Svájci népmese

Volt egyszer egy jóságos öregasszony, aki az erdő közepén élt libáival. Reggelenként kitipegett az erdőbe, füvet szedett a libáinak, meg apró erdei bogyókat, és ezt mind a hátán vitte haza. Ha emberekkel találkozott, mindig barátságos volt hozzájuk, de azok bizony nemigen örültek neki, ha az anyóka útjukba akadt. Inkább, ha lehetett, széles ívben elkerülték, mert valamennyien azt hitték, hogy az anyóka boszorkány.

Egy szép, verőfényes napon jóképű fiú ment az erdőn keresztül. Ott találta az öregasszonyt, amint a földön guggolva éppen füvet sarlózott. Mellette két kosár állt a földön, az egyik almával, a másik vadkörtével tele.

- Hé, öreganyám! - szólította meg a fiú. - Hogyan akarod ezt mind hazavinni?

- Majd csak elviszem, fiam, a hátamon - felelte az anyóka. - Persze az olyan gazdag ember gyereke, mint amilyen te vagy, hírből sem ismeri a fáradságot.

- Hát az igaz, hogy az én apám gazdag gróf, de azért én mégis segítek neked a terhedet vinni.

Az öregasszony meg sem várta, hogy a fiú befejezze a mondatot. Felkötötte a fiú hátára a zsákot, és kezébe nyomta a két kosarat. Mikor a fiú megérezte a teher súlyát, bizony legszívesebben nyomban otthagyta volna, de az öregasszony kinevette, és elkezdte siettetni, úgy, hogy a fiú arcán csak úgy csorgott a verejték. Az anyóka folyton rákiabált, hogy: Hühó! Gyorsabban! Aztán egyszerre csak ő maga is fölpattant a zsák tetejébe, és ütni kezdte a fiú hátát egy bottal.

Végre kanyarodott az út, és innen már látni lehetett az anyóka házát és körülötte a nagy sereg libát. Mikor a libák meglátták az öregasszonyt, elkezdtek gágogni. A libasereg mögött egy nagydarab, csúnya lány lépkedett.

- Anyám, történt veled valami, hogy ilyen soká elmaradtál? - kérdezte a lány.

- Dehogy történt! Nézd csak, ez a szép fiatalember hazahozta a terhemet, meg még engemet is a hátikosáron.

Ezalatt az anyóka lecsúszott a földre, és odaszólt a fiúnak, hogy nyújtózzon végig a padon, és pihenje ki magát.

- Te meg gyorsan tűnj el a házba, te lány, mert ha itt maradsz a fiú mellett, még beléd talál habarodni.

A fiatal gróf nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. S mikor azok ketten bementek a házba, mégiscsak elnyomta az álom a vadalmafa alatt, a padon. Mikor felébredt, megjelent az öregasszony, és bér fejében egy kis vertarany ládikót adott át neki. A fiú egy percet sem várt tovább, hanem olyan gyorsan elinalt, mintha szárnyai nőttek volna. Még sokáig hallotta maga mögött a libák gágogását, de aztán útközben mégiscsak megnyugodott valamennyire.

Három nap múlva beért egy városba. Nyomban a király elé vezettette magát, aki a királynénak együtt éppen a trónján ült. A gróf letérdelt előttük, és átnyújtotta a ládikót a királynénak. Mikor a királyasszony meglátta az ajándékot, elájult. Magához térve mindenkit kiküldött a teremből, és megkérdezte az ifjú grófot, hogyan került hozzá a ládikó. A király meg a királyné akkor megkérték, hogy vezesse el őket arra a helyre, ahol a ládikót kapta, mert az ő elveszett lányuknak is ott kell lennie.

Eközben eltelt egy kis idő. Az erdőben a két nő a rokkánál ült és fontak. Egyikük sem szólt közben a másikhoz. Este volt, már tizenegy óra is elmúlt. Egy kuvik megkopogtatta az ablakot és behuhogott. Erre az öregasszony felállt, elkezdett söpörni és rendezgetni a szobában, és így szólt a lányhoz:

- Szenvedésed ideje lejárt. Eredj, vedd fel a selyemruhádat és várj, majd meglátod, mi történik.

A szegény lány sírt és remegett a félelemtől. Mikor az óra elütötte az éjfélt, a kuvik megint elkezdett huhogni. Akkor odakanyarodott egy hintó. A libák ijedten gágogtak. Belépett a király a királynéval és a gróffal. Az anyóka így szólt hozzájuk:

- Eljött a perc, és én örülök, hogy visszaadhatom nektek a lányotokat.

Azzal behívta a lányt. Gondolhatjátok, hogyan örültek a szülők.

Az öregasszony azt mondta akkor a királynak:

- Búcsúajándékul a lányotoknak adom azokat a könnyeket, amelyeket elsírt, miközben a libáimat őrizte - nézzétek, mind igazgyöngyökké váltak -, és ráadásul megkapja a házamat.

Azzal az anyóka megérintette a házikót egy varázspálcával, és egy pillanat alatt gyönyörű kastéllyá változott. Odabent terítve állt az asztal, inasok és szobalányok hordták fel az ételeket. A fehér libák az ifjú gróf leendő feleségének udvarhölgyeivé váltak. A király pompás esküvőt rendezett nekik, aztán a fiatal pár beköltözött az anyókától kapott kastélyba.

Ebből láthatjátok, hogy az öregasszony nem volt gonosz boszorkány, amint azt az emberek hitték, hanem egy jóságos tündér - de ilyenek ma már, sajnos, nincsenek.

/Ford.: Üveges Ferenc/

Svájci népmese

Volt egyszer egy anya és apa, akiknek négy gyermekük volt: egy felnőtt lányuk és három még kiskorú fiuk. De az apa hozzá akarta adni a lányát valakihez, aki őneki tetszett, és mivel a lány nem akart beleegyezni, meg akarta ölni.

Egy napon a lány azt mondta az anyjának, nézze meg, mi van fölírva annak a szobának a falára, amelyikben ő alszik. Mikor aztán az anyja bement a lány hálókamrájába, ezt a föliratot találta a falon:" A ti lányotok az én menyasszonyom, én pedig a napherceg vagyok." Mire az anya visszatért a szobába, a lánya eltűnt. Elvitte magával a napherceg.

Ettől kezdve az anya mindig szomorú volt és sokat sírt. Észrevette ezt a három fiú is, és mikor felnőttek, kérték az anyjukat, mondja el nekik, miért olyan szomorú mindig.

Attól kezdve aztán, hogy anyjuktól megtudták, mi lett a testvérük sorsa, nem volt többé nyugtuk. A legidősebb fiú felnyergelte az istállóban a legszebb lovat, és elindult megkeresni a napherceget. Hosszú-hosszú út után egy nagy házhoz ért, ahol odakötötte a lovát a kapufélfához. Akkor kijött egy asszony, és azt mondta, menjen a lovával az istállóba, mert itt a kapunál nem tűrnek semmiféle állatot.

Mikor a fiú bevezette a lovát a szomszédos istállóba, megkérdezte tőle az asszony, mi járatban van.

- Ó, én a nővéremet keresem, akit a napherceg vett feleségül!

- Akkor te az öcsém vagy - felelte az asszony, és megölelte a fiút, aztán együtt bementek a napherceghez, engedje haza egy napra a nővérét, hogy meglátogassa még egyszer az anyját.

- Megengedem - felelte a napherceg -, ha egy napig őrzöd a juhaimat. Annak a jeléül azonban, hogy úgy őrizted őket, ahogyan kell, este hoznod kell nekem abból, amit a juhok esznek.

A fiú azt gondolta: Ez nem lesz nehéz. Reggel aztán jó korán fölkelt, és elindult a napherceg juhaival.

A nyáj hamarosan egy mély völgybe ért. A juhok minden fáradság nélkül átkeltek a völgybéli folyón, de a fiú nem tudta, hogyan jusson át a túlsó partra. Mivel a juhok látták a víz túlsó oldalán, hogy a pásztor lemaradt, visszaküldtek két öregebb juhot. Ezek megértették a fiúval, hogy kapaszkodjon bele a farkukba. De a fiúnak hiányzott hozzá a bátorsága, nem merte megtenni, amit a juhok kívántak. Estig ott várt a völgy innenső oldalán, és mikor a juhok visszajöttek, tépett egy kis füvet, azt beletette a tarisznyájába, mert azt gondolta, hogy a juhok csak ilyent legelhettek.

Mikor hazaértek a napherceg házához, a juhok először a hercegnek, aztán a feleségének, majd végül a pásztornak bókoltak egyet. A fiú aztán megmutatta a hercegnek a füvet, amit a tarisznyájában hozott.

- Az én juhaim nem esznek ilyent! - mondta neki a herceg, és a fiú szomorúan hazament.

Akkor a középső fiú akart próbát tenni, mi történne, ha ő őrizné a napherceg nyáját. De neki sem volt bátorsága a juhok farkába kapaszkodni, s végül is ott maradt a völgy innenső oldalán.

Estére szakított néhány falevelet, belerakta a tarisznyájába, és elvitte a naphercegnek. A leveleket látva a napherceg azt mondta:

- Nem őrizted a juhaimat, így hát a nővéred nélkül kell hazamenned!

Mivel ez a fiú is hazament anélkül, hogy teljesült volna a kívánsága, fölkerekedett a legkisebb testvér is, hogy megkeresse a nővérét. Soknapi- és évi út után érkezett meg a ház elé, ahol a napherceg lakott. Nővére kijött a házból, amikor a kapufélfához akarta kötni a lovát. És mikor a napherceg meghallotta, mit akar, ugyanazt kérte tőle, mint a fivéreitől.

Alig pirkadt, a fiú elindult a juhokkal. De mikor leértek a patakhoz a völgybe, ő hagyta, hogy a juhok áthúzzák maguk után a túlsó partra, mert azok visszajöttek érte ugyanúgy, ahogy a két fivéréért.

A víz túlsó partján aztán látta a fiú, hogy a juhok bemennek egy kápolnába, és amint beléptek a kápolna ajtaján, emberekké változtak, és a kápolnában mise volt. A kápolna mellett egy vendéglő állt, a mise után bementek oda, és finom ebédet ettek. Ott látta a fiú, milyen finom, ízletes ételeket esznek a juhok, és a legjobb süteményből eldugott egy darabkát a tarisznyájába.

Mikor este hazafelé terelte a nyáját, a két öreg juh megint áthúzta a folyón. Mikor aztán a házhoz értek, a nyáj először neki bókolt és csak azután a hercegnek és a feleségének. Mikor pedig a fiú megmutatta a hercegnek a süteményt, az segített, hogy ő és a nővére másnap reggel már otthon lehessenek. A lány otthon maradt estig, de amikor a nap lement, örökre eltűnt.

/Ford.: Üveges Ferenc/

Svájci népmese

Egyszer Pampfnucius, Toggenburg grófja, nagy szomorúsággal lépkedett fel a palotája márványlépcsőjén, ment, ment búsan a felesége szobájába, letette a nehéz koronát fejéről egy szekrény sarkába s tipegett-topogott tovább is nagy elkeseredettséggel. A felesége ott ült az ablak mellett és szorgalmasan hímezgetett, de olyan szomorúan tipegett-topogott az öreg gróf, hogy végre is nem tudta megállani szó nélkül, s megkérdezte az urát:
- Mi bánt téged, édes uram?
- Jaj, édes feleségem, olyan nagy az én szívem bánata, hogy úgy is hiába mondanám, nem segíthetnél rajta!
- Mondd csak el, lelkem uram, hadd halljam legalább! - mondotta a grófnő.
- Emlékezel arra, úgy-e, hiszen mondottam már neked, hogy hat éves koromban már jól megraktam az udvarmesteremet! Tizenkét éves koromban, mikor először vittek vadászni, ellőttem egy hajtó fiának a jobb kezét, úgy-e, ezt is tudod? Mikor pedig elérkezett a születésem tizennyolcadik éve, beléptem remegve az édesapám, Pimperlumpácius szobájába s így szólottam hozzá: Édesapám, dicső Pimperlumpácius! Amint te is, meg az édesanyám is tudjátok, ma betöltöttem a tizennyolcadik esztendőmet! Tudom, hogy mikor te ennyi idős voltál, apám, akkor indultál az első utadra, kérlek, adj egy zsák aranyat, adjátok rám áldástokat, s
megyek én is szerencsét próbálni! - Az apám nem szólott egy árva szót sem, csak odament a pénzesládájához, kivett egy zsákocska pénzt, megáldott, egy könycseppet morzsolt szét szemében, s aztán kiment a szobából. Én odamentem az édesanyámhoz, aki éppen így, mint te, az ablaknál hímezett, leborultam elébe s az ő áldását is kértem. Ő sírt, aztán megáldott, s én szaladtam le nagy sebbel-lobbal a palota udvarára. Előkiáltottam a kedvenc apródocskámat, Szekerekét, az öreg Kokoroko fiát, s egy óra se telt belé, túl voltam erdőn, mezőn. Hidd meg, édes feleségem, nemsokára halljuk majd mi is, hogy valaki megkopogtatja csendesen az ajtót, mert hiszen a mi fiúnk éppen a mai napon lett tizennyolc esztendős...
Ebben a pillanatban csakugyan halk kopogás hallatszott, a gróf bánatosan tekintett a feleségére, aztán szomoruan mondta: szabad! Csakugyan az ifjú gróf, Nepomuk jött be, s alig, hogy belépett, mélyen meghajolt szülei előtt s így szólt:
- Édes szüleim, ma töltöttem be a tizennyolcadik esztendőmet, a mi családunkban ilyen idős korukban mennek első útjukra az ifjak, adjátok hát reám áldástokat s adjatok egy zsák pénzt, hogy én is mehessek.
Pampfnucius egy árva szót se szólt, egy jó nehéz zsák pénzt előszedett a pénzesládájából, megáldotta a fiát, egy könycseppet szertemorzsolt a szemében s kiment a szobából. Nepomuk aztán letérdelt az édesanyja elé, s mikor nagy zokogás között az is megáldotta, kiszaladt a szobából, le egyenest az udvarra. Elékiáltotta hű apródját, Kikirikit, az öreg Szekereke fiát, felnyergelték paripáikat, s hipp-hopp, elvágtattak egy perc alatt.
Sebesen vágtattak erdőn, mezőn keresztül, s estére kelve egy gyönyörű völgybe értek, melynek közepén ezüst patak csörgedezett. Átugrattak a patakon, s ott olyan gyönyörű zöld pihenőhelyet találtak, hogy Nepomuk egy pillanat alatt leugrott a lováról s így szólt Kikirikihez:
- Édes Kikirikim, már oly régóta vágtatunk, sehol emberi nyomot nem találtunk, nincs, ahol szállást keressünk, én olyan fáradt és éhes vagyok, hogy szívesen elalszom itt a földön is.
- No, látod, - így szólt Kikiriki nevetve - én még éhes se vagyok!
- Nem vagy éhes?
- Hát persze, hogy nem. Míg te a kék égről, a csattogó pacsirtáról, szökdécselő békákról énekelgettél dalokat, addig én szép csendesen benyúltam a kabátom zsebébe, előhúztam egy jó üveg bort, egy hosszú kolbászt s jóízűen falatoztam belőle. Nem tehetek róla, hogy te neked jobban tetszenek az illatozó virágocskák s nekem a töltött káposzta ízlik inkább, s míg te a csicsergő madárkák hangját hallgatod, addig én inkább a szép pirosra sült libát nézegetem. Elő is vett nemsokára Kikiriki a zsebéből egy gyönyörű pirosra sült libát, meg egy üveg bort, s bizony Nepomuk is hozzálátott az evéshez derekasan. Mikor már mindent elfogyasztottak, végignyúltak a jó puha gyepen s egy perc mulva az igazak álmát aludták.
Nepomuk egész nap, amíg lovagoltak, nem tudott egyébre gondolni, mint hogy valami csudálatos nagy tettet fog véghez vinni s éjjel is csupa csudálatos gyönyörű álmot látott. A képzelet országában járt, s annak királynőjét látta egy kristálytrónuson ülni, amint rámosolygott kedvesen, s hozzászólott:
- Már vártam rád, Nepomuk, meg akarom mutatni neked a birodalmamat, mint ahogy az apádnak, meg a nagyapádnak is megmutattam. Ti rokonaim vagytok, mindnyájan az én családomból származtok. Ülj le ide mellém, idehívom összes tündéreimet, s amelyik legjobban meg fog tetszeni neked, az veled maradhat, amíg csak az én országomban leszel. A királynő csak egyet intett s huszonnégy tündérleány röppent be, habruhába öltözve, halk zene szólalt meg, s azok táncolni kezdtek olyan kedvesen, hogy Nepomuk nem tudott betelni a
gyönyörűséggel. Mikor vége volt a táncnak, oda ültek a királynő lábaihoz. Aztán harci riadó mellett fegyveres lovagok vágtattak be, utánuk törpék, akik mögött Ütő, az óriás, lépkedett büszkén, s mikor ott voltak, sebes körtáncba kezdtek. Mikor még egy csomó tündér, boszorkány, varázsló s vízitündér jött, egyszerre csak rózsaillatokkal telt meg a levegő, hárfahangok szólaltak meg s ím beröppen két fehér galamb, húznak egy fehér felleget, megállanak a királynő előtt, s kiszáll abból egy gyönyörű szőke leányka s leborul a királynő elébe. De a királynő felemelte a leányt, s így szólt Nepomukhoz:
- Itt vannak mind a tündéreim, Nepomuk, válaszd azt közülök, amelyik legjobban megtetszett neked. Nepomuk anélkül, hogy levette volna szemét a szőke leánykáról, elébe ment, meghajtotta magát, s így szólt a királynőhöz:
- Ezt a leányt választom, felséges királynőm.
A leányka kedvesen rámosolygott s olyan édes hangon, mint egy ezüst csengettyű, szólott Nepomukhoz:
- Gyere hát velem, s hogy tudd azt is, ki a vezetőd, megmondom, hogy az én nevem a Mesetündér.
Erre a kedves szóra felébredett Nepomuk. Erős sötétség borult még mindenre, pedig Nepomuk azt érezte, hogy régen reggelnek kellene lenni. Kiáltott Kikiriki után többször is, hangosan: senki se felelt szavára, de lassankint kezdett a nagy sötétség is oszladozni, az a nagy felhő, mely az egész völgyet betakarta, most kezdett apránkint szerteoszladozni a levegőben.
Kikiriki már kora reggel felébredt s leszaladt a patakhoz, jól megmosta magát a friss vízben, s akart visszamenni a gazdájához. Igen ám, ment volna, ha tudott volna. A nagy sötét felleg éppen elébe ereszkedett le, úgy hogy olyan sötétben tapogatózott, hogy eltévesztette az urához vezető utat. Kiabált eleget Kikiriki, de messze volt már akkor Nepomuktól! Nem vesztette el még se a bátorságát, hanem ment tovább s egyszer csakugyan kiért a sötét fellegből egy gyönyörű tisztásra. Hej, Istenem, tele volt az mindenféle gyümölcsfával, s csak úgy roskadoztak a fák ágai a nagy tehertől. Gondolta Kikiriki magában, hogy úgy se találja meg a
gazdáját, hát jobb lesz, ha most megreggelizik, úgy is korog már a gyomra. Nem is tanakodik sokat magában, felmászik egy almafára, jól megrázza, potyognak is az almák, ahogy csak tudnak. Aztán leugrik Kikiriki a fáról, mikor már elég alma piroslott a fűben, felvesz egyet, a legpirosabbat, legérettebbet, megdörgöli a kabátja szárnyával s jóízüen beleharap. No, ha beleharapott, el is dobta egy perc alatt az almát a kezéből, mintha soha ott se lett volna. Szinte belétörött a foga, mert kő volt az a gyönyörű piros alma. Jajgatott Kikiriki egy ideig, fogta a száját, de nem bírt ellentállani a pirosló almának, felvett még egyet, hátha az nem lesz kő. De megbánta bizony, mert az se volt jobb a másiknál. Szomorúan nézegette az almákat Kikiriki, s amint így szomorkodik, egyszerre csak előtte terem a gazdája, Nepomuk.
- Hát te reggelizel addig, amíg én kiabálok utánad, haszontalan? - szólt Nepomuk haragosan Kikirikihez.
Aztán, hogy meglátta a szép almákat a fűben, felvett egyet s belé akart harapni. Kikiriki megfogta a kezét s úgy könyörgött neki, hogy az Istenért, ne egyék belőle, ha csak nem akarja az összes fogait elhullatni. De Nepomuk olyan éhes volt, hogy mégis beleharapott, aztán jóízűen falatozott belőle, s mondta Kikirikinek:
- Mit beszélsz ilyen szamárságot, Kikiriki? Ennél jobb almát nem ettem még életemben. Kikiriki majd meghalt a csudálkozástól, úgy nézte a gazdáját, hogy majd kiesett a két szeme. Megint megpróbálkozott eggyel, beléharapott nagy félelemmel, de bizony szegény Kikiriki most sem járt jobban, mint előbb, az alma ismét kő volt.
- Ez gonosz varázslat! - kiáltotta sírva Kikiriki.
Mondotta Nepomuk:
- Én azt hiszem, édes Kikirikim, hogy nem varázslat ez, hanem ott vagyunk mi, ahová már én olyan régen vágyódtam, a Csudák országában.
- No, ha ebben a Csudák országában ilyen ennivalóra fogunk csak akadni, akkor köszönöm ezt
az utazást, - szólt Kikiriki szomorúan.
Nepomuk vígasztalta, ahogy tudta Kikirikit, hogy majd csak találnak valahol ennivalót, de Kikiriki már is olyan éhes volt, hogy a szeme zöld meg veres karikát hányt. Felkészültek hamar, hogy tovább menjenek, s alig lovagoltak egy órát, egyszerre egy óriási palota állott előttük. Hej, örült Nepomuk, mikor meglátta a várat.
- Nézd, Kikiriki, ez csak elvarázsolt vár lehet!
- Oh, Istenem, Istenem, - jajgatott szegény Kikiriki - hogy ha a vár el van varázsolva, akkor a tyúkok, libák, borjak is el vannak varázsolva, el minden ennivaló, s akkor ki tudja, mikor látunk megint ételt?
- Hogyha a vár el van varázsolva, - szólott Nepomuk boldogan - bizonyosan elvarázsolt emberek
is vannak benne. Talán egy öreg lovag s fiatal leánya, kik legalább háromszáz esztendeje várnak szabadítójukra.
De Kikiriki csak nevetett, s azt mondta Nepomuknak:
- No, ha az a fiatal leány már háromszáz éve vár a szabadítójára, akkor jó nagy ráncok lehetnek már arcocskáján. Nepomuk nem hallgatott Kikiriki csúfondáros beszédére, hanem gyorsan bevágtatott a palota
kapuján s Kikiriki is, bármint csóválgatta a fejét, mégis csak utána kocogott. Bátran átmentek a leeresztett hídon, keresztül lovagoltak a puszta udvaron s aztán beléptek a palotába. Rengeteg szobát keresztül-kasul jártak, de sehol egy teremtett lelket se találtak.
Végre egy óriási szobába értek, amely egy selyem kárpittal volt megosztva. Éppen el akarták húzni a függönyt, hadd lássák, mi van mögötte, de abban a szempillantásban eléugrik valahonnan egy ősz öreg ember, megfogja Nepomuk kezét s így szól hozzá:
- Ne nézzetek e mögé a függöny mögé. Rettenetes veszedelmet hozna reátok. Vigyázzatok!
- A veszedelmek nem rémítenek meg engem, ha tudom, hogy jót cselekedhetem, de mondd, hogy mi vár reánk? - mondotta Nepomuk. Az öreg meghajolt Nepomuk előtt s szólt:
- Elmondom ennek a várnak a történetét, hallgassátok meg. Kétszáz évvel ezelőtt egy hatalmas király lakott ebben a palotában. Nem volt boldogabb ember nála. Szorgalmas, jóságos felesége volt; nagy pompában, kényelemben élt, s volt egy gyönyörű leánykája, Izabella. Mikor ez a leányka tizenhét esztendős lett, pompás lakomát rendezett a király, folyt a dínomdánom. Egyszer csak megjelenik az udvaron egy nagy fekete kocsi, elébe két tüzet okádó fekete ló volt fogva, s a kocsiban egy összetöpörödött vén anyóka ült. Mellette összegubbaszkodva egy rettenetes szörny feküdt, melynek olyan feje volt, mint a fekete mén, s apró sárga
szeme úgy pislogott, mint a békáé. Megállt a kocsi a palota udvarán, nagy felhőbe borulva, mert a lovak úgy prüszköltek, hogy egész felleg vette körül a kocsit.
- Bent az asztalnál nagyban folyt az ebéd, először finom tyúklevest ettek, azután pisztrángot, harcsát, potykát, pecsenyéket, vadakat, utoljára fácánokat, libákat, kacsákat...
Itt egyszerre egy fájdalmas kiáltás zavarta meg az öreget beszédében, mert szegény Kikiriki, amint a finom ételeket hallotta egymásután, mozgatta a száját, csámcsogott, mintha ő is enne mindenből, de mikor az öreg a libákhoz, meg kacsákhoz ért, odakapott a gyomrához s bánatosan sóhajtotta:
- Istenem, ettől a sok ételtől megrontottam a gyomromat.
Nepomuk szigorú pillantást vetett rá a közbeszólásért s kérte az öreget, hogy folytassa tovább az elbeszélést. Az öreg folytatta:
- Mikor ebéd végére értek, felállt a király s felköszöntötte a leánykáját, aztán bejött tizenkét játszótársa Izabellának, hoztak egy nagy tükröt a kezükben. Azt jósolta egy tündér Izabella születésekor, hogy tizenhetedik születése napján meglátja ebben a tükörben azt a lovagot, akinek a felesége lesz. A tiszta kristályüvegben megpillantott Izabella egy szép lovagot, de nem is igen örvendezhetett neki, egyszer csak elfeketedett a tükör, sustorogni-morogni kezdett, sűrü vízsugár tört elő belőle, s egyszer csak előlépett belőle az a vén szipirtyó, meg a szörny, akik a fekete kocsin érkeztek. A szipirtyó rámutatott a szörnyre s azt mondta:
- Ime, ez lesz a férje leányotoknak.
Rémülten ugrott fel mindenki a helyéről, Izabella ijedten bújt édesanyjához, a lovagok kardot rántottak. De az öreg asszony nyugodtan beszélt tovább:
- Hogy azt is tudjátok, ki lesz a nászotok, hát megmondom nevemet. Én vagyok Vulkán, a varázslónő s ez az én egyetlen fiam, Fumeus. No, ideadjátok-e neki a leányotokat? A király nagyot ordított s ő is meg a lovagok is kardjukhoz kaptak. De helyükről egyik se tudott mozdulni. Megbabonázta őket a boszorkány.
- Takarodj ki a házamból, boszorkány, sohase lesz a leányom a tied! - mondta a király.
- Ez az utolsó szavad?
A lovag csak az ajtóra mutatott.
- No, jó. Ne hidd, hogy büntetlenül kergetsz ki engem házadból, megátkozlak, hogy mához egy évre, mikor az óra az egyet üti, váljon kővé minden, ami itt van, s addig, maradjon is kő, amíg csak a kakasok kukorékolása nem hallatszik a palotában. Ezzel gúnyosan felkacagott s ment le a fiával, beleült kocsijába és elvágtatott, mint a szél. Nepomuk hallgatagon várta a történet folytatását, de Kikiriki nem tudott uralkodni többé magán, hanem haragosan felkiáltott:
- No, ugyan jó, hogy elmentek innen, mert ha most itt látnám őket, mind egy falásig megenném őket.
- Nem lehetett volna kakasokat tartani a várban? - kérdezte Nepomuk.
- Azt is megpróbáltuk, - felelte az öreg - de hiába való volt minden. Amint csak a közelébe hozták a kastélynak a kakasokat, mindjárt lecsüggesztették a fejüket, s élve egy sem került az udvarra. Mikor elérkezett a nap, melyet a boszorkány megjósolt, mind egybegyűltek egy terembe a kastély emberei a király körül, egy óra felé óriási vihar támadt, egy villám becsapott a terembe, s egyszerre megkövesült minden, ami benne volt. Csak én, a kastély régi szelleme, maradtam épen. Kétszáz év mult el azóta, sok lovag jött már ide, mindegyiket óvtam, hogy ne tekintsen a függöny mögé, sokan nem fogadták meg szavaimat, s mind kővé is váltak. Kérlek, dicső lovag, ne menj oda, fogadd meg tanácsomat.
- Igazán olyan gyönyörű Izabella, mint ahogy mondod? - kérdé Nepomuk.
- Ó, - válaszolta a kastély szelleme - ő benne a jóság és a szépség egyesült.
- Nem bánom, akkor bátran neki fogok, hátha sikerül - - -
- Ha semmiképen nem akarsz hallgatni reám, nemes lovag, arra kérlek, legalább mondd meg neveteket, hadd tudjam, kik mentek ilyen fiatalon halálba. Nepomuk meghajtotta magát s mondta:
- Én gróf Toggenburg Nepomuk vagyok.
- Én pedig - szólt az apród - Kikiriki vagyok.
A kastély szelleme csodálkozva nézett rá, amint nevét hallotta, s olyan hangosan, ahogy csak tudta elkiáltotta magát: - Kikirikiiii! Erre a hangra hatalmas dörgés támadt, villám csapott be a terembe, a függöny magától széthúzódott, s Nepomuk meg Kikiriki csudálatos képet láttak maguk előtt.
Egy gyönyörű trónuson ült a király, mellette a felesége, s ennek vállaira hajolt a gyönyörű Izabella. A trón körül lovagok, apródok, leányok álltak és ültek, a trón előtt pedig egy kövér szakács állott, kezében pecsenyetál, s benne egy ropogósra sült liba. Mindnyájan olyanok voltak, mintha élnének, de egyik sem mozdult, kő volt mindegyik. A palota szelleme boldogan tekintett fel az égre s így szólt:
- Vége már Vulkána varázsának, megengedte Isten, hogy élő kakas nélkül is kakasszó hallatszék a várban. Az én munkám véget ért, megyek pihenni már. - Ezt mondta, s halkan, anélkül, hogy észrevették volna, eltűnt a teremből. Nepomuk Izabellát bámulta szerelmesen, Kikiriki pedig nem tudta szemét levenni a pecsenyés
tálról, végre erőt vett magán, s odaballagott a szakács elé. Próbálta kivenni kezéből a pecsenyés tálat, de bizony nem engedte a szakács. Olyan keményen tartotta kőkezében, hogy Kikiriki minden erőlködése kárbaveszett. Ekkor eszébe jutott, hátha még egyszer elkiáltaná a nevét, s arra megmozdulna a szakács. Csakugyan, el is rikkantja, amilyen hangosan csak tudja: Kikiriki!!
Hej, Istenem, lett erre mozgolódás! Legelőször Izabella nyitotta fel égszínkék szemét, s amint meglátta Nepomukot, elmosolyodott, megfogta a kezét s azt mondta neki:
- Te vagy az a lovag, akit születésnapomra a tükörben megláttam. Köszönöm, hogy felébresztettél hosszú álmaimból.
Nepomuk boldogan térdelt le Izabella elé, s csókolta kezét. Izabella aztán odament anyjához, apjához, homlokon csókolta őket, s erre mind a ketten felébredtek. Az öreg király megdörzsölte szemét, nagyot ásított, s köszönt:
- Szép jó reggelt kívánok!
Erre az egész udvar karban kiáltotta:
- Jó reggelt! Jó reggelt!
A király kinyújtotta összezsugorodott tagjait, aztán odalépett Nepomukhoz, megölelte s így szólott hozzá:
- Felébresztettél, nemes lovag, a rettenetes álomból minket, jutalmul neked adom a leányomat.
De mondd csak, ki az a bolondos arcú fickó itt melletted, aki folyton a gyomrát fogja?
Az apród mélyen meghajlott, s nem is várva Nepomuk válaszát, így szólt:
- Én vagyok a Kikiriki apród. Én vagyok az, akinek köszönhetitek felébredésteket, mert ha engem véletlenül Gáspárnak, Ágostonnak vagy Isten tudja minek hívnának, még kétszáz esztendeig alhattatok volna nyugodtan. Felséges királyom, én tegnap este óta egy falatot se ettem, olyan éhes vagyok, mint a farkas, kérlek hát, jutalmul adasd nekem azt a gyönyörű pirosra sült libapecsenyét, amit ott látok a szakács kezében.
Az öreg király bólintott:
- Legyen a tiéd, fiú, mi sem ettünk már kétszáz esztendő óta, s ugyancsak megéheztünk, menjünk hát az ebédlőbe. Nem kellett sokat biztatni a társaságot, megindultak mindnyájan, s a szakács egy perc alatt
olyan ebédet tálalt, hogy a király is megnyalta utána a száját, de még a királyné is. Másnap Kikirikinek indulni kellett haza, hogy az esküvőre hívja meg Nepomuk szüleit. A szakácsnak addig hízelgett, míg az tele rakta minden jóval a zsebeit, nehogy megint úgy megéhezzék, mint mikor jöttek. Mikor az esküvőnek vége volt, egy éjszaka Nepomuk ismét csudálatos álmot látott. Ott volt ismét a képzelet csuda országában, a Mese tündére állott előtte, s mosolyogva szólt hozzá:
- Isten áldjon meg, Nepomuk, most el kell hogy hagyjalak téged. Most rajtad áll, hogy ebből a szép meséből szép valóság is legyen. Légy mindég igazságos, bátor, szeresd embertársaidat, s akkor olyannak fogod az életet találni, mint a képzelet csudabirodalmát. Nepomuk úgy is élt Izabellával sok-sok éven keresztül, ahogy a Mese tündére kívánta. Talán még ma is él, ha meg nem halt.

Svájci népmese

Élt hajdanában egy szegény ember: sorsa mostoha volt, a balszerencse valósággal üldözte.

Rozoga kunyhója, melyben feleségével és öt gyermekével tengődött, meredek lejtőn állt, de olyan ferdén, hogy akármikor a fejükre omolhatott. A hitvány ólban egyetlen árva kecskéjük mekegett.

A falu pásztora minden reggel kihajtotta ezt a kecskét a jó füvű legelőre: de egy este a nyáj nélküle tért haza. A pásztor azt mondta, hogy biztosan a keselyű rabolta el.

Odalett az édes tejet adó, kedves jószág! A szegény ember, meg a felesége, a gyermekek sírtak-ríttak bánatukban.

- Hagyjátok már abba a sírást! - szólt az ember. - Hajnalban felmegyek a legelőre, s megkeresem a jó Muttlit!

Abbahagyták a sírást, és nyugovóra tértek.

A szegény ember még pitymallat és gyöngyharmat előtt nekivágott a hegyi útnak.

Benézett minden szakadékba, kotorékba, de a kecskét nem találta. Már alkonyodott. A sok járkálástól, kapaszkodástól elcsigázva, lepihent egy szikla tövében.

"Hol lehet az a kedves jószág? S vajon él-e még egyáltalán?" - tűnődött még egy darabig, aztán mély álomba merült.

Egyszerre csak látja, hogy egy zöld köpenykés, piros süveges manócska lopózkodik feléje, s madzagon kecskét húz maga után

Muttli volt, az bizony: de mi történt vele? Szőrén kagylók, csigahéjak csüngtek és csörögtek.

A manócska barátságosan mosolygott: lenből szőtt fehér kendőt terített eléje, rá pici fehér kecskesajtot tett, a mellé pedig egy csillogó kristálycsészét.

Az embert mély álmából szépen szóló csilingelés ébresztette. Fel sem pillantott még, mikor többször oldalba bökték. "Talán csak nem...?" - csillant benne a remény, s körülnézett.

Hát, csodák csodája: ott volt a kecske és ugrált, táncolt örömében, hogy csak úgy csilingelt rajta a sok-sok csigahéj meg kagyló. És a füvön ott fehérlett a kis lenkendő, közepén a sajt és a kristálycsésze, abban pedig friss kecsketej.

Éppen indult volna Muttlival haza, amikor a zöld köpenyes, piros süveges manócska előbukkant, s így szólt:

- Állj meg egy szóra, jóember!...A kagylókra, csigahéjakra és minden egyébre, ami a kecske szőrén csüng, jól vigyázz! Otthon mindjárt szedd le róla, kössed bele ebbe a fehér kendőbe, s hagyd éjjel az asztalon. Amit pedig reggel találsz benne, méresd meg, becsültesd fel, adj el belőle, amennyit akarsz, de a pénzzel jól gazdálkodj! A kendőt és a csészét őrizd meg, ne add oda senkinek! S még valami: akár otthon töltöd az éjszakát, akár odafent a kukoricásban, éjjelre a terítő s azon a csésze, tele friss tejszínnel, az asztalon legyen!

A manócska, mihelyt a hosszú mondókát befejezte, olyan gyorsan illant el, ahogy érkezett.

Az ember még akkor is azt hitte, hogy álmodik, amikor a kunyhó előtt ujjongva táncolta körül a jó Muttlit, s bukfencet hányt örömében az öt gyerek.

S aztán mindent úgy intézett, ahogy a manócska tanácsolta. Este a csigahéjakat, kagylókat leszedte a kecske szőréről, s a kendőbe kötötte.

Hát, reggel mit lát? Egytől egyig arany- és ezüstpénzzé változtak! Futott is kincsével mindjárt a falu legbölcsebb vénemberéhez. Az sokáig latolgatta, méricskélte, megmondta, mit ér, s az embert a városba küldte egy aranyműveshez.

Az aranyműves annyi pénzt adott érte, hogy bőven telt belőle szép házra, csűrre s egy darab jó kukoricaföldre. A jó Muttlinak pedig parádés ólat építtetett. Egyszóval felvitte az Isten a dolgát!

De azért arról, amit a manócskának ígért volt, soha meg nem feledkezett: a fehér kendőt minden este az asztalra terítette, s közepére, színültig friss tejszínnel, odatette a csészét.

Szerencséjével azonban nem dicsekedett, titkát megtartotta.

A szomszédok pedig, látván a szegény ember sorsának jobbra fordulását, gazdasága virágzását, összedugták a fejüket, s azt mondogatták:

- Szentül hiszem, szövetséget kötött a hegyi manóval!

Átdolgozta: Fazekas László