Finn népmese

Egyszer volt egy házaspár, melynek egyetlen vagyona a lova meg a kutyája volt. Azonban a házaspárnak nem volt gyereke, a lónak csikaja és a kutyának kölyke. Hát persze, hogy búsult az ember.

- No asszony - mondotta az ember - nem állom én ki tovább ezt a magánosságot. Elmegyek világgá, talán szerzek kis gyereket, kis csikót és kis kutyát a házhoz.

El is ment, nyakába vette a világot. Akivel csak találkozott, megkérdezte?

- Hej, atyámfia, nem tudná megmondani, hol szerezhetnék én kis gyereket, kis csikót, és kis kutyát?

- Bolond kend, bácsi - feleltek az emberek. - Kis csikót, kis kutyát csak vehet, de kis gyereket nem árulnak a vásáron.

- Nem is akarok én venni, hanem azért járom a világot, hogy megtudjam, nincs-e olyan csudaszer, melyből fiúnk legyen, a lovamnak kis csikaja, a kutyámnak kis kölyke.

- No akkor még nagyobb bolond kend, ha azért ment világgá - nevették a megszólítottak.

Az ember hát ballagott tovább. Délre egy kerek erdőbe ért, abban talált egy kerek követ, arra leült és elkezdett falatozni, mert a tarisznyában szalonnát meg kenyeret vitt magával.

- Jó étvágyat kívánok, emberfia - hallatszott egy hang mögötte.

Az ember megfordult, hát egy öreg ősz emberkét pillantott meg, akinek a köpenyege a földig ért.

- Köszönöm szíves jókívánságát - delelt az ember - ha kedve van hozzá, tartson velem.

Nem is kérette magát kétszer az öreg, hanem letelepedett a kőre és jól beszalonnázott, nagyot húzott utána a korsóból, melyben friss forrásvíz volt.

- Váljék egészségünkre - mondotta az öreg - hát mi szél hoz erre, mi járatban vagy?

- Abban járok, hogy kitapasztaljam, nincs-e olyan csodaszer a világon, hogy nekünk fiúnk szülessen, a lovamnak csikaja legyen, a kutyám pedig megkölykezzék.

- No, ha ezért jársz, hát jó helyen jársz, mert én segíthetek a bajodon.

Ezzel a köpönyege alá nyúlt az öreg ősz emberke, kivett onnan egy kis palackot, melyben aranyvíz volt, meg egy marék aranyzabszemet, és egy aranysarkantyús csirkelábat.

- Eredj haza - mondotta az emberke - a feleséged igya meg az aranyvizet, a lovad egye meg az aranyzabot, a kutyának pedig vesd oda az aranysarkantyús csirkelábat.

Hej, hálálkodott az ember s megkérdezte az ősz apótól:

- Kit tisztelhetek kegyelmedben? Mi a becsületes neve?

- Az én nevem Sohamegnemhali Kelemen.

Ezzel eltűnt az öreg. Az ember pedig hazament s úgy tett, ahogy az öregapó tanácsolta. Az asszony megitta az aranyvizet, a ló elropogtatta az aranyzabot, a kutya megette a csirkelábat.

Hát reggelre két aranyhajú kisfiút hozott a gólya, a ló két aranyszőrű csikót ellett és a kutyaólban két aranylábú kutyust nyalogatott az öreg eb.

Múlt az idő. A fiúk megnőttek, gyönyörű szál legény vált belőlük. Egy napon így szólt az apa fiaihoz:

- Itt az ideje, hogy szerencsét próbáljatok. Mindegyitekkel adok egy aranyszőrű lovat meg egy aranylábú kutyát az útra. De útba ejtsétek ám a kerek erdőt, kerek erdőben a kerek követ.

Lóra ült a két ifjú és a két kutya kíséretében útra kelt. A kerek erdőben, a kerek kő mellett, már várta őket az öreg ősz emberke.

- Hova, hova, derék lovagok?

- Szerencsét próbálni - feleltek az ifjak.

- Hát csak lovagoljatok egyenesen előre. Három nap múltával egy folyóhoz értek. Azon úsztassatok át. A túlsó parton két útra akadtok. Mindkettő egy helyre visz, csak az egyik rövidebb, mint a másik. Aki hamarabb ér partot, menjen jobbra, a másik balra.

Így is tett a két aranyhajú lovag. Mikor a folyóhoz értek, beleugrattak a vízbe s utánuk ugrottak a kutyák. Hát, uramfia, a víz aranyhullámaitól, lovas, ló és kutya tetőtől-talpig aranyos lett. Mintha csak aranyburokban lennének.

Hát, amelyik ifjú előbb kapaszkodott ki a vízből, jobbra ment, a másik balra. A jobbra tartó lovas reggelre egy várhoz ért. A vár tornyában állt a strázsa. Ez mindjárt szaladt urához, a grófhoz és jelentette:

- Egy lovas közeledik a várhoz, aki lovastól ás kutyástól úgy ragyog, mintha aranyból lenne.

A várúr erre elküldötte szolgáit a lovag elé, hogy a várba vezessék. A kapuban pedig maga a gróf fogadta két leányával a jövevényt.

- Légy üdvözölve váramban, aranylovag - mondotta a gróf - s légy az én vendégem.

Ezzel bevezette a lovagot az ebédlőterembe, ahol már dús lakomára volt terítve. Lakoma után a lovag búcsúzni akart, de leányai félrevonták apjukat s az idősebbik így szólt:

- Apám, ne bocsásd el az aranylovagot, egyikünket vegye el előbb feleségül.

- De melyiket válassza? - kérdezte a gróf.

- Ne ő válasszon, hanem játszunk vele sakkot s amelyikünk nyer, azé legyen az aranylovag.

- No, nem bánom, legyen kívánságotok szerint.

Hát várában tartotta a gróf a vendéget. Este, a vacsora után, így szólt az aranylovaghoz az idősebbik leány, aki négy barátnőjével együtt volt:

- Mivel töltsük el az időt?

- Talán mesemondással? - kérdezte a vendég.

- Én már minden mesét ismerek - mondotta a grófkisasszony - sakkozzunk inkább.

- És mibe játszunk?

- Te fölteszed az aranykutyádat, én az aranykarperecemet.

Hát játszottak, miközben a négy kisasszony énekelt. Olyan gyönyörűen énekeltek a leányok, hogy az aranylovag csak rájuk hallgatott és elvesztette a játékot: az aranykutyát elnyerte a grófkisasszony.

- Még egyet játszunk! - mondotta a grófkisasszony. - Te fölteszed az aranylovat, én az arany koronámat.

Most még szebben énekeltek a leányok és az ifjú elvesztette az aranylovat is.

- Három a tánc! - jelentett ki a grófkisasszony. - Én fölteszem magamat, te is fölteszed magadat. Ha én nyerek, te az enyém vagy, ha te nyersz, én a tiéd vagyok és tehetsz velem, amit akarsz.

A harmadik játék alatt már úgy énekeltek a leányok, mint az angyalok, úgy hogy a vendég csak őket hallgatta, csak őket nézte. A játékot persze elvesztette.

- Most hát az enyém vagy! - kiáltotta a grófkisasszony. - De, mert az eszed folyton a leányok énekén járt és rám alig figyeltél, börtönbe vetlek és addig tespedsz benne, amíg a kedvem tartja.

Bizony börtönbe vetették az aranylovagot.

Reggelre megint szalad a toronyból a strázsa:

- Uram, megint közeleg egy aranylovag aranylovon, aranykutyával!

A gróf ismét nagy tisztességgel fogadta a vendéget s mindenki csodálkozott, hogy mennyire hasonlít a tegnapi lovaghoz. Ebéd után az ifjabbik grófkisasszony így szólt az új vendéghez:

- Szeretnék, utam, veled sakkozni. Van-e kedved hozzá?

- Szívesen - felelt a vendég - de mibe játszunk?

- Én fölteszem ezt az aranyszívet, mely a nyakamban lóg, te fölteszed az aranykutyát.

Hát játszottak. Az udvarhölgyek megint énekeltek, de az ifjú nem figyelt rájuk s így elnyerte a grófkisasszony aranyszívét.

- Még egyszer! kiáltotta a grófkisasszony. - Én fölteszem az aranyláncomat, te fölteszed az aranylovadat.

A játék megkezdődött. A leányok megeresztették a legszebb hangjukat és szemük úgy ragyogott, akár a gyémánt, de a vendég oda se nézett nekik. Bizony elnyerte az aranyláncot.

- No még egyet játszunk! - kiáltotta a vendég. Ha te nyersz, tied vagyok, ha én nyerek, enyém vagy és sohasem adlak vissza.

Most aztán olyan gyöngyen énekeltek a leányok, hogy a kő is megolvadt hallatára, de a vendég csak a grófkisasszonnyal s a játékával törődött. El is nyerte a leánykát, ami ennek sem volt ám ellenére s így a gróf is beleegyezett, hogy nőül vegye a leányát.

Mikor ezt az idősebb grófkisasszony meghallotta, a szíve meglágyult és felhozatta az aranylovagot a börtönből, neki is kedve szottyant esküvőt ülni. No hiszen, bámultak a testvérek, mikor viszontlátták egymást.

Volt aztán nagy dínom-dánom, lakodalom, melyre elhozatták az aranylovagok szüleit is. Ott rúgta a port Sohamegnemhali Kelemen is, aki kijelentette, hogy ámbár ő már olyan öreg, mint a világ, de ilyen víg lakodalmat még nem látott.

Lengyel népmese

Volt egyszer egy sűrű, sötét, öreg erdő. Ebben az erdőben temérdek mindenféle gomba nőtt. Egyszer elhatározták: királyt választanak maguknak. Igen ám, de kit? Tanakodtak, tanakodtak, ki lenne a legalkalmasabb, végül kisütötték, hogy maga az erdész. El is mentek hozzá követségbe, és szépen megkérték, hogy legyen a királyuk.

Hanem az erdész csak a fejét csóválta:

-Köszönöm a tisztességet, de hát nekem egyéb dolgom van az erdőben. Meg aztán túl nagy is vagyok hozzátok.

-Legyen hát a nyuszi a királyunk! - eszelték ki a gombák, újabb hosszas töprengés után, s megkérték a nyuszit, hogy királykodjék felettük. A tapsifüles szépen megköszönte, hogy rá gondoltak, de ő sem fogadta el a királyi rangot.

-Én szeretek ugrándozni, futkározni, a gombakirálynak meg folyvást egy helyben kell állnia, méghozzá fél lábon. S hova tegyem akkor a másik három lábamat?

Újra összeültek a gombák tanakodni, végül abban állapodtak meg, hogy közülük való legyen a király. No, de melyik a sok közül? A tinóru? Vagy a rizike? A rókagomba? Vagy a kucsmagomba? A csiperke? Vagy a pöfeteg?...Abban megegyeztek, hogy az lesz a király, aki a legméltóbb az uralkodásra. De ki a legméltóbb?

-Én! - kiáltotta a légyölő  galóca.- Senkinek sincs ilyen gyönyörű, gyöngyös skarlátkalpagja! És nekem mindenki engedelmeskedni fog, mindenki tudja, hogy a mérges gomba - veszedelmes!

-Épp ezért nem lehetsz király! - intették le a többiek a hencegő galócát.

S ekkor a fák árnyas rejtekében hirtelen megpillantották a barna sapkás, egyszerű, sose hivalkodó, halk szavú vargányát, aki mindig csak mindenkinek örömöt szerzett.

-Ő a legméltóbb! - kiáltozták a gombák, és szégyellték, hogy szerény külseje miatt már előbb nem gondoltak rá.

Így lett a vargánya a gombák királya.

Mindenki örült - az erdész, a nyuszi, a mókusok meg a békák -, minden teremtett lélek a sűrű, sötét, öreg erdőben, csak a galóca mérgelődött. Még gyönyörű  gyöngyös kalpagját is a földhöz vágta volna - ha tehette volna.

Dán népmese



Volt egyszer egy özvegyember meg egy özvegyasszony, és mindegyiküknek volt egy kislányuk.
A férfi kislánya szép volt, mint a virág, az asszonyé meg csúnya, mint a kóró. Irigykedett is sokat az asszony, hogy a mostohalánya miért olyan gyönyörű, és az ő édeslánya miért olyan csúnyácska. S folyton azon törte a fejét, hogy mivel, hogyan kínozhatná a kislányt, akit nem szeretett. S hát volt is módja hozzá, mert az ura majdnem egész nap távol volt, már kora reggel elment dolgozni, és csak késő este jött haza.
Így aztán nem volt könnyű élete a kis mostohának.
Történt egyszer, hogy az egyik este, mikor már bezárták az ajtót, és valamennyien ágyban voltak, valaki halkan kopogtatott odakint.
Az asszony szólt az édeslányának, hogy menjen s nézze meg, ki alkalmatlankodik ilyen kései időben. De a kislánynak nem volt kedve kibújni a meleg takaró alól, s azt akarta, hogy a mostohatestvérét küldjék ki ajtót nyitni.
Csakhogy ebbe meg az asszony nem egyezett bele - s így mégiscsak neki kellett kiszaladni a testvére helyett a sötét konyhába, hogy félrehúzza a reteszt. De el is sikoltotta magát, úgy megijedt rögtön.
Valami óriás kecskebak vagy szarvas - hirtelenjében nem is tudta, hogy micsoda -, az állt odakint az ajtó előtt, s az kopogtatott a szarvával. A kislány meg se kérdezte, hogy mit akar, miért jött - hanem gyorsan fölkapott egy seprűt, s azzal kergette el a furcsa állatot. Az meg szó nélkül eliramodott. A kislány visszasietett a szobába, és elmesélte, hogyan járt. Az anyja meg is dicsérte, hogy helyesen csinálta, amit csinált.
Másnap este azonban újra fölhallatszott a kopogás, pontban ugyanakkor, mint az előző nap. De az asszony most már nem az édeslányát küldte, hanem a mostohát. Menjen, bajlódjon ő azzal a bak-ördöggel, ha megint az talált volna visszajönni.
S csakugyan a szarvas állt kint újra, és barátságosan himbálta a koronáját. A kislány bámulva nézett rá, és megkérdezte:
- Honnét jössz szarvas? Kit keresel nálunk?
- Gyere, ülj fel a hátamra - mondta a szarvas, és leereszkedett az első két térdére.
A kislány meg is tette volna szívesen, hiszen nem sok jóban volt része otthon, a mostohája nem szerette, az apját alig látta - de azért a szarvas hátára mégsem akart felülni.
- Hiszen te is alig bírod magad - mondta neki -, sovány vagy, remeg a térded, s most még engem is vinni akarsz...
- Pedig másképp nem jöhetsz velem - felelte a szarvas -, csak ha a hátamra ülsz.
Így aztán beleegyezett a kislány, felült a szarvas hátára, és eltűntek az éjszakában. Már jó pár órája vágtattak, mikor egyszer csak egy gyönyörű rétre értek. S ott azt mondta a szarvas:
- Nézz csak körül...mi lenne, ha egyszer itt hancúrozhatnánk együtt?
S a kislány úgy érezte, hirtelen megmelegszik a szíve.
- Bizony, jó volna, ha egyszer itt hancúrozhatnánk együtt - mondta.
De a szarvas nem állt meg, hanem továbbvágtatott. Egészen addig vágtatott, míg egy rengeteg erdőbe nem értek. Ott újra megkérdezte a szarvas:
- Nézz csak körül...mi lenne, ha egyszer itt sétálgathatnánk együtt?
- Bizony, jó volna - felelte a kislány, s egy pillanatig azt remélte, hogy megállnak, és sétálgatnak egy kicsit.
De a szarvas újra vágtatni kezdett.
S mire meghajnallott, elérkeztek egy gyönyörű nagy várba, amelyiknek tizenkét tornya volt. A szarvas felügetett a vár udvarába, leereszkedett az első két térdére, hogy a kislány le tudjon szállni, aztán így szólt:
- Ezentúl itt kell élned egyedül, de cserébe minden vágyad teljesül. Én pedig minden évben meglátogatlak egyszer, s akkor majd sokat nevetünk. Meglátod, boldog leszel itt, csak arra vigyázz, hogy három szobába be ne nyiss: az egyiknek fából van az ajtaja, a másiké rézből, a harmadiké jégből. Ha ezt betartod, semmi bajod nem lesz.
Ezt mondta a szarvas, de magában azt gondolta: beszélhet ő akármit, a kislánynak úgyis az lesz az első dolga, hogy benyisson a három ajtón. Aztán elbúcsúzott, és magára hagyta a kislányt.
Az meg, mihelyt bealkonyodott, lefeküdt, és késő délelőttig aludt, úgy elfáradt a hosszú háton-utazástól.

Mikor fölébredt, végigjárta a vár valamennyi szobáját - s végül megállt a három tilos ajtó előtt. De nem tudott ellenállni a kísértésnek: odalépett a jégajtó elé, és kinyitotta. Nagy csudálkozására két férfit talált ott, akik egy hatalmas üstben csupasz kézzel kavargatták a fortyogó szurkot.
Megkérdezte tőlük, hogy miért a csupasz kezükkel csinálják, hát nem tudnak valahonnét egy kanalat szerezni?
Mire azt válaszolta a két férfi, hogy tudni tudnának, de sajnos nem tehetik: meg kell várniuk, míg valaki jóravaló, becsületes ember önként nem farag nekik egy kanalat.
- Hát ha csak ez kell! - mondta a kislány.
S mindjárt keresett egy kisbaltát, és faragott nekik egy jó, kézbe való kanalat. Aztán elmúlt a nap, és jött az éjszaka. Hogy, hogy nem, úgy éjfél felé rettentő nagy sürgés-forgásra, lármára ébredt fel a kislány, s nem tudta elképzelni, mi lehet az.
Reggel aztán megtudta: az udvar s a folyosók mind tele voltak férfiakkal, apród legénykékkel, és mind rettentően buzgólkodtak. Volt, aki lovakat csutakolt, kantárokat fényesített, mások meg az ezüstöket pucolták, és szebbnél szebb csizmákat suvickoltak.
A kislánynak úgy megtetszett a dolog, hogy egyszerre kedve támadt, hogy kinyissa a másik ajtót is - azt a bizonyos rézből való ajtót.
Ott meg két leányt talált, akik csupasz kézzel piszkálgattak, szítottak egy hatalmas parázskupacot.
Tőlük is megkérdezte, hogy miért csinálják ezt, és miért a csupasz kezükkel.
Mire a két lány azt válaszolta, hogy amíg valaki becsületes, jóra való ember nem ád nekik parázskaparót, kénytelenek a saját puszta kezüket használni.
- Hát ha csak ez kell! - mondta a kislány.
S mindjárt keresett nekik egy vasszögekkel kivert hosszú rudat - a lányok meg nem győztek hálálkodni.
Másnap aztán, amikor fölébredt, újabb meglepetés várta: az egész vár tele volt lányokkal, cselédekkel, akik mindent kisepertek, kimostak, és szebbnél szebb ruhákat porolgattak.
A kislány úgy föllelkesedett ezen, hogy azon nyomban kinyitotta a harmadik ajtót is - azt a bizonyos fából való ajtót.
S ott aztán elakadt a lélegzete: a szarvas ott feküdt az ajtó mögött egy kicsi szénaalmon, és szomorúan nézett maga elé. A kislány megkérdezte tőle, hogy miért fekszik ott bezárva, mikor odakint süt a nap. Mire a szarvas azt felelte:
- Amíg egy becsületes, jóravaló ember le nem csutakol, itt kell feküdnöm egyedül, nem tehetek másképp.
- Hát miért csak most mondod ezt nekem? - kiáltott fel a kislány.
S rögtön felkapott egy marék szalmát, és elkezdte csutakolni a szarvast. Az meg - alighogy hozzáért a szalmával - egy gyönyörű, daliás királyfivá változott!
A kislány egyszeriben elpirult, és lehajtotta a fejét - úgy megmelegedett a szíve.
A királyfi meg elmesélte neki, hogy ő is meg a vár valamennyi lakója el voltak varázsolva - de most már jó lesz, minden másképpen lesz ezután, ha a kislány is úgy akarja...
És a kislány is úgy akarta. Megülték a lakodalmat, és ők voltak a világon a legboldogabbak.
Egy idő múltával aztán megkérdezte a királyfi a feleségét: nincs-e kedve meghívni az édesanyját meg a testvérét magukhoz, hadd lássák ők is, milyen boldogan élnek.
- De bizony nagy kedvem volna hozzá! - válaszolta az asszony.Megegyeztek, hogy ha a királyfi nem volna épen otthon, ő majd borral kínálja a vendégeke, és egy csöppet a cipőjére csöppent. S akkor a királyfi is menten ott terem, és fölszárítja a bort a cipőjéről.
És így is történt.
Egy szép nap beállított a várba a mostohája meg a mostohatestvére, de sokáig szólni se tudtak az irigységtől, csak egyik ámulatból estek a másikba.
Jaj, miért is nem őket érte ez a rettentő szerencse! - sóhajtoztak magukban. - Jaj, miért is nem őket...
És majd szét pukkadtak a méregtől meg a nyögdécseléstől. Aztán megkérdezték:
- És az urad hol van? Vagy egyedül élsz itt a várban?
Ő meg azt felelte rá:
- Ha egyedül élnék itt, itt se lennék boldogabb, mint otthon.
S barátságosan megkínálta a vendégeit borral, s közben egy csöppet az aranycipőjére csöppentett. Abban a szempillantásban a királyfi is ott termett, és fölszárította a zsebkendővel a foltot az aranycipőcskéről. Ezen a szolgálatkészségen még jobban elcsodálkozott a mostoha meg a lánya, s ha lehet, még jobban elkezdtek irigykedni. De csak annál mézesmázosabban mosolyogtak.
S akkor a királyfi azt mondta, hogy sétáljanak ki a kertbe. Volt ott kint a kertben egy gyönyörű almafa, de csak három szem gyümölcse volt, nem több. A mostoha meg mindenáron le akart szakítani egyet. A királyfi azonban nem engedte.

- Éretlenek ezek - mondta -, kár volna leszakítani őket.
Mire a mostohából egyszerre kitört a düh, és olyan vörös lett, mint a pulyka.
- Dehogyis éretlenek! - rikácsolta. - Csak sajnáljátok tőlünk! Azt hiszed, nem tudom én? Hívni is azért hívtatok ide, hogy az irigység emésszen minket!
Azzal megragadta a lánya kezét, és elrohantak, ki a kertbe, le a várudvarba, és meg sem álltak, míg a várkapun ki nem léptek.
Ott aztán olyan éktelen veszekedésbe kezdtek, hogy még a várablakok is rezegtek tőle. Egymás haját tépték ordítozva, és a lány az édesanyját, az anya az édeslányát okolta, hogy miért is kergették el azt a szarvast seprűvel...
Végül is az lett a veszekedésből, hogy ami követ, kavicsot találtak útközben, azt mind egymáshoz vagdosták. Aki nem hiszi, menjen mindig csak arrafelé, amerre köveket, kavicsokat lát - akkor biztosan eljut egyszer abba a mesebeli várba, ahol még ma is boldogan él a szarvaskirályfi az ő világszép feleségével.

/Átdolgozta: Mészöly Miklós/

Szlovák népmese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. Az egyiket Jankónak, a másikat Jóskának hívták. Úgy különbözött egymástól ez a két fiú, mint az éccaka a nappaltól. Jankó ügyes, jólelkű, derék fiú volt, aki mindig szívesen segített másokon, Jóska irigy, önző, senkivel nem törődött a világon saját magán kívül. Egyszer csak azt mondja az édesapja Jóskának:
- No, fiam, én eleget tartottalak már, maholnap nekem s anyádnak sem lesz betévő falatunk, menj, próbálj szerencsét, láss valami dolog után.
Bezzeg hogy Jóska örömmel készülődött az útnak, gondolta magában, most legalább nem kell annyit dolgoznia, mint máskor, hideg télben fagyoskodnia, meleg nyárban izzadnia. Az anyja sütött neki egy csomó pogácsát, a apja megáldotta, s Jóska nagy vidáman útnak indult.
Ment mendegélt, s egyszer csak egy hatalmas fa alá ért. El is fáradott, meg is éhezett, leült hát, elévette az elemózsiát, s nagy jókedvvel falni kezdett. Hát amint eddegélne, két kis hangya settenkedik közelébe, s megszólítják nagy félénken:
- Ugyan bizony, te legény, nem adnál egy kis morzsát nekünk? Olyan régen éhezünk.
- Egy szemet se adok én, bár nekem legyen elég! - felelte mérgesen Jóska, s még hozzá is rúgott a hangyákhoz haragjában.
- Megállj csak, te rosszlelkű legény, nem tudtál adni egy kis morzsát nekünk, de hadd el, mi sem segítünk rajtad, ha valami baj ér - mondották a hangyák.
- Csak arra várjatok, amíg nekem szükségem lesz rátok! - mondotta Jóska nagy nevetve, s ette-falta a pogácsát, mintha semmi sem történt volna.
Na, ahogy jóllakott, megy tovább, s nemsokára egy folyó partjára ér. Hát ott a fövényen egy kis halacska vergelődik, kínlódik nagy keservesen, hogy sehogy se tud odajutni a patakhoz. Megszólítja a kis hal Jóskát:
- Tégy be engem a vízbe, te legény, mert elpusztulok a homokban!
Jóska még csak nem is válaszolt a kérésre, jól oldalba rúgta a szegény halat, azzal továbbment.
- Megállj, te gonosz lélek, sohasem lesz szerencséd az életben, mert ilyen gonoszul bántál velem! - kiáltott utána a szegény halacska. De Jóska nem is hederintett a halacska beszédére, ment tovább, mintha semmi sem történt volna. Nemsokára keresztúthoz ért, ahol négyfelé szakadott az út, s hát az útjelző aljában egy csomó kis manót vett észre, akik szidták, püfölték egymást. Persze, ott termett Jóska rögtön, s anélkül hogy megkérdezte volna, min pörlekednek, ő is közéjük állt, megfogta őket, jól összevissza verte mind, ahányan voltak, s avval nagy büszkén továbbállt. De bezzeg azok is kiabáltak utána torkuk szakadtából:
- No, megállj, te gonosz fajzat, legyen csak szükséged miránk, tudom, egy sem segít rajtad! Mehetsz akármerre, nem jársz szerencsével.
S úgy is történt, ahogy a kis manók nagy mérgükben mondták. Akármerre járt-kelt Jóska, férfival, asszonnyal, gyerekkel volt dolga, mindenki csak meggyűlölte, soha semmi dolgában szerencsével nem járt, végre is egy árva krajcár nélkül kellett szégyenszemre hazatérnie. Szegény anyja még csak nem is szidta, csak kesergett, búslakodott magában, de bizony az apja nagy haragjában el akarta kergetni, hogy hiába ne töltse otthon az időt. De Jóskának most már nem volt kedve a világjárásra, otthon maradt a kuckó mellett. Most már Jankón volt a sor, hogy ő menjen országot-világot látni, fel is tarisznyálta az édesanyja egy kis száraz kenyérrel, mert egyebük bizony már nem volt szegényeknek.
- Ne búslakodjanak, édes szüleim - vigasztalta Jankó, mikor búcsúzkodott -, ha magamnak nem is szerzek semmit, de anélkül nem jövök haza, hogy annyit ne hozzak, amiből maguk holtuk napjáig urasan megélnek.
Örvendett a szegény ember, hogy ilyen jószívű legalább az egyik fia, s mikor elindult Jankó, egy kis üveg életvizet tett a tarisznyájába, hátha valamikor még hasznát veheti annak is. Aztán elindult Jankó, ment, mendegélt jó darabon, s mikor megéhezett, leült egy nagy fa alá, elészedte ez elemózsiát, s falatozni kezdett a száraz kenyérből. Alig evett néhány falatot, egy csomó hangya fogta körül, s szörnyen rimánkodtak:
- Te jó legény, éhesek vagyunk, nem adnál-e egy keveset a kenyeredből?
- Hogyne adnék - felelte Jankó jószívűen, és leszórta mind a morzsát az öléből.
- Köszönjük a jóságodat - kiáltották boldogan a hangyák -, ha bármire lesz szükséged, csak fordulj hozzánk, ahányan vagyunk, mind segítségedre leszünk, s örökké barátaid maradunk.
Jankó majd elmosolyodott erre a beszédre, mert eszébe jutott, hogy neki ugyan mi szüksége is lehetne ilyen apró állatkákra. De sokkal jobb szívű volt, semhogy kikacagja őket, szives szóval megköszönte a felajánlott segítséget, elbúcsúzott tőlük, s szaporán ment tovább. Alkonyodott már, mikor egy szép, csendes, kék tóhoz ért. Hát annak a tónak a partján az aranyos fövényben egy kis halacska vergelődik, fuldoklik. Nem is várta, hogy az megszólítsa, megfogta s beledobta a vízbe. Hej, hogy ficánkolt, ugrándozott örömében a kis hal!
- Köszönöm, te jó fiú - kiáltott Jankónak -, hogy segítettél rajtam. Jótét helyébe jót várj. Bárhol érjen veszedelem, ahány hal tengerben, tóban, folyóban, patakban, mind segítségedre leszünk.
Jankó mosolygott magában a kis hal beszédén, s ment hamar tovább, hogy estére a városba érjen. Éppen esteledett, alkonyodott, mikor Jankó ahhoz a keresztúthoz ért, ahol négyfelé szakadt az út. Nagy lárma, verekedés zaját hallotta már messziről, s hát, amint az útjelző közelébe ér, látja, hogy egy csomó kis manó tép egymás haját, ütik-verik egymást. Jankó rögtön ott termett, s nyájasan szólította meg őket:
- Hát ti ugyan min vesztetek így össze? Csak nem váltok el haraggal egymástól ezen a gyönyörű szép napon? Hamar, amíg itt vagyok, fogjatok kezet, egy hangos szót se halljak többet!
Erre a nyájas beszédre a mérges, durcás arcok egyszerre mosolyra derültek, megrázták egymás kezét a kis emberek, s hálásan így kiáltottak Jankó után:
- No, te jó legény, ha valaha szükséged lesz ránk, ne félj, mind ott leszünk.
Mikor Jankó estére a városba ért, nagy-nagy szomorúságban találta az egész várost, mert a jóságos öreg király egyetlen leánya halálos betegen feküdt. Az udvari orvos nagy búbánattal jelentette ki a királynak, hogy ő már semmiképpen sem tud segíteni rajta. No, alig hallotta meg ezt Jankó, besietett egy házba, s a gazdával elvezettette magát a királyi palotába. Ott a hopmester fogadta, megkérdezte, mi járatban van.
- Én vagyok a világ legelső orvosa, s meggyógyítanám a királykisasszonyt - felelte Jankó nagy bátran.
A hopmester csodálkozva nézegette jobbról-balról Jankót, de végre mégis bevezette a királyhoz, ahol Jankó újra előadta mondókáját.
A király bezzeg nem nézte, úr-e, paraszt-e, micsoda, aki a leányát meg akarja gyógyítani, nagy örömmel fogadta Jankót, s azt mondta neki:
- No, fiam, ha meggyógyítod a leányomat, tiéd lesz ő is, meg amit a szemed-szád csak kíván.
Avval bevezették Jankót a beteg királyleány szobájába. Mikor meglátta, bezzeg nem bánta, hogy neki ígérte a király, olyan gyönyörű volt a királykisasszony. Aranyszőke haja, mint egy óriás palást, úgy omlott a hófehér párnákra, szeme oly kék volt, min az ibolya, ajka oly szelíd, mint egy angyalé. Ott feküdt szép fehér karján nyugtatva a fejét, s mikor Jankó egy cseppet az ajkára cseppentett az élet vizéből, rögtön megmozdult, a másik pillanatban elmosolyodott, aztán kinyitotta ragyogó szép szemét. Amint meglátta, hogy idegen legény áll a szobájában, rögtön megkérdezte, hogy hát az mit akar.
Mondták neki, hogy ez a legény gyógyította meg őt, s hogy ennek ígérte feleségül az édesapja.
Hej, de megmérgelődött erre a királyleány! Hogy ő egy jött-ment, sehonnai felesége legyen! Szaladt az apjáhz, hogy igaz-e, amit a szolálólányai mondottak.
- Igaz biz az, édes leányom! - felelte a király.
- No pedig én nem megyek hozzá!
- Márpedig, édes leányom, én megígértem, s én a szavamat meg nem szeghetem, még a te kedvedért sem, mert ugyan mit gondolna rólam az én népem. Menj csak hozzá, úgy látom, hogy jóravaló, derék legény, s jól bánik majd veled.
Addig-addig beszélt a király a leányának, hogy az nagy nehezen belenyugodott. De annyit kikötött, hogy csak akkor lesz a Jankó felesége, ha három kívánságát teljesíti.
Mindjárt oda is hívatta Jankót, s mondta neki:
- Egy zsák búzát s árpát öntök ki az udvarra, s ha alkonyat elött különválasztod őket, a feleséged leszek! - s avval faképnél hagyta Jankót.
Amint meglátta Jankó a rengeteg búzát meg árpát az udvaron, rögtön látta, hogy ő ugyan soha azt ki nem tudja szemelni, elment hát nagy bújában az erdőbe, ott járt-kelt fel s alá, azt sem tudta, merre. Mikor aztán elfáradott, leült egy nagy tölgyfa alá. Hát amint ott üldögélt, egyszerre egy csomó hangya veszi körül, s mondják neki:
- Miért búsúlsz, Jankó? Mikor éhesek voltunk, segítettél rajtunk, azt hiszed, hogy most, mikor bajba jutottál, nem segítunk néked? - Avval szépen mind elmentek a palota elé, egy óra alatt kiválogatták a búzát is a maga zsákjába, az árpát is a magáéba, s mentek vissza az erdőbe. Mire Jankó nagy búsan hazaballagott, ott állott a két zsák, egyikben a búza, másikban az árpa. Ment persze, s jelentette nagy örömmel a királyleánynak, hogy az első kívánságát teljesítette már. Úgy tett a leány, mintha szomorkodna, de valójában örült, hogy ilyen ügyes legény Jankó, s azt mondja neki:
- Hát látom, az első kívánságomat teljesítetted, te legény, de ne hidd, hogy a második meg a harmadik is ilyen könnyű lesz, mint ez!
- Mi a második kívánságod? - kérdezte Jankó.
- Hozd el nekem a világ legnagyobb gyöngyét!
Hej, a világ legnagyobb gyöngyét! Hát azt ő hogy hozza el? Nagy búsan kifordult a palotából, s ment, mendegélt, maga sem tuda, merre, s hát egyszer csak ott van a kék tónál. Ahogy odaért, kidugja a vízből egy halacska a fejét, s megszólítja:
- Miért búsulsz, te jó legény?
Mondja neki Jankó, hogy mi a baja.
- Egyet se búsulj emiatt - mondotta a halacska. - Te is segítettél rajtam, most majd én segítek a bajodon.
Avval lebukkant a víz alá, s alig egy perc múlva felbukkant: egy óriási, ragyogó gyöngyszemet tartott a szájában.
Na, volt öröm. Nem győzte köszönni Jankó, hogy ilyen nagy hirtelen segített rajta a halacska, s boldogan sietett vissza a királyi palotába. Mikor odaadta a gyöngyöt a királyleánynak, az elmosolyodott nagy örömében, rögtön a hajába tűzte.
- Igazán gyönyörű ez a gyöngy, amit hoztál nekem, s ha még a harmadik kívánságomat is teljesíted, a feleséged leszek - mondotta neki kedvesen.
- Hát mi a harmadik kívánságod?
- Hozz nekem egy rózsát a pokolból! - mondotta a királyleány. Jankó rögtön útnak indult, hogy akárhogy is megkerítse azt a rózsát, olyan erősen megszerette a gyönyörű királykisasszonyt. Estére kelve elért ahhoz az útjelzőhöz, ahol a kis manókat szétválasztotta, most is ott ültek a kis emberkék, de csendesen, barátságosan beszélgettek. Amint Jankó odaérkezett, nem is várták, hogy megszólaljon, azt mondták neki:
- Tudjuk, hogy mi a te bajod, Jankó! De egyet se búsulj, éjfél után lemegyünk a pokolba, s olyan rózsát hozunk onnan, hogy a szemed-szájad eláll a csodálkozástól.
Úgy is volt, ahogy a manók mondták: mire hajnalodott, a legöregebb manó megjelent egy gyönyörű rózsával, s azt mondta Jankónak:
- Ez a pokol legszebb rózsája. Egy öreg-öreg ember adta nekem. Úgy hívják, hogy a Reménység rózsája.
Jankó megköszönte szíves szóval a manónak, s futott egyenest a királylányhoz. Bezzeg szívesen a felesége lett most már Jankónak, mikor látta, hogy mi mindent megszerzett az ő kedvéért. Nagy lakodalmat csaptak, a Jankó szüleit is, Jóskát is meghítták a vendégségbe, s ott is tartották életük fogytáig őket.