Dán népmese



Volt egyszer egy özvegyember meg egy özvegyasszony, és mindegyiküknek volt egy kislányuk.
A férfi kislánya szép volt, mint a virág, az asszonyé meg csúnya, mint a kóró. Irigykedett is sokat az asszony, hogy a mostohalánya miért olyan gyönyörű, és az ő édeslánya miért olyan csúnyácska. S folyton azon törte a fejét, hogy mivel, hogyan kínozhatná a kislányt, akit nem szeretett. S hát volt is módja hozzá, mert az ura majdnem egész nap távol volt, már kora reggel elment dolgozni, és csak késő este jött haza.
Így aztán nem volt könnyű élete a kis mostohának.
Történt egyszer, hogy az egyik este, mikor már bezárták az ajtót, és valamennyien ágyban voltak, valaki halkan kopogtatott odakint.
Az asszony szólt az édeslányának, hogy menjen s nézze meg, ki alkalmatlankodik ilyen kései időben. De a kislánynak nem volt kedve kibújni a meleg takaró alól, s azt akarta, hogy a mostohatestvérét küldjék ki ajtót nyitni.
Csakhogy ebbe meg az asszony nem egyezett bele - s így mégiscsak neki kellett kiszaladni a testvére helyett a sötét konyhába, hogy félrehúzza a reteszt. De el is sikoltotta magát, úgy megijedt rögtön.
Valami óriás kecskebak vagy szarvas - hirtelenjében nem is tudta, hogy micsoda -, az állt odakint az ajtó előtt, s az kopogtatott a szarvával. A kislány meg se kérdezte, hogy mit akar, miért jött - hanem gyorsan fölkapott egy seprűt, s azzal kergette el a furcsa állatot. Az meg szó nélkül eliramodott. A kislány visszasietett a szobába, és elmesélte, hogyan járt. Az anyja meg is dicsérte, hogy helyesen csinálta, amit csinált.
Másnap este azonban újra fölhallatszott a kopogás, pontban ugyanakkor, mint az előző nap. De az asszony most már nem az édeslányát küldte, hanem a mostohát. Menjen, bajlódjon ő azzal a bak-ördöggel, ha megint az talált volna visszajönni.
S csakugyan a szarvas állt kint újra, és barátságosan himbálta a koronáját. A kislány bámulva nézett rá, és megkérdezte:
- Honnét jössz szarvas? Kit keresel nálunk?
- Gyere, ülj fel a hátamra - mondta a szarvas, és leereszkedett az első két térdére.
A kislány meg is tette volna szívesen, hiszen nem sok jóban volt része otthon, a mostohája nem szerette, az apját alig látta - de azért a szarvas hátára mégsem akart felülni.
- Hiszen te is alig bírod magad - mondta neki -, sovány vagy, remeg a térded, s most még engem is vinni akarsz...
- Pedig másképp nem jöhetsz velem - felelte a szarvas -, csak ha a hátamra ülsz.
Így aztán beleegyezett a kislány, felült a szarvas hátára, és eltűntek az éjszakában. Már jó pár órája vágtattak, mikor egyszer csak egy gyönyörű rétre értek. S ott azt mondta a szarvas:
- Nézz csak körül...mi lenne, ha egyszer itt hancúrozhatnánk együtt?
S a kislány úgy érezte, hirtelen megmelegszik a szíve.
- Bizony, jó volna, ha egyszer itt hancúrozhatnánk együtt - mondta.
De a szarvas nem állt meg, hanem továbbvágtatott. Egészen addig vágtatott, míg egy rengeteg erdőbe nem értek. Ott újra megkérdezte a szarvas:
- Nézz csak körül...mi lenne, ha egyszer itt sétálgathatnánk együtt?
- Bizony, jó volna - felelte a kislány, s egy pillanatig azt remélte, hogy megállnak, és sétálgatnak egy kicsit.
De a szarvas újra vágtatni kezdett.
S mire meghajnallott, elérkeztek egy gyönyörű nagy várba, amelyiknek tizenkét tornya volt. A szarvas felügetett a vár udvarába, leereszkedett az első két térdére, hogy a kislány le tudjon szállni, aztán így szólt:
- Ezentúl itt kell élned egyedül, de cserébe minden vágyad teljesül. Én pedig minden évben meglátogatlak egyszer, s akkor majd sokat nevetünk. Meglátod, boldog leszel itt, csak arra vigyázz, hogy három szobába be ne nyiss: az egyiknek fából van az ajtaja, a másiké rézből, a harmadiké jégből. Ha ezt betartod, semmi bajod nem lesz.
Ezt mondta a szarvas, de magában azt gondolta: beszélhet ő akármit, a kislánynak úgyis az lesz az első dolga, hogy benyisson a három ajtón. Aztán elbúcsúzott, és magára hagyta a kislányt.
Az meg, mihelyt bealkonyodott, lefeküdt, és késő délelőttig aludt, úgy elfáradt a hosszú háton-utazástól.

Mikor fölébredt, végigjárta a vár valamennyi szobáját - s végül megállt a három tilos ajtó előtt. De nem tudott ellenállni a kísértésnek: odalépett a jégajtó elé, és kinyitotta. Nagy csudálkozására két férfit talált ott, akik egy hatalmas üstben csupasz kézzel kavargatták a fortyogó szurkot.
Megkérdezte tőlük, hogy miért a csupasz kezükkel csinálják, hát nem tudnak valahonnét egy kanalat szerezni?
Mire azt válaszolta a két férfi, hogy tudni tudnának, de sajnos nem tehetik: meg kell várniuk, míg valaki jóravaló, becsületes ember önként nem farag nekik egy kanalat.
- Hát ha csak ez kell! - mondta a kislány.
S mindjárt keresett egy kisbaltát, és faragott nekik egy jó, kézbe való kanalat. Aztán elmúlt a nap, és jött az éjszaka. Hogy, hogy nem, úgy éjfél felé rettentő nagy sürgés-forgásra, lármára ébredt fel a kislány, s nem tudta elképzelni, mi lehet az.
Reggel aztán megtudta: az udvar s a folyosók mind tele voltak férfiakkal, apród legénykékkel, és mind rettentően buzgólkodtak. Volt, aki lovakat csutakolt, kantárokat fényesített, mások meg az ezüstöket pucolták, és szebbnél szebb csizmákat suvickoltak.
A kislánynak úgy megtetszett a dolog, hogy egyszerre kedve támadt, hogy kinyissa a másik ajtót is - azt a bizonyos rézből való ajtót.
Ott meg két leányt talált, akik csupasz kézzel piszkálgattak, szítottak egy hatalmas parázskupacot.
Tőlük is megkérdezte, hogy miért csinálják ezt, és miért a csupasz kezükkel.
Mire a két lány azt válaszolta, hogy amíg valaki becsületes, jóra való ember nem ád nekik parázskaparót, kénytelenek a saját puszta kezüket használni.
- Hát ha csak ez kell! - mondta a kislány.
S mindjárt keresett nekik egy vasszögekkel kivert hosszú rudat - a lányok meg nem győztek hálálkodni.
Másnap aztán, amikor fölébredt, újabb meglepetés várta: az egész vár tele volt lányokkal, cselédekkel, akik mindent kisepertek, kimostak, és szebbnél szebb ruhákat porolgattak.
A kislány úgy föllelkesedett ezen, hogy azon nyomban kinyitotta a harmadik ajtót is - azt a bizonyos fából való ajtót.
S ott aztán elakadt a lélegzete: a szarvas ott feküdt az ajtó mögött egy kicsi szénaalmon, és szomorúan nézett maga elé. A kislány megkérdezte tőle, hogy miért fekszik ott bezárva, mikor odakint süt a nap. Mire a szarvas azt felelte:
- Amíg egy becsületes, jóravaló ember le nem csutakol, itt kell feküdnöm egyedül, nem tehetek másképp.
- Hát miért csak most mondod ezt nekem? - kiáltott fel a kislány.
S rögtön felkapott egy marék szalmát, és elkezdte csutakolni a szarvast. Az meg - alighogy hozzáért a szalmával - egy gyönyörű, daliás királyfivá változott!
A kislány egyszeriben elpirult, és lehajtotta a fejét - úgy megmelegedett a szíve.
A királyfi meg elmesélte neki, hogy ő is meg a vár valamennyi lakója el voltak varázsolva - de most már jó lesz, minden másképpen lesz ezután, ha a kislány is úgy akarja...
És a kislány is úgy akarta. Megülték a lakodalmat, és ők voltak a világon a legboldogabbak.
Egy idő múltával aztán megkérdezte a királyfi a feleségét: nincs-e kedve meghívni az édesanyját meg a testvérét magukhoz, hadd lássák ők is, milyen boldogan élnek.
- De bizony nagy kedvem volna hozzá! - válaszolta az asszony.Megegyeztek, hogy ha a királyfi nem volna épen otthon, ő majd borral kínálja a vendégeke, és egy csöppet a cipőjére csöppent. S akkor a királyfi is menten ott terem, és fölszárítja a bort a cipőjéről.
És így is történt.
Egy szép nap beállított a várba a mostohája meg a mostohatestvére, de sokáig szólni se tudtak az irigységtől, csak egyik ámulatból estek a másikba.
Jaj, miért is nem őket érte ez a rettentő szerencse! - sóhajtoztak magukban. - Jaj, miért is nem őket...
És majd szét pukkadtak a méregtől meg a nyögdécseléstől. Aztán megkérdezték:
- És az urad hol van? Vagy egyedül élsz itt a várban?
Ő meg azt felelte rá:
- Ha egyedül élnék itt, itt se lennék boldogabb, mint otthon.
S barátságosan megkínálta a vendégeit borral, s közben egy csöppet az aranycipőjére csöppentett. Abban a szempillantásban a királyfi is ott termett, és fölszárította a zsebkendővel a foltot az aranycipőcskéről. Ezen a szolgálatkészségen még jobban elcsodálkozott a mostoha meg a lánya, s ha lehet, még jobban elkezdtek irigykedni. De csak annál mézesmázosabban mosolyogtak.
S akkor a királyfi azt mondta, hogy sétáljanak ki a kertbe. Volt ott kint a kertben egy gyönyörű almafa, de csak három szem gyümölcse volt, nem több. A mostoha meg mindenáron le akart szakítani egyet. A királyfi azonban nem engedte.

- Éretlenek ezek - mondta -, kár volna leszakítani őket.
Mire a mostohából egyszerre kitört a düh, és olyan vörös lett, mint a pulyka.
- Dehogyis éretlenek! - rikácsolta. - Csak sajnáljátok tőlünk! Azt hiszed, nem tudom én? Hívni is azért hívtatok ide, hogy az irigység emésszen minket!
Azzal megragadta a lánya kezét, és elrohantak, ki a kertbe, le a várudvarba, és meg sem álltak, míg a várkapun ki nem léptek.
Ott aztán olyan éktelen veszekedésbe kezdtek, hogy még a várablakok is rezegtek tőle. Egymás haját tépték ordítozva, és a lány az édesanyját, az anya az édeslányát okolta, hogy miért is kergették el azt a szarvast seprűvel...
Végül is az lett a veszekedésből, hogy ami követ, kavicsot találtak útközben, azt mind egymáshoz vagdosták. Aki nem hiszi, menjen mindig csak arrafelé, amerre köveket, kavicsokat lát - akkor biztosan eljut egyszer abba a mesebeli várba, ahol még ma is boldogan él a szarvaskirályfi az ő világszép feleségével.

/Átdolgozta: Mészöly Miklós/

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregember s annak tizenkét fia. A tizenegy idősebb dali, szép legény volt, büszke is volt rájuk az apjuk, a tizenkettedikre bezzeg nem lehetett nagyon büszke: vékony, nyaviga legényke volt, noha semerre se járt, beült az anyja mellé a konyhába, s ott sütkérezett a tűz mellett.
     Mikor a tizenegy idősebb legény annyira nőtt, hogy elmehettek már világot látni, felkészítette a szegény ember mindegyiket, ahogy tudta, vett mindegyiknek lovat, pénzt adott nekik, s azzal útra eresztette. A tizenkettedik legénykére senki se gondolt, s bátyjai el se búcsúztak tőle, nagy büszkén elvágtattak, anélkül, hogy istenhozzádot mondtak volna neki.
     Mikor kilovagolt a tizenegy legény, kisompolygott a konyhából Eszben, s mondta az apjának:
-    Édesapám, adjon nekem is egy lovat, s pénzt a zsebembe, hadd menjek én is világot látni.
-    Te kis béka – förmedt rá az apja -, te akarsz világot látni? Hiszen még itthon se vehetem semmi hasznodat, hát még a nagyvilágban ugyan mi lenne belőled!
Mondta Eszben:
-    Hát ha édesapám nem ad se lovat, se pénzt, majd szerzek én magamnak!
Úgy is tett Eszben, ahogy mondta, kiment az erdőbe, levágott egy ágat, lehántotta, olyanfajta lovat faragott belőle, mint bátyjaié, felpattant a hátára, s utánuk vágtatott.
A tizenegy legény egész álló nap lovagolt, estefelé nagy, setét erdőbe értek, ott el is esteledtek, s amint a fák közt bandukoltak, egy kis házikóra akadtak. Bekopogtattak, hát egy utálatos vén boszorkány nyitott ajtót.
-    Kaphatunk-e éjszakára szállást, öreganyám? – kérdezték a fiúk.
-    Kaphattok, fiaim, de csak az én leányaim mellett lesz fekvőhelyetek, mert azokat ugyan fel nem költöm érettetek!
Bánták is a fiúk, csakhogy lefekhettek, mert erősen el voltak fáradva a lovaglástól. Alighogy
lefeküdt a tizenegy legény, megérkezett Eszben is a falován, besurrant a házba észrevétlen, bebújt egy ágy alá, s ott kuporgott éjfélig. Akkor előbújt szép csendesen, felköltötte bátyjait, és megkérte őket, hogy cseréljenek hálósapkát a leányokkal, s ezek meg is tették nagy álmosan, de haragudtak Eszbenre, hogy ilyen bolondságért felköltötte őket. Alighogy elbújt ismét Eszben, jött be a vén boszorkány egy élesre fent bárddal, odatapogatott a nagy sötétben minden egyes ágyhoz, megsimogatta a hálósapkákat, s a fiúsapkásoknak egytől egyig lenyisszentette a fejét, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, kisompolygott a szobából.
      Eszben csak azt várta, hogy virradjon, hamar fölkeltette a bátyjait, szép csendesen kisompolyogtak a házból, lóra kaptak s elvágtattak, mint a sebes szél, még ennél is sebesebben. Bezzeg Eszben nem tudott lépést tartani velök, ott csámpáskodott szegény jóval mögöttük a falován.
Hát csak vágtatott a tizenegy legény, s egyszerre csak ott voltak a király városában, ott egyenesen felmentek a palotába, a király színe elé, s kérték, hogy fogadja fel őket szolgálatába.
-    Éppen jókor jöttök – mondotta a király -, mert kocsisokra van szükségem.
Jobb híján ez is jó volt, beszegődtek, és mindjárt a lovak mellé állottak.
     Mikor már ők szépen elrendezkedtek, akkor érkezett meg Eszben, ő is felment rögtön a király elé, hogy fogadja meg, de a király azt mondta neki, hogy semmi szüksége sincs ilyen kis legénykére, tovább egy házzal!
      Kiódalgott Eszben a palotából, de nem ment haza, hanem elbújt az udvarban a lovával együtt, úgy elbújt, hogy senki, még a bátyjai se tudták, hogy az udvarban van velük.
      Abban az időben, mikor a tizenegy testvér ott szolgált az udvarban, lakott egy lovag is ott, aki erősen haragudott a tizenegy fiúra, merthogy soha az ő szavát meg nem fogadták, egész nap henyéltek. Mit gondolt, mit nem a lovag, felment a királyhoz, de nem azért, hogy bepanaszolja őket, hanem azt mondotta neki:
-    Felséges királyom, hallottam, mikor a tizenegy legény arról beszélt, hogy tudnak ők egy olyan csodálatos galambról, akinek egy arany- s egy ezüsttolla van, de azt senki a világon kívülök meg nem tudja szerezni.
Mindjárt nagy kedvet kapott a király a galambra, hívatja maga elé a tizenegy legényt, s mondja nekik:
-    Három nap alatt kerítsétek elő az arany- és ezüsttollú galambot, mert különben mind a tizenegyen halálnak halálával haltok meg.
Hiába esküdözött a tizenegy legény égre-földre, hogy így meg úgy, soha még nem is láttak ilyen madarat, a király meg sem hallgatta őket, kikergette a palotából. Hej, sírtak, jajgattak a szegény fiúk, hogy hangos lett belé az udvar, meghallotta Eszben is, besurrant hozzájuk, s megkérdezte:
-    Mi bajotok, édes bátyáim?
-    Mit kérdezed, te alamuszi – förmedtek rá a fiúk -, úgyse segíthetsz a mi bánatunkon.
-    Mit tudjátok azt ti – mondotta Eszben -, hiszen már egyszer segítettem rajtatok!
Nagy sokára elmondták a legények neki, hogy mit követel rajtuk a király. Eszben szép csöndesen végighallgatta őket, s csak annyit mondott:
-    Adjatok nekem egy zacskó borsót, s majd meglátom, mit tehetek érettetek.
Adtak is a legények neki borsót, de bizony nem nagyon bizakodtak benne, hogy segíteni tudjon rajtuk. No, amint megvolt a kis zsák borsó, Eszben felkapott fehér falovacskájára, megsarkantyúzta, s azt mondotta neki:

                                              Repülj, repülj, kicsi lovam,
                                              Mint a szélvész, olyan gyorsan!

Repül is a faló olyan gyorsan, mint a szél, hegyen-völgyön, vízen át, amíg csak oda nem érnek a vén boszorkánynak a házához, aki a saját lányait ölte meg a tizenegy legény helyett.
      Egyenest bevágtatott Eszben az udvarra, ott lepattant a lóról, s elhintette az egész zsák borsót. Nemsokára búgást, burukkolást hallott, s nagy szárnycsattogással ereszkedett le a vén boszorkány arany- és ezüsttollú galambja. Egyéb se kellett Eszben! Amint elkezdett szemelgetni a gyönyörű madár, óvatosan mögéje lopódzkodott, megfogta s beledugta a zacskójába. Amint felkapott a lovára, s felemelkedett a levegőbe, jött ki a vén boszorkány a házából, nézett szét a galambja után, s megpillantotta helyette a levegőben vágtató Eszbent.
      Nagyot kiáltott, ahogy csak a torkából kifért:
-    Hej, te vagy az, Eszben?
-    Én bizony! – kiáltott vissza a legényke.
-    Te vitted el a galambomat?
-    Hát ki más vitte volna el?
-    Tudom, te voltál az a gazember is, aki megöletted velem a leányaimat!
-    Én hát!
-    Jössz-e még vissza, hé?
-    Jövök hát!
-    Megállj, mert akkor ki nem szabadulsz a körmeim közül!
     Mikor ezt kiáltotta a vén boszorkány, Eszben már olyan messze volt, hogy nem is válaszolhatott neki, repült sebes szélnél sebesebben, s nemsokára ott volt a király udvarán, s mutatta a bátyjainak a galambot. Bezzeg örültek azok, hogy majd kibújtak a bőrükből, vitték nagy diadallal a királynak, s az egy csomó pénzt ajándékozott nekik nagy örömében.
Boldogok voltak most a fiúk, de az irigy lovag majd megpukkadt, mikor meglátta, hogy a tizenegy legény túljárt az eszén. Nem volt nyugodalma, egyre azon törte a fejét, hogy s mint üldözhetné el a fiúkat. Hát egyszer megint felsompolygott a királyhoz, s azt mondta neki:
    - Felséges királyom, nehogy azt higgye, hogy csak ez a csodálatos galamb az, amit ez a tizenegy fiú meg tud szerezni felségednek! Hallottam, mikor a múltkor azt beszélték egymás közt, hogy tudnak egy kis vaddisznómalacot, amelyiknek aranyból s ezüstből van a sörtéje,
s ők ezt is szívesen elhoznák felségednek.
      Felhívatta rögtön a legényeket a király, hát azok csak szemöket-szájukat tátották, mikor hallották a király kívánságát.
Esküdöztek égre-földre, hogy soha ők olyan vaddisznómalacot nem láttak, de beszélhettek annyit, amennyit akartak, a király csak ennyit válaszolt nekik:
     - Három nap alatt vagy megszerzitek nekem a malacot, vagy halálnak halálával haltok meg!
Bezzeg lekonyult ismét a legények orra, úgy ültek az istállóban mind, nagy búval, bánattal, hogy azt se tudták, hova legyenek. Egyszer csak honnét, honnét nem, elébük lépett Eszben, s kérdezte nagy vidáman:
-    Hát nektek mi bajotok megint?
-    Ugyan, mit segít az rajtunk, ha el is mondjuk, te mihaszna! – mondották bosszúsan a fiúk.
-    Mit-e? – kérdezte Eszben. – Hát ki segített rajtatok kétszer, nem én?
Összenéztek a fiúk, hogy bizony, van abban valami, s elmondották, hogy a lovag megint mit hazudott a királynak, s hogy most vagy meg tudják szerezni a malacot, vagy meghalnak mind, ahányan vannak.
-    Egyet se szomorkodjatok – mondta nekik Eszben -, adjatok egy zsák malátát nekem, s majd elhozom én azt a malacot.
 Hozták is a fiúk mindjárt a malátát, Eszben meg felpattant fehér falovára, s mondta neki:

                                                  Repülj, repülj, kicsi lovam,
                                                 Mint a szélvész, olyan gyorsan!

Egykettőre át is repültek hegyen-völgyön, vízen, s ott voltak ismét a boszorkány udvarában. Hirtelen kiöntötte a malátát, hát jött is rögtön az arany- és ezüstsörtéjű malac nagy röfögéssel, s nekiállt a finom ételnek. De Eszben nem hagyta, hogy sokáig csámcsogjon, egykettőre felkapta, bedugta a zsákba, s ismét a lován termett. Alig emelkedett fel vele a levegőbe, jő ki a boszorkány az udvarra, keresi a malacát, hát, nem találja sehol. Felpillant a levegőbe, s amint meglátja ott Eszbent, nagy mérgesen felkiált hozzá:
-    Te vagy-e, Eszben?
-    Én hát, te vén boszorkány!
-    Te loptad el a gyönyörű kis malacomat?
-    Én bizony!
-    Ugye, te voltál az is, aki a galambomat elvitted?
-    Én bizony!
-    S te voltál az, aki megöletted velem a tizenegy szép leányomat, ugye?
-    Én hát!
-    Jössz-e még vissza, te lurkó?
-    Hogyne jönnék, öreganyám!
Darabokra is szaggatlak – sikította a vén boszorkány, de bizony Eszben nem sokat törődött vele, hogy mit beszél, jól megsarkantyúzta a lovát, s egykettőre ott termett a király udvarában.
    Bezzeg volt örömük a legényeknek, amikor meglátták a malacot Eszbennél, hamar elvették tőle, anélkül, hogy csak egy szóval is megköszönték volna neki a jóságát, s vitték a királyhoz.
Hej, megörült a király a malacnak, s még több aranyat, ezüstöt adott a fiúknak érte, mint a galambért. Annál mérgesebb lett a lovag, nem tudta, hova legen szertelen nagy bosszúságában, s most megint azon kezdte törni a fejét, hogy mit találhatna ki a legények ellen.
    Egyszer csak felsompolygott megint a királyhoz, s azt mondta neki:
-    Felséges királyom, az a tizenegy legény azt beszélte egymás között,, hogy tudnak ők többet is annál, amit eddig véghezvittek. Olyan lámpát szereznének felségednek, hogy hét országba elvilágítana innen.
Bezzeg rögtön nagy kedvet kapott a király a lámpára is, hívatta rögtön a legényeket.
     Nem szívesen mentek a fiúk, mert gondolták, hogy megint a lovag talált ki valamit, de mégiscsak felmentek a király parancsára. Nagy volt a szomorúságuk, amikor meghallották a király kívánságát, de egyet se mertek szólni, tudták úgy is, hogy a király nem hinné el a szavukat. Lementek tehát az istállóba, s ültek egymás mellett nagy szomorúan, mikor egyszerre csak betoppant Eszben.
-    Hát nektek miért van ilyen bús kedvetek? – kérdezte tőlük kacagva.
-    Mi közöd hozzá, te tacskó – mordultak rá a bátyjai -, te úgyse tudsz segíteni a bajunkon.
-    No-no, csak mondjátok el a bajotokat, hiszen eddig is tudtam segíteni rajtatok!
     Elmondták hát nagy ímmel-ámmal, hogy a király egy olyan lámpát követel rajtuk, amelyik hét országig világítson.
     -   Adjatok csak nekem egy zacskó sót, aztán majd meglátom, mit segíthetek rajtatok – mondotta Eszben. Rögtön szereztek sót, Eszben meg felpattant fehér falovára, s mondta neki kedvesen, nyájasan:

                                                        Repülj, repülj, kicsi lovam,
                                                      Mint a szélvész, olyan gyorsan!

     Nemsokára ismét ott volt a boszorkány háza előtt, próbált bejutni az ajtón, de bezzeg be volt zárva, mert éjfélre járt már az idő, mikor odaérkezett. Nem sokat töprenkedett, felmászott a házra, s a kéménylyukon leereszkedett a szobába.
     Nézelődött jobbra-balra, de bizony lámpát sehol sem látott, bármerre tekingetett is, mert a boszorkány őrizte azt, mint legdrágább kincsét. Már arra gondolt Eszben, hogy bebújik a kemencébe, s ott alszik egyet, mikor egyszerre csak megszólalt a vén banya nagy álmosan az ágyában:
-    Kelj csak fel, hé, főzz nekem egy kis kását, mert erősen megéheztem!
     Felkelt rögtön a tizenkettedik leánya, meggyújtotta a tüzet, s odatette a fazekat vízzel a kemencére.
-    Ne tégy bele sót, te, mert tudod, hogy anélkül szeretem – mondotta a lányának.
-    Tudom, dehogyis teszek bele! – mondotta a leány.
     Egyéb se kellett Eszbennek, csak azt várta, hogy elforduljon egy percre a leány a kemencétől, beleöntötte a só nagy részét a fazékba, s hirtelen visszaosont a sarokba. Egy-kettőt kavarintott a leány a kásában, aztán vitte az anyjának. Hej, prüszkölt, tüsszögött a vén banya, amikor belekóstolt a kásába, hogy zengett-zúgott belé a ház.
     -   Nem megmondtam, te mihaszna, hogy ne tégy sót bele?! Úgy megsóztad, hogy ennél még a tenger vize sem lehet sósabb!
     Esküdözött a leány, hogy ő ugyan nem tett bele egy szem nem sok, annyi sót sem, de mit volt mit nem tennie, új kását kellett főznie az anyjának. Nem volt víz bent a házban, ki kellett mennie érte az udvarra, s kérte a leány, hogy adja oda a hét országig világító lámpát, nehogy megbotoljék a sötétben. Oda is adta a vén boszorkány, de kétszer is meghagyta, hogy jól vigyázzon rá, nehogy valami baj érje a drága kincset. Na, a leány kimegy az ajtón, Eszben utána. Ott a kút mellett letette egy kőre a lámpát a leány, aztán nyúlt a veder után, hogy vizet merítsen. Több se kellett Eszbennek! Egyet lökött a leányon, az zsupsz! belé a kútba, ő meg egykettőre felkapott a lovára, s vágtatott hazafelé.
     A vén boszorkány várta, várta a leányát. s merthogy nem jött, kiment, hogy utánanézzen, mért marad el oly soká, hát látja, hogy Eszben repül az ő lámpájával. Utána rikoltozott, hogy csak úgy csengett bele a hely:
-    Te vagy-e megint, Eszben?
-    Én hát, vén boszorkány!
-    Ugye, te loptad el a szép galambomat?
-    Miért kérded, hisz úgyis tudod!
-    Hova tetted a vaddisznómat?
-    Jó helyt van az is!
-    He, te gyilkos, te öletted meg a tizenegy leányomat, ugye?
-    Én bizony!
-    Elloptad most kincset érő lámpámat, ugye?
-    El biz én, öreganyám!
-    Jössz-e még vissza?
-    Hogyne jönnék!
       -  Széttéplek, te gazember! – kiáltott utána a boszorkány, de bizony Eszben már nem is hallotta, mert addig árkon-bokron túl volt. Egykettőre megérkezett a király udvarába, s odaadta a lámpát a testvéreinek, azok vitték nagy diadallal a királyhoz, de Eszbennek bizony nem köszönte meg egyik sem a fáradozását.
     No, a király úgy megörült a lámpának, hogy még tízszer annyi aranyat-ezüstöt adott a fiúknak érte, mint a galambért, disznóért. Az irigy lovag, mikor látta a legények jó dolgát, azt se tudta, hova legyen irigységében, hazament, addig fel se jött a király palotájába, amíg ki nem talált megint valamit, amivel a legényeket eltüntethesse az udvarból.
     -  Felséges királyom – mondta a királynak – tudnak ezek a legények többet is ennél, mint amennyit megmutattak. Azt mondták, hogy tudnának egy olyan paplant keríteni, amelyik alá csak le kell feküdni, s meghallja az ember, hogy nyolc országban mit beszélnek.
     Bezzeg rögtön kedve szottyant a királynak a paplanra, s hívatta fel a fiúkat, hogy hozzák el neki hamar. Bámultak a fiúk jobbra-balra, hogy ugyan ki hallott ilyen paplanról, s esküdöztek, hogy sohase látták, de hiába volt minden szavuk, a király azt mondta nekik:
- Vagy elhozzátok nekem azt a paplant, vagy karóba húzatlak mind, ahányan vagytok!
Lementek a fiúk nagy búsan az istállóba, ott ültek, üldögéltek egymás mellett, lógatták az orrukat. Amint ott ülnek, előbújik valamelyik sarokból Eszben, megáll előttük kacagva, s mondja nekik:
- Hát nektek mi bajotok már megint?
Elmondják a fiúk, hogy milyen takarót kíván a király. Gondolkozik Eszben a dolgon, s azt válaszolja nekik:
- Nehéz dolog lesz azt a takarót megszerezni, de megpróbálom a kedvetekért.
Felült megint a falovára, szólt neki kedvesen, nyájasan:

                                                         Repülj, repülj, kicsi lovam,
                                                       Mint a szélvész, olyan gyorsan!

Hamarosan ott volt megint a ház előtt, de megint be volt zárva az ajtó, mert éjfélre járt az idő. Bánta is azt Eszben, tudta ő az utat a kéményen át is, ott lopózkodott be megint. Bebújt hamar a boszorkány ágya alá, mert éppen ő takaródzott be a csodapaplannal, de alig kuporodott alája, olyan csengés-bongás lett ott, hogy nyolc országba hallatszott annak a hangja. Hej, ugrott ki a vén boszorkány az ágyból, nézett az ágy alá, hogy ki van ott, de bezzeg Eszben se várt reá, futott ki onnan.
- Hohó, Eszben, hát te vagy ott? – rikoltotta a boszorkány, s kiáltott a leányának is, hogy kergesse, de bizony nem kellett azt sokat kergetni, egykettőre megfogták, s egy sötét nyirkos kis lyukba dugták. Soha oda nap nem sütött, ott száradt szegény lurkó tizennégy napig, töltötte a boszorkány leánya cukros tejjel, mézes mogyoróval, hogy mentől kövérebb legyen. Mikor a tizennégy nap eltelt, mondja a boszorkány a leányának, hogy vágja le Eszbennek az ujját, hadd lássa, hízott-e eleget. Megy a leány, hogy vágja le Eszbennek az ujját, de az addig hízelkedett neki, addig könyörgött, míg végre beleegyezett a leány, hogy egy darab vékonyka vasat behúz bőrrel, s azt nyújtja oda az anyjának az Eszben ujja helyett.
- Huh, de vékony az ujja – mondotta a boszorkány, amikor meglátta -, hisz ez csupa csont és bőr, még hizlalni kell egy kicsit.
Így hát még egy darabig hizlalta Eszbent a vén boszorkány, s mikor eltelt vagy tíz nap, megint küldte a leányát, hogy vágja le Eszbennek egy ujját, hadd lássa, hízott-e eleget. Megunta erősen Eszben, hogy olyan sokáig kell a sötét lyukban ülni, s gondolta magában, lesz, ami lesz, ő kimegy most onnan. Azt mondta a leánynak, hogy vágja le egy tehénnek a csecsét, s azt adja az anyjának. Bezzeg örült a vén boszorkány, mikor megtapogatta, s azt mondta a leányának:
- No, fiam, te ezt úgy meghizlaltad, hogy a húsban a csontot sem lehet megtalálni. Most már itt az ideje, hogy megsüssük.
Éppen akkor kellett a boszorkánynak boszorkánygyűlésre menni, s nem volt ideje, hogy ő maga süsse meg Eszbent, meghagyta hát a leányának, hogy mire ő hazajön, fűtse be jól a kemencét, és süsse meg a fiút. Avval el is ment, a lánya nagy szorgosan befűtött a kemencébe, úgy, hogy akár egy ökröt meg lehetett volna sütni, s mikor mindennel elkészült, eléhozta Eszbent a sötét lyukból, ráültette a lapátra, s be akarta lökni a kemencébe. De volt ám Eszbennek is esze. Amint odaértek a kemence szájához, szétvetette a lábát, s nem fért be rajta.
- Nem így kell a sütőlapáton ülni, Eszben – mondotta neki a leány.
- Hát hogyan?
- Tedd keresztbe a lábad – mondta a leány neki, de ő úgy tett, mintha nem értette volna meg, semmiképpen se csinálta úgy, ahogy kellett volna.
- Menj hát onnan – mondta mérgesen a leány -, majd megmutatom én neked, hogy kell sütőlapátra ülni.
Fel is ült rá, no de Eszbennek se kellett több, egy szempillantás alatt belódította, s rácsukta az ajtót. Rohant aztán a szobába, magára kapta a takarót, s rápattant a lovára. De a takaró úgy csengett-zengett, hogy nyolc országba elhallatszott a csengése. Meghallotta a boszorkány is, rohant haza, mint a szélvész.
- Te voltál itt, Eszben? – kiáltott utána.
- Én ám!
- Te voltál, ugye, aki megöletted tizenegy szép leányomat?
- Tudod, hát mért kérded?
- S elvitted a gyönyörű galambomat?
- Hogyne vittem volna!
- Elraboltad a kövér kis vaddisznómat, ugye?
- Kellett az nekem is!
- Belelökted a tizenkettedik leányomat a kútba, s elloptad a lámpámat, te gazember?!
- El biz én, öreganyám!
- Most meg megsütötted az utolsó leányomat, s elloptad legdrágább kincsemet, a takarómat?!
- Hogyne loptam volna el, te vén boszorkány?
- Jössz-e még ide, Eszben?
- Nem biz én ide többet!
Erre a válaszra olyan mérges lett a boszorkány, hogy ezer meg ezer porcikára ugrott szét dühében.
Na, örült Eszben, s vágtatott haza a királyi palotába, de bizony a bátyjai mind börtönben voltak, hogy nem tudták megszerezni a takarót.
Ahogy Eszben felvitte a takarót, a tizenegy fiút mindjárt szabadon eresztették. Most aztán bezzeg hogy megköszönték a fiúk Eszben jóságát, s bezzeg hogy dicsérték az ügyességét. Elmondotta Eszben a királynak az irigy lovag gonoszságát is, azt rögtön felakasztatta a király a legmagasabb fára; a tizenkét testvérnek pedig rengeteg aranyat, ezüstöt adott, de annyit, hogy alig bírták hazavinni.
No de volt öröm otthon! Az öregember már azt hitte, soha nem látja többet a fiait, s mikor a rengeteg pénzzel hazajöttek, azt se tudta, hova legyen örömében.
Elmondták az idősebbek, hogy Eszben hogy segítette ki őket minden bajukból, s bezzeg most már az öregember is megbecsülte, tenyerén hordozta a legkisebb fiát.
Így volt, mese volt.

Dán népmese

Egyszer volt, hol nem volt... Volt valaha régen egy király meg egy királyné. Egyetlen gyermekük volt, egy szépséges királykisasszony. Ez a királykisasszony még igen aprócska lány volt, amikor édesanyja halálos betegségbe esett. Mikor a királyné érezte, hogy már csak rövid ideje van hátra, magához szólította a királyt, és így szólt hozzá:
- Kedves jó férjem! Nyugodtan halok meg, ha megígérsz valamit. Ha csak tudod, minden kérését teljesíted a lányunknak, akármit kér is tőled.
A király megígérte, és a királyné rövidesen meghalt. A király sokat búsult érte, mert igen szerette, s ha nincs az egyetlen szem leánykája, talán még utána is hal bánatában. E lányka volt özvegy életének egyetlen vigasza; soha egyetlen kívánságát meg nem tagadta volna. Ezzel aztán kicsit el is kényeztette a királykisasszonyt; de nagyobb baj nem lett a dologból, mert kedves, szófogadó, derék természetű lány volt.
A királyi kastélytól nem messze ódon udvarház állt, egy gróf özvegye lakott benne egyetlen leányával; ez valamicskével idősebb volt a királykisasszonynál.
 Kemény szívű, önző, akaratos teremtés volt, de okos, akár az anyja, és semmiféle színleléstől sem riadt vissza, ha arról volt szó, hogy megtalálja a számítását. Anya is, lánya is egyre csak azon törték magukat, hogy a királykisasszony kedvére tegyenek, úgyhogy már szinte meg sem tudott lenni nélkülük.
Az özvegy grófné éppen ezt akarta. Egy szép napon kioktatta a lányát, és az aztán nagy sírás-rívás közt elmondta a királykisasszonynak, hogy el kell válniuk egymástól, mert anyjának valamilyen távoli országba kell költöznie. A királykisasszony riadalmában nyomban a grófnéhoz szaladt, és könyörögni kezdett neki, ne utazzék el, ne vigye el tőle a lányát. A grófné azt mondta a királylánynak:
- Kedves gyermekem, egyetlen mód van rá, hogy országotokban maradjunk:
ha édesapád, a király, elvesz feleségül.
A királykisasszony sietett édesapjához, a királyhoz, és kezdte kérlelni szép szóval, könyörgéssel: vegye feleségül az özvegy grófnét, mert ha nem, azok világgá mennek, o pedig elveszti egyetlen barátnőjét, és előbb-utóbb halálra búsulja magát érte. Addig sírt, addig esengett, míg a király végül beleegyezett a kívánságába. Megülték a lakodalmat. Így lett a grófnéból a királylány mostohája. Ezzel aztán egyszeriben vége lett a szíveskedésének is. Most már egyéb gondja sem volt, mint gyötörni a mostohalányát. Mindent megvont tőle, saját édeslányát meg tejben-vajban fürösztötte. A grófkisasszony sem törődött a királylánnyal, legföljebb annyit, hogy ahol érte, bántotta, s ahol tehette, borsot tört az orra alá. A király hamar észrevette ezt. Búsult miatta, mert nagyon szerette a lányát. Egy napon aztán magához hívta a lányát, és így szólt hozzá:
- Szegény leánykám, azt hiszem, legjobb lenne, ha elmennél a háztól, kiköltöznél a szigetre a nyári kastélyomba. Ott békén hagynának, nyugalomban élhetnél. A királykisasszony megfogadta a tanácsot, mert odahaza már úgysem bírta volna gonosz mostohaanyja és komisz mostohatestvére örökös zaklatását. Kiköltözött hát néhány udvarhölggyel a szigetre, ott éldegélt a nyári kastélyban. A királykisasszony szépséges hajadonná serdült a szigeten. Mindenkihez jó volt, emberhez, állathoz egyaránt, mindenki szerette. Hanem igazán, szívből sosem volt boldog, mindig csillapíthatatlan sóvárgás emésztette valami jobb után, mint amit itt a földön találhat. Apja egy szép napon azzal köszöntött be hozzá, hogy búcsút venni jött, mert hosszú hónapokra el kell utaznia a királyok gyűlésébe. A királykisasszony mindig bús volt, s most a hír hallatára még jobban elbúsult. A király szerette volna egy kicsit földeríteni.
Tréfásan azt mondta hát neki: majd körülnéz a tanácsra gyűlt királyfiak és lovagok közt, hátha talál köztük vőlegénynek valót.
- Köszönöm, édesapám - felelte a királykisasszony. - Ha a Zöld Lovaggal találkozol, üdvözöl heted őt a nevemben, és megmondhatod neki, mennyire kívánkozom már utána; mert rajta kívül senki más nem válthat meg a szenvedéseimtől. Szegény lány nem gondolt semmiféle lovagra, hanem csak a temetőre gondolt, a zöld sírhalmokra, mert már egyéb vágya sem volt, mint hogy meghaljon.
A király azonban mindebből semmit sem értett. Megígérte, hogy átadja az üdvözletét, mihelyst találkozik a Zöld Lovaggal, azzal elbúcsúzott, és útnak indult a királyok gyűlésére. Sok fiatal lovag sürgött-forgott ott, de olyan nem, akit Zöld Lovagnak hívtak volna. Véget ért a gyűlés, mindenki hazatért, hazaindult a király is. Egyszer egy erdőben lovagolt a kíséretével. A fák ritkulni kezdtek: ott álltak az erdő közepén, hatalmas tisztás szélén. A tisztáson nagy konda vaddisznó legelt, s nem is voltak egészen vadak, mert éppen csak sípolni kellett nekik egyet, és azon nyomban engedelmeskedtek a pásztoruknak. Ez a disznópásztor zöld vadászruhában, zöld dombon üldögélt. A király odaküldött a kondáshoz, s megkérdezte tőle, ki a gazdája, és kié a jószág.
- Ez itt mind a Zöld Lovagé- felelte a kondás. A király fölfigyelt a szóra. Azonnal a lánya jutott eszébe. Most már ő maga rúgtatott oda a kondáshoz, hogy megtudakolja tole, ott lakik-e valahol a közelben a Zöld Lovag.
- Nem - felelte a disznópásztor -, messze lakik innét, arra keletnek. De ha ebben az irányban továbblovagoltok, találkoztok egy másik pásztoremberrel, az majd megmutatja nektek az utat.
A király kíséretestül továbbügetett kelet felé. Harmadnap ott álltak megint egy tisztás szélén. Hatalmas gulya legelt ott, csupa bölény meg jávorszarvas, azokat is zöld vadászruhás pásztor őrizte. A király megkérdezte tőle, kié a jószág.
- Ez itt mind a Zöld Lovagé - felelte a pásztor.
- Hol lakik a Zöld Lovag?- kérdezte a király.
- Messze keletnek - hangzott a válasz. - Ha arrafelé tovább lovagoltok, eljuttok hozzá.
Mentek tovább, s harmadnap megint egy tisztásra értek. Töméntelen sok jószág legelt ott, szarvasok, szarvastehenek, őzek meg nyulak; közbül egy dombon itt is zöld vadászruhás pásztor. Odalovagoltak a vadászruhás pásztorhoz, megkérdezték tőle, ki a gazdája, kié az erdő kié a tisztás, kié a jószág.
- Itt minden a Zöld Lovagé - felelte a pásztor. - Már nem vagytok messze a kastélyától, még egynapi járás az erdőn át, és odaértek.
Még egy napot lovagolt hát a király kíséretével; akkor nagy kastély tűnt elébük, az is csupa zöld volt, úgy belepte a falait s még a tetejét is a borostyán.
Amint a kastély felé lovagoltak, szolgák, inasok és lovászok siettek feléjük; azok is, akárcsak a tisztásokon a pásztorok, tetőtől talpig zöldben. A népes személyzet tisztelettel fogadta őket, s bevezette a kastélyba, jelentve urának, hogy ennek meg ennek az országnak a királya érkezett köszöntésére. Erre aztán maga a Zöld Lovag is előjött. Szép, sudár ifjú volt, ó is zöldben, mint egész népe. Szíves szóval üdvözölte a királyt és kíséretét, s mindjárt asztalhoz ültette, s gazdagon megvendégelte őket.
Az asztalnál azt mondta a király a Zöld Lovagnak:- Messze laksz, és tágas a birodalmad. Jókora kerülőt kellett tennem,hogy megtaláljalak, és eleget tehessek a lányom kívánságának. Amikor a királyok gyűlésébe indultam, arra kért, adjam át köszöntését a Zöld Lovagnak, és mondjam meg neki, mennyire kívánkozik már utána, mert rajta kívül senki más nem válthatja meg szenvedéseitől. Mondhatom- folytatta király-, nagyon furcsa megbízatásvolt, de a lányom okos is, jó is; ráadásul megígértem édesanyjának a halálos ágyán, hogy egyetlen gyermekünknek soha semmilyen kívánságát sem tagadom meg.
Azt felelte erre a Zöld Lovag:
- Szomorú szívű a te lányod, és bizonyosan nem énrám gondolt, hiszen engem hírből sem ismerhet. Nyilván a zöld sírhalmokra gondolt a temetőben, mert nem remél egyebütt békességet, csak a sírban. De talán én is enyhíteni tudom a lelke fájdalmát. Vidd el neki ezt a könyvecskét, és kérd meg, hogy ha nagyon elszomorodik, nyiss aki naplementekor a keletre néző ablakát, üljön oda az ablakba, és olvasgasson ebből a könyvből. Megkönnyebbül tőle majd a lelke.
Ezzel átadott egy zöld könyvecskét a királynak. A király belenézett, de egy szó nem sok, annyit sem bírt elolvasni benne, mert olyan betűkkel írták, amelyeket nem ismert. Fogta hát a könyvet, megköszönte a Zöld Lovagnak vendégszeretetét és szíves jóságát, aztán útnak indult. Mentek, mentek, hét álló napig lovagoltak a Zöld Lovag zöld erdőiben, míg végül a járt útra fordultak. Azon aztán már hamarosan hazajutottak. Amikor a király legközelebb megint kihajózott a királykisasszonyhoz a szigetre, elvitte neki a zöld könyvecskét. A királykisasszony csodálkozott azon is, amit apja a Zöld Lovagról mesélt. Még aznap este, mihelyt apja eltávozott, kitárta a keletre néző ablakot, kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett. Ismerte a betűit, s minden szavát megértette, bár nem az anyanyelvén írták. Csupa vers volt benne. Ahogy az első verssort elolvasta, hallotta, amint a vízen végigborzol a szél; a második sorra megmozdultak a fák koronái; a harmadikra az udvarhölgyek lehunyták szemüket, és álomba merült a kastély körül is minden.
 Amikor a negyedik sort is elolvasta, berepült az ablakon madár képében a Zöld Lovag. Megrázta tollait, visszaváltozott szép, sudár ifjúvá, kedves köszöntéssel üdvözölte a királykisasszonyt, és kérte, ne féljen, mert ő a Zöld Lovag, nála járt a király,ő küldte vele a zöld könyvecskét. Azért jött el, mert a verssel a királykisasszony idehívta. A királykisasszony nyomban nagy bizalmat érzett iránta, és kiöntötte neki a szívét. A Zöld Lovag vigasztalni kezdte, és oly megértően, oly szelíden szólt hozzá, hogy a királykisasszony egészen megnyugodott.
- Eztán - mondta a Zöld Lovag-, valahányszor kinyitod a könyvet, és elolvasod az első verset, mindig úgy lesz, ahogy ma este történt: a szigeten mindenki álomba merül, kivéve téged, én pedig megjelenek, akármilyen messze lakom is tőled.
Még azt is hozzátette, hogy valahányszor csak látni kívánja, mindig szíves-örömest eljön hozzá. Most azonban el kell búcsúzniuk: csukja be szépen a könyvet, és térjen nyugovóra. Abban a szempillantásban, hogy a királykisasszony letette a könyvet, a Zöld Lovag eltűnt, az udvarhölgyek pedig azonnal fölébredtek. A királykisasszony lefeküdt, és egész éjjel
a Zöld Lovaggal álmodott. Másnap, mikor fölkelt, mintha újjászületett volna: a szíve könnyű volt, a lelke boldog. Sohasem látták még ilyen frissnek, vidámnak. Ez napról napra így ment, a királykisasszony egyre jobban érezte magát. Arca megszínesedett, kipirult; tréfálkozott, nevetgélt, mindenki csodálkozott rajta, mennyire megváltozott. A király azt mondta, valóban jót tett neki a Zöld Lovagtanácsa, a friss esti levegő, meg a könyvecske; a királykisasszony pedig ráhagyta. Senki sem tudta, hogy minden áldott este megjelent a Zöld Lovag, és sokáig
beszélgettek egymással. A harmadik látogatás alkalmával a lovag aranygyűrűt adott a lánynak, és eljegyezték egymást. Még három hónapot várniuk kell, mondta a Zöld Lovag. Csak a három hónap leteltén állhat apja elé, és kérheti meg a kezét. Ám akkor mindenképpen feleségül veszi, és hazaviszi a kastélyába.
Idő közben a királykisasszony mostohaanyja is értesült róla, hogy a lány, aki addig csupa bánat volt, nemcsak meggyógyult, hanem vidám is, amilyen sosem volt még. Igen csodálkozott, s még jobban bosszankodott rajta, mert mindig azt hitte, halálos sorvadás emészti a királykisasszonyt, amibe előbb-utóbb belehal, s akkor aztán saját édeslánya lesz az ország örököse. Kiküldte hát egy napon komornáját a szigetre: szimatolja ki, oka lehet a csodálatos változásnak.
Másnap a komorna visszajött, s jelentette úrnőjének: a királykisasszony attól lett olyan egészséges, hogy minden este az ablakba ül, ott szívja a friss levegőt, s közben olvasgat egy könyvecskéből. Ennyit mondhat, egyebet nem, mert az éles esti levegő úgy elálmosította, hogy ott helyben elaludt, akárcsak az udvarhölgyek, akik váltig panaszkodtak, hogy ettől a nagy levegőzéstől köszvényt kapnak, a királykisasszony meg egyre frissül, egyre gyarapszik tőle. Másnap a királyné a lányát küldte át a szigetre. Harmadnap visszajött a lány. O sem tudott többet mondani, mint a komorna, mert őt is elfogta az álom, mihelyt a királykisasszony olvasgatni kezdett az ablakban.
- Jól van - mondta a mostoha -, úgy látszik, magamnak kell mennem.
Át is hajózott a szigetre, és nagy mézes-mázosan egyre arról beszélt a királykisasszonynak, milyen boldog, hogy ilyen jó egészségben látja. Közben alattomosan, fortélyosan megpróbálta
kifaggatni, de a világon semmit sem bírt kiszedni belőle. Akkor aztán odament ahhoz a keletre
nyíló ablakhoz, melynél a királykisasszony esténként olvasgatni szokott; jól szemügyre vette, de semmi különöset nem talált rajta. Jó magasra volt a földtől, aligha lehetett onnét megközelíteni. Igaz ugyan, hogy a falon borostyán futott föl az ablak körül. Azon kapaszkodnék fel valaki? A királyné elővette az ollóját, bekente erős méreggel - mert mindig hordott magánál mérget
- s aztán hegyével fölfelé a párkányra erősítette, de úgy, hogy a borostyán levelektől ne lehessen észrevenni.
Eljött az este. A királykisasszony a nyitott ablakba ült, és olvasni kezdett, a királyné meg váltig igyekezett ébren maradni. De hiába erősködött: mire a királykisasszony a vers harmadik sorához ért, pillája elnehezült, és úgy elaludt, mint a bunda. Vele mind a többiek: az udvarhölgyek, a cselédség, sőt a sziget lakói is. Máris megjelent madár alakjában a Zöld Lovag. Senki sem látta, senki sem hallotta, egyedül csak a királykisasszony. Arról beszélgettek, hogy már csak egy hét hiányzik a három hónapból: ha az is letelik, a lovag odaáll a király elé, és feleségül kéri tőle a királykisasszonyt. Hazaviszi kastélyába, a nagy erdei birodalom kellős közepére, ott fognak élni boldogságban, szeretetben. így beszélgettek, aztán a Zöld Lovag gyöngéden búcsút vett mátkájától, ismét fölvette madár alakját, és kiszállt az ablakon. De olyan alacsonyan szállt, hogy a lomb közé rejtett olló fölhasította a lábát. A madár fájdalmasan fölkiáltott, de máris eltűnt. A királykisasszony riadtan fölugrott, kiejtette kezéből a könyvet, s ő maga is fölsikoltott. A sikoltásra mind fölébredtek, a királyné is, az udvarhölgyek is. A királykisasszonyhoz futottak, körül vették, és aggódva faggatták, mi történt.
- Semmi - felelte ő tétován. - Csak elszundítottam, és nagyon rosszat álmodtam, attól ijedtem meg.
Kiverte a láz, ágyba kellett fektetni. A királyné meg az ablakhoz surrant, hogy eltüntesse az ollót. Látta, hogy véres; gyorsan a tokjába tette, eldugta a köténye alá, és gyorsan hazatért a királyi palotába. A királykisasszony aznap éjszaka le sem hunyta a szemét, és még másnap is nagyon gyönge volt. Estefelé azonban mégis fölkelt, azt mondta, friss levegőre vágyik, és kiült az ablakba. Kinyitotta könyvecskéjét, és olvasni kezdte. A vízen végigborzolt a szél, a fákon megmozdult a lomb, a szemek álomra csukódtak, de a Zöld Lovag nem jött el.
Így ment ez napról napra. A királykisasszony pirospozsgás arca sápadni kezdett, vidám kedve elborult, szíve-lelke megszomorodott; egyre sorvadt, apja nagybánatára, mostohája titkos örömére. Egy nap aztán ott sétálgatott a kastély kertjében a szigeten, de már ettől a kis mozgástól is úgy elfáradt, hogy meg kellett pihennie. Leült egy padra, és sokáig üldögélt szomorú gondolataiba merülve. Egyszer csak egy holló szállt feje fölött a fára, s utána egy másik; beszélgetni kezdtek egymással, és a királykisasszony fölfigyelt, mert minden szavukat megértette.
Azt mondta az egyik holló:
- Siralom nézni ezt a szegény királykisasszonyt,ahogy már csak hálni jár belé a lélek, és halálra emészti magát a kedveséért.
- Úgy bizony - felelte a másik holló. - Pedig egyedül csak o tudna segíteni azon, akit a királyné ollója megmérgezett.
- Hogyan?- kérdezte az első holló.
- Egyszerűen - felelte a másik. - Mérget méreggel kell gyógyítani. Odaát a király udvarában, a csűrtől nyugatra van egy gödör, a gödörben egy nagy kő, az alatt egy sikló a kilenc kicsinyével. Ha ezeket a királykisasszony megszerezhetné, és abból három nap egymás után levest főzhetne a kedvesének, mindennap három siklóból, megmenthetné. Egyébként azonban nincs számára segítség.
Alighogy beesteledett, a királykisasszony kiosont a kastélyból, lelopakodott a partra, ott elkötött egy kis csónakot, és átevezett a királyi palota udvarába. Megtalálta a csűrtől nyugatra a gödröt és benne a követ; azt nagy nehezen elhengerítette: ott volt alatta a kilenc kis kígyó.    Szerencsésen összeszedte őket, bekötözte a kötényébe, és már haza sem ment, hanem elindult egyenest arrafelé, amerre az édesapja járt, a királyok gyűléséről jövet.
Ment heteken át, hónapokon át, magas hegyek közt, sűrű erdőkben, míg végül föltűnt előtte a csupa zöld kastély, melyben a Zöld Lovag lakott: halálos ágyán feküdt. Hiába hívtak hozzá orvosokat a világ minden tájáról, nem tudtak segíteni rajta. A királykisasszony egyenesen a konyhába ment, és megkérdezte, nem állhatna-e be szolgálónak. Nincs az a munka, amit ne vállalna, szívesen mosogat, törölget, mindent megtesz, amit kívánnak, csak engedjék meg, hogy ott maradjon. A szakács beleegyezett a dologba, és hamarosan megkedvelte a leányt - olyan ügyes, szorgalmas, igyekvő teremtés volt.
Egyszer aztán így szólt a szakácshoz a konyhalány:
- Ma meg kell engedned, hogy én főzzem az úrnak a levest. Tudok sütni-főzni; sose félj, nem lesz baj belőle. Mindent magam akarok csinálni. A szakács ráállt a dologra, a királykisasszony meg belefőzött három siklót a levesbe, melyet a Zöld Lovagnak föltálaltak. A lovag megkóstolta a levest, ízlett neki, mind egy csöppig megette. Azon nyomban leesett a láza, nem beszélt már félre, kezdte magát egészen jól érezni. Hívatta a szakácsot, megdicsérte, amiért ilyen jó levest főzött, és meghagyta, hogy másnapra is ilyet készítsen.
      A szakács örült is, de félt is, hogy kitudódik a dolog, és neki abból nagy baja lesz, mert szigorú parancs volt, hogy a Zöld Lovag ételét egyedül csak neki szabad megfőznie, senki másnak. Most már maga kérte meg a szolgálót, készítse el gazdájuk másnapi levesét. Úgy is lett, s attól a levestől a beteg annyira magához tért, hogy az orvosok nagy ámulatára fölkelt az ágyból. A híres doktorok sehogy sem tudták megmagyarázni a gyors gyógyulást; azt mondták, végre használt a sok orvosság, amit hónapokon át etettek a beteggel. Harmadnap megint a konyhalány főzte a levest; belefőzte a megmaradt három siklót.
     A Zöld Lovag, alighogy az utolsó kanalat lenyelte, olyan jól érezte magát, mintha soha nem is lett volna semmi baja. Fölugrott az asztaltól, és maga sietett a konyhába, hogy köszönetet mondjon a derék szakácsnak, aki jobb doktornak bizonyult a híres orvosoknál.
 A szakács azonban éppen nem volt a konyhában. A Zöld Lovag belépett, és nem találta ott, csak a konyhalányt, amint a tűzhely mellett mosogatott. Ránézett, azon nyomban megismerte, és egyszeriben azt is sejtette, kinek köszönheti a gyógyulását. Magához ölelte a királykisasszonyt, és így szólt hozzá:
- Te mentetted meg az életemet!
A királykisasszony egyet sem szólt, csak mosolygott nagy boldogságában. Másnap megtartották a zöld kastélyban a menyegzőt, és a nagy erdőbirodalom kellős közepén máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.