Norvég népmese

Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.
Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!” kiáltott fel. „Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!”
A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni” – sóhajtotta – „átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!”
A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. „Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!”
Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. „Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta a fa – „csodás kincseket kapok majd.”
A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta. „Büszke hajó leszek, királyoknak való!”
A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta.
Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.
A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.”
Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.
De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. „Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.
Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.
Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.
Ez tette gyönyörűvé az első fát.
Ettől lett erős a második.
És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.

Fordította: Szabó Ági

Norvég népmese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki megözvegyült. Egyetlen vigasza a leánya maradt, aki olyan kedves és szép volt, hogy nálánál kedvesebb és szebb senki nem is lehetett volna. A király sokáig gyászolta elveszett királynéját, de végül beleunt az egyedüllétbe, és újra megházasodott.
Egy özvegy királynét vett el, akinek szintén volt egy lánya, de az a lány olyan csúnya és gonosz volt, mint amilyen kedves és szép a másik. A mostoha meg a lánya irigykedett is a királylányra, amiért az olyan szeretetreméltó. De a király szeme láttára nem merték bántani, mert a király igencsak szerette a lányát.
    Nem telt bele sok idő, és a királynak hadat üzent egy másik király, csatába kellett vinnie a seregét.
A mostoha királyné nyomban kihasználta, hogy azt tehet, amit csak akar. Éheztette és verte a királylányt, egy pillanatra sem hagyott neki nyugtot. A végén már látni sem bírta, elzavarta hát nyájat legeltetni.
Nem volt mit tenni, elindult a királylány a jószágokkal, ment erdőn, réten keresztül. Ennivalója alig akadt, sápadt lett, lesoványodott, és folyvást csak sírt nagy bánatában.
    Volt a jószágok között egy ébenfekete bivaly, termetes fényes szőrű, amelyik igencsak szeretett a királylány közelében kószálni, és hagyta magát simogatni.
Egy alkalommal, amikor a királylány megint csak kesergett és sírdogált, odament hozzá a bivaly és megkérdezte, mi nyomja annyira a szívét. A királylány nem felelt, csak zokogott tovább.
-    Tudom én, amit tudok, még ha egy szót sem szólsz, akkor is – mondta a bivaly.
-    Azért vagy úgy elkeseredve, mert a királyné gyűlöl, és el akar veszejteni. De ételre ezentúl ne
legyen gondod. Nyúlj be a bal fülembe, találsz ott egy terítőt. Ha azt kiveszed és szétteríted, annyi finomság terem rajta, amennyit csak akarsz.
     Így is lett, a királylány kivette a terítőt, leterítette a földre, az meg nyomban megtelt minden jóval, mi szem szájnak ingere, volt ott bor és mézsör meg édességek garmadával. Nem telt bele sok idő, és a királylány újra kivirult, olyan pirospozsgás és telt lett, hogy a királynét meg a száraz kóró leányát még jobban elfutotta a méreg. Csak nem fért a királyné fejébe, hogy szépülhetett meg ennyire a mostohalánya ilyen silány koszton. Megparancsolta hát az egyik szolgálólánynak, kövesse a királylányt az erdőbe, és lesse ki, miképp is boldogul, mert azt gyanította, valamelyik szolgáló ad neki enni. A szolgálólány követte is az erdőbe, jól nyitva tartotta a szemét. Látta ám, hogy a királylány előveszi a terítőt a bivaly füléből, és ahogy szétteríti, az rögvest megtelik ínycsiklandozó falatokkal, a királylány pedig jóízűen eszik. Szaladt haza a szolgálólány, hogy elmesélje a királynénak, mit látott.
     A király diadalmaskodott ellenfelén és hazatért a háborúból. Lett ám nagy öröm az egész palotában, de a király leányánál nem akadt boldogabb. A királyné azonban betegnek tettette magát, és sok-sok pénzt ígért az orvosnak, hogy azt mondja, a világon semmi más nem segíthet rajta, csak ha eszik a fekete bivaly húsából. Kérdezték a népek, de különösen a királylány, nincs-e valami más gyógyír a királyné bajára.
Kérlelték az orvost, kímélje meg a bivalyt, hisz nem ártott az senkinek, és az egész birodalomban nem volt hozzá fogható. De bizony nem segített semmi, ha egyszer elrendeltetett, akkor így kellett lennie.
Amikor ezt a királylány meghallotta, nagyon megrémült, és futott az istállóba. Ott állt a bivaly lehorgasztott fejjel, és olyan mélabús volt, hogy a királylány nyomban sírva fakadt.
-    Hát te meg miért sírsz olyan keservesen? – kérdezte a bivaly.
-    Hogyne sírnék – zokogott a királylány. – Királyapám ugyan hazatért, de a királyné betegséget
színlel, és rávette a doktort, hogy mondja azt, addig bizony nem nyeri vissza az egészségét, míg a fekete bivaly húsából nem evett.
-    Ha egyszer leölnek engem, meglásd, a te életedet sem fogják kímélni. Hallgass rám, szökjünk el
még ma éjjel.
     A királylánynak ugyan nehezére esett, hogy megváljon édesapjától, de a királyné ármánykodását elviselni még nehezebb volt, ezért hát megígérte a bivalynak, hogy vele tart.
     Este, mikor már minden elcsendesedett, a királylány leosont az istállóba, a bivaly a hátára kapta és futott vele, ahogy csak bírt. Másnap aztán hajnal hasadtakor, amikor le akarták vágni a bivalyt, már bottal üthették a nyomát. A király is hiába hívta leányát, csak hűlt helyét lelte. Hasztalan kerestette őket a birodalom minden sarkában, csak nem akadt a nyomukra senki.
     Közben a bivaly, hátán a királylánnyal, sok országot bejárt, míg egy rézerdőhöz nem érkezett; ebben az erdőben rézből voltak a fák, az ágak, a levelek, de még a virágok is.
A bivaly figyelmeztette a királylányt:
-    Óvatosnak kell lenned, ha majd az erdőbe érünk. Nem érhetsz hozzá egyetlenegy levélhez sem,
mert akkor jaj neked is, nekem is. Itt bizony a háromfejű troll lakik, ez az ő birodalma.
     A királylány szentül megfogadta, hogy vigyázni fog, és még véletlenül sem nyúl semmihez sem.
Óvatos is volt, amennyire csak tőle telt. Hajolt erre, hajolt arra, de az erdő olyan sűrű volt, hogy szinte menni sem lehetett benne, és hogy, hogy nem, egyszer csak mégis leszakított egy levelet.
-    Jaj nekünk! Mit tettél? – kiáltott a bivaly. – Most aztán küzdhetünk életre-halálra. De ha már így
esett, rejtsd el jól azt a levelet.
     Nyomban ezután ki is értek az erdőből, de akkor hirtelen ott termett a háromfejű troll.
-    Ki merészeli háborgatni az én erdőmet? – ordította.
-    Úgy a tiéd ez az erdő, mint ahogy az enyém – mondta a bivaly.
-    Azért bizony meg kell küzdened – kiáltotta a troll.
-    Állok elébe – válaszolt a bivaly.
Azzal egymásnak estek és verekedni kezdtek. A bivaly nekirontott a trollnak, és minden erejét megfeszítve küzdött, de a troll sem adta könnyen magát. Egy álló napig tartott a küzdelem, mire a bivaly végre legyűrte ellenfelét, de addigra már úgy tele lett sebbel, hogy jártányi ereje sem maradt, pihennie kellett egy napot. Akkor így szólt a királylányhoz.
-    Találsz a troll övére csatolva egy tégelyt, a benne lévő balzsammal kend be sebeimet.
Ettől aztán visszanyerte erejét a bivaly, és másnap folytatták útjukat.
     Sok országot bejártak, mígnem egyszer csak egy ezüsterdőhöz értek. Itt a fák, az ágak, a levelek, de még a virágok is ezüstből voltak.
     Mielőtt beértek volna az erdőbe, a bivaly a királylány lelkére kötötte:
-    Az ég szerelmére, légy nagyon óvatos, ha majd az erdőbe érünk. Nem érhetsz semmihez, még egy
levélhez sem, mert akkor jaj neked is, nekem is. Ez bizony a hatfejű troll birodalma, és vele aligha tudok elbánni.
-    Ígérem, óvatos leszek – mondta a királylány -, és nem érek semmihez.
De az erdő olyan áthatolhatatlan és sűrű volt, hogy lépni is alig lehetett benne. A királylány óvatos volt, amennyire csak tőle telt. Elhajolt az ágak elől, vagy félretolta a gallyakat, de azok mégis mindig a szemébe csapódtak. Végül hogy esett, hogy nem, egyszer csak mégis leszakított egy levelet.
-    Jaj nekünk! Mit tettél? – mondta a bivaly. – Most aztán küzdhetünk életre-halálra, mert ennek a
trollnak bizony hat feje van, és kétszer olyan erős, mint a másik. De ha már így esett, rejtsd el jól azt a levelet.
    Ahogy ezt kimondta, már ott is termett a troll.
-    Ki merészeli háborgatni az én erdőmet? – ordította.
-    Úgy a tied ez az erdő, mint ahogy az enyém – mondta a bivaly.
-    Azért bizony meg kell küzdened – kiáltotta a troll.
-    Állok elébe – válaszolt a bivaly, és tüzet okádva rontott a trollnak.
Kiszúrta a szemét, szarvával úgy felöklelte, hogy a belei is kifordultak, de a troll csak küzdött tovább.
Három álló napba telt, mire a bivalynak végre sikerült elpusztítania.
     De addigra a bivaly is úgy kimerült, hogy alig bírt mozdulni, sebeiből pedig patakokban folyt a vér.
Akkor aztán a királylány megkereste a tégelyt, amit a troll övén lógott, és a csodabalzsamot a bivaly sebeire kente. Segített, ahogy csak tudott, de még így is egy hétig tartott, mire a bivaly újra lábra bírt állni.
Nagy sokára megint útra keltek, de a bivaly még mindig erőtlen volt, így nem is haladtak gyorsan.
A királylány szerette volna kímélni a bivalyt, ezért kérte, hadd menjen a saját lábán, elvégre fiatal, bírja a gyaloglást. Ám ezt azért mégsem engedhette a bivaly, a királylánynak vissza kellett ülnie a hátára.
    Már hosszú ideje bandukoltak, bejártak sok országot, nem is igen tudta a királylány, merre visz az útjuk, mígnem egyszer csak egy aranyerdőhöz értek. Káprázatosan csillogott az erdő, a fák, az ágak csak úgy roskadoztak az aranytól, a virágok, de még a levelek is mind színaranyból voltak.
    Itt is pontosan ugyanúgy történt minden, mint a rézerdőben és az ezüsterdőben. A bivaly óva intette a királylányt, nehogy hozzáérjen valamihez, mert itt bizony a kilencfejű troll lakik, ez az ő birodalma. Nagyobb és erősebb, mint a másik kettő együttvéve, és a bivaly attól félt, ezzel aztán már végképp nem tudna elbánni. Fogadkozott is a királylány, tud ő vigyázni, nem ér semmihez. De ahogy beértek az erdőbe, az még az ezüsterdőnél is sűrűbbnek bizonyult, és minél beljebb jutottak, annál nehezebben boldogultak. Az erdő áthatolhatatlan volt, és a királylány félni kezdett, hogy innen ugyan ki nem jutnak. Annyira tartott attól, hogy véletlenül leszakít valamit, hogy folyton csak hajladozott az ágak elől, vagy a gallyakat tolta el a kezével. De az egyik mégis a szemébe csapott, így nem láthatta, mibe kapaszkodik, és egyszer csak egy aranyalma akadt a kezébe. A királylány úgy megrémült, hogy ijedtében sírva fakadt, és tüstént el akarta dobni az almát. De a bivaly azt tanácsolta, inkább jól rejtse el ezt is, és vigasztalta, ahogy tőle telt.
    Hanem tudta ő jól, hogy kemény küzdelem vár rá, amely akár rosszul is végződhet.
Azonmód ott termett a kilencfejű troll. Olyan förtelmes volt, hogy a királylány rá se bírt nézni.
-    Ki merészeli háborgatni az én erdőmet? – ordította.
-    Úgy a tiéd ez az erdő, mint ahogy az enyém – mondta a bivaly.
-    Azért bizony meg kell küzdened – kiáltotta a troll.
-    Állok elébe – válaszolt a bivaly.
Tüstént egymásnak is estek, és olyan borzalmasan verekedtek, hogy a királylány ugyancsak megrettent.
A bivaly kiszúrta a troll szemét, szarvával pedig úgy felöklelte, hogy belei is kifordultak, de mindhiába, a troll küzdött minden erejével, és amikor a bivaly ledöfte az egyik fejét, a többi fej újra életet lehelt belé.
Így aztán egy álló hétig tartott a küzdelem, míg végül a bivalynak sikerült felülkerekednie. Ám ekkorra olyan erőtlen lett, moccanni sem tudott. Sebes volt az egész teste, és ahhoz sem volt ereje, hogy azt mondja a királylánynak, vegye el a troll csodakenőcsét, és azzal kenje be. De nem kellett mondania, a királylány megtette így is, és a bivaly lassan-lassan magához tért. Több mint három hétig kellett pihennie, mielőtt ismét útra kelhettek.
     Felkerekedtek hát, mert a bivaly azt mondta, tovább kell menniük. Sűrű erdőkön, réteken és mezőkön át vitt az útjuk. Mentek, mendegéltek, míg fel nem értek a hegyre.
-    No, látsz valamit? – kérdezte a bivaly.
-    Nem látok én bizony mást, mint az eget meg a zord hegyet – felelte a királylány.
Mikor még feljebb jutottak, már messzebbre lehetett látni.
-    És most, látsz-e már valamit? – kérdezte a bivaly.
-    Mintha egy kis kastélyt látnék, valahol messze a távolban – mondta a királylány.
-    Az bizony egy csöppet sem nevezhető kicsinek – mondta a bivaly.
Addig mentek, mendegéltek, míg egy hatalmas sziklához nem értek, aminek olyan meredek volt az oldala, hogy szinte az eget verdeste.
-    No és most, látsz-e már valamit, - kérdezte a bivaly.
-    Most már jól látom a kastélyt, sokkalta nagyobb, mint amikor először megláttam – válaszolta a
királylány.
-    Oda kell menned – mondta a bivaly. – A kastély lábánál látsz majd egy disznóólat, menj be.
Amint belépsz, találsz ott egy háncsruhát. Öltsd azt magadra, és indulj egyenesen a kastélyba.
Mondd azt, hogy te vagy Háncsvirág, és szívesen elszegődnél szolgálónak. Először azonban vedd elő a késed és vágd le a fejem. Aztán nyúzd le a bőröm, tekerd össze és rejtsd el a sziklafal alatt. A rézlevelet, az ezüstlevelet és az aranyalmát ne felejtsd el beletenni a bőrömbe.
A szikla mellett találsz egy furkósbotot, ha a segítségemre van szükséged, csak kopogtasd meg vele a sziklafalat.
    Sehogy sem volt ínyére a királylánynak, hogy megtegye, amire a bivaly kérte, de végül mégis engedelmeskedett, mert a bivaly azt mondta, csak így hálálhatja meg azt, amit ő tett a királylányért.
A lány úgy vélte, igen nagy fájdalmat okoz, de megtette, amire a bivaly kérte. Belevágott a hatalmas állatba, először a fejétől szabadította meg, lenyúzta a bőrét, azt pedig a sziklafal alá rejtette a réz- és ezüstlevéllel meg az aranyalmával együtt.
    Amikor ezzel elkészült, ment a disznóól felé, de közben csak úgy potyogtak a könnyei és nagyon el volt keseredve. Magára öltötte a háncsruhát, és indult a királyi udvarba. Egyenesen a konyhába ment. Ő Háncsvirág, mondta és megkérdezte nem akadna-e számára valami munka. Akadni éppenséggel akad, mondta a szakács. Ott maradhat mosogatni, mert az, aki előtte végezte ezt a munkát, nemrégiben továbbállt.
-    Hanem egyszer majd neked is eleged lesz, fogod a batyudat és odébbállsz.
    Ügyesen és serényen dolgozott. Egy vasárnap aztán vendégeket vártak a királyi udvarba. Háncsvirág kérte, hadd vigye ő a mosdóvizet a királyfinak, de a többiek csak nevettek rajta:
-    Ugyan, mit akarsz te ott? Csak nem hiszed, hogy a királyfi akár egy pillantásra is méltat majd?
   De Háncsvirág csak kötötte az ebet a karóhoz, és addig-addig könyörgött, míg végül megengedték neki, hogy ő vigye a vizet.
   Ahogy ment a lépcsőn felfelé, úgy zizegett a háncsruhája, hogy a királyfi kinézett és megkérdezte:
-    Hát te meg miféle szerzet vagy?
-    Én csak a mosdóvizet hozom jó uramnak – mondta Háncsvirág.
-    Tán azt gondolod, hogy nekem kell olyan mosdóvíz, amit te hozol? – azzal a lány fejére öntötte a vizet.
   Nem tehetett mást, otthagyta a királyfit, de aztán kérte, hadd mehessen el a templomba. Mehetett, hiszem a templom a palota mellett állt. Csakhogy először a sziklafalhoz sietett, és kopogott a furkósbottal, ahogy a bivaly tanácsolta. Csakhamar meg is jelent egy ember, és kérdezte, mit akar. A királylány elmesélte, megengedték neki, hogy elmenjen a templomba és meghallgassa a papot, de hát nincs ruhája, amit felvehetne. Az ember adott neki egy ruhát, ami olyan fényes volt, mint a rézerdő, és adott felszerszámozott lovat is. Amikor Háncsvirág a templomhoz érkezett, olyan gyönyörű és káprázatos volt, hogy mindenki azt kérdezgette, vajon ki lehet. A papra sem igen figyeltek, hiszem mindannyian a szépséges leányt nézték. Még magának a királyfinak is úgy megtetszett, hogy egy pillanatra sem tudta levenni róla a szemét.
   Jóformán ki sem lépett Háncsvirág a templomból, már szaladt is utána a királyfi. Ahogy nyúlt feléje a templomkapunál, hát a kezében maradt a lány egyik kesztyűje. Igyekezett a királyfi, hogy utolérje a lányt, és amikor az a lovára ült, megkérdezte, honnan jött:
-    Mosdóországból – mondta Háncsvirág, és amikor a királyfi vissza akarta adni neki a kesztyűt,
hozzátette: - Fényesség előttem, sötétség mögöttem, a királyfi ne lássa, hogy honnan jöttem !
   A királyfi még életében nem látott a kesztyűhöz foghatót. Bejárta a vidéket közel s távol, kérdezősködött, hogy párját megtalálja, de bizony senki nem tudta, honnan jött az előkelő hölgy, aki elhagyta a kesztyűjét.
   A következő vasárnap fel kellett vinni a királyfi törülközőjét.
-    Hadd vigyem én – mondta Háncsvirág.
-    Hát abból meg mi jó származna? – kérdezték a többiek a konyhán. – Láttad, a múltkor is hogy jártál.
   De Háncsvirág csak nem hagyta magát, addig-addig erősködött, míg végül megengedték neki, hogy ő vigye fel a törölközőt. Szaladt fel a lépcsőn, hogy csak úgy zizegett a ruhája. Kirohant a királyfi is, és amikor meglátta, hogy Háncsvirág az, kitépte kezéből a törölközőt és hozzávágta.
-    Kotródj innen, te rusnya némber! – kiáltotta a királyfi. – Csak nem gondolod, hogy a szutykos kezedből elfogadom a törölközőt?
   Miután aztán a királyfi elindult a templomba, Háncsvirág is elkéredzkedett. Nem értették ugyan, mi keresnivalója van a templomban, amikor a háncsruháján kívül semmije sincs, ráadásul szutykos és rusnya is. De Háncsvirág azt mondta, olyan szépen prédikál a pap, és ő olyan sokat okul a szentbeszédből, hogy végül elengedték. Sietett a sziklafalhoz, megkopogtatta, jött az ember és olyan ruhát adott neki, ami még az előbbinél is fényesebb volt, ezüst borította mindenütt, és csillogott, mint az ezüsterdő. Kapott hozzá egy pompás paripát ezüstnyereggel és ezüstkantárral.
   Amikor a királylány a templomhoz ért, az egész gyülekezet kint állt már, mindenki ámuldozva nézte, milyen szép az ismeretlen hölgy. A királyfi pedig tüstént odasietett, hogy lesegítse a lóról. De a lány odébb ugratott, és azt mondta, nem kér segítséget, hisz olyan engedelmes a lova, hogy nyugton marad, ha kéri, és jön, ha kéri, és jön, ha hívja. Akkor aztán mindannyian bementek a templomba, de aligha akadt bárki is, aki a papra tudott volna figyelni, annál inkább bámulták a lányt, és a királyfi még jobban belehabarodott, mint az előző alkalommal. Amikor a prédikációnak vége lett, és a lány kisietett a templomból, hogy lovára üljön, a királyfi ismét megkérdezte, honnan jött.
-    Törülközőországból – mondta a királylány, és mintegy véletlenül elejtette az ostorát.
   Amikor a királyfi lehajolt, hogy felvegye, így szólt a lány:
-    Fényesség előttem, sötétség mögöttem, a királyfi ne lássa, hogy én honnan jöttem!
  Tovatűnt ismét, a királyfi pedig nem tudta, az ég vagy a föld nyelte-e el. Hiába járta a vidéket közel s távol, és kérdezősködött, hol találja ezt az országot, bele kellett nyugodnia, hogy sehol sem akad nyomára.
  A következő vasárnap egy fésűt kellett felvinni a királyfinak. Háncsvirág megint csak kérte, hadd vigye ő, de a többiek emlékeztették, hogy járt legutóbb is, és szégyellje magát, hogy így akar mutatkozni a királyfi előtt, csúfan és szutykosan a háncsruhájában. De ő addig könyörgött, míg meg nem engedték neki, hogy a királyfihoz menjen a fésűvel. Amikor felment a lépcsőn és ruhája ismét zizegett, jött ám a királyfi is, fogta a fésűt és a lány után hajította, s még rá is kiáltott, hogy gyorsan hordja el magát.
  Mikor aztán a királyfi elindult a templomba, Háncsvirág is menni akart. Ismét csak kérdezték tőle, mi keresnivalója van ott, amikor olyan szutykos és rusnya, no meg ruhája sincs, amiben a királyfi, a finom népek vagy bárki más előtt mutatkozhatna. Csak bajt hoz magára és másokra is, mondták neki. De Háncsvirág azt felelte, biztos láthatnak nála értékesebbet is, és nem adta fel addig, míg végül el nem engedték.
  Most is minden úgy történt, mint az előző két alkalommal. Odament a sziklafalhoz, megkopogtatta a furkósbottal, kijött az ember és adott neki ruhát, ami még a másik kettőnél is ragyogóbb volt, aranyból szőtték, drágakövek díszítették. Kapott hozzá egy pompás paripát is aranynyereggel és aranykantárral ékesítve.
  Mire a királylány a templomhoz ért, a pap, és a népek már ott álltak és vártak. Futva jött a királyfi is, hogy a lovat tartsa, de a lány odébb ugratott, és azt mondta:
-    Köszönöm, nincs rá szükség, hisz olyan engedelmes a lovam, hogy nyugton marad, ha mondom.
Aztán igyekezett mindenki a templomba, a pap pedig a szószékre, de bizony aligha akadt bárki is, aki a papra figyelt volna, annál inkább bámulták a lányt, találgatták honnan jöhet, a királyfi pedig még jobban beleszeretett. Nem halott, nem látott semmi mást, csak a gyönyörű leányt.
  A prédikáció után, mikor a királylány indult volna a templomból, a királyfi egy dézsa szurkot öntetett a templom bejáratához, hogy aztán a lány segítségére siethessen. A királylány azonban nem törődött vele, belelépett, majd továbbszaladt, ám az egyik aranycipellője a szurokba ragadt. Már a lován ült, amikor odafutott hozzá a királyfi és kérdezte, honnan jött.
-    Fésűországból – mondta Háncsvirág. Hanem mikor a királyfi át akarta nyújtani az aranycipellőt,
így szólt:
-    Fényesség előttem, sötétség mögöttem, a királyfi ne lássa, hogy én honnan jöttem!
A királyfi ezúttal sem tudta meg, hová tűnt a lány, így hát hosszú ideig vándorolt a nagyvilágban, kérdezősködött mindenfelé, merre lehet Fésűország, de mivel sehol nem akadt nyomára, kihirdette, az lesz a felesége, akinek illik lábára az aranycipellő. Jöttek is a világ minden tájáról, szép leányok és csúnyák egyaránt, ám senki nem akadt, akinek illett volna a lábára az aranycipőcske. Nem tellett bele sok idő, megjelent Háncsvirág gonosz mostohája is a lányával. Hát láss csudát, a lánynak illett a lábára a cipő, de olyan csúf volt és olyan kelletlen, hogy a királyfinak sehogy sem akaródzott betartani az ígéretét.
     Mégis készülődni kezdtek a menyegzőre, a lányt menyasszonyi ruhába öltöztették, ám amikor a templom felé hajtottak, hallották, amint a faágon egy kismadár így énekel:

Egy darabka lábujj és sarok hol marad?
Háncsvirág cipőjéhez vér tapad.

És lám, amikor megnézték, kiderült, hogy a madárka igazat dalolt, csak úgy folyt a cipőből a vér. Így hát minden szolgálólánynak és asszonynak, aki csak akadt a kastélyban, elő kellett jönnie és felpróbálnia a cipőt, de bizony egyiknek sem ment a lábára.
-    No és Háncsvirág hol van? – kérdezte a királyfi, amikor már mindenki felpróbálta a cipőt, mert
értette ám a madárdalt, és emlékezett jól a szavaira.
-    Ő nem számít – mondták a többiek -, hisz úgyis olyan csúnya.
-    Meglehet – mondta a királyfi -, de ha mások felpróbálták, hadd próbálja fel Háncsvirág is.
Szólította a lányt, és jött is Háncsvirág fölfelé, úgy zizegett a ruhája, mintha egy regiment dragonyos vonulna a lépcsőn.
-    Most aztán te is felpróbálhatod az aranycipellőt, mint egy igazi királykisasszony – nevetett és
csúfolódott a többi lány.
Háncsvirág felpróbálta a cipőt, hát az olyan volt, mintha a lábára öntötték volna. Ledobta magáról a háncsruháját, és ott állt színtiszta aranyban, csak úgy ragyogott, a másik lábán pedig ott volt az aranycipellő párja.
A királyfi azon nyomban felismerte, és úgy megörült, hogy rögvest megcsókolta és soha többé el nem engedte. Még nagyobb volt a boldogsága, mikor megtudta, királylány a kedvese.
Egykettőre megtartották az esküvőt, és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.