen feladatot tűzött ki az apja. Amikor a királyfi megmondta neki, hogy savanyú uborkából kell aranycipellőket készítenie, a leányka megrázta a fejét.
– Ezt nem tudod teljesíteni, és most én sem tudok segíteni, mert akkor apánk mindkettőnket megölne. Nem marad más hátra, mint hogy ma éjjel el kell menekülnünk a te édesapádhoz.
Zeluma kitépett egy szálat a királyfi hajából, rákötötte a kilincsre, és megparancsolta a hajszálnak, hogy válaszoljon, ha valaki keresi a királyfit. Azután kimásztak az ablakon. A királyfi a földre dobta a gyűrűjét, az tüstént lóvá változott. Felpattantak rá, és a ló elvágtatott velük a királyfi otthonába.
Másnap a varázsló már korán reggel várta a királyfit, de az nem volt sehol. Küldte a szolgáit, ébresszék fel. Amikor azok bekopogtak az ajtón, a királyfi haja szála megszólalt, és kérte őket, hagyják még egy kicsit aludni, mert nagyon fáradt. Két óra múlva megint ébresztgették, és a hajszál megint megkérte őket, hagyják aludni délig. Délben megint költögetik, kopogtatnak, dörömbölnek az ajtón, de senki sem válaszol. Már azt hitték, hogy véget vetett az életének, és rátörték az ajtót. Átkutatták az egész szobát, de hiába. A királyfit nem találták. Futottak íziben a varázslóhoz, és elmondtak neki mindent.
Ahogy ezt a fekete király meghallotta, tüstént tudta, hogy itt valami nincs rendjén, ezért maga ment, hogy átkutassa a szobát. Ahogy keresgél, megtalálja a hajszálat, amelyet a leánya kötött a kilincsre, és amely válaszolt a királyfi helyett. Jönnek a varázsló lányai is, és mondják az apjuknak, hogy Zelumának nyoma veszett.
Több se kellett a királynak! Azonnal hívatta négy sárkányát, megparancsolta nekik, röpüljenek el a leánya meg a királyfi után, és élve vagy halva, de hozzák őket vissza.
Nyomukba eredtek a sárkányok, és röpültek, ahogy csak bírtak. A leányka egyszer csak hátranézett, és látja, hogy apja utánuk küldte a sárkányokat. Mindjárt leugrott a lóról, és a királyfit átváltoztatta kápolnává, magát pedig haranggá. Odaértek a sárkányok a kápolnához, és látták, hogy, az üldözötteknek nyomuk veszett. Átkutatták a kápolnát, s mivel nem találták őket, visszamentek.
Amikor elmúlt a veszély, a királyfi és Zeluma folytatta útját.
Visszaérve mondták a sárkányok a fekete királynak, hogy nem találták meg a szökevényeket. Haragszik a király, amiért a sárkányok nem rombolták le a kápolnát, és nem törték össze a harangot. Gyorsan utánaküldött a szökevényeknek hat másik sárkányt.
Szélsebesen ért nyomukba a hat sárkány. Zeluma ismét észrevette őket, és leugrott a lóról. Magát patakká változtatta, a királyfit pedig híddá. Odaértek a sárkányok, keresték őket a híd körül, ahol a nyomukat vesztették. És mivel nem találtak rájuk, megfordultak és visszarepültek.
Alighogy elmúlt a veszély, a szökevények tovább folytatták útjukat a királyfi vára felé.
Hazamentek a sárkányok, és megmondták az uruknak, mint vesztettek nyomot a hídnál. A varázsló most maga indul utánuk tomboló haraggal. Kis idő múlva Zeluma hátranézett, és látta, hogy maga az apja vágtat utánuk. Megrémült, és azt mondta a királyfinak, sarkantyúzza meg a lovát, mert ha a varázsló utoléri őket, ütött az utolsó órájuk. A királyfi hajtotta a lovat, ahogy csak bírta, de a varázsló egyre közelebb ért. A ló összeszedte minden erejét, és berobogott a fehér király várának kapuján. A varázslónak itt többé nem volt hatalma, dühösen nekiment a vár falának, de olyan erővel, hogy halálra zúzta magát.
A fehér király nagy örömmel fogadta a fiát és annak menyasszonyát, Zelumát. A rákövetkező héten nagy vendégséget hívott össze, amely eltartott kilencvenkilenc napig. Patakokban folyt a bor, még a verebek is lerészegedtek, és mivel máig sem józanodtak ki, még most is mindegyre két lábon ugrándoznak.

Gállos Orsolya fordítása

Litván népmese

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy halász, aki a tengerparton lakott, és két fia volt: Petras és Jonas. Ők hárman ott halászgattak minden nap, de ebből sehogyan sem tudtak megélni - mindig csak szegények, nagyon szegények maradtak. Egy alkalommal, amint ott halászgattak, egy csónakon odaúszott hozzájuk egy öregember, elkezdett beszélgetni velük, kérdezősködött.
- Hogyan megy itt a sorotok? Jócskán fogtok halat? Gazdagon éltek?
A halász így felelt:
- Éjjel-nappal halászunk, fogunk is halat, de alig-alig tudunk megélni. Szegények vagyunk,
apó!
- Add nekem az idősebb fiadat, Petrast - mondja az öregember. - Én megfizetek neked. Adok
egy szakajtó aranypénzt, és megmondom, hogy hogyan lehetsz gazdag. A halász gondolkodott így, gondolkodott úgy, végül megszólalt:
- No odaadom, de öreg, hová viszed a fiamat?
Az öreg így felelt:
- Ne félj, apa, a fiadnak jó sora lesz. Amikor csak kedve támad, elhozom hozzád, hogy meglátogasson.
No, megegyeztek. Az öregember fizetett neki egy szakajtó aranyat, és mondta:
- Többet ne halásszál, hanem nyissál kocsmát, ott a borkimérésben meg is gazdagszol.
És az öregember elvitte magával Petrast, a halász pedig ezután már nem halászott. Kocsmát nyitott.
Az öregember csónakon ment három napig Petrasszal át a tengeren, az óceánon, és eljutott egy palotához: a házak egészen a víz mellett álltak, föld pedig egy csepp sem volt, ahová letehetnéd a lábad. Akkor az öregember mondja Petrasnak:
- Te szállj ki és menj be! Én kikötöm a csónakot.
Petras azonnal belépett a csónakból a házba. Járkál és nézelődik, de a ház üres, egyetlen egy ember sincs ott. Az asztalon azonban van enni- és innivaló, várja, várja az öreget, de az csak nem jön. Kinyitja az ajtót és arra néz, ahol hagyta, hogy kikösse a csónakot, de nincs már ott. Arrébb néz a tengerre, hát látja, hogy messze van, már csak a csónak látszik.
No, amint egyedül maradt itt, nem tudja, hogy mihez is kezdjen. Járkál fel-alá, sétálgat a házban, ahol senki sincs, ez minden. Olyan szomorúság lett úrrá rajta, hogy aznap nem is evett. Az ágy is meg volt vetve. Amint leszállt az este, besötétedett, félni is kezdett. No, most mit tegyen - lefekszik az ágyba, betakarózik és fekszik. Egyszerre megérezte, hogy van ott valaki. Kinyújtotta a kezét, megfogta a hajfürtjét. Megérezte, hogy egy nő az. Azonnal felkelt, lámpát gyújtott, nézi, de senki sincs. Ha már senki sincs, akkor elgondolkodott: lehet, hogy csak álmodtam. És megint lefeküdt. Amint lefeküdt, valaki megint tesz-vesz a közelében. No, nem szól, semmit sem mond. Így töltötte el fekve ezt az éjszakát. Reggel, amint pirkadt,
felkelt - az asztalon van ennivaló, ott gőzölög a meleg étel, hideg étel is van - evett, amennyi csak belefért, és megint járkál a házban, és állandóan csak abban reménykedik, hogy valahol talál egy embert, de nincs, és nincs. Eljött a dél. Megint van enni- és innivalója, amit csak akar, vacsorája is van, és éjjel megint eljön a láthatatlan nő.
Leélt ott egy egész évet, már megszokta, hogy neki itt jó dolga van. Azonban egy év múlva vágyakozni kezdett az apja, az anyja és a fivére után. Olyan nagyon vágyakozott, hogy akár csak egy pillanatra megláthassa őket. Akkor az öregember eljött a csónakján és mondja neki.
- Tehát, Petras, el akarsz menni meglátogatni a szüleidet, megnézni, hogy most hogyan élnek?
Petras azt felelte, hogy nagyon akar. Az öregember azonnal beültette a csónakba, és viszi, de
útközben így beszél:
- Az apádnak és az öcsédnek elmondhatod, hogy hogyan élsz, de az anyádnak ne mondd el!
Megérkezett, de nem találta a régi helyen a szüleit. A városban éltek, egy nagy kocsmát béreltek, és gazdagok voltak. Ott vendégeskedik náluk, kérdezik, hogy hogyan él most. Az apjának és az öccsének elmondja, hogy így és így: éjjel mindig meglátogatja őt egy láthatatlan valaki.
Azok ketten elnevetik magukat, és mondják:
- Jó ott neked, mégsem egyedül élsz.
Később az anyja kezdi faggatni:
- Gyermekem, miért beszélsz velem ilyen keveset? Miért nem mondod meg nekem, hogy
hogyan is élsz? Az anyja egyre csak sírva kérdezgeti, így a falhoz szorította. Végül Petras mindent elmondott
neki. Akkor az anyja mondja:
- Én mindjárt elmegyek a paphoz, ő majd tudja, hogy mit kell tenni.
Az anya el is ment azonnal a paphoz, mindent elmesélt. Akkor a pap kioktatta: ha most odamegy, el kell vinni magával egy megszentelt viaszgyertyát, nappal meg kell gyújtani és le kell takarni, de éjjel, amikor úgy érzi, hogy valaki van a szobában, vegye le a gyertyáról a fedőt. Petras elbúcsúzott a háziaktól, és megint elutazott azzal az öregemberrel. Az öreg elvitte a házig, beengedte, de ő maga megint elment a csónakjában. Petras nappal meggyújtotta a gyertyát és betette egy bögre alá, várta az éjszakát. Éjjel lefeküdt az ágyába, és egyszerre megérezte, hogy valaki ott van mellette. Azonnal levette a bögrét a gyertyáról, látja, hogy egy
szép lány van a szobában, szőke copfja van, mellette áll. Sírva fakadt, és veszekedni kezdett.
- Ahogy kibírtad azt az évet, hogy nem láttál, ezt a másikat is ki kellett volna bírnod, akkor már vége lenne a varázslatnak. Akkor neked is, nekem is jó lenne, de most elvesztettél engem, és te magad is elvesztél. Hiszen nem is tudod, hogy minden nap tizenkettőkor ideúszik hozzám a tizenkétfejű sárkány. Addig, ameddig te engem nem láttál, ő sem látott téged, de most, hogy megláttál, ő is meg fog téged látni. Ma téged is és engem is felfal.
És Petras most sajnálja, hogy mindezt elmondta az anyjának. Ha nem mondta volna el, akkor az anyja meg a pap nem oktatta volna ki erre és minden jól végződött volna. Végül megharagudott rá a lány és így szólt:
- Jobb, ha csak egyedül pusztulsz el, mint mindketten - és belökte Petrast a vízbe. A fiú nagyon jól tudott úszni, hát úszott-úszott, és meg-megpihent a vízen. Így úszott három napig, majd eljutott egy szigethez. Már nagyon elfáradt és megéhezett. Miután kimászott arra a szigetre, körbenézett, hogy talál-e legalább egy madártojást. Itt találkozott az öregemberrel, aki megkérdezte:
- Hát te, Petras, hogyan kerültél ide, erre a szigetre?
Mindent elmesélt: hogy ki és hogyan oktatta ki, hogy mit tett, és hogyan is jutott a szigetre.
Akkor az öregember mondja neki:
- Látod, nem megmondtam neked, hogy az anyádnak ne meséld el, hogy hogyan élsz ott. Nem
hallgattál énrám, öregre. Most akár mit is teszel - mondja tovább az öreg -, ami megtörtént, az úgy is marad. Most odaadom neked ezt a gombolyagot, ha ezt letekered, azzá változhatsz, amivé csak kedved támad.
Átvévén tőle a gombolyagot, gondolt egyet, és azon nyomban a leggyorsabb madárrá változott. Elrepült ahhoz a lányhoz. Amint megpillantotta, kérdi a lány:
- Hogyan kerülsz te megint ide? Ő elmesélte neki, hogy mi történt, hová úszott el, hogyan adta az öregember neki ezt a gombolyagot, és hogy ő most átváltozhat mindenné, amivé csak akar.
 Mondja a lány:
- No, jól van. Ma tizenkét órakor idejön a sárkány, te pedig változz át csalogánnyá és szállj fel
arra a hársfára, ami a háztól nem messze áll. Énekelj! És amikor kimegy, hogy megnézzen,
akkor te repülj el.
Petras mondja neki:
- Te meg kérdezd meg tőle, hogy hol van a halála.
Délben habzani, háborogni kezdett a víz, és előbújt a vízből a szörnyűséges tizenkétfejű sárkány. Miután bement a házba, beszélgetett azzal a lánnyal. Petras pedig csalogánnyá változva énekelt azon a hársfán nagyon szépen. Mondja a sárkány:
- Oh, milyen szépen énekel itt ez a kismadár!
És kiment, hogy megnézze, de a madár azonnal elrepült, és ennyi volt! Akkor a sárkány megint bement, a lány pedig kérdi tőle:
- Tudod, mire gondoltam? Hol lehet a te halálod?
- Ebben a pohárban - mutatja a sárkány.
Miután elmúlt a dél, a sárkány lemerül a vízbe. Petras átváltozik emberré, és következő délig nyugodtan élnek kettesben. A lány pedig azt a poharat ölelgette és várta a sárkányt. Petras megint csalogánnyá változik, felrepül a hársfára és énekel. Délben felmerült a tengerből a sárkány, és miután bement a lányhoz, kérdezi:
- No, miért szorongatod úgy azt a poharat?
- Hát, ha szeretlek téged, akkor a halálodat is szeretem.
A sárkány elnevette magát:
- Hogyan lenne itt a halálom? A halálom abban a hársfában van, amelyiken az a madár olyan
szépen énekel.
Miután elmúlt a dél, a sárkány megint elmerült a tengerben, és ezek kettesben pedig élnek,
mint emberek. Reggel a lány a hársfát ölelgeti. Megint jön a sárkány és kérdi:
- No, miért szorongatod úgy azt a hársfát?
- Hát, ha szeretlek téged, akkor a halálodat is szeretem.
A sárkány mondja:
- Az nem az én halálom. Az én halálom Franciaországban van, ott egy hegyi réten tizenkét ökör legel, mellettük áll tizenkettő, vízzel teli vödör. Ha megennéd azt a tizenkét ökröt és kiinnád azt a tizenkét vödör vizet, akkor már harcolhatnál ellenem. Harc közben kirepülne belőlem egy kacsa. Ha te elfognád azt a kacsát, és felvágnád, találnál benne egy tojást, azzal a tojással már megölhetnél, mert az az én halálom.
Miután mindezt elmesélte a sárkány, és az óra elütötte a tizenkettőt, visszamerült a vízbe.
Petra azonnal átváltozott a leggyorsabb madárrá és elrepült Franciaországba arra a hegyre, megtalálta a tizenkét ökröt és a tizenkét vödör vizet. Mindjárt levágta az összes ökröt, kiitta a vizet mind a tizenkét vödörből, és érzi, hogy már olyan erős, hogy a világon senki sem szállhat szembe vele. Azonnal visszaváltozott a leggyorsabb madárrá és visszarepült a lányhoz.
- No, most már megbirkózhatom azzal a sárkánnyal - mondja Petras.
Amikor eljött a dél, megmozdult a víz, és amikor kimászott a sárkány, mindjárt észrevette
Petrast. Meglátván őt, fel is kiáltott:
- Miért jöttél el az én királyságomba? Ki engedett ide be téged?
Azonnal Petrasra támadt, de az tartja magát, és birkóznak, birkóznak. Amint birkóznak, huss, egyszerre kirepült a sárkányból egy kacsa. Petras azonnal héjává változott, hopp, a kacsára, lehozta a földre, széttépte, kiesett a tojás. A sárkány menekül tőle, úszik a tengeren, de Petras macskává változik. Miután utolérte, hozzávágta a tojást, amivel agyon is verte. Mihelyt megölte a sárkányt, a tenger már ott sem volt, szárazföld volt a helyén. Ez most Amerika. Petras pedig megesküdött a lánnyal.
Én is ott voltam a lakodalomban, ettem, ittam, lefolyt a szakállamon, a számba egy csepp sem jutott. Petras lett Amerika királya. Ott termett egy hadsereg, ágyúkból kezdtek lövöldözni.
Engem betettek az egyik ágyú csövébe, és amikor kilőttek, és repültem, és elrepültem ide Vilniusba, hogy elmondjam nektek ezt a mesét.


Fordította: Dabi István

Litván népmese

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer régen egy öregember meg egy öregasszony. Tizenkét fiuk
volt, meg három lányuk. A legfiatalabbat Eglėnek hívták.
Egy nyári reggel mind a három lány elment fürdeni. Miután lubickoltak egy kicsit a vízben, megfürödtek, kimásztak a partra, hogy felöltözzenek. A legfiatalabb látja, hogy az inge ujjába bemászott egy vízisikló. Mit tegyen? A legidősebb mindjárt felkapott egy botot, hogy kikergesse.
De a sikló odafordult a legkisebbhez, és emberi hangon megszólalt:
- Eglutė - mondja - ígérd meg, hogy a feleségem leszel, akkor én magam kimászom.
Sírva fakadt Eglė: hogyan mehetne feleségül egy vízisiklóhoz? Aztán dühösen megszólalt:
- Add vissza az ingem, és eredj az utadra épen és jó egészségben oda, ahonnan jöttél.
De a sikló mondja:
- Ígérd meg, hogy feleségül jössz hozzám, akkor magam kimászom.
Mit tegyen Eglė, megígérte a siklónak, hogy hozzá megy feleségül.
Három nap múlva látják, hogy egy egész csapat vízisikló mászik be a kertjükbe. Mindnyájan megrémültek, de a siklók csak ott tekergőztek. A násznagyok egyenesen bementek a házba, hogy megegyezzenek az öregekkel és a menyasszonnyal. Először a szülők vonakodtak, nem akartak beleegyezni, de mit tehetsz egy ilyen siklóhaddal, akarod, nem akarod, oda kell adni a legfiatalabb és legszebb lányt. De az csak nem hagyja magát. Megkérik a siklókat, hogy várjanak egy kicsit, ők pedig átmennek az öreg szomszédasszonyhoz, mindent elmondanak neki.
Az így szól:
- Könnyű dolog becsapni a siklókat. Adjatok nekik a lányotok helyett egy libát. Azzal küldjétek haza a háztűznézőket.
Így is tettek. Levágtak egy fehér libát. A násznagyok elmentek vele. Hamarosan meghallották
a nyárfán ülő kakukk hangját:

Kakukk, kakukk, kakukk, kakukk.
Becsaptak titeket,
A menyasszony helyett fehér libát visztek,
Kakukk, kakukk.

A siklók mennek vissza. Dühösen ledobják a libát, és kérik a menyasszonyt. A szülők, miután tanácskoztak az öreg szomszédasszonnyal, levágtak egy fehér bárányt. Az út szélén a kakukk megint mondja:

Kakukk, kakukk, kakukk, kakukk.
Becsaptak titeket,
A menyasszony helyett fehér bárányt visztek,
Kakukk, kakukk.

Sziszegve jönnek vissza a siklók és követelik a menyasszonyt. Most egy fehér tehenet adnak nekik, de miután a kakukk figyelmeztette őket, megint visszajönnek még nagyobb haragra gerjedve, szárazsággal, árvízzel, éhséggel fenyegetik azt, aki nem tartja be adott szavát. A háziak mit tehetnének, elsiratják a lányukat, odaadják a siklóknak. Azok viszik a lányt, az útszélen pedig szól a kakukk:
Menjetek, siessetek!
A vőlegény várja a menyasszonyát!

Eglė végül a kísérőivel elért a tengerpartra. Ott várt rá egy szép ifjú. Elmondta, hogy ő az a vízisikló, aki bemászott az inge ujjába. Mindjárt átkeltek együtt egy közeli szigetre, onnan leereszkedtek a föld alá, a tenger fenekére, ahol a siklók pompás vára állt.
Itt megtartották a lakodalmat. Három hétig ettek, ittak, táncoltak, mulattak.
A siklók vára tele volt mindenféle kinccsel. Eglė is megnyugodott, boldog volt, végül teljesen
megfeledkezett a szülőföldjéről.
Eltelt kilenc év, Eglėnek három fia született: Tölgy, Kőris, Nyír, meg egy lánya, Nyárfa. Ő
volt a legfiatalabb. Egy alkalommal az állandóan csintalankodó, legidősebb fia megkérdezte
Eglėt:
- Mama, hol élnek a te szüleid? Látogassuk meg egyszer őket!
Akkor Eglėnek az eszébe jutotta a szülei, a fivérei, a nővérei, és egész szülőföldje. Nyugtalan lett. Arra gondolt, hogy hogyan is megy a soruk, élnek-e még, egészségesek-e, vagy talán már meg is haltak. A vágy annyira kínozta a szívét, hogy mindenképpen el akart menni, meglátogatni a szüleit, hiszen már oly sok éve nem járt ott, nem látta a családját. Nagyon vágyakozott utánuk. A sikló hallani sem akart róla.
- Rendben van - mondja végül. - Elengedlek hozzájuk, de előbb fond meg ezt a selyem kócot -
mutatott a rokkára.
A felesége odament a rokkához és font éjjel, font nappal. Font, csak font, de a gombolyag csak nem lett kisebb. Látja, hogy itt valamilyen csalás van, mintha el lenne varázsolva a gombolyag. Eglė elmegy egy öregasszonyhoz, aki tőle nem messze lakik, az egy híres varázsló.
Amikor odaér, így szól hozzá:
- Kedvesem, anyókám, taníts meg engem arra, hogy hogyan fonjam meg a kócot!
Az öregasszony elmondta, hogy mit kell tennie.
- Amikor begyújtasz - mondja - dobd be a tűzbe, mert másképpen sohasem ér véget a gombolyag.
Eglė, amikor hazament, bedobta a gombolyagot a kemencébe, amibe azért gyújtott be, hogy kenyeret süssön. A selyem mindjárt meggyulladt, és ekkor Eglė látta, hogy a parázson lovagló békák hogyan fogják meg a fonalat. Miután a munkáját így elvégezte, Eglė megint kérte a siklót, hogy legalább néhány napra eressze el a szüleihez. Ekkor a férje a pad alól előhúz egy pár vasbocskort, és így szól:
- Majd amikor ezt elhordod, elmehetsz.
Eglė mindjárt fel is öltötte azt a bocskort. Megy. Lépked, téglához, kőhöz dörzsöli, mindenhez, amihez csak tudja, de az anyaga vastag, kemény, egyáltalán nem kopik. Akármennyit is jársz benne, el nem hordod, örök időkre megmarad. Megint megy az öregasszonyhoz tanácsot kérni.
 Az így oktatja:
- Vidd el a bocskort a kovácshoz és kérd meg, hogy dobja be a kovácskemencébe.
Így is tett. A bocskor jól kiégett, és Eglė három nap alatt kilyukasztotta.
Amint elkoptatta, megint kéri a férjét, hogy engedje el látogatóba a szüleihez.
- Jól van - mondja a sikló. - De ha el akarsz menni, legalább egy kis madárlátta kenyeret kell vinned a testvéreid és a rokonaid gyerekeinek.
Ugyanakkor megparancsolta, hogy rejtsék el az összes edényt, Eglė nehogy meg tudja sütni a kenyeret. Eglė gondolkodik, gondolkodik, hogy hogyan hozzon vizet vödör nélkül, hogyan gyúrja meg a tésztát edény nélkül. És ismét siet az öregasszonyhoz.
Az mondja:
- Kenj be kovásszal egy szitát, meríts vele vizet, és gyúrd meg benne a tésztát!
A sikló felesége úgy is tett: meggyúrta, kisütötte és már készen is volt a kenyér. Ekkor elbúcsúzott a férjétől, és a gyerekeivel együtt elment a hazájába. Žilvinas, a sikló jó darabon elkísérte, átvitte a tengeren, és ráparancsolt, hogy otthon ne legyen kilenc napnál tovább.
Mihelyt tud, jöjjön vissza.
- Amikor jössz vissza - mondja -, te egyedül a gyerekekkel gyere, és mihelyt ideérsz a tenger
partjára, így hívj engem:
Žilvine, Žilvinele,
Ha élsz, tejhabbal,
Ha nem élsz, vérhabbal adjál jelt.
- És ha meglátod a tengeren a tejhabot - mondja - tudd, hogy én még élek. Ha vérhabot látsz, én már nem élek. Ti pedig, gyerekek, semmiképpen se áruljátok el, hogy hogyan kell engem hívni.
Ezután mindenkitől elbúcsúzott, és azt kívánta, hogy a vendégeskedés után szerencsésen térjenek haza. Eglėt a szülőföldjén kimondhatatlan örömmel fogadták: az egész család, minden rokona és
minden szomszédja összegyűlt, hogy lássák.
Egymás szavába vágva kérdezgették, hogy hogyan élt ott a siklók között. Ő meg csak mesélt, mesélt. Mindenki megvendégelte, kedves szavakkal fogadta. Észre sem vette, hogy milyen gyorsan eltelt a kilenc nap.
Közben a fivérei, a nővérei, a szülei azon gondolkodtak, hogy mit tegyenek, hogy ne kelljen visszamennie. Meg is egyeztek: ki kell szedni a gyerekekből, hogy hogyan hívja majd a tengerpartról az anyjuk a férjét, és aztán kimennek ők a partra, előhívják a siklót és agyonverik.
Miután így megegyeztek, legelőször Eglė legidősebb fiát, Tölgyet hívták ki az erdőbe és kérdezgették, de ő azt felelte, hogy nem tudja. Vesszőkkel verték, de bármit is csináltak vele, nem tudták kiszedni belőle. Amikor eleresztették, megfenyegették, nehogy elárulja őket az anyjának. Másnap Jávort vezették ki, majd a Nyírt, de őtőlük nem tudtak meg semmit. Végül kicsalták Eglė legfiatalabb gyermekét, a lányát, Nyárfát. Kezdetben ő is azt mondta, hogy nem tudja, de amikor meglátta a ruhájuk alól kilógó vesszőket, azonnal elárulta nekik a titkot.
Akkor a tizenkét fivér együtt, felkapva egy-egy kaszát, kivonult a tengerpartra. Megállnak ott és kiáltják:

Žilvine, Žilvinele,
Ha élsz, tejhabbal,
Ha nem élsz, vérhabbal adjál jelt.

Mihelyt csak odaúszott a sikló, a férfiak azonnal rátámadtak és összeszabdalták. Aztán hazamentek és semmit sem szóltak Eglėnek, hogy mit is tettek.
Elmúlt a kilenc nap. Eglė mindenkitől elbúcsúzott, kiment a tengerpartra és hívja Žilvinast:

Žilvine, Žilvinele,
Ha élsz, tejhabbal,
Ha nem élsz, vérhabbal adjál jelt.

Megmozdult, megkavarodott a tenger, egészen a fenekéig, és Eglė meglátta a véres habot a víz tetején, és meghallotta a férje hangját:
- A te tizenkét fivéred összekaszabolt engem kaszával. A jelszót Nyárfácska, a mi legkedvesebb gyermekünk árulta el nekik.
Elszomorodott Eglė, sírva fakadt, és amikor visszatért a gyermekeihez, így szólt Nyárfához:

Változzál te nyárfává,
Reszkessél te éjjel-nappal,
Az arcod mossa az eső,
A hajad cibálja a szél!

A fiaihoz így beszélt:
Fiaim, ti álljatok, mint erős fák, Én, az anyátok, fenyővé változom.
Mihelyt kimondta ezeket a szavakat, úgy is történt. Most is a tölgy, a jávor meg a nyír a legerősebb fák, a nyárfa pedig még a legkisebb szellőben is remeg, mert megremegett a nagyszülei előtt, és elárulta az apját meg az anyját.


Fordította: Dabi István