Walesi népmese

Egy kelta király sem küzdött annyit a gonosz varázslókkal, mint Lud, London város alapítója. Az ellenségei féltek tőle, alattvalói pedig rajongásig szerették.

Lud király kedvence legfiatalabb öccse, Levelisz volt. Ez a királyfi Lud király segítségével egy tengerentúli gyönyörű királyleány kezét nyerte el, és hálából a sírig hűséges volt bátyjához.

Ebben az időben a gonosz varázslók három csapást zúdítottak Lud országára. Az első csapás az volt: gonosztevők támadtak az országra, és lehetetlen volt haditervet készíteni ellenük, mert a leghalkabb suttogást is elvitte hozzájuk a szél, és minden titkot meghallottak.

A második csapás ez volt: május elsején, amikor a tündérek szabadon jártak Walesben, az egész országban szörnyű sikoltás hallatszott. A felnőtt férfiak elsápadtak, és elvesztették erejüket, a fiatalok pedig eszelősek lettek a félelemtől. De a legrosszabb a harmadik csapás volt. A király udvarában felhalmozott élelmiszerek az új év első napjának reggelén mindig nyomtalanul eltűntek.

Lud király összehívatta az ország bölcseit, és megkérdezte, hogy mitévő legyen, de senki sem tudott tanácsot adni. Erre Lud követeket küldött öccséért, Leveliszért. Elindult Levelisz a tengeren túlról, Lud pedig eléje ment hajóján. A tenger közepén egy csónakban találkoztak a fivérek, és Lud mesélni kezdett az országát ért sok bajról. Most mindjárt kiderült az ifjabb fivér bölcsessége. Félt ugyan attól, hogy a szél elviszi szavukat az ellenséghez, és ezért egy aranycsövön keresztül beszélgettek egymással. Csakhogy az ellenség megleste a találkozást, és cselt eszelt ki. Elvarázsolta az arany szócsövet, és minden szó, amit a fivérek váltottak egymással, utálatos káromkodássá változott. Levelisz erre bort hozatott, és gondosan kimosta vele a szócsövet. És lám, a nemes bor ereje megtörte a varázst, a rossz szellemek elmenekültek belőle, és Lud most már elpanaszolhatta minden baját öccsének.

- A démonok ellen, akik országodban garázdálkodnak, adok neked néhány férget. Törd meg ezeket mozsárban, és keverd el poraikat vízben. Hívd össze népedet gyűlésre, és ugyanakkor hívd meg a gonoszokat is, az legyen az ürügyed, hogy békét akarsz kötni velük. Akkor hints meg mindenkit a vízzel, amelybe a mérges port keverted. A te népednek semmi baja nem lesz, de az ellenség az utolsó szálig elpusztul tőle.

A kiáltást, mely évről évre megismétlődik, a ti országotok sárkánya hallatja. Egy idegen sárkány párviadalra hívta ki, ezért kiált olyan szörnyűségesen. Tehát tedd a következőt: mérd fel gondosan országodat, s a legeslegközepén áss egy gödröt. Tégy oda egy óriási hordóban elsőrendű méhsört, a hordó fenekére feszíts ki egy vég drága posztót, magad bújj el a közelében, és figyeld, hogy mi történik. Megjelenik majd két sárkány, hogy megküzdjön egymással. Nem maradnak a földön, hanem a levegőben küzdenek: aztán elfáradva leesnek a hordóba, kiisszák a sört, és elalszanak. Akkor csavard őket a posztóba, helyezd őket kőtartályba, és ásd el olyan mélyen, ahogy csak tudod. Amíg a sárkányok a föld alatt vannak, nem ismétlődik meg a sikoltás.

De térjünk át a harmadik csapásra. Hatalmas varázsló fosztogatja élelmiszer-raktáraidat. Ezúttal magadnak kell őrizned újév napján, de jól vigyázz, nehogy elaludj. Tégy magad mellé egy dézsa hideg vizet, és ha elálmosodsz, ugorj a dézsába. Mikor megjelenik a varázsló, vívjatok meg. Te leszel a győztes, a varázsló pedig kegyelmet kér, és ezentúl országod javát fogja szolgálni.

Elváltak a fivérek, és hazahajóztak saját országukba. Ezután minden úgy történt, ahogy Levelisz megjósolta. Lud megtörte a férgeket, vízbe keverte porukat, és meghintette vele népét is, a gonoszokat is. A varázsfolyadék hatott, és a gonoszok egytől egyig elpusztultak.

Ezután a király a második feladatba kezdett. Felmérték egész Britanniát, és ott, ahol ma Oxford városa áll, megtalálták a közepét. Elkészítette a hordót, és a fenekére terítette a posztót. Megjelent a két sárkány, megküzdöttek egymással, és csata közben iszonyú hőséget árasztottak. A harc után kiitták a méhsört, majd kábultan a hordó fenekére hullottak. A király becsavarta őket a posztóba, azután kőtartályba zárták őket, és a tartályt Wales hegyei között elásták. Soha többé nem ijesztette a sárkány üvöltése Britannia lakóit.

Mikor elérkezett újév reggele, a király maga állott lesben a raktár előtt, ahol az egész évi eleség volt fölhalmozva. Megjelent a varázsló egy akkora kosárral, amibe egy ország egy esztendei élelme elfért volna. Kardot rántott a király, és kardot rántott a varázsló is. A király varázskardjából ekkor szikra csapott ki, és ellenfele erőtlenül földre hullott. A király megkegyelmezett a tolvaj varázslónak, s az ettől kezdve hűségesen szolgálta az országot.

Így múlt el a három csapás, és ezentúl békében és boldogságban uralkodott Walesben Lud király.

 Feldolgozta: Dömötör Tekla

Walesi népmese

Wales vidéke tele van hajdani várkastélyok romjaival, titokzatos, sziklába vájt sírkamrákkal és más effélékkel.

Ezeknek a romoknak, sírkamráknak a szomszédságában ma is azt tartja a nép – kivált az öregje -, hogy valamikor régen sok csodálatos dolog esett meg azon a tájon. Ilyen például a kis Elidyr története is.

    Elidyr - így beszélik - sok száz évvel ezelőtt élt. Özvegy édesanyja nehezen kereste meg kettejük mindennapi kenyerét, és ezért beadta fiát a Szent Dávid-kolostor iskolába. Gondolta, a tanulás évei alatt ellátják étellel, ruhával Elidyrt a papok, azután pedig papnak áll ő maga is, és nem lesz gondja a megélhetésre.

    Ez az iskola azonban másmilyen volt, mint a mai iskolák. Akit oda beírattak, amögött esztendőkre bezárult a világba vezető kapu: ott kellett élnie a kolostori termekben, ott ehette a sovány kenyerét, s vége-hossza nem volt a tanulásnak, imádságnak s az ilyen meg amolyan buzgólkodásnak.

    De ez még hagyján! Hanem a jámbor szerzetesek Salamon király igazságát vallották: „ Ha szereted a fiadat, ne sajnáld tőle a pálcát, mert javára válik az” – és jócskán bebizonyították, hogy mennyire szeretik a kis Elidyrt. Egyre- másra csattogott a fiú hátán a pálca. S ahogy telt az idő, úgy vált nehezebbé a mindennapos lecke, s mennél nehezedd volt a lecke, annál inkább szaporodtak az ütlegek.

    Egy napon azután Elidyr eltökélte magában, hogy nem szenvedi tovább ezt a fájdalmas tudományt.

Fogta magát – olyan tizenkét éves forma volt akkoriban – és megszökött. Nem nézett sem jobbra, sem balra, futott, amerre a lába vitte. Tudta, hogy a szerzetesek hamarosan felfedezik a szökését, és kutatására indulnak, s ezért alkalmas búvóhelyet keresett. Talált is egy szűk üreget a folyó partján, abban meghúzódott. Leheveredett a lágy homokra, és olyan boldognak érezte magát, mint talán még soha életében. Hamarosan elnyomta az álom.

    Átaludta az egész napot, az egész éjszakát. Csak másnap hajnalban ébredt fel, akkor is csak azért, mert felkeltette a tulajdon gyomra korgása. Igen ám, csakhogy világos nappal nem bújhatott elő a folyóparti barlangjából, ha nem akart a szerzetesek kezére kerülni. Hiszen azok közben már bizonyosan fellármázták az egész vidéket. Várt hát estig. Csak hogy este meg sötét volt, s Elidyr nem találta az utat.

    De addigra már valósággal mardosta a gyomrát, a száját, a torkát az éhség. A fiú sem maradni nem akart, sem elindulni nem mert. Tehetetlenségében sírva fakadt, és elhatározta, hogy lesz, ami lesz, visszamegy a kolostorba: inkább az ütlegeket viseli el, mint az éhséget.

    Hanem akkor valaki gyengéden megveregette a vállát. Elidyr felpillantott, és két apró emberkét pillantott meg maga előtt. Törpék voltak, az bizonyos, de – amennyire a sötétségben látni lehetett – egyikük sem volt öreg, s még csak szakállat sem viselt.

-         Te vagy az a fiú, akit annyit vertek a papok? – kérdezték.

-         Én vagyok – felelte Elidyr szipogva, és leste, hogy most mi lesz. Talán visszahurcolják a kolostorba ezek

az apró emberek?

-         És nem akarsz többé visszamenni hozzájuk?

Elidyr megvallotta, hogy bizony nem szívesen menne vissza a kolostorba.

-         Hát akkor a legjobb, ha velünk jössz, szegény fiú – mondták a kis emberek.

-         Hová visztek? – kérdezte Elidyr.

-         Olyan országba, ahol hírből sem ismerik a verést.

-         Enni is kapok? – tudakolta a fiú.

-         Amennyi csak kell – felelték a törpék.

Elidyr felállt, és követte a két apró emberkét. Azok furcsamód nem kifelé vezették a barlangból, hanem éppen a barlang mélye felé. Nem is barlang volt az – csak most vette észre a kis Elidyr - , hanem afféle hosszú folyosó. Mentek, talán egy óra hosszat, vagy annál is tovább. A két törpe két oldalról karonfogta a fiút, hogy el ne botoljék a vakhomályban. De azután nagy sokára valami halvány fény szűrődött be a folyosóra, és Elidyr, még vagy száz lépés után, egyszerre a szabad ég alatt találta magát.

    Nem volt éjszaka, de nappal sem volt. Sőt reggel sem volt és este sem. Mintha szürke felhő borítaná az eget, olyan gyenge világosság derengett a tájékon. De micsoda tájék volt az! Elidyr álmában sem képzelt soha szebbet. A selymes, zöldellő mezőn aranyvizű patakok csordogáltak, a fákon tarka tollú madarak daloltak, s ami mindennél szebb volt: a közeli, lankás domboldalon csillogó palota emelkedett, sokemeletes, de mégis alig magasabb, mint egy jókora földszintes ház Elidyrék falujában.

-         Hol vagyunk? – kérdezte ámultan a fiú.

-         A törpék birodalmában – felelték az emberkék.

Csakugyan,  ahogy lépdeltek a palotához, látta Elidyr, hogy mindenfelé olyasféle emberek járkálnak, üldögélnek,mint amilyenek a kísérői. A bőrük alabástromfehér, a hajuk hosszú, hullámos, aranyló. Némelyik lovon nyargalt, de a lova sem volt nagyobb egy jókora kutyánál. A másikat egy kutya kísérte, de ez meg akkora volt csak, mint egy nagyobbacska egér.

-         Hát ez meg miféle palota? – tudakolta Elidyr.

-         A tündérkirály palotája – válaszolták a kísérői. – Éppen ide igyekszünk.

Mindjárt be is vezették a királyhoz.

-         Ki vagy te, fiacskám? – kérdezte a király, aranytrónusán előrehajolva. – És hogy kerülsz ide?

Elidyr meg a két emberke mindent elmondott a királynak.

-         Szívesen látunk, ha itt akarsz maradni – mondta a király, aki maga is éppolyan csöpp volt, mint országának többi polgára. – Van egy fiam, épp annyi idős mint te. Eredj hozzá, játszadozzatok együtt.

A királyfi éppen a reggeliző asztalnál ült. Hellyel kínálta új pajtását is, és ettek, ittak, jóllaktak.

Azután kimentek az udvarra gurigázni. Néhány tucat golyó hevert az udvaron, színarany valamennyi, s akkora, mint egy-egy nyári alma. Azzal gurigázott a két gyerek ebédig. Ebéd után újra kezdték, és folytatták vacsoráig.

     Így telt el az első nap – és szakasztott így a többi is. Csak még azt kell elmondani, hogy reggelente eljött a kis királyfihoz a tanítómestere, és mindenféle szép, jó, okos tudományra oktatta. A királyfival együtt tanult Elidyr is. Játék és szórakozás közepette így gyarapodott észben, erőben, tudományban.

     Egy napon azonban eszébe jutott az édesanyja. Elgondolta, mennyit bánkódhatik utána, hiszen azt sem tudja, él-e, hal-e. Elszomorodott a szíve.

-         Mitől vagy olyan bánatos? – tudakolta pajtása, a kis királyfi.

Elidyr megmondta. És hozzátette, hogy szívesen lemond a jó életről, a finom ennivalókról, az arany gurigáról, az egész Törpeország boldogságáról, csak viszontláthassa a szülőanyját.

-         Gyere, beszéljünk édesapámmal! – felelte a királyfi.

Mindjárt be is mentek a királyhoz. A király végighallgatta Elidyrt, majd így szólt:

-         Megértem, gyermekem, hogy látni akarod édesanyádat. Hát csak menj el hozzá, és mondd meg neki, hogy tiszteltetem. Azután pedig gyere vissza, élj tovább a fiam mellett. Ahányszor akarod, mindig ellátogathatsz a faludba, mi szeretettel várunk vissza. Hogy pedig valahogy el ne tévedj, melléd adom kísérőnek azt a két emberkét, aki idehozott.

Elidyr szépen megköszönte a király jóságát, és rövidesen el is indult a két emberkével. Végigmentek a hosszú, sötét folyosón, és elérkeztek a folyóparti barlangba.

-         Innen most már szaladj haza egyedül. – mondták -, megvárunk.

Elidyr alig várta, hogy hazaérjen. De azért óvatosan ment, kerülővel, a kertek alján, nehogy véletlenül valamelyik szerzetes útjába botoljék. El is jutott baj nélkül édesanyja házához, nem látta meg senki.

Volt öröm! Az asszony töviről hegyire kifaggatta a fiút, hogy miért bujdosott el, hol járt azóta, amióta eltűnt, és nagyon örült, amikor meghallotta, hogy Elidyrnek milyen jó dolga van a törpekirály udvarában.

De különösképpen annak örült, hogy a fiának szabad ki-be járása van, és attól fogva gyakran láthatják egymást. Elidyr estefelé elbúcsúzott édesanyjától, és visszatért Törpeországba.

     Másnap aztán megint kezdődött a tanulás, játék, vidámság.

Egyszer ahogy megint ott gurigáztak az aranygolyókkal a palota udvarán, azt mondja Elidyr játszópajtásának, a kis királyfinak:

-         Az emberek odafönn a földön roppant nagy becsben tartják az aranyat. Egyszeriben gazdaggá tehetném az édesanyámat, ha megajándékozhatnám ilyen aranygolyóval!

-         Kérdezzük meg édesapámat! – felelte a királyfi.

Megint bementek a királyhoz, elmondták a kérésüket.

-         Mindenben szívesen a kedvedben járok, fiam – felelte a király. – De ezt az egyet nem engedhetem meg.

Ígérd is meg, hogy amit itt találsz, sohasem viszed fel a földre!

Elidyr sajnálta ugyan, hogy nem vihet ajándékot, de azért megígérte. Másnap, amikor megint meglátogatta az édesanyját, el is mondta:

-         Tudod-e anyám, hogy a törpekirály udvarán akkora színarany golyókkal gurigáztunk az udvaron, mint egy-egy nyári alma? Hoztam volna ajándékba egyet, de a király nem engedi.

-         Nem baj, fiam – felelte az anyja - , megleszek anélkül is.

Egyikük sem tudta, hogy a beszélgetésüket kihallgatta valaki, mégpedig nem más, mint a kapzsi, gonosz szomszédasszony, aki ott fülelt az ablak alatt. Nem szólt egy szót sem, hanem este, amikor Elidyr indult visszafelé, Törpeországba, egyszer elébe toppant a keresztútnál.

-         Idefigyelj te fiú! Ha nem hozol nekem egyet azokból a színarany golyókból, soha többé nem látogathatod meg az édesanyádat. Beárullak a papoknál, és azok visszahurcolnak a kolostor-iskolába!

-         Ne kívánd ezt tőlem! – könyörgött Elidyr. – Megígértem a törpekirálynak, hogy Törpeországból semmit sem hozok fel a földre.

-         Ugyan! – legyintett az asszony. – Hiszen tucatszám hever ott az aranygolyó! Észre sem veszik, ha egyet zsebre teszel!

Elidyr szomorúan ballagott vissza a törpekirály palotájába. Este alig ment le egy falat a torkán, éjszaka alig aludt. Folytonosan csak azon töprengett, hogy mit tegyen. Nem akarta megcsalni a jó törpéket, de nagyon félt a szomszédasszony bosszújától.

Végül is másnap, amikor a kis királyfival megint az udvaron gurigázott, hirtelen lehajolt, és zsebre tett egy aranygolyót. Azt hitte, senki sem látta.

Mindjárt abba is hagyta a játékot, és kéredzkedett fel, a földre. A két emberke közrefogta, és felkísérte a folyóparti barlang szájáig. Ott elbúcsúztak tőle.

Elidyr elindult hazafelé, szokása szerint óvatosan, kerülővel, a kertek alján. De a keresztútnál már várta a szomszédasszony.

-         No, elhoztad-e, amit kértem tőled? – tudakolta.

-         Elhoztam – felelte Elidyr. – De annyit mondhatok: nagyon restellem, hogy megloptam a jótevőimet.

-         Sose restelld! – nevetett az asszony. – Maradt azoknak elég!

Elidyr édesanyjának sem merte elmondani, hogy mit cselekedett. Pedig az anyja váltig faggatta, hogy mi bántja, miért olyan bánatos.

Estefelé visszatért a folyóparti barlangba. A két emberke – mint más estéken is – ott várta a barlang bejáratánál. De most szokatlanul komoly, bánatos volt az arcuk. S nemhogy bevezették volna a barlang mögött nyíló folyosóra, hanem mind a ketten útját állták.

-         Mindent tudunk! – mondta az egyik. – Megloptad a jótevőidet, megcsaltad a barátaidat!

-         Sohasem térhetsz vissza többé Törpeországba! – tette hozzá a másik. – Ez a büntetésed.

S azzal megfordultak, és eltűntek a barlang mélyén.

-         Hallgassatok meg! – kiáltotta Elidyr kétségbeesetten. – Nem rossz szándékkal tettem.

-         Tudjuk – felelték az emberkék, valahonnan a sötét messzeségből -, nem rossz szándékkal, hanem gyávaságból. S ez néha rosszabb a rossz szándéknál is.

Elidyr utánuk rohant. De a folyosó bejáratát, akármerre tapogatózott is, nem lelte sehol. Ott tévelygett, sírdogált egész éjszaka a barlangban. S másnap reggel, a napfényben látta, hogy jószerint nem is barlang az, ahol áll, csak afféle szűk üreg; nemcsak folyosó nem nyílik belőle, de még csak repedés sem látszik sehol a tömör sziklafalon.

Belátta, hogy itt nincs több keresnivalója: Törpeország kapuja örökre bezárult előtte. Kilépett a barlangból. S hát nem két szerzetesbe ütközött, mindjárt ott, a folyó partján?

-         No, most megfogtunk! – kiáltották a szerzetesek. – Most már nem menekülsz!

Behurcolták a kolostorba, és attól fogva még sűrűbben csattogott Elidyr hátán Salamon király pálcája, mint azelőtt. A szerzetesek minden lépését lesték, egy percre sem hagyták magára, szökésre nem is gondolhatott.

    Így hát Elidyr, akár akarta, akár nem, kitanulta a papok tudományát, és sok esztendő múlva pap lett maga is. Nem volt éppen rossz dolga azontúl, de azért mindig könnybe lábadt a szeme, ha eszébe jutott az elveszett törpeországi boldogság.

    Hát a kapzsi szomszédasszony vajon békén élvezhette a lopott gazdagságot?! Dehogyis! Nem élvezte az egy percig sem. Ott, a kertek alatt, a keresztútnál kendőjébe kötözte az aranygolyót. Otthon azután bezárkózott a házába, még a zsalut is becsukta, hogy senki be ne leshessen az ablakon, és nagy sóvárogva kihámozta kendőjéből a kincsét. De vajon mit látott? Azt, hogy amit a kezében tart, nem aranygolyó, hanem kavics, amilyent százszámra találni a folyó partján.

És a törpék? Azok – így beszélik az öregek – még gyakran fel-fellátogatnak a földre, hogy megsegítsék a bajba jutott embereket, s az emberek között akadt egy-kettő, aki háládatosabbnak, és állhatatosabbnak bizonyult, mint a kis Elidyr.

Walesi népmese

Réges-régen élt Pantamasban egy öregember. Jól élhetett volna, volt nagy gazdasága, de mi öröme volt benne, ha a tündérek minden áldott éjjel a földjére jártak táncolni, s mindent letapostak? Gondolkozott az öregember, hogy ugyan mit is csináljon, de mert semmi okos nem jutott az eszébe, elment egy híres boszorkányhoz, s attól kért tanácsot. A boszorkány gondolkozott egy darabig, aztán azt mondta neki:
—Lesd meg, fiam, a tündéreket, s ha még egyszer ott látod őket, szántsd fel azon a helyen, ahol táncoltak, a földet, vesd be búzával, s ne félj, nem jönnek többet oda. Megtette az öreg, amit a boszorkány tanácsolt, s hát igaza volt a vén banyának: nem jöttek oda többet a tündérek. Boldog volt az öreg, hogy olyan szépen elmúlt a veszedelem, s mindennap kijárt a földre, hogy nézegesse a vetést. Egy nap, mikor már estvéledett, éppen hazatérőben volt a mezőről, egyszerre csak előtte termett egy pirinyó emberke vörös ruhában, aki a kezében egy hegyes kardot szorongatott. A kardot az öregember mellének szegezte, s így szólt:
—Vigyázz magadra, mert nem kerülöd el a bosszúnkat!
— s avval eltűnt.
Először nagyot nevetett az ember a kis emberkén, de aztán, amikor a szavaira gondolt, elkomolyodott, s nem érezte valami bátorságosan magát. Na, telt-múlt az idő, a tavaszból nyár lett, a nyárból ősz, mind megérett a gabona, s az öregember nagyban készülődött az egész családjával, hogy másnap learatják a búzát. A kis vörös öregemberre nem is gondolt már, szégyellte is magát, hogy félni tudott tőle. Hát ahogy lefekszenek az aratás előtt való este, s mind elalszanak, egyszerre csak megroppan az egész ház, mintha össze akarna roskadni, kiugranak nagy ijedten az ágyból, s hallják, hogy valaki azt mondja:
—Vigyázzatok, mert a bosszú közeledik! Néztek jobbra-balra, de bizony senkit se láttak, aztán nagy remegve ismét lefeküdtek. Hát amikor másnap kimennek aratni a mezőre, még csak egy szál búza se volt sehol, fekete hamu fedte az egész földet. Keresztül-kasul járta az öreg a földet, hogy ugyan ki égethette el ezt a sok drága búzát, s egyszerre csak ismét előtte termett a kis vörös emberke, a mellének szegezte a kardját, s mondta:
—Ez csak a kezdete volt a bosszúnknak, lesz még folytatása is.
Elfehéredett a szegény öreg, mint a fehérített vászon, s elkezdett könyörögni a kis embernek, hogy így s úgy, ne tegyék tönkre, inkább megengedi, hogy a tündérek örökké ott táncoljanak ezután a földjén.
—Ez nem elég — felelte szigorúan a kis ember —, a királyom annyira megharagudott reád, hogy téged is el akar varázsolni, s ezen már senki nem segít.
Zokogni kezdett a szegény ember, s addig-addig könyörgött a kis embernek, mígnem az megígérte neki, hogy megkéri a királyt, változtassa meg a szavát.
—Három nap múlva, mikor a nap leszáll, várj itt reám, akkor itt leszek a király válaszával — mondotta az embernek, és eltűnt. Harmadnap csakugyan megjelent az emberke, s így szólt a remegő gazdához:
—A királyom nem engedte el a büntetést, de avval enyhítette, hogy ha te nem akarsz megszenvedni érte, átszáll ez az átok a családodra, s majd valamelyik fiad vagy unokád fog szenvedni érted. Ez a szabadulás igen megtetszett az öregnek, õ bizony nem gondolt a maradékaira, hanem szépen hazament, s nem szólt senkinek. Sok-sok évig élt még azután, s amikor meghalt, a fiai nagy sírással kísérték ki a temetőbe. A tündérek ismét ott táncoltak minden éjszaka, s folyton azt énekelték:
—Vár a bosszú, vár, tireátok vár!
De bizony az öreg fiai úgy megszokták már ezt az örökös éneket, hogy nem is féltek tőle, s egymásután haltak meg késő öregségben mind, ahányan voltak.
Több száz esztendő elmúlt már, mikor Madoc, az ükunokája az öregnek éppen a lakodalmát, tartotta egy gyönyörű leánnyal, s nagy vígságban voltak mind az asztal körül, amikor egyszerre a patak zúgásából mindenki tisztán hallotta ezeket a szavakat:
—Nemsokára üt a bosszú órája!
Mindnyájan az ablakhoz szaladtak, de most már csak a patak csobogása hallatszott, semmi más. Ismét visszaültek a lakodalmas asztalhoz, ettek, ittak, vígan voltak, de egyszerre recsegni-ropogni kezdett a ház, mintha össze akarna dőlni, s ugyanaz a hang, amelyet előbb hallottak, újra megszólalt:
—Üt már a bosszú órája!
A vendégek persze annyifelé szaladtak, ahányan voltak, magát a menyasszonyt is hazakísérte Madoc a szüleihez, hogy ne kelljen ebben a félelmetes házban maradnia.
Várták, várták Madocot a szülei haza, amikor a menyasszonyát hazakísérte, de bizony azt várhatták, nem jött az meg se reggel, se este. Tűvé tették az egész falut, de nem volt egy teremtett lélek sem, aki látta volna; keresték, kutatták mindenfelé, de sehol még a lába nyomát se látták.
Elmentek az öregek egy vén remetéhez, hogy attól kérjenek tanácsot, hol keressék egyetlen fiukat, s a remete így válaszolt:
—Hiába keresitek Madocot, szegény emberek, mert egy régi átok teljesedett be rajta, s ti soha, míg ez a világ világ lesz, őt többet meg nem látjátok. Gondoljátok azt, hogy meghalt, bár valamikor, tán sok száz év múlva, elő fog kerülni, de hát ti azt úgysem éritek meg.
A két szegény öreg nagy búsan hazament, s csakugyan úgy is történt, ahogy az öreg remete mondotta. Évek teltek-múltak egymásután, de Madocnak semmi híre se jött, mindenki elhitte, hogy meghalt, csak a menyasszonya várta hűségesen. Minden áldott nap kiment egy nagy hegyre, onnan tekingetett szerteszéjjel, hogy vajon nem látja-e meg valamerre Madocot, s mindennap szomorúbban tért haza.
Szeme elhomályosodott a sok sírástól, haja megőszült az évek múltával, aztán õ is meghalt, s Madocnak minden rokona, anélkül, hogy valamit is hallottak volna róla.
Pedig Madoc élt! Mikor hazafelé ment a menyasszonyától, egyszerre csak tündéri szép zene hangjai ütötték meg a fülét, megállt, hallgatódzott, s mind közeledett az égi hangok felé. Egy barlanghoz ért, onnan zendültek ki a hangok, s őt annyira elbájolták, hogy csak ment, ment, mindig beljebb.
Amint beért a barlang belsejébe, ott se látott semmit, csak a zenét hallotta. De egyszerre csak eszébe jutott: a szülei már aggódni fognak, hogy ilyen sokáig nem tért haza, s indult ki a barlangból. Odakint délre sütött a nap, pedig éjszaka volt, amikor bement a barlangba. Csudálkozott nagyon, sietett is haza, s hát amint nagy futva beront a házba, egy ősz öregembert pillant meg a kályha mellett. Az öreg rákiáltott:
—Hát te miért futsz úgy, mintha kergetnének?
Madoc visszahökkent: egy idegen ember ült ott, s a szoba is egész idegen volt neki. Bátortalanul szólalt meg, mert érezte, hogy itt valami csodának kellett történnie.
—Én Madoc vagyok.
—Madoc? — mondotta az öreg fejcsóválva. — Semmiféle Madocot nem ismerek errefelé. Régen mesélte az öregapám, hogy élt itt egyszer egy Madoc, s az úgy eltűnt, hogy soha meg nem lelték. De van annak már száz esztendeje is.
Madoc zokogva ült le egy székre, s az öregember vigasztalva topogott hozzá, de mikor megérintette a vállát, egyszerre összeomlott, mintha homokból lett volna.
Egy marék hamu maradt a helyén...