Walesi népmese

Egy kelta király sem küzdött annyit a gonosz varázslókkal, mint Lud, London város alapítója. Az ellenségei féltek tőle, alattvalói pedig rajongásig szerették.

Lud király kedvence legfiatalabb öccse, Levelisz volt. Ez a királyfi Lud király segítségével egy tengerentúli gyönyörű királyleány kezét nyerte el, és hálából a sírig hűséges volt bátyjához.

Ebben az időben a gonosz varázslók három csapást zúdítottak Lud országára. Az első csapás az volt: gonosztevők támadtak az országra, és lehetetlen volt haditervet készíteni ellenük, mert a leghalkabb suttogást is elvitte hozzájuk a szél, és minden titkot meghallottak.

A második csapás ez volt: május elsején, amikor a tündérek szabadon jártak Walesben, az egész országban szörnyű sikoltás hallatszott. A felnőtt férfiak elsápadtak, és elvesztették erejüket, a fiatalok pedig eszelősek lettek a félelemtől. De a legrosszabb a harmadik csapás volt. A király udvarában felhalmozott élelmiszerek az új év első napjának reggelén mindig nyomtalanul eltűntek.

Lud király összehívatta az ország bölcseit, és megkérdezte, hogy mitévő legyen, de senki sem tudott tanácsot adni. Erre Lud követeket küldött öccséért, Leveliszért. Elindult Levelisz a tengeren túlról, Lud pedig eléje ment hajóján. A tenger közepén egy csónakban találkoztak a fivérek, és Lud mesélni kezdett az országát ért sok bajról. Most mindjárt kiderült az ifjabb fivér bölcsessége. Félt ugyan attól, hogy a szél elviszi szavukat az ellenséghez, és ezért egy aranycsövön keresztül beszélgettek egymással. Csakhogy az ellenség megleste a találkozást, és cselt eszelt ki. Elvarázsolta az arany szócsövet, és minden szó, amit a fivérek váltottak egymással, utálatos káromkodássá változott. Levelisz erre bort hozatott, és gondosan kimosta vele a szócsövet. És lám, a nemes bor ereje megtörte a varázst, a rossz szellemek elmenekültek belőle, és Lud most már elpanaszolhatta minden baját öccsének.

- A démonok ellen, akik országodban garázdálkodnak, adok neked néhány férget. Törd meg ezeket mozsárban, és keverd el poraikat vízben. Hívd össze népedet gyűlésre, és ugyanakkor hívd meg a gonoszokat is, az legyen az ürügyed, hogy békét akarsz kötni velük. Akkor hints meg mindenkit a vízzel, amelybe a mérges port keverted. A te népednek semmi baja nem lesz, de az ellenség az utolsó szálig elpusztul tőle.

A kiáltást, mely évről évre megismétlődik, a ti országotok sárkánya hallatja. Egy idegen sárkány párviadalra hívta ki, ezért kiált olyan szörnyűségesen. Tehát tedd a következőt: mérd fel gondosan országodat, s a legeslegközepén áss egy gödröt. Tégy oda egy óriási hordóban elsőrendű méhsört, a hordó fenekére feszíts ki egy vég drága posztót, magad bújj el a közelében, és figyeld, hogy mi történik. Megjelenik majd két sárkány, hogy megküzdjön egymással. Nem maradnak a földön, hanem a levegőben küzdenek: aztán elfáradva leesnek a hordóba, kiisszák a sört, és elalszanak. Akkor csavard őket a posztóba, helyezd őket kőtartályba, és ásd el olyan mélyen, ahogy csak tudod. Amíg a sárkányok a föld alatt vannak, nem ismétlődik meg a sikoltás.

De térjünk át a harmadik csapásra. Hatalmas varázsló fosztogatja élelmiszer-raktáraidat. Ezúttal magadnak kell őrizned újév napján, de jól vigyázz, nehogy elaludj. Tégy magad mellé egy dézsa hideg vizet, és ha elálmosodsz, ugorj a dézsába. Mikor megjelenik a varázsló, vívjatok meg. Te leszel a győztes, a varázsló pedig kegyelmet kér, és ezentúl országod javát fogja szolgálni.

Elváltak a fivérek, és hazahajóztak saját országukba. Ezután minden úgy történt, ahogy Levelisz megjósolta. Lud megtörte a férgeket, vízbe keverte porukat, és meghintette vele népét is, a gonoszokat is. A varázsfolyadék hatott, és a gonoszok egytől egyig elpusztultak.

Ezután a király a második feladatba kezdett. Felmérték egész Britanniát, és ott, ahol ma Oxford városa áll, megtalálták a közepét. Elkészítette a hordót, és a fenekére terítette a posztót. Megjelent a két sárkány, megküzdöttek egymással, és csata közben iszonyú hőséget árasztottak. A harc után kiitták a méhsört, majd kábultan a hordó fenekére hullottak. A király becsavarta őket a posztóba, azután kőtartályba zárták őket, és a tartályt Wales hegyei között elásták. Soha többé nem ijesztette a sárkány üvöltése Britannia lakóit.

Mikor elérkezett újév reggele, a király maga állott lesben a raktár előtt, ahol az egész évi eleség volt fölhalmozva. Megjelent a varázsló egy akkora kosárral, amibe egy ország egy esztendei élelme elfért volna. Kardot rántott a király, és kardot rántott a varázsló is. A király varázskardjából ekkor szikra csapott ki, és ellenfele erőtlenül földre hullott. A király megkegyelmezett a tolvaj varázslónak, s az ettől kezdve hűségesen szolgálta az országot.

Így múlt el a három csapás, és ezentúl békében és boldogságban uralkodott Walesben Lud király.

 Feldolgozta: Dömötör Tekla

Ír népmese

Élt egyszer a Galtee-hegyek tövében egy kis em­ber. Görbének csúfolták, mert akkora púpot hordott a hátán, mint valami domb. Az igazi nevét már maga is rég elfeledte. Az emberek féltek tőle, azt suttogták, hogy a tündérek gyermeke, vagy talán az ördög iva­déka, azért olyan csúf. Messzire elkerülték, pedig Görbe jóságos ember volt, a légynek sem tudott volna ártani. Naphosszat a kunyhójában ült, s vesszőkosarakat font. Néha fogta a kosarait, s elindult a cahiri vásárba',

Egyszer, mikor jó napja volt a vásárban, mert eladta az összes portékáját, fáradtan ballagott haza­felé. Ahogy ment, mendegélt, egyre nehezebbnek érezte a púpját. Már alkonyodott, de még mindig egy jó gondolatnyi távolságra volt hazulról. Leült az út szélére, és elbóbiskolt.

Furcsa dalocska hangjaira riadt fel:

Hétfő, kedd,

Hétfő, kedd,

Hétfő, kedd - hallatszott valahonnan. Görbe magas, kántáló hangokat hallott, aztán a hangok

elhallgattak, majd kisvártatva kezdték elölről:

Hétfő, kedd, Hétfő, kedd, Hétfő, kedd.

Görbe még sohasem hallott ehhez fogható dalla­mot. Erősen fülelnie kellett, annyira finoman énekel­tek az egymásba szövődő kicsiny hangok. Még a lé­legzetét is visszafojtotta, nehogy egyetlen szótagot is elszalasszon. Mikor már úgy érezte, eleget hallott, óvatosan ­ feltápászko­dott, s lopakodva elindult, mert tudni akarta, honnan jönnek a hangok. Hát látja ám, hogy tündérdomb áll a közel­ben, csak nagy levertségében nem vette észre, mikor idefelé tartott. Közelebb ment, lehasalt a fűbe, fülét a földre tapasztotta, úgy gyönyörködött a domb bel­sejéből felszálló énekben. Hamarosan mégis elunta a fülelést, mert a kicsiny hangok egyre csak ugyanazt hajtogatták. "Szomorú dolog ez, hogy mást se tudnak, csak ezt a hétfő, kedd, hétfő, keddet" - gondolta magában, aztán egyszer, mikor a hangok épp elhall­gattak, hirtelen közbekiáltott:

- Hétfő, kedd és szerda!

Hirtelen csönd lett. Görbe egészen megszeppent a saját merészségétől. Akkor egyszeriben megnyílt a domb oldala, s csodálatos látvány tárult a szeme elé. A domb belsejében fényes palota díszes terme bújt meg, a teremben számtalan pompásabbnál pompásabb ruhába öltözött aprócska tündér állt, s mind Görbét bámulta. Ekkor picinyke trónszékéről felállt a tündérek királya, odalépkedett Görbéhez, hálásan megrázta a kezét és lelkendezve így szólt:

- Csodálatos, amit énekeltél! Hogyhogy nekünk ez nem jutott eszünkbe? Ki vagy te, aki ilyen szép verssel ajándékoztál meg bennünket?

- Görbének hívnak – suttogta szégyenlősen a kis kosárfonó.

- Megtiszteltetés, ha örö­met okozott nektek az én ostoba kis toldásom.

- Ne szerénykedj, Görbe. Nagy-nagy költő vagy te, nagyobb, mint közülünk bárki. Kérlek, tarts velünk, lakomázzunk!

Görbe örömmel csatlako­zott a tündérekhez. Belépett a domb belsejébe, mire a domb azon nyomban, bezárult mögötte. A tündérek kérlelték, hogy énekeljen még nekik, s dalait hallgatva egyre vidá­mabbak lettek, egész éjszaka ropták a táncot. Hajnal­ban maga Görbe is beállt közéjük, s boldogan tán­colt, mert soha életében nem táncolt még annak előtte, soha senki nem hívta még táncba. Reggel az­tán, mikor vége lett a bálnak, s a tündérek elpihen­tek, a király Görbéhez lépett, megfogta két kezét,s így szólt hozzá:

       - Kedves Görbe! Hálából, amiért ilyen szépséges énekekkel ajándékoztál meg ben­nünket, megszabadítalak a púpodtól.

Görbe meg sem köszönhette a tündérkirály jó­tettét, mert abban a pillanatban már érezte is, hogy a púpja leválik a hátáról. Felegyenesedett, s hát láss csodát! Olyan magas lett, mint a többi ember. Be is verte a fejét a díszes terem mennyezetébe, s úgy fejbe kólintotta a boldogság, hogy ájultan esett össze. A nap már magasan járt, mikor magához tért. A tündérdomb tövében hevert, nyulak ugrándoztak körülötte, tehenek legeltek a fűben. Eszébe jutott, mi történt vele, s nyomban a vállához kapott, hátha csak álmodta az egészet, de a púp tényleg eltűnt a hátáról. Felállt, jólesőt nyújtózott. A tündérek jó vágású embert varázsoltak belőle, ráadásul új ruhába is szépen felöltöztették, senki sem ismert hát rá a hazafelé vezető úton. A szomszédai még sokáig erősen kételkedtek benne, hogy valóban Görbével van-e dolguk.

Történetének hamar híre ment a környéken; s egy reggel beállított hozzá egy öregasszony.

- Hallottam, amit rólad pusmognak ­mondta Görbének. - Van nekem is egy

púpos fiam, gondoltam, ha elbeszé­led, miként esett veled ez a csoda, talán mi is megpróbálhatnánk eltüntetni azt a szörnyűséget a válláról.

Görbe jó ember volt, szívesen elmesélte hát, mi történt vele a tün­dérek dombjánál. Az öregasszony megköszönte a jóságát, s sietett haza a fiához, Bolond Jankóhoz. Ez a Bolond Jankó visszataszító alak volt, piszkos és rossz természetű, egészen más, mint Görbe. Még ahhoz is lusta volt, hogy gyalogoljon. Az asszony nagy nehezen felszuszakolta egy szekér­re, s elindult vele a tündérdombhoz. A fiú meg egész úton pörölt az anyjával, hogy minek ránci­gálja, hagyjon neki békét, meg hogy ő nem hisz az ilyen ostoba mesékben. Mikor megérkeztek, az asszonya domb aljába borította a fiát, és ott hagyta, de előbb még elmagya­rázta neki, mit kell tennie. Az meg hitte is, nem is, azért megjegyezte, amit az anyja mondott neki.

Leszállt az éj. Bolond Jankó meghallotta a tün­dérek énekét, ami most, hála Görbének, még sokkal szebb volt, mint annak előtte:

      - Hétfő, kedd, hétfő, kedd, hétfő, kedd és szerda,

      - Hétfő, kedd, hétfő, kedd, hétfő, kedd és szerda.

Jankó soha nem szeretett énekelni, de még mást hallgatni sem, nem is tudta, mitől szebb, mitől gördülékenyebb egy dallam. Hitte is, nem is, amit az anyja mesélt, azt azért mégis szerette volna, ha eltűnik a hátáról a púp.

Meg sem várta hát, hogy a tündérek többször elénekeljék a dalt, bekiabált a domb belsejébe:

- Hát a csütörtökkel meg a pén­tekkel mi lesz?

Gondolta, ha Görbe egyetlen napnyi toldása jó volt, ez a két nap még jobban tetszik majd a tündéreknek, így nem csak a púpjától szabadulhat meg, nem csak új ruhát kap majd, de talán még egy kis pénzt is kérhet tőlük.

Ám alig hagyták el száját a szavak, egysze­riben hatalmas erő rántotta be a domb belsejébe, s haragos tündérek sereglették körbe.

      - Mi ez az éktelen rikácsolás? - kiabálták. Ki merészel belerondítani az énekünkbe?

Elébe toppant a tündérek királya.

- Bolond Jankó, légy átkozott, amiért nem átal­lottad megzavarni a mulatságunkat! Hogy haragunk­ra mindig emlékezz, a hátadra a púpod tetejébe még egy púpot ragasztunk! - Azzal húsz markos tündér­legény előrántotta Görbe púpját, s Bolond Jankó vállára tapasztották ezt. a púpot is. Akkor a tündérek fogták, s kipenderítették a palotájukból a megrettent fickót.

Másnap reggel az anyja talált rá a szerencsétlen fiúra a domb tövében: kétszer akkora púp terebé­lyesedett a hátán, mint annak előtte.

- Mi történt veled, édes fiam? - borult rá az asszony sírva, de Bolond Jankó mukkanni sem mert, annyira félt, hogy a tündérek még egy har­madik púpot is a hátára raknak. Az anya meg a fiú nagy nehezen felkászálódott a szekérre, és szomo­rúan hajtottak haza. Az emberek összesúgtak a hátuk mögött, és vadul hányták magukra a keresztet. Jankó hátán ott éktelenkedett a rút bizonyíték, hogy a tün­dérekkel találkozni bizony nem tréfadolog. Aki nem beszél velük kellő tisztelettel, annak életre szóló kínnal keseríthetik meg a napjait