Isaac Bashevis Singer  (1902. 11. 21.–1991. július 24.) Nobel-díjas Jiddis író.

A kályha meg a fal közötti sötét résben, ahol a háziasszony a seprűt, a lapátot, a sulykolót tartja, élt egy Peziza nevű árva koboldlányka.

Egyetlen barátja volt széles e világon, Circur, a tücsök. Ő is a kályha mögött lakott, két tégla között a hasadékban. Koboldok megélnek eleség nélkül, de hogy Circur mivel táplálkozott, az már valóságos rejtély. Talán beérte a frissen sült kenyér illatával, egy szem liszttel, amit a léghuzat sodort arra, egy csepp nedvességgel, amit a levegő hordozott. Akárhogyan is, Circur sohasem panaszolta Pezizának, hogy éhes vagy szomjas volna. Egész nap szunyókált. Este bezzeg annál éberebben ciripelte meséit, sokszor akár egész éjszakán át.

     Peziza nem ismerte édesapját, a Lantuch nevű koboldot. Édesanyja, Pastida, jómódú család leánya volt, és beleszeretett Lantuchba. Sokat mesélt Pezizának a kályhán túli világról, meg a rokonaikról, az ördögfiakról, lidércekről, manókról, akik mind kisebb-nagyobb kópéságokat művelnek. Ám ha a kobold egész életét a kályha mögött tölti, édeskeveset tud a világ soráról, és Peziza ugyancsak kíváncsi teremtés volt – ezt a tulajdonságát alkalmasint szüleitől örökölte.

Míg Circur végtelen meséit cirpelte, Peziza koboldkalandokról álmodott.

Peziza néha megkérdezte Circurt, milyen is a külvilág, amire barátja így felelt:

-          Anyámtól tudom, hogy odakint csupa bú és baj minden. Hideg szél fúj, gonosz teremtmények falják fel egymást.

-          Akkor is szívesen megnézném. – mondta sóvárogva Peziza -, hogy mit művelnek odakint az ördögfiak.

És a sors pontosan ezt tartogatta a számára.

  Egy nap hatalmas kalapálás-kopácsolás támadt. Megremegett a kályha, hullott a törmelék. Peziza rémülten röpdösött ide-oda. A házigazda elhatározta, hogy átrakatja a kályhát. Egész nap folytatódott az éktelen lárma, és a két barát szorosan összebújt egészen estéig. Amikor a falnak is kihullott egy darabja, Circur felkiáltott:

-          Ha ki nem szabadulunk, végünk lesz!

Találtak egy repedést, amelyik kivezetett a külvilágba. Kimásztak, és a ház udvarán találták magukat. Fák, bokrok között álltak a zöld gyepen. Peziza is, Circur is életében először jutott ki a szabad ég alá.

      De gyönyörű is a külvilág! Végtelen ég, rajta hold és csillagok!

Harmat telepedett mindenre. Ezernyi tücsök cirpelt. Szakasztott úgy húzták, ahogyan Circur.

-          Lyukat ások magamnak – mondta Circur -, mert ha felkel a nap, nem maradhatok idekint.

-          Engem is óva intett anyám a naptól – bólintott Peziza.

-          Csakhogy nekem nemigen alkalmas búvóhely a földbe ásott lyuk. Amott látok egy odvas fát. Napközben majd ott időzöm.

-          Az a legfontosabb, hogy ne veszítsük el egymást – jelentette ki Circur. – A fád gyökerei mellett ások magamnak lyukat.

És haladéktalanul neki is látott. Munka közben így szólt Pezizához:

-          Amíg nyár van, nem is olyan veszedelmes a külvilág. De a tél keserves a tücsöknek. Hideg van, és valami hó nevű dolog lepi a földet. Kevés tücsök éli túl a telet.

-          Nem haragszol, ha egy kicsit körülnézek, amíg dolgozol? – kérdezte Peziza.

-          El fogsz tévedni.

-          Nem szállok messzire. Megismerem ezt a fát. Magasabb, mint a többi.

Circur figyelmeztette Pezizát, ne kóboroljon el nagyon.

A kíváncsi Pezizának azonban még nem volt kedve megtelepedni az odújában.

Fűtötte a vágy, hogy megismerje maga körül azt a sok-sok új dolgot.

Elröppent, és egy tetőre szállt. Nem is sejtettem, hogy ilyen jól tudok repülni, gondolta. Egyszer csak meghallotta, hogy valaki szólítja. A hang irányába nézett, és meglátott egy szélkakason kapaszkodó koboldot. Peziza ugyan más koboldot nem ismert, mint az édesanyját, de első pillantásra tudta, hogy ez a kobold fiú.

Két pár szárnya volt és áttetsző szarva.

-          Mi a neved? – kérdezte a koboldfiú.

Pezizának meglepetésében egy pillanatra elakadt a szava.

-          Peziza – szólalt meg végül.

-          Peziza? Az enyém meg Paziz.

-          Igazán? Nem viccelsz?

-    Miért viccelnék? Így hívnak. Talán rokonok vagyunk. Gyere, repüljünk.

Paziz leszökkent a szélkakasról, és a tetőn át Pezizához bukfencezett. Elrugaszkodott, Peziza meg szállt utána, és maga is csodálkozott, hogy nem fél.

Árnyalakok népesítették be az éjszakát: lidércek, manók, koboldok. Az egyik a kéményen táncolt, a másik az ereszcsatornán szánkázott, a harmadik a szélkakast használta körhintának, a negyedik egy lámpaoszlopra kapaszkodott. Paziz olyan sebesen szállt, hogy Peziza beleszédült, de nem maradt le mellőle.

Rétek, erdők, folyók, tavak, tanyák, városok maradtak el alattuk.

És röptükben Paziz várromokról, rozoga szélmalmokról, elhagyatott házakról mesélt.

Hogy mekkora a világ! Hogy milyen különös az éjszaka! Milyen végtelen az országút!                     

Peziza úgy érezte, örökké bírna szállni – de tudta, hogyha a kakas kukorékol és felkel a nap, a koboldnak el kell rejtőznie. Meg aztán már Circur is hiányzott.

-          Hol vagyunk? – kérdezte. – Remélem, meg fogom ismerni a fámat.

-          Van itt fa épp elég – jegyezte meg Paziz.

-          Igen, de vár rám Circur barátom, a tücsök.

-          Miféle barátság ez? Egy kobold meg egy tücsök?

-          Mindig együtt voltunk. Nem is tudnék nélküle élni – felelte Peziza.

-          Hát jó. Visszaviszlek oda, ahonnan indultunk.

Egész idő alatt igen sebesen szálltak, de hazafelé még annál is sebesebben.

Peziza álmában sem képzelte, hogy létezik ilyen okos, ilyen bátor kobold, mint Paziz.

Ő bezzeg nem a kályha meg a fal között, egy sötét résben töltötte az életét!

Mindennap máshol hajtja a fejét nyugovóra. Éjszaka pedig arra kóborol, amerre a kedve tartja. Sok barátja van mindenfelé.

     Végre megpillantották a tetőt, amelyen korábban találkoztak, és Peziza ráismert a közeli fára. Mekkora volt azonban a meglepetése, amikor földet érve azt látta, hogy Circur nincs egyedül! Egy másik tücsök volt vele. Circur is társra talált, és az új tücsök segített megásnia az otthonát.

-          Hol voltál? – kiáltott oda Circur, amikor megpillantotta Pezizát. – Már attól féltem, hogy eltévedtél.

-          Paziz nélkül nem is találtam volna vissza – felelte Peziza, és bemutatta új barátját Circurnak.

-          Mint látod, én is barátra találtam – cirpelte udvariasan Circur. – Grillida a neve.

A sors gyakran tartogat meglepetéseket. Amikor Peziza és Circur kénytelen volt elhagyni kályha mögötti otthonát, bizonyosak voltak benne, hogy közel a vég.

De a magasabb hatalmak másként intézték. Balsors helyett Peziza Pazizra lelt, Circur pedig Grillidára.

A párok csakhamar annyira megszerették egymást, hogy elválaszthatatlanok lettek, és hamarosan meg is esküdött ki-ki a párjával – már kobold-, illetve tücsökszokás szerint.

      Amíg tartott a nyár, mind élvezték a külvilágot. Paziz és Peziza éjszakánként messze szállt, eljutottak egészen Lublin városáig. Circur és Grillida pedig mesékkel szórakoztatták egymást. Nappal a tücskök a megásott kis fészkükben pihentek, a koboldok meg a faodújukban.

      Csakhogy az éjszakák egyre hűvösebbek lettek. Pára szállt fel a folyóról.

Ki-kihagyott a békabrekegés. Tücsökszó is ritkábban hallatszott. Circur és Grillida összebújva melengették egymást. Néha esett, villámlott, dörgött éjszaka.

Paziz és Peziza nem sínylette meg a hideget, de megvolt nekik is a maguk gondja.

Először is szívükből szánták tücsök barátaikat. Meg aztán a fa, amelyben laktak, nem volt messze a zsinagógától, és mindennap megzavarta őket a kosszarv hangos tülkölése. Köztudomású, hogy a koboldnép retteg a kosszarv hangjától.

Ahányszor Peziza meghallotta a kürtszót, minden ízében megremegett, és sírva fakadt.

       Egy este Peziza észrevette, hogy a hajdani kályhájukhoz vezető kémény füstöt ereget. Átrakták és újra fűtik a kályhát! A négy jó barát összeült tanácskozni, és elhatározták, hogy télre beköltöznek a kályha mögé. Peziza és Paziz könnyen beröppenhet egy nyitott ablakon vagy a kéményen, ha épp nem fűtötték be a kályhát.

Hanem Circur és Grillida számára annál hosszabbnak, nehezebbnek ígérkezett az utazás. De végül is a koboldok segítségével a tücsökpár is betalált a kályha meg a fal közötti régi jó kis résbe.

      Rövidebbek lettek a napok, hosszabbak az éjszakák. Odakint esett, havazott.

Megjött a fagy, de a kályha mögött sötét volt és meleg, és kenyér, sütemény, szombati felfújt illata szállt. A háziak gyakran pirítottak kenyeret, és almát is sütöttek.

Kint a konyhában a háziasszony meg a leányai csirkét kopasztottak, és kísértethistóriákkal, manókról, lidércekről szóló mesékkel mulattatták egymást.

Peziza meg Circur olyan sokáig élt a ház népe között, hogy megtanulták az emberek nyelvét. És azt is régen észrevették, hogy akárcsak a tücskök meg a koboldok, az emberi lények is szeretetről és boldogságról álmodoznak.

      Circur és Grillida soha többé nem hagyta el a fészkét, de Paziz meg Peziza gyakran felröppent a kéményen át a szabad ég alá, és élvezték a külvilág kalandjait.

Ahányszor hazatértek, új meg új meséket hoztak az otthonülőknek.

Némelyik vidám volt és pajkos, más ördögi és rémisztő, de  a tücsköknek egyformán tetszett valamennyi, és Circurnak bőségesen volt miről cirpelnie Grillidával a hosszú téli éjszakákon.

A Kelet-Afrika

Az olvasó, aki még nem járt Kelet-Afrikában, nehezen képzeli el, miben is különbözik ez a vidék Afrika többi részétől. De maga az afrikanisztika is csak most lát hozzá igazában e terület pontos körülhatárolásához. Általában a Kelet-Afrika névvel illetik a kontinens egész keleti szegélyét, szűkebb értelemben azonban csak az etióp magasföldtől délre, a Kongó-medencétől keletre és a Zambézi folyótól északra elterülő változatos tájat nevezik így. Kelet-Afrikának még így, szűkebben mért területe is mintegy három és fél millió négyzetkilométer, lakosainak száma ötvenmillió. Területén hét ország található: köztük a legnagyobb és legnépesebb Tanzánia. Tízszer akkora, mint hazánk, de tízmilliónál nem sokkal több ember lakja. Nagy kiterjedésű ország még tőle északra Kenya, amelytől nyugatra terül el a jóval kisebb Uganda. Ettől délre két törpeállam, Ruanda és Burundi található, területük meg lakosságuk együttvéve valamivel több a Dunántúlénál. Délebbre, a Nyasza-tó (Malawi-tó) nyugati partján található a kis Malawi, és Kelet-Afrikához számíthatjuk Zambia északkeleti felét meg a mindmáig portugál gyarmat, Mozambik (Mozambique) északi tartományait is. Keleten mindenütt tenger, az Indiai-óceán mossa Kelet-Afrika partjait. A sok apróbb, part menti sziget közül a legnevezetesebb a kicsiny Zanzibár, meg a tőle látótávolságra fekvő Pemba.
Kelet-Afrika eredeti lakossága természetesen néger: különböző bantu törzsek, amelyek egyetlen nyelvcsaládhoz tartozó nyelveket beszélnek (ezek azonban egymás között is érthetetlenek a távolabbi csoportok számára.
A tengerparton arab és indiai bevándoroltak, sőt kisebb számban perzsák, indonézek is élnek, együttvéve vagy másfél millió lélek. A gyarmati uralom idejéből itt maradt fehér telepesek száma még a negyedmilliót sem éri el. Kelet-Afrika népei északra jól elhatárolhatók. A hamita-szemita nyelveket beszélő népek már egészen más kultúrához tartoznak. A bantuk között szigetekként pigmeusok és a dél-afrikai busmanokkal antropológiailag is rokon khoiszan csoportok élnek. (Az utóbbiak közé tartoznak a tindigák, akiknek mesekincséről e kötet viszonylag részletes képet nyújt.)
A föld felszíne változatos, rendszerint 5oo-15oo méter magas felföld, jó néhány hegyóriás, a hegyeken trópusi őserdőkkel, közben magas füvű szavannával,
a folyók meg tavak mentén bozótos ligetekkel, mocsarakkal, mocsári sásrengeteggel. A tengerparti vidék simább, földművelésre alkalmasabb, de az ültetvényes gazdálkodást itt csak a fehér telepesek honosították meg. A négerek eredeti - és mindmáig megőrződött - főfoglalkozása a kezdetleges földművelés. A gyenge minőségű talajt erdőégetéssel teszik szabaddá, majd egyszerű ásóbotokkal, kapákkal hasogatják. Az ekét nem ismerik. Mivel a föld csakhamar kimerül, gyakran változtatják a feltört területeket, és ezenközben a kunyhókat is idébb-idébb építik fel. Mégis azt mondhatjuk, hogy általában letelepedett, falulakó életmódot folytatnak. Falvaikban élénk a közösségi élet, több telephely tartozik egy törzs területéhez, rendszerint a törzsfőnök irányítása alatt. A földműves bantuk zöme békés, néhány csoportjuk azonban félelmes hadjáratokat vezetett szomszédjai ellen. A földművelés helyenként fejlettebb technikájú, társadalmilag is szervezettebb: teraszos művelésmód, öntözőcsatornák is ismertek - és a kutatók máig sem tudják, önálló lelemény-e mindez, vagy valamely más néptől átvett. Az erdei földművelést (ennek hagyományos főterménye a köles; egyes gyökérfélék, zöldségek, újabban a dohány, kukorica és a banán is gyakran állattartás egészíti ki: a tenyésztett szarvasmarhák húsát, bőrét, tejét, vérét, a szó szoros értelmében minden porcikáját felhasználják. Kelet-Afrika északi határán megtaláljuk a csak marhatartásból élő, harcias, nomád törzseket is. Ezek Szudán és Nyugat-Etiópia területéről a 16-17, századtól húzódnak délre, és rendszeres rablóhadjáratokban szerezték meg a környező földműves törzsek marhacsordáit. A legnevezetesebb nomád hódítók, a maszájok (masszaik), különösen a l8. század végétől veszélyeztetik Kenya népeinek életét. A múlt század végén beköszöntött nagy marhavész azonban egyike napról a másikra koldusokká teszi őket. Mind a földművelő, mind az állattartó népek élnek a gyűjtögetéssel, kisebb mértékben a halászattal és vadászattal is. Kelet-Afrikában néhány igen kezdetleges életmódot folytató törzs azonban csak ily módon tartja fenn életét. A nem termelő, csak zsákmányoló csoportok közül a legismertebb a már említett kis tindiga nép.
Kelet-Afrika népeinek történetéről ma még igen keveset tudunk, és ismereteink zöme is csak az utóbbi évtizedekből származik. A már feltárt múlt egyes eseményei között rendesen hatalmas hézagok tátonganak, ezt több-kevesebb hitelű fantáziával kénytelenek kitölteni még a szakkutatók is.
Ami a legrégibb múltat vagy még az ennél is ősibb időket illeti, ősrégészeti kutatások már fél százada folynak
e területen, világra szóló eredményekkel. Jelentősek azok az egyiptomi, görög, római, majd etiópiai, arab és perzsa, indiai, indonéz, sőt kínai történeti forrásszövegek, amelyek majd tartalmaznak valamit Kelet-Afrika hajdani eseményeiből. Aránylag sokat foglalkozott a tudomány azzal a kérdéssel, mennyiben afrikai és mennyiben arab eredetű a tengerpart felvirágzása.
Ma úgy látjuk, hogy már az arab behatolás előtt élénk élet pezsgett e tájon; ennek emléke az i. sz. 6-7. századából ránk maradt ó-kilvai romok; de később az arab-mohamedán hatás sem lekicsinyelhető. Kelet-Afrika partjain 741 után csakhamar megjelentek siita ománi arab menekültek, akik itt húzták meg magukat, és egyre délebbre jutottak, ezenközben meg is gazdagodtak. következő század legerősebb bevándorló hulláma a Perzsa-öbölből vallási hagyományaikhoz nyakasan ragaszkodó szunnitákat hoz. Lassan az egész partvidék iszlamizálódik, és a kialakuló több tucat városállam politikai vezetése az "előkelő" arabok kezébe kerül. A városállamok névleg a dél-arábiai szultanátusoktól függnek, de a kapcsolat laza, voltaképpen önállóak az egyes városok. Az arabok száma csekély, éppen csak az uralkodókra, azok közvetlen környezetére és a rangosabb kereskedőházakra korlátozódik.
A 13. század közepétől hirtelen virágkor köszönt be. Egész városokat építenek tartós kőből, a házak nemritkán három-négy emeletesek. A kis Kilva-sziget szultánja megszerzi a déli aranykereskedelem ellenőrzését, virágzó államocskát teremt meg, saját pénzt veret, és hatalmas mennyiségű kínai porcelánt halmoz fel díszes palotájában, amelynek romjait különben csak 195o-ben tárták fel. Ez idő tájt terjed el a szuahéli nyelv is, a közvetítő kereskedelem jellegzetes eszköze. A szuahéli a bantu nyelvek szókincséből sok arab átvétellel és még több arab logikával összeállított kereskedőnyelv, amely a partvidék és a kontinens belseje közti kapcsolatok megkönnyítésére készült, és mindmáig betölti ezt a szerepét: híd az Indiai-óceántól a Guineai-öbölig a különböző nyelvjárások, nyelvek között. A partvidéken különös jelentőségre tesz szert, és a négerből meg arabból összeötvöződött, valóságos "szuahéli kultúra" alakul ki e helyen.
Az ázsiai - kelet-afrikai kapcsolatok fénykora a 15. században érkezett el. Ekkorra Indonézia már szilárdan gyarmatosította Madagaszkárt, India kikötői meg moszlim kézben vannak, és az Indiai-óceán ismerősök közötti beltengernek számít a háromárbocos vagy még nagyobb kereskedelmi hajók számára. Megélénkül a még távolabbi keleti forgalom is. Ennek szívélyességére jellemző, hogy Malindi kikötőjének követsége 1414-ben egy zsiráfot ad át ajándékba a kínai császárnak; néhány évvel később olyan hatalmas kínai hajóraj fut be a kelet-afrikai kikötőbe, amelynek legénysége körülbelül harmincezer ember lehetett. A kereskedelmi flotta parancsnoka a kínai Cseng Ho admirális volt. Ő legalább három ízben járt Kelet-Afrikában, és utolsó útjának végén, 1433-Uan, leírja a mai Szomália part menti kikötőinek virágzó életét. A kínai kereskedelemnek azonban I45o körül - kínai belpolitikai viszályok következtében - hirtelen vége szakad. A század legvégén pedig Kelet-Afrikában megjelennek Vasco da Gama portugál hajói, álmélkodva végiglátogatják a kikötőket, majd továbbhajóznak Indiába, és csakhamar megkezdődik mindkét partvidék portugál gyarmatosítása, a közvetítő kereskedelemre mért halálos csapás.
Gyors egymásutánban tűzzel-vassal pusztító portugál expedíciók érkeznek Kelet-Afrikába, kirabolják, felgyújtják a virágzó városokat, elismertetik a portugál korona felsőbbségét. Az első hódítók egyike, Barbosa, aki 1518-ban viszonylag részletesen leírja a vidéket, még beszámol a hajdani mór (arab) - szuahéli (néger) kultúráról, de egyszersmind már az aranyvadászat krónikása is. A portugál fennhatóság a folytonos lázongások ellenére mintegy két évszázadig fennmaradt, és csupán a 18. század elején sikerült a partvidék északi részéről fokozatosan kiszorítani a portugálokat. Ekkor újabb és kicsit több mint másfél évszázados arab uralom következett, de a már megszokottan hosszú pórázú önállósággal. Az újabb arab befolyás csak elmélyítette a korábbi kulturális hatásokat, és a partvidéket egyedülálló területté tette, ahol bantu, arab, perzsa, indiai, sőt indonéz, majd portugál, angol és német vonások személyes és káprázatos egymásmellettiségben fordultak elő. E korszak végén, a múlt század második felében a maszkati szultán, aki eddig csak névlegesen volt ura a partvidék középső részének, Zanzibárba teszi át székhelyét, és viszonylag nagy területet szerez birodalmához. De a terjeszkedésnek csakhamar vége szakad: megjelennek az egymással versengő angol és német gyarmatosító "kereskedőtársaságok", egyre több területet szereznek meg, és végül 1884-189o között kialakul Német-Kelet-Afrika, majd 1886-1895 között Angol-Kelet-Afrika. A német gyarmatot (nagyjából Tanganyika - a mai Tanzánia területét) az első világháborúban ragadják el az angolok, akik ettől kezdve a vidék korlátlan urai. Már a második világháború előtt megkezdődik a városok valamelyes iparosítása és iskolák létesítése, majd kialakul az afrikai nemzeti burzsoázia, megkezdődik a függetlenségi mozgalom, nemegyszer kegyetlen, fegyveres harcokkal. Ennek eredményeként nyeri el 1961-ben Kenya és Tanganyika a függetlenséget* (Tanganyika csakhamar egyesül az ugyancsak függetlenné vált Zanzibarral 1964-ban), a következő években pedig Ruanda és Burundi, Uganda, Malawi, legutoljára Zambia is politikailag független állammá válik. Napjaink politikai eseményei, a pártharcok és a nemzetközi politikában való részvétel azóta is a gyakran mindannyiunk által jól ismert módon szerepeltette az újságok címoldalán Kelet-Afrika nevét.
A partvidék történelmét bármily nagy hézagokkal ismerjük is, mégis valamilyen egymásutánba illeszthetjük az ismert eseményeket. Kelet-Afrika belsejének történetéről azonban írásos forrásokból szinte semmit sem tudunk, és a néhány eddig előkerült régészeti lelet inkább rejtély, mint megoldott probléma a kutatók előtt. A legnevezetesebb lelőhelyek Engaruka romvárosa (a kenyai-tanzániai határ mentén, a Kilimandzsáró hegyektől nyugatra) és a nyugat-ugandai Bigo. Az előbbit 1935-Uen fedeztél: fel, és a régész Leakey becslése szerint a hegytetőre épült városnak mintegy harminc-negyvenezer lakosa, körülbelül hat-hétezer háza lehetett. Alapítását a 17. századra lehet tenni. Nem tudjuk, milyen nép (esetleg nem is a bantuk?) lakta: Bigo hasonlómód nehezen értelmezhető lelőhely.
A 13. századra datálható, merész ívű és szabálytalan körökre hasonlító földsáncok láthatók itt. Nyilvánvaló lenne az a magyarázat, hogy a megélénkülő, part menti kereskedelem hozta volna létre e telepet: de mind ez ideig egyetlen olyan tárgy sem került elő a romok közül, amely ezt a feltevést támogatná. Más, réginek vélhető romok részletes felkutatása pedig eddig nem történt meg. Emiatt is Kelet-Afrika történetének nem egy eseményét az itt élő népek szájhagyományozott történeteiből, mondáiból és meséiből kell kihüvelyeznünk.
A fehér felfedezők is ritkán és csak később merészkedtek a kontinens belsejébe. Az első nagyobb utakat a múlt század második harmadában Livingstone és Stanley tették meg. ők és más felfedezők azonban csak áthatoltak Kelet-Afrika erdőin, részletes néprajzi, folklorisztikai feljegyzéseket nem hagytak ránk. Az utazók sorából feltétlenül meg kell említenünk Teleki Sámuel grófot, aki 1887-1888-as vadászútján (expedícióján) Zanzibárból kiindulva, a Kilimandzsáró és a Kenya hegyek megmászását megkísérelve, északnyugatra hatol előre, felfedezi a Rudolf-tavat és a Stefánia-tavat, valamint a nevéről elnevezett kis működő Teleki-vulkánt.* (Útibeszámolója, amelyet kísérője és térképésze, Höhnel Lajos adott ki A Rudolf- és Stefánia-tavakhoz, Teleki Sámuel gróf felfedező útja Afrika egyenlítői vidékein (Bp. 1892.) címmel, csaknem harminc kelet-afrikai nép életmódjáról ad értékes néprajzi adatokat, folklorisztikai szövegeket azonban nem közöl).
Afrika népeinek folklórját általában is csak az utóbbi évszázadban gyűjtik össze a kutatók. William Bascom professzor összefoglalása *(Fólklore Research in Africa in: Journal of American Folklore, 1964. 13-31.) ugyan válogatott bibliográfiájában is több mint 25o publikációt sorol fel, és egy teljesebb adatfelvétel alighanem megkétszerezné a hiteles afrikai népköltészeti gyűjtemények számát, mindez azonban elég kevés, ha elgondoljuk; mily irdatlan nagy területet képvisel. Kelet-Afrika népköltészete még az általános afrikai arányokhoz képest is igen mostohán felkutatott. Sok ugyan az útleírás, többé-kevésbé megbízható élménybeszámoló a területről, a csakugyan hiteles, nem átírt és kellő folklorisztikai kommentárokkal ellátott gyűjtemények száma azonban búsítóan kevés. Ebben a magyar kötetben megkíséreltük azt, hogy a felelhető hiteles anyagokból közöljünk.
Kelet-Afrika népköltészeténeke legrégibb feljegyzései minden bizonnyal az arab írással (de szuahéli nyelven) megalkotott, partmenti szuahéli irodalomban találhatók. Ma még csupán a 18. század legvégéig tudjuk nyomon követni ennek az irodalomnak a múltját, de biztos, hogy az sokkal régibb, és nem adjuk fel a reményt, hogy egykor majd többet tudunk a szuahéli irodalom kezdeteiről is. A kis szultánátusok udvari költői, hivatásos művészei gyakran meríthettek a helybeli folklórból - amíg azonban szerencsés véletlen nem vezet ilyen alkotások nyomára, ennél többet e hagyományról nem mondhatunk.
Az átutazó fehérek rendszerint nem közöltek afrikai folklórszövegeket. Először a négerek között élő, huzamosabb ismeretséget kötő hittérítők, majd századunkban a tudományos expedíciók képviselői gyűjtöttek népköltészeti alkotásokat.
Ebben a könyvben az egyik legkorábbi jeles gyűjteményből, Macdonald - jao monográfiájából az ott közölt mesék és eredetmondákból is közlünk.
A múlt századi misszionárius jegyezte fel ezeket a meséiket. Századunkban a legterjedelmesebb hittérítő-gyűjtemény Doke lamba folklór-kötete. A könyv 159 mesét (és ezenkívül másfél ezer más folklór-alkotást) tartalmaz. Külön hely illeti meg a kelet-afrikai népköltészet összegyűjtésének történetében Ludwig Kohl-Larsen professzort. A tudós régész 1934 és 1939 között éveket töltött Tanganyika északi részén, a lefolyástalan Njarasza-tó vidékén. Kutatásainak célja az afrikai ősemberi leletek keresése volt * (ásatásairól Auf den Spuren des Vormenschen - Stuttgart, 1943 című könyvében számolt be) , de csakhamar felfigyelt a rendkívül archaikus életmódot folytató tindigákra, leírta életmódjukat * ( erről szól Wildbeuter in Ostnfrika. Die Tindiga, ein Jäger- und Sammlervolk - Berlin, 1958 - című könyve ) , és csakhamar elkezdte a környéken élő isszanszu és iraku törzsek folklórjának feljegyzését is. A megyényi területen élő három törzstől több száz történetet jegyzett fel, és közülük több mint 2oo mesét német fordításban, 6 kötetben és több tudományos tanulmányában közzé is tett. Gyűjteménye azért is igen értékes, mivel lehetőséget ad arra, hogy az egymás mellett élő népek folklórjának különbségeit, ezek életmódbeli és etnikai okozóit tanulmányozhassuk. Kohl-Larsen egyik érdekes kötetét 1964-ben már kiadták magyarul Szimbót hallgatom* (Kleiner grosser schwarzer Mann. Lebenserinnerungen eines Buschnegers -Eisenach-Kassel, I956 ) - egy isszanszu-néger önvallomása címmel.
A mostani kötetben tőle közölt több történet remélhetőleg nagyjából képet ad az eredeti gyűjtemények sokszínűségéből.
Ez a kötet igyekezett változatosságában bemutatni a kelet-afrikai mesekincset is.
A mesék zöme az említett nagy gyűjteményekből származik, és egy-egy nép mesekincsét is több oldalról képviseli. A műfaji különbségeket a sorrend érzékelteti, a rokon mesék egymás után következnek. A legtöbb mesének más népeknél is ismerjük változatát, ezek felsorolását azonban mellőztük, nem utolsósorban azért, mivel az afrikai meséknek mindmáig nincs még összefoglaló mesekatalógusa, és az összehasonlító afrikai mesekutatás csak most teszi meg az első lépéseket ez irányban. Ahol - forrásaink alapján is - utalhattunk a nemzetközi párhuzamokra, ezt az egyes mesékhez fűződő jegyzetekben tettük meg.
A kiválasztott mesék hitelesnek tekinthetők, a fordítás a lehető legkevésbé változtatta meg eredeti formájukat. A közölt verses részleteknél az alapul szolgáló fordításhoz alkalmazkodik, de csupán a lamba meséknél volt alkalom az eredeti bantu szöveggel való összehasonlításra. A fordítás hitelességét növeli az a tény, hogy Ignácz Rózsa fordító gazdag tapasztalatokat szerzett a helyszínen, és ezek sokat segítettek visszaadni a történetek eredeti hangulatát. Különösen két problémával kellett minduntalan találkozni.
A fordítás során el kellett kerülni az idegen afrikai fogalmak felsorakoztatását, ugyanakkor nem minden helyett lehetett adni magyar megfelelőt, hiszen mégsem magyar meséket, hanem az afrikai népköltészet termékeit szerettük volna megismertetni.
Különösen a hiedelemlények elnevezésein lehetett sokat töprengeni. Általában azt a megoldás született, hogy a nem csupán magyarban ismert mesei szereplőket (óriás, törpe, boszorkány) ilyen névvel, míg a csak magyar neveket (táltos, lidérc) az afrikai nevével és szavakkal sikerült a legegyszerűbb magyar formában adni. A lehetőség szerint nem a közvetítőnyelv (angol, német, francia), hanem az afrikai eredeti hangalakját igyekezett megközelíteni a kötet, jóllehet ez nem is olyan egyszerű, már csak azért sem, mert például a tindiga csettintő-hangoknak a magyarban semmiféle betűcsoport nem felel meg. Ettől az elvtől eltérni csak néhány esetben (leginkább népnevek írásakor) kellett, más esetekben pedig a már eddig Magyarországon kialakult gyakorlathoz igazodott a kötet, ily módon olvasója itt-ott következetlenséggel találkozhat. * (E kérdéssel és általában az afrikai nyelvek magyarra átírásának nehézségeinél részletesen foglalkozik Fodor István tanulmánya: Az afrikai nyelvek osztályozásának problémái; Nyelvtudományi Közlemények, 1965.41-111)
Nézzük meg közelebbről, miről is szólnak ezek a mesék.
Az afrikai ember, mint sok más földrésznek a természet közelségében élő fia is, fokozottan érdeklődik a világ jelenségei, a természeti tünemények, az emberek és állatok tulajdonságai iránt. Sok meséjében ezekre a kérdésekre ad választ. Ezeket eredetmagyarázó meséknek, mondáknak nevezzük.
Az eredetmagyarázó meséket gyakran nem lehet elválasztani az állatmeséktől, mert az afrikai eredetmagyarázó mesék szereplői is túlnyomórészt állatok.
Már a mesék címe sok mindent elárul a természet közelségében élő emberek érdeklődéséről, de a világról is, amely őket körülveszi, az állatokról, amelyek ezekben a mesékben még ősi közösségben, bensőséges viszonyban élnek együtt az emberekkel.
Megtudjuk ezekből a mesékből, hogy a leopárd sárgafoltos és hogy a majom a fán, az antilop pedig a bozótokban él, hogy a kígyó sziszeg. Ullabella madarak repdesnek, varacskos humbuják veszekednek, mongúzok és mandrillok gonoszkodnak ezekben a mesékben, amelyekben rendre megtaláljuk Afrika többi állatát, az oroszlánt, leopárdot, hiénát és krokodilt is.
A lét és nemlét, a "túlvilág", a föld, az égitestek keletkezésének, az emberek eredetének, a nemek kialakulásának kérdéseit is kutatja az afrikai ember. Hogyan keletkezett a világosság? - kérdezik a busongók.
Hogyan tanulta meg az ember a tűzgerjesztést ? - hangzik a kérdés a Kongó partján. Hogyan jött rá az ember, hogy igyék a patakok vizéből ? Miért az asszonyok feladata a vízhordás, miért nem a férfiaké ? - kérdezik a bakongók. De választ keresnek Afrika lakói arra is, hogyan keletkezett a Tanganyika-tó, miért látszik minden ember hátán egy mélyedés a két lapockacsont között, miért hallgatnak el a békák, ha valaki megközelíti lakhelyüket, és miért van "száz" lába a százlábúnak? A sokszor szellemes és mulatságos válasz többnyire nem felel meg a valóságnak, de a mesék mégis sokat megmutatnak a valóságból: a környezetet, amelyben lejátszódnak, és magukat a szereplő állatokat, s az állatok egymásközti, természetes viszonyát is legtöbbször helyesen ábrázolják.
Mitől van a zsiráfnak olyan hosszú nyaka? - kérdezi a kongói vadász.
És a válaszból, amit ebben a derűs mesében hallunk, megtudjuk azt is, hogy kongóiak kedvenc itala a pálmabor, és hogy azt a pálmafából csapolják. Megismerkedünk a mesében a mókussal, a vízilóval és az elefánttal - mi-csoda érdekes együttes ez a társaság ! - és találkozunk az afrikai mesék örökké vidám, furfangos hősével: a kis antiloppal. A nyúllal együtt ő a gyengék, az elnyomottak, a "kisemberek" jelképe az afrikai mesékben. "A kis antilop legyőzhetetlen hős a feketék meséiben - írja Torday Emil, a híres Afrika-kutató. - Mennyire szereti a fekete mesemondó a kis antilopot !
Ha szorongatott helyzetbe sodródik, s már-már elkerülhetetlennek tetszik végzete - mindez csak azért történik, hogy annál több okosságról tegyen tanúságot, amikor végül is mindannyiszor kivágja magát. Nincsen egyetlen afrikai mese, amelyben a kis antilop marad alul.
Hogyan is lehetne ez másként, hiszen a kis antilop magának a fekete embernek a jelképe, a szegény üldözött feketének, aki századok óta szegezi szembe elpusztíthatatlan életrevalóságát, tréfára hajló kedélyét, szívós kitartását és furfangos elméjét oly hatalmas ellenségekkel, mint a tulajdon fajbeli zsarnokai és a fekete, fehér és sárga rabszolgakereskedők, újabban pedig az országba betolakodó idegenek."
Az afrikai mesékben furfangos hős a sakál is, az ármányos róka afrikai megfelelője, amely a kis antiloppal és a nyúllal versengve jár túl a nagy ragadozók eszén. S mint a mi meséinkben a legkisebb fiú, itt a kis állat arat győzelmet a mindenkitől, embertől állattól egyaránt rettegett oroszlánon. A kis antilop és a nyúl a sokszor segítségre kész találékonyságot, a kártékony gonoszság üldözőit jelképezi.
De sok más mese is a gyengék, az üldözöttek győzelmét példázza az erőszakon. Mintha ezekből a mesékből merítettek volna vigaszt és biztatást a fekete emberek, hogy nemcsak a mesében, de az ő életükben is jóra fordul minden, győz az igazság.
Az elefánt is a béka meséjében a béka jár túl az elefánt eszén, az oroszlánt pedig nem csak a furfangos antilop, hanem a teknősbéka, sőt még a kecskebak is becsapja, az antilop pedig még a vízilón és az elefánion is kifog.
Mennyi furfangra, mennyi leleményre van szüksége a gyengének, a védtelennek, hogy az őserdők, kegyetlen világában megmentse életét és megvédje kicsinyeit! Ámde ez nem mindig sikerül. Az afrikai meséket ezért a környező világ gazdagságán, az állatvilág sokaságán és tarkaságán, változatosságán kívül az élet kíméletlenségének, kegyetlenségének tükrözése is jellemzi. Az erősebb túléli a gyengét. A szél ítélete című etiópiai mesében a gyapotföldjén dolgozó paraszt megmenti a vadászok elől menekülő kígyót, mert "igaz, hogy gonosz híre van, de az is igaz, hogy akit üldöznek, azon segíteni kell". A veszély multával a hálátlan kígyó fel akarja falni a parasztot. A mese végén a fügefa, a folyó és a fű elmarasztaló ítélete után a szél menti meg a paraszt életét, de kimondja a vad természet, a civilizálatlan élet igazságát : " Minden, ami él, a maga törvényei szerint él ... A kígyó fölfal mindent, ami útjába akad, mert ilyen a törvénye. Nem lehet őt bűnösnek mondani, amiért éhes."
Az afrikai mesék -akár az afrikai emberek- közelebb állnak a természethez, megmutatják a létfenntartásért folyó örökös küzdelmet. A mesék "hálátlan állata" jobban tükrözi a valóságos életet az euráziai mesekincsben oly gyakran szereplő, élete megmentéséért "hálás állatnál" - a hálás halnál, kígyónál, hangyánál, oroszlánnál. A "hálás állat" a mesék csodálatos eleme; az afrikai mesevilágban főleg a magasabb műveltségi fokon álló népek meséiben találkozunk vele.
De ez már újabb mesecsoporthoz visz el bennünket: a csodás elemeket tartalmazó meséhez, amelyeket tündérmeséknek is nevezhetünk. Ilyen az Állatok és emberek című mese is, amelyben az életéért hálás majom, kígyó és oroszlán segít később a bajba jutott vadászon, de az ugyancsak megmentett ember - akitől mind a három hálás állat óva-óvja - a jótettért rosszal fizet. Ezt a mesét a kelet-afrikai szuahéli törzs meséli.
A drágaköves kígyó című mese, amelynek szerencsés hőse, a szegény halász, az őt elnyelő óriáskígyó fejében drágakövet talál, Kamerunból származik. A tündérmeséknek számos olyan elemük van, amelyek világszerte elterjedtek, csak a szereplők mások.
Az afrikai mesék között vannak olyanok, amelyek az arab megszállás és a gyarmatosítók által elpusztult és feledésbe ment afrikai lovagi középkor emlékeit őrzik. Ezeket a meséket történeteknek vagy mondáknak is nevezhetjük, de az is lehet, hogy egy hatalmas afrikai népi eposz forrásai vagy töredékei. Ami ezekben az afrikai mesékben a világ mesekincsétől eltérő - az afrikai környezet, természet, falvak, és emberek természethű ábrázolása.
Tanmesének is beillik a ki az erősebb kérdésre válaszoló etiópiai történet, mert arra int, hogy ne vágyódjunk az elérhetetlen iránt. Említettük, hogy az afrikai ember a mesékben a gyenge, de furfangos állatban önmagát jelképezi.
A szamár bűne című etiópiai állatmesében azonban megtörik ez az életvidám hang, hiányzik a jövőbe vetett bizakodás. Ez a keserű hangú mese azt példázza, hogy az ügyefogyott szamár soha nem találhatja meg igazát az erőszakkal szemben, az oroszlán, a leopárd és a hiéna erősebb nála - mint ahogyan a védtelen afrikai sem találáiatja meg igazát az erőszak képviselőivel szemben. Még keserűbb és nem jelképes eredetmagyarázó mese már az Igazságtalan osztozkodás : a kisemmizett, kifosztott fekete emberek vádját mondja el. "Miért nincs a dinkák feketebőrű népének barmán és lándzsáján kívül egyebe? Bezzeg a vörös képű angoloknak ma is megvan a fegyverük, szép ruhájuk, aranyuk és minden, minden földi javuk".
A csillagok szivéről szóló busman történetben "hogyha nagy az éhínség, a busmanok a csillagokhoz fohászkodnak: adnának a szívükből egy darabot, hiszen minden csillag olyan nagy, s bizonyára tele van eleséggel." Rossz időjárás, sikertelen vadászat után sokszor éheznek Fekete-Afrika vadász népei. A könyörtelen természet és a talán még könyörtelenebb, ellenséges társadalom kettős szorításában élő afrikai ember a csillagokhoz fordul segítségért.
Afrika népei azóta elindultak a szabadság felé vezető úton.

---

A MESÉKBEN SZEREPLŐ NÉPEK,
TÖRZSEK, NÉPCSOPORTOK JEGYZÉKE

Az egyes mesék származási helye, valamint azt az afrikai népet, népcsoportot amelyektől az adott a gyűjtés származik a mesék elején szerepelnek. Egy-egy földrajzi elnevezés, azonban önmagában még nem árulja el nép, törzs, népcsoport nevét, amelyek a jelzett helyeken laknak, és amelyektől ebben
a kötetben mesék származnak. Egyes népek és törzsek Afrikában sokat vándoroltak a múltban, de még a jelenben is változtatják lakóhelyüket. Természetesen nemcsak azok a népek vagy népcsoportok élnek a megadott helyeken, országokban vagy égtájon, amelyektől mesét közlünk, éppen ezért ez a jegyzék csak bemutató jelleggel, hozzávetőlegesen mutatja Afrika népeinek nagyobb egységeit.


asanti - Ghana, Nyugat-Afrika
bakongo - Kongó, Közép-Afrika
bantu - számos nép és néptörzs tartozik a bantuk családjába , főleg Közép és Dél- Afrikában.
basonge - Kongó, Közép-Afrika
baszari - Togo, Nyugat-Afrika
baszuto - Baszutoföld, Dél-Afrika
baule - Elefántcsontpart, Nyugat-Afrika
beduin - Észak-Afrika
berber- arab - Észak-Afrika
bini - Nigéria, Nyugat-Afrika
bulom - Guinea, Nyugat-Afrika
busman - Dél-Afrika
busongo - Kongó, Közép-Afrika
dinka - Szudán, Észak-Afrika
eve - Dahomey, Nyugat-Afrika
fon - Dahomey, Nyugat-Afrika
fang - Kamerun, Közép-Afrika
fula (fulbe vagy peul) - Kamerun, - Közép-Afrika
haussza - Nigér Köztársaság, Nyugat-Afrika
herero - Dél-Afrika
hottentotta - Dél-Afrika
kuba - Kongó, Közép-Afrika
luba - Kongó, Közép-Afrika
lunda - Kongó, Közép-Afrika
malgas (malgan) - Madagaszkár
malinke - Guinea, Nyugat-Afrika
matumbi - Tanganyika, Kelet-Afrika
mosszi - Felső-Volta, Nyugat-Afrika
nandi - Kenya, Kelet-Afrika
nyoro - Uganda, Kelet-Afrika
pigmeus - Kongó, Közép-Afrika
rundi - Urundi, Kelet-Afrika
szuaheli - Tanganyika, Kelet-Afrika
szukuma - Tanganyika, Kelet-Afrika
szuszu - Guinea, Nyugat-Afrika
szoninke - Mali, Nyugat-Afrika
taveta - Kenya, Kelet-Afrika
tete - Becsuánaföld, Délkelet-Afrika
tindiga - Tanganyika, Kelet-Afrika
vahungve - Dél-Rhodézia, Dél-Afrika
tonga - Mozambique, Kelet-Afrika
zande - Szudán, Közép-Afrika
zezuru - Dél-Rhodézia, Dél-Afrika
zulu - Dél-afrikai Unió, Dél-Afrika
yao - Mozambique, Dél-Afrika

Dél-afrikai népmese


Élt egyszer egy faluban négy leány. Ketten közülük testvérek, s volt nekik egy kisöccsük is. Kedvese is volt mind a négy leánynak. Mondják egy szép napon a legények:
-- Tartsuk meg a lakodalmat! Gyertek velünk holnap a falunkba!
Feleli a négy leány:
-- Megyünk hát, hogyne mennénk!
Mondta a nővérek kisöccse is:
-- Megyek ám én is veletek!
Ott éjszakázott akkor a négy legény a négy leánynál, másnap aztán valamennyien fölkerekedtek, velük ment a kisfiú is. Mennek, mennek, mendegélnek, egyszer azt mondja párjának mind a négy legény:
-- Eredjetek csak, mi hátra maradunk vacsorára valót vadászni.
Szólott a kisfiú:
-- Veletek maradok én is.
A négy leány folytatta útját, de alighogy eltűntek szem elől, megragadta a négy legény a kisfiút, bekötötték a szemét, s feltették egy fa tetejére. Azt mondták neki:
-- Menten véged, ha leveszed a kendőt a szemedről!
Ráfelelt a kisfiú:
-- Nem veszem én, dehogy veszem!
A négy legény egy szempillantás alatt oroszlánná változott! A kisfiú meg kikukucskált a kendő mögül, s látta, amint az oroszlánná vált négy legény üldözőbe vesz egy antilopot. El is ejtették, aztán megint visszaváltoztak emberi alakjukba. Ekkor a kisfiú visszahúzta a szemére a kendőt. Jött a négy legény, leemelték a gyereket a fáról, szeméről le a kendőt, s kérdezték:
-- Láttál-e valamit?
-- Már hogyan is láttam volna? -- méltatlankodott a kisfiú. -- Hisz kendő volt a szememen!
-- No, akkor jól van -- mondta rá a négy legény, s dolguk végezetten eredtek a négy leány után. Elérkeztek aztán egy barlanghoz. Mondja a négy legény:
-- Maradjunk itt éjszakára! Megfőzik a leányok a húst, aztán leheveredünk, s reggel majd megyünk tovább.
Úgy is történt: a négy leány megfőzte a húst, a legények ettek belőle egy keveset. Hanem akkor így szólottak a leányokhoz:
-- Egyetek csak, lakjatok jól! A maradékot meg a csontokat dobjátok el. Azzal a négy legény ment útjára, s a négy leány meg a kisfiú jóllakott az antilophússal. Akkor aztán eldobták a csontokat meg a maradékot. Jóllaktak, le is feküdtek, s a négy leány menten elaludt. Nem úgy azonban a kisfiú! Lefeküdt ő is, de nem jött álom a szemére. Kikukucskált a barlangból, s meglátta az eldobott húsmaradékot meg a csontokat. Közben a négy legény ott rejtőzött a bokorban, várták, mikor alszik el a négy leány meg a kisfiú. Amikor azt hitték, hogy elaludtak már, előlopakodtak, egy szempillantás alatt oroszlánná változtak, felfalták a húsmaradékot, de még a csontokat is. Látta mindezt a kisfiú, hogy az oroszlánok jóllaktak és menten visszaváltoztak emberi alakjukba. Aztán bebújtak a barlangba, s leheveredtek aludni. Alig virradt másnap, a kisfiú felkeltette két nővérét:
-- Csitt! halkan, gyertek utánam! Fontos dolgot mondok nektek! Kilopakodtak a barlangból, akkor aztán a kisfiú arra a helyre vezette őket, ahol előző este a maradékot eldobálták, és így szólt:
-- Amint vadászni indult tegnap ez a négy legény, menten oroszlánná változott. Mikor este kimentek a barlangból, oroszlánná váltak megint csak, és felfalták a húsmaradékot meg a csontot. Láthatjátok saját szemetekkel: itt a pora az összetört csontoknak, s itt az oroszlánok lába nyoma!
Ugyan megrémült erre a két nővér! Hanem a kisfiú így biztatta őket:
-- Sose féljetek, elbánunk majd velük! Menjetek csak vissza a barlangba, feküdjetek le, ne törődjetek semmivel!
Szót fogadott a két nővér, lefeküdtek ők is meg az öccsük is. Fényes nappal volt már, mire felkelt a négy legény. Keltegetik a lányokat meg a kisfiút, s mondják:
-- Induljunk hát a falunkba!
Fel is kerekedtek mindannyian. Elértek egy folyóhoz, az meg éppen áradt. Mondja a kisfiú a legényeknek:
-- Eredjetek csak előre. Mi majd várunk itt, míg apad a víz, ti meg addig vadászhattok odaát.
Ráállt a négy legény, mondták, várjanak csak a leányok meg a kisfiú, míg apad a folyó, ők meg addig kedvükre vadászgatnak a túlparton. S ahogy mondták, már át is keltek a megduzzadt vízen. Alig értek át, mondja a két nővér a másik két leánynak:
-- Hallgassátok csak meg kisöcsénk szavát!
Mondja a gyerek:
-- Oroszlánná változott az éjjel a négy legény, s mind felfalták a csontokat meg a húsmaradékot.
-- Nem igaz! -- felelte a két leány.
-- Tulajdon szemünkkel láttuk a csontok porát, meg az oroszlánok lába nyomát! -- bizonygatta a két nővér. No, erre már megrémült a másik két leány is. Hanem a kisfiú bátorította őket:
-- Sose féljetek, majd csak túljárunk az eszükön!
Azzal nyomban nekilátott, font egy jó nagy kosarat. Akkor szólt a négy leánynak:
-- Másszatok csak be sorra mind a kosárba! -- s ahogy bemásztak, utánuk bújt ő is. Amikor mind az öten jól befészkelődtek, elővett a kisfiú egy varázserejű musvét*, azzal rávágott a kosárra, s közben így dalolt: Repülj haza, kosaram! Haj, repülj haza, kosaram! Haj-haja, repülj haza, kosaram! És ahogy énekelt, s a kosarat csapkodta, az egyszerre csak a levegőbe emelkedett, szárnyra kelt, és átrepült a megáradt folyó felett. Elrepült a bozót felett is, ahol a négy legény vadászott. Azok persze megint oroszlánná váltak, úgy űzték a vadat. Amikor megpillantották a repülő kosarat s benne a négy leányt meg a kisfiút, futásnak eredtek, s uzsgyi, a kosár után. Hanem az gyorsabb volt a legfürgébb oroszláncsapásnál is, s a négy oroszlán bizony el nem érte. A kisfiú meg egyre csapkodta a kosarat és énekelt: Repülj haza, kosaram! Haj, repülj haza, kosaram! Haj-haja, repülj haza, kosaram! Repült, repült a kosár, míg csak el nem ért a négy leány meg a kisfiú falujába. Ott aztán biztonságban földet ért. A kisfiút pedig busásan megjutalmazta a leányok apja.


* musve -- varázserejű állatfarok, többnyire ökörfarok.

Dél-afrikai népmese

A régi szép időkben, amikor a farmerek feleségei még maguk köpülték a vajat, egy gazda éppen a vásárba tartott egy szekérnyi vajjal teli hordóval. Bóbiskolva ült a bakon, lazán fogva a gyeplőt, mivel a szamarak már ismerték az utat. Nem sejtette, hogy egy ravasz sakál és egy éhes hiéna a közelben lapulva várnak rá.

- Hiéna, vén cimbora, – mondta Sakál – látok egy farmert, útban a vásárba egy szekérnyi hordóval, és tudom, hogy a hordókban zsíros sárga falusi vaj van. Már a nyálam is csorog, ha erre gondolok. Miért nem csenünk el egy hordónyit?

Hiéna csak hunyorgott vérben forgó szemeivel, és azt kérdezte:

- De hogyan?

- Rendkívül egyszerűen – válaszolta Sakál. - Te végigfekszel az úton, annak a csipkebokornak az árnyékában, és halottnak tetteted magad. A gazda biztosan felpakol téged a szekérre, hogy megmutasson otthon a gyermekeinek. Aztán, mihelyt már nem figyel rád, legurítod az egyik hordót, és te is leugrasz utána.

Hiéna lebaktatott a dombról, kifeküdt az úttest közepére, és úgy tett, mintha egy szikra élet sem lenne benne.

- Hóóóó, hóóóó! – kiáltott fel a farmer, amikor a csipkebokorhozért. - Úgy látom, az ott egy döglött hiéna. Hazaviszem, hogy lássák a gyermekek.

Azzal megmarkolta Hiénát a farkánál fogva, és felröpítette a szekérre. Hiéna fájdalmában összeszorította az állkapcsát – úgy érezte, mintha tövestül rántották volna ki a farkát. Aztán elővigyázatosan kinyitotta egyik szemét, és elégedetten látta, hogy a farmer csak pipázgat, mintha semmi más dolga nem lenne ezen a

világon. Ekkor nagyon-nagyon óvatosan legurította az egyik hordót a szekér végéről. A zsákmány egyenesen a bozótba repült, és Hiéna is ugrott azonnal utána. Pillanatok alatt ott volt Sakál is:

- Gyorsan gurítsuk be abba az üregbe, hogy a vaj egy kicsit tudjon

érni az árnyékban.

- Érni??? – kérdezte meglepődve a lakomát már türelmetlenül váró hiéna.

- Persze, hát nem tudtad, hogy a vajat érlelni kell, mielőtt meg lehet enni?

Hiéna segített Sakálnak elrejteni a hordót az üregben, majd hazament. Sakál azt ígérte neki, hogy minden nap megnézi majd, hogy elég érett-e már a vaj.

Másnap Hiéna felkereste Sakált a tanyáján:

- Gyere, nézzük meg, hogy ehető-e már a vaj – hívta.

De Sakál csak rázta a fejét:

- Sajnálom, komám, de ma nem érek rá, a feleségemnek kiskölyke született.

- Hát nem csodálatos – örült Hiéna. - Milyen nevet adtál neki?

- Teteje-elfogyott – válaszolta Sakál.

Egy nappal később Hiéna újra ott volt Sakál odújánál:

- Ma sem tudok menni – szabadkozott Sakál. - Feleségemnek még egy kiskölyke született.

- Egyem a lelkét – örvendezett Hiéna. - Ennek milyen nevet adtál?

- Félig-üres – válaszolta Sakál.

Hiéna várt három napot, mígnem a vaj iránti epekedése majdnem az őrületbe kergette, aztán újra felkereste otthonában Sakált:

- Ma már biztosan mehetünk megnézni azt a vajat – nyafogott.

- Nahát, gondoltad volna, hogy a feleségemnek újabb kiskölyke születik, a neve Mind-elfogyott.

Aznap éjjel Hiéna nagyon rosszul aludt. Azt álmodta, hogy küzd egy óriási hordónyi olvadozó vajban, és közben Sakál egyre csak nevet rajta.

Másnap megint Sakál házánál volt:

- Követelem, hogy menjünk megnézni, hogy ehető-e már végre az a

vaj – nyöszörgött.

- Te Hiéna, ha hiszed, ha nem, feleségemnek újabb kölyke született, és nem hagyhatom egyedül.

- Ezt meg hogy hívják? – kérdezte mogorván.

- Hordó-kaparék – válaszolta Sakál ravaszul kacsintva.

- Ebben az esetben megnézem én magam – vágott vissza Hiéna, és szaladni kezdett az üreg felé, ahogy csak bírta a lába.

Amikor a rejtekhelyre ért, üresen találta a hordót. Hiéna már majdnem felrobbant a dühtől, mire visszaért Sakál tanyájára.

- Mind megetted a vajat, te zsivány! – kiáltotta.

De Sakál ártatlanul az égre meresztette mancsait, és azt válaszolta:

- Hogyan gyanúsíthatsz meg ilyesmivel? Másrészt, honnan tudhatom, hogy nem te voltál? De van egy tervem: mindketten kifekszünk a napra, és a forró napsugarak hamarosan kiolvasztják a tolvajból a vajat!

Hiéna még el sem szenderedett, amikor Sakál felvett egy gyöngytyúk-tollat, és kimártotta vele az utolsó kis maradékot a hordó aljából. Aztán fogta, és mind felkente a hiéna szája köré, majd felébresztette.

Ott ült tehát Hiéna, vajtól fénylő ostoba szőrös képpel!

- Üssön belém a mennykő, te Hiéna, hát nem csurog a szájadról a vaj! - kiáltott fel Sakál. - Te vén gazember, te etted meg a vajat! – majd fogta és elagyabugyálta egy tövises ággal.

- Nem én voltam, nem én voltam! – üvöltötte Hiéna.

- Te etted meg az egész vajat, és most már azt is tudom, hogy miért nevezted legfiatalabb kölyködet Hordó-kaparéknak! – nyüszített, majd éhesen és bánatosan elsomfordált.

 Irország tündér lakói

A régi hagyomány szerint Írországot­­ mielőtt az írek megtelepedtek itt, sokfél nép lakta. Ezek közül a legnevezetesebbek a SIDHEK voltak.
A sidhek félig tündéri és félig emberi tulajdonságokkal bírtak. Értettek a varázsláshoz, gyönyörűen zenéltek énekeltek. A sidheket Dana népének is szokták nevezni, ősanyjukul ugyanis Danát tisztelték.
Különös kincsek voltak a tündérek birtokában, egy nagy kő, amely felsikoltott, ha az ír trón jogos birtokosa ráült és így nélkülözhetetlen volt a királyválasztásnál, továbbá egy dárda, amely legyőzhetetlenné tette azt, aki kezében tartotta, és egy bogrács, amelyből soha nem fogyott ki az étel. Dana népe valaha régen felhőn érkezett Írországba, és sok harcot kellett vívnia az őslakókkal az ország birtokáért.
Mikor az írek is megtelepedtek a földön, a tündérek és halandók szövetségre léptek, és jó barátságban éltek egymással. A sidhek fő szállása a BRUIG NA BOANN volt, nem messze TARÁTÓL, ahol a halandó király vára állott. Valaha DAGDA lakott itt, a tündérek fő fejedelme.
Egy napon Dagda szétosztotta birodalmát fiai között, és a tündérkirályfiak Írország különböző tartományaiban kaptak pompás palotát. Csakhogy Dagda elfelejtkezett egyik fiáról, a fenséges AINGUSZRÓL, akinek anyja BOANNA folyamistennő volt. Aingusz, tehát apja elé járult, és kárpótlásul azt kérte, hogy adja át neki BRUIG NA BOANT egy napra és egy éjszakára. Dagda teljesítette fia kívánságát. Attól kezdve, azonban Aingusz nem volt hajlandó többé elhagyni a palotát, mert egy nap és egy éjjel együtt az örökkévalóságot jelenti. A palota tehát az ő birtokába jutott.
Írország sidhjei a nagy ünnepeken itt gyűlnek össze, és itt lakomáznak. Az embereket szent borzalom tölti el, ha errefelé utaznak.
Aingusz barátságos viszonyban élt a környező kevésbé előkelő tündérekkel, és az is előfordult, hogy főrangú tündérek elhívták, legyen vitáikban döntőbíró, vagy pedig vegyen részt az örömünnepeken.
Aingusz még egészen fiatal volt, amikor éjjel álmában csodaszép leány látogatta meg, ránézett azután hitelen eltűnt. Másnap éjjel megint megjelent a lány, ezúttal hárfát hozott a kezében, és énekelt. Ainguszt egészen megváltoztatta ez a látomás. Nem tudott többé enni, és egyre fogyott az ereje. Egy teljes évig minden éjjel látta álmában a lányt, és közben egyre gyengébb és betegebb lett.
A leghíresebb tündérorvosok is hiába igyekeztek orvosságot találni a bajára végre elmentek Ulster tartomány földi királyának, Konhovárnak udvari orvosáért, aki híres tudós volt, és a betegek arcáról leolvasta, mi bajuk van, sőt a házból kigomolygó füstből is meg tudta állapítani, beteg e valaki a ház lakói közül vagy sem. Alighogy rápillantott Ainguszra, már tudta, hogy egy távollévő lányba szerelmes. Elküldött hát a fiú anyjáért, Boann istennőért, és így szólt hozzá:
- Fiad csak akkor gyógyul meg, ha rátaláltak arra a lányra, aki álmában szokta látogatni.
Egy esztendeig hiába keresték a lányt, akkor elhívták Aingusz apját, Dagda tündérkirályt is, és tanácsot kértek tőle. Dagda segítségül hívta a munsteri tündérkirályt, Bodhot, akinek a hatalma Írország minden tündérére kiterjedt. Bodh egy esztendő haladékot kért, hogy az alatt megkeresse a lányt. Egy esztendő múlva elmentek Bodhoz a válaszért a tündérdombra, és magukkal vitték egy kocsiban a nagybeteg Ainguszt is. Bodh nagy lakomát adott tiszteletükre, azután elvitte őket a tündértóhoz.
A tó mellett HÁROMSZOR ÖTVEN aranyfürtös lány játszott, két-két lányt ezüstlánc kötött össze.
Közöttük volt az a lány is, akit Aingusz álmában látott. Csakhogy Bodh kijelentette, nincs hatalma a lány felett, aki egy másik tartomány, CONNAUGHT tündérkirályának a lánya.
- Menjetek hát el AJLILHOZ és MEHVEZ Connaughtba- mondta-, és kérjétek meg tőlük a tündérkirálylány kezét. (Ajlil és Mev voltak ebben az időben a halandók uralkodói). 
Ajlil ekkor magához hivatta tartományának tündérkirályát, de az nem volt hajlandó hozzáadni a lányt Ainguszhoz.
Halandók és tündérek megostromolták a várát, de hiába, mert a tündérkirály kijelentette, hogy a lány hatalmasabb varázsló, mint ő, és önállóan rendelkezik sorsa felett. Annyit azonban elárult, hogy egyik évben a lány emberi alakban jár a földön, a következőben pedig madár alakot ölt. Azt is elárulta, hogy minden évben halottak napján a sárkánytóban található madár alakban, és háromszor ötven hattyú úszik körülötte. Ott megtalálhatják, de senki sem kényszerítheti a férjhez menésre, ha ő maga nem akarja.
Halottak napján Aingusz elment a sárkánytóhoz, és, íme, a tó vizén úszkált háromszor ötven fehér madár, kettő-kettő nyakán ezüstlánccal összekötve, fejükön pedig aranyfürtök. Aingusz emberi alakban állt a tóparton, és onnan hívta magához a lányt. A madár alakú lány azt felelte: kimegyek a partra, ha megesküszöl, hogy később ismét visszajöhetek a tóba, amikor csak kedvem tartja.
Így is történt. Aingusz átkarolta a lányt, és maga is fehér madárrá változott. Háromszor körülúszták a tavat, ez volt a záloga annak, hogy Aingusz megtartja esküjét. Akkor elrepültek és olyan szépen énekeltek, hogy amerre csak szálltak, az emberek három nap és három éjjel mély álomba merültek az énektől.
A sidheknek azonban sokat kellett harcolniuk az országukban lakó félelmetes szörnyekkel, főként a famoriakkal, akiknek csak fél szeme, fél karja és fél lába volt. Egy ideig a famoriak voltak a győztesek, és a famori király, Balor uralkodott minden tündérnemzettségen.
Ez a Balor félszemmel tudott verni, és ha egyetlen szemét kinyitotta, elpusztultak mindazok, akikre haraggal nézett. Amikor már Balor megöregedett, félszeme gyakran lecsukódott, és kötelekkel húzták fel szemhéját, hogy az ellenséget el tudja pusztítani.
Balornak egyszer azt jósolta egy druida, hogy saját unokája fogja megölni. Ezért egyetlen leányát egy magányos szigeten toronyba záratta, hogy soha ne mehessen férjhez, és ne legyenek utódai. A végzet azonban mást határozott.
Élt ebben az erdőben három kovács fivér, a sidhek nemzettségéből, akiknek olyan csodálatos tehenük volt, amelynek teje soha, de soha nem fogyott ki. Minden ember és tündér szeretett volna a tehén birtokosa lenni. Balor király is hallott róla, és elhatározta, hogy csellel szerzi meg magának a tehenet.
Elment Balor a kovácsműhelybe, ahol éppen két fivér dolgozott. Finom acélt vitt magával, és nekik ajándékozta, hogy készítsenek belőle fegyvereket. Amíg a két fivér a kovácsműhelyben foglalatoskodott, addig a harmadik őrizte a csodálatos tehenet. Balor ekkor vörös hajú kisfiú alakját vette fel, és elment a harmadik fivérhez, aki a tehenet őrizte.
Rágalmazni kezdte a két kovácsot, azt állította, hogy finom acélból maguknak készítenek fegyvereket, s a harmadik fivért ki akarják semmizni. Megharagudott a kovács, a tehén kötőfékjét a kisfiú kezébe nyomta, és elrohant a kovácsműhelybe, hogy bosszút álljon a sérelemért. Erre a kisfiú visszaváltozott Balor királlyá, magával vonszolta a tehenet, és hamarosan árkon-bokron túl volt vele.
Rájöttek a kovácsok a cselre, és a legidősebb fivér elhatározta, hogy szörnyű bosszút áll a lopásért. Egy druida tanácsára, női ruhát öltött hát, és a tengeren át, arra a szigetre jutott, ahol Balor király lányát őrizték az előkelő hölgyek. Ott elhitette velük, hogy ő maga is nemes hölgy, aki hajótörést szenvedett, és így jutott a szigetre. Sikeresen rászedte az őrséget, azután titokban feleségül vette Balor lányát, majd pedig ismét eltűnt a szigetről.
Egy idő múlva a királylánynak három fiacskája született. Megtudta ezt Balor is, roppant haragra gerjedt, a szigetre hajózott, és megparancsolta, hogy a GYERMEKET DOBJÁK A VIHAROS TENGERBE, ott, ahol ÖRVÉNYLENEK a habok.
Így is történt, csakhogy az egyik gyermek megmenekült.
A vízben úszott egy tündér, a karjába vette, és elvitte apjához és két nagybátyjához. A kisfiút LUGNAK nevezték el, s bár anyja a famoriak közül való volt, ő maga a sidh tündérekhez volt hasonló. Mikor felserdült, igen szép fiú lett, és ő volt hivatva arra, hogy visszaszerezze a sidhek uralmát. Amikor már megtanulta a kovácsmesterséget, apja elvitte más mesterekhez is, és nem volt olyan tudomány a világon, amelyre ne tanította volna meg. Akkor elment Balor király palotájához, bekopogott az ajtón, és bebocsájtást kért.
- Ki kopog? - kérdezte az őr.
-Lug van itt, Balor király unokája - volt a felelet.
Az őr megkérdezte, hogy milyen mesterséghez ért, mert a palotába csak az nyerhet bebocsájtást, aki valamilyen tudományban kiválik. Lug azt mondta:
- Kiváló költő vagyok. - az őr azt felelte:
- Költőre nincs szükségünk, van már a palotában.
- Lug erre folytatta:
- Értek a kovácsmesterséghez.
Az őr azt felelte.
- Van már kovács a palotában.
- Harcos vagyok-, folytatta erre Lug.
- Van már harcos a palotában.
- Hárfás vagyok - mondta Lug.
- Van már hárfásunk, a tündérek tanították muzsikálni.
- Történetíró vagyok.
- Arra sincsen szükségünk, az is van már nálunk.
- Varázsló vagyok.
- Sok varázsló és druida lakik nálunk.
- Lehetnék a király pohárnoka.
- Ez a hivatal is be van töltve.
- Aranyműves vagyok.
- Az is van a palotában.
Erre Lug azt mondta: - Kérdezd meg hát a királyt, van-e olyan embere, aki egymaga annyi mindenféle mesterséghez ért, mint én. Ha akad ilyen, eltávozom a kapu elől.
Az őr bement a királyhoz és jelentette, hogy ezermester áll a kapu előtt. A király előhozatta a társasjátékot, és játszani kezdett Luggal, Lug pedig minden játszmát megnyert. Erre beengedték a kastélyba, és a bölcsek székébe ültették. Balor varázsló azonban nem akarta elhinni, hogy Lug jobban érti a mesterséget, mint ők. Egy OMEGA nevű varázsló kiszakított egy óriási követ a vár falából, olyan nagyot, hogy nyolcvan pár ökör tudta volna csak megmozdítani. Kihajította a vár elé, és azt kívánta, hogy Lug hozza vissza a követ a palotába. Lug könnyűszerrel visszahelyezte a követ a falba, azután hárfáján, három varázsdalt játszott a vár lakói számára. Gyönyörű volt a három dal, és ekkor már többen sejtették, hogy Lug van hivatva visszaállítani a sidhek hatalmát.
A sidhek ez után elhatározták, hogy csatába szállnak a famoriakkal.
Lug vezetésével sikerült megsemmisíteni az ellenség derékhadát. Csakhogy hátra volt még a végső küzdelem. Balor király maga köré gyűjtötte maradék harcosait, és maga szállt szembe a sidhekkel. Pusztultak a sidhek, mert Balor egyetlen szeme gyilkos pillantásának senki sem tudott ellenállni. Csakhogy mikor már Balor fáradni kezdett, és egy percre lehunyta szemét, Lug a közelébe settenkedett. Mikor újra felemelte szemhéját, Lug egy KÖVET hajított egyetlen szemébe, és így ölte meg a szörnyet.
Helyette unokáját, az ezermester Lugot választották meg királynak, aki bölcsen és igazságosan uralkodott. Ettől kezdve senki sem vonta kétségbe a sidhek jogát az uralkodásra.
Így teljesedett be a druida jóslata.

Tündértények: a vízitündéreket jobb, ha kerülöd!
A skóciai tündérek kicsike lények, kiknek kétes a természetük, haragjuk rosszindulatú.

Zöld dombok belsejében laknak,                                           

melyek közül a kúp alakúakat szeretik – ezeknek gael nyelven sighan a nevük. Zöld dombjaikon éjjel a holdfényben táncolnak, köröket írva le, melyek színüket változtatják. A körök belsejében veszélyes az embernek elaludni, sőt már az is kész veszély, ha az embert a szürkület itt találja. A tündérek miatt keletkeznek azok a hiányzó nagy fűfoltok, amelyeket a villám sokszor vág ki a földből.

A görcs fogott marhát

a skótok „tündérlövött”-nek mondják, egyetlen elfogadott gyógymód az, ha az állatot kék búzavirággal dörgölik, amelyről bizton hiszik: visszaállítja a vérkeringést.

A tündéreknek vannak fegyvereik is
A skót felföld lakói legalább annyira babonásak, mint az írek. A pagonyban, fenyéren vagy hangafűben talált háromszögletű kockaköveket, a tündérek fegyvereinek tartják, minthogy tündérnyílhegyek.

A kelták durva bronz csatabárdjait szintén a tündérek fegyvereinek tartják. A tündérek együtt kopácsolnak szorgalmasan a törpékkel a szurdokokban, és különböző emberi tevékenységeket utánoznak. Az emberek a partra sodort lyukas köveket a tündérek poharainak tartják. A tündérek haragját csak a vízbe dobott sajtdarabokkal lehet pillanatnyilag elűzni.

A tündérek más-más ruhákat hordanak.
Általában zöldet, de a mocsarakban megfigyeltek már hangaszínű, a bozótosban pedig kőzúzalékkal és zuzmóval festett ruhákat. Ezekből kiderül, hogy a skót néplélek hisz Kóbor Tamásban, Nessie-ben, lelkük annyira fogékony, mint Borges olvasója a Holdbéli nyúlra, Cortásar képzelt lényeire az argentin olvasó, vagy Henry Michaux teremtményeire a GeneralPress Kiadón nevelkedett nyájas magyar olvasó.

Szeretnek lovagolni.
A tündérek gyakran veszik kölcsön emberek lovait, amelyekre reggel zihálva, összegubancolódott sörénnyel találnak rá az istállókban, s az is mindennapos, hogy megdézsmálják a gazdagok pincéinek legválogatottabb italait – állítják a rendszeretetükről híres skót komornyikok. 

Leginkább a vízi tündérektől kell óvakodnunk,
ha a skót felföldön az Emberrablók Alan-jával találunk sétálgatni (Robert Louis Stevenson), de a repülő Sam Smallt nézett tündérek is veszélyesek (Eric Knight: Sam Small csodálatos élete), főleg ha mindeközben Rod Stewart dünnyög rekedtes hangján a Csavargó szívről.

De térjünk vissza a vízitündérekre, akik ugyanis a skót néphagyomány szerint a tavak és folyók mélyére csalogatják az asszonyokat, aranygyűrűk és kupák alakjait öltve csábítanak, és a fogságba ejtettek hét évig szolgálnak nekik a víz mélyén, mely leggyakrabban csak három napnak tűnik a gyanútlan áldozatok emlékezetében, s csak a kígyózsírból készített olaj segíthet.

Érdemes résen lenni!
Skóciában nemcsak a puding lehet megbabonázott, mint az íreknél:
„Egy teviotdale-i szegény asszony igen szerencsésnek gondolta magát, amikor egy fából készült sulykolót talált, éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt ilyesféle eszközre. Anélkül kapta fel, hogy elmondta volna a megfelelő áldást, és otthon az ágya fölé tette, hogy készen álljon a másnap reggeli használatra.

Éjfélkor nyílt a kunyhója ablaka, és az asszony egy éles hangot hallott, amely egy idegen, barbár néven szólított valakit. A megrettent parasztasszony imádságban tört ki, és méltán hihetjük, hogy ez óvta meg a bántódástól. Ez alatt az elvarázsolt háztartási eszköz lebukfencezett az ágyra, nem kis zajjal és sietséggel távozott az ablakon át..”

A házitündérek azért mások
„A skót házitündér a természetfeletti lények azon osztályát alkotja, amely viselkedésében és természetében jócskán különbözik a szeszélyes és bajkeverő tündérektől, manóktól. A házitündér sovány, borzas és vad küllemű. Napközben szeret elrejtőzni öreg házak elhagyatott zugaiban.

Éjszakánként pedig olyan fáradságos munkák elvégzésével foglalkozik, amelyekről azt gondolja, szívesen fogadja majd a család, amelynek szolgálatába adta magát. A házitündér azonban nem viszonzás reményében gürcöl. Éppen ellenkezőleg, olyan érzékenyen érinti, ha –étel kivételével-jutalmat ajánlanak neki, hogy ez biztos és végleges eltűnését okozhatja”