Volt egyszer egy szegény asszony, széles e világon nem volt neki egyebe, csak egyetlen árva kislánya, egy jószívű, derék kislány. Történt pedig, hogy ez az asszony egyszer csak leesett a lábáról, mozdulni sem tudott, olyan beteg lett. Odahaza nem volt egyetlen falat kenyér, nem akadt egy lyukas krajcár sem. A nagybeteg asszony sóhajtozott a vackán, egyre csak sóhajtozott, aztán így szólt a kislányához:
- Menj ki az erdőbe, lányom, szedjél somot vagy áfonyát, vidd be a városba, és add el…
A lányka karjára vette a kosárkáját, és elindult. Addig-addig járta a sűrű rengeteget, míg végre, a bozótos szívében, temérdek áfonyára nem bukkant. Nekifogott, megszedte sorra a bokrokat, bele se fáradt.
„ A tele kosárért tán még két hatost is kérhetnék, igen, bizonyosan megkapok két hatost – egyre az járt a fejében -, Jutna szegény édesanyának a kenyér mellé egy –két jobb falat is! „
Közben észre sem vette – már alkonyodni kezdett, s a sötét hegyek fölött aranyvörösen ragyogott az ég. Félelmesen megelevenedett a rengeteg. Meg-megroppant a gally, surrogott a bozót, fel-felrikoltottak a fészkükre szállt madarak.
A kislány guggoltából felállt, elégedetten megemelgette a tele kosarat, és indulni készült.
Csakhogy, Uramisten, hol van az ösvény? És merre induljon kifelé?
Nekivágott a sűrűnek, hogy áttör rajta, ágak csapódtak az arcába, gyenge húsát tüske vérezte. S már futott is, hiszen ott van, ott a bokrok mögött kanyarog az ismerős utacska!
De nem az ösvény volt, csak újabb sötéten ásító sűrűség.
S közben a hegyek fölött az az aranysáv is kiégett. Alázuhant komoran az éjszaka.
A kislány megállt, és keservesen sírni kezdett. Sírt, zokogott jó idejg az erdőmélyi éjszakában. Azután mégiscsak összeszedte magát, és újra elindult. De hát hiába, hogy találjon ki a rengetegből egy kislány ilyenkor egymaga?
Soha, soha nem látja ő többet beteg édesanyját, soha, soha nem szabadul innét!
Mint a motolla, járt ez az agyában, míg a lábai maguktól léptek, vitték előre a hallgatag nagy fák alatt.
S akkor egyszerre lépéseket hallott. Jaj, hogy feldobogott a szíve!
Farkas, medve, Uramisten, mi jöhet? De jóformán még meg sem gondolhatta, már ott is állt előtte egy apró emberke. A sötétben is derengett térdig érő ősz szakálla.
A hegyi szellem állt a kislány előtt!
- Mi bajod van kislányom? – kérdezte barátságosan. – Mért sírsz olyan keservesen?
- Jaj, Istenem – felelte a kislány. Még egyre szipogva -, áfonyát szedtem, hogy a városba vigyem és eladjam. Kenyeret és húst akartam venni rajta szegény beteg édesanyámnak.
De eltévedtem, nem lelem az ösvényt. S most itt bolyonghatok egész éjszaka…
Szegény édesanyám meg odahaza vár, azt se tudja mi lett velem. S a kislány újra sírva fakadt.
- Ej, no, ha más bajod nincs – szólt a kis emberke -, ezen könnyen segíthetünk. Egykettőre kiérünk az erdőből, csak gyere velem.
A hegyi szellem ezzel nekiindult, és csodálatos, bárhova lépett, szétváltak a bokrok, a fák, út nyílott előtte. A kislány ott loholt mindig szorosan a sarkában, pedig szegényke olyan fáradt volt már a bolyongástól, mintha legalábbis jól megverték volna.
Aztán az erdő ritkult, egyre ritkult, s már ott is álltak a szélén. És már a házuk is odalátszott. A kislánynak repesett a szíve örömében. Sután, boldogan köszöngette a kis emberke jóságát, s már futott volna. De a hegyi szellem még tartóztatta.
- Várj csak, lányom – mondta -, beteg az édesanyád, s mivel te jó kislány vagy, hát segítek rajta is.
Azzal lehajolt, tépett pár szál füvet, s a gyerek kezébe nyomta.
- Amint hazaérsz, csinálj teát a füvekből. Itasd meg vele édesanyádat, s tüstént meggyógyul.
Azzal kedvesen rámosolygott a kislányra,s eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
A kislány most már csakugyan hazaszaladt, és nevetve-sírva elhadrikálta az édesanyjának, mi minden történt vele az erdőben. Majd kifordult a kormos-füstös konyhába, sebten tüzet rakott, teát főzött a füvekből, és bevitte egy csuporban.
A szegény beteg asszony ivott egy kortyot, s máris jobban lett, ivott még egyet, s már fel is ült az ágyban. S mire az egész csuprot felhajtotta, makkegészségesen kelt ki az ágyból.
Bizony csodálatos volt a gyógyulása! El is terjedt volna a híre szerte az országban, ha látta volna akár egyetlen embernyi ember. De hát nem látta más, csak a szomszédék kisfia, aki gyakran bekukkantgatott a szegény asszony udvarára, és hogy, hogy nem, most is ott lábatlankodott a kunyhójukban. Hallotta a kislány meséjét, látta a gyógyulást, s magában azt gondolta: „ No lám! Kimegyek én is holnap az erdőbe, s szerzek a csodatevő fűből.
Aztán majd beviszem a városba, eladom jó áron, a pénzből majd cukrozott fügét, meg mindenféle édességet veszek magamnak.”
És úgy is tett, ahogy kigondolta.
Másnap reggel kiment az erdőbe, teleette magát édes szederrel, savanykás áfonyával, s mikor már torkig lakott a sok finom gyümölccsel, bemerészkedett a rengeteg sűrűjébe.
Ott aztán jajgatni, kiáltozni kezdett, hogy csak úgy visszhangzott tőle a nyugalmas erdő. Hosszan-hosszan jajongott, s már egészen berekedt belé, amikor végre-végre megjelent előtte is a hegyi szellem.
- Mit csinálsz te itt? – kérdezte a kiáltozó fiútól. – mért vered fel a rengeteg csendjét?
- Jaj, jaj, eltévedtem, beteg otthon az édesanyám – mondta a fiú -, nem is találok haza többé.
És keserves könnyeket sajtolva ki a szeme sarkából, térdre vetette magát a hegyi szellem előtt, és kérte, hogy vezesse ki az erdőből.
- Más bajod nincs? – kérdezte az emberke. – No, akkor majd én segítek rajta!
Ezzel elindult, a fiú pedig a nyomában. Ment, ment az emberke hegynek föl, völgynek le, a legsűrűbb sűrűn keresztül, vagy tán négy óra hosszat, úgyhogy a kisfiú elfáradva, bizony átkozni kezdte a saját hamisságát.
Végre mikor a gyerek a fáradtságtól már alig botladozott, kiértek az erdő szélére. Jaj, megörült a fiúcska, madarat lehetett volna vele fogatni, hogy baj nélkül hazaérkezett.
Egyszeriben elfelejtette a nagy utat, a szörnyű fáradságot, s futott volna a kapujukig. Már-már eliramodott, de aztán mégis mást gondolt: hiszen még nem kapott varázsfüvet a hegyi szellemtől.
- Szegény édesanyám beteg – mondta keserves képpel.
- No várj csak! – mondta az emberke, s letépett néhány fűszálat.
- Főzz teát belőle, de ne az édesanyádnak add – emelte fel ujját a hegyi szellem -, hanem te igyad meg. Megértetted?
A gyerek fogta a füveket, s máris futott, árkon-bokron átugorva, haza. Otthon aztán kiment a konyhába, tüzet rakott, és megfőzte a gyógyító teát. Leszűrte, s felhajtotta azon nyomban.
De lám, alighogy kiitta, máris bűnhődni kezdett a hamisságáért.
Görcsök tépték a belét, s valósággal nyítt a fájdalomtól, mint valami állat.
S bizony ki sem állt belőle a fájás egy-két napig. De hát mindennek haszna van.
A hegyi szellem gyógyító füve csakugyan csodálatos fű volt: örökre kigyógyította a kisfiút a hamisságból.
Derék, becsületes ember lett belőle. S ez is valami, nem gondoljátok?
Átdolgozta:Horváth Zoltán
