Svájci népmese
Élt hajdanában egy szegény ember: sorsa mostoha volt, a balszerencse valósággal üldözte.
Rozoga kunyhója, melyben feleségével és öt gyermekével tengődött, meredek lejtőn állt, de olyan ferdén, hogy akármikor a fejükre omolhatott. A hitvány ólban egyetlen árva kecskéjük mekegett.
A falu pásztora minden reggel kihajtotta ezt a kecskét a jó füvű legelőre: de egy este a nyáj nélküle tért haza. A pásztor azt mondta, hogy biztosan a keselyű rabolta el.
Odalett az édes tejet adó, kedves jószág! A szegény ember, meg a felesége, a gyermekek sírtak-ríttak bánatukban.
- Hagyjátok már abba a sírást! - szólt az ember. - Hajnalban felmegyek a legelőre, s megkeresem a jó Muttlit!
Abbahagyták a sírást, és nyugovóra tértek.
A szegény ember még pitymallat és gyöngyharmat előtt nekivágott a hegyi útnak.
Benézett minden szakadékba, kotorékba, de a kecskét nem találta. Már alkonyodott. A sok járkálástól, kapaszkodástól elcsigázva, lepihent egy szikla tövében.
"Hol lehet az a kedves jószág? S vajon él-e még egyáltalán?" - tűnődött még egy darabig, aztán mély álomba merült.
Egyszerre csak látja, hogy egy zöld köpenykés, piros süveges manócska lopózkodik feléje, s madzagon kecskét húz maga után
Muttli volt, az bizony: de mi történt vele? Szőrén kagylók, csigahéjak csüngtek és csörögtek.
A manócska barátságosan mosolygott: lenből szőtt fehér kendőt terített eléje, rá pici fehér kecskesajtot tett, a mellé pedig egy csillogó kristálycsészét.
Az embert mély álmából szépen szóló csilingelés ébresztette. Fel sem pillantott még, mikor többször oldalba bökték. "Talán csak nem...?" - csillant benne a remény, s körülnézett.
Hát, csodák csodája: ott volt a kecske és ugrált, táncolt örömében, hogy csak úgy csilingelt rajta a sok-sok csigahéj meg kagyló. És a füvön ott fehérlett a kis lenkendő, közepén a sajt és a kristálycsésze, abban pedig friss kecsketej.
Éppen indult volna Muttlival haza, amikor a zöld köpenyes, piros süveges manócska előbukkant, s így szólt:
- Állj meg egy szóra, jóember!...A kagylókra, csigahéjakra és minden egyébre, ami a kecske szőrén csüng, jól vigyázz! Otthon mindjárt szedd le róla, kössed bele ebbe a fehér kendőbe, s hagyd éjjel az asztalon. Amit pedig reggel találsz benne, méresd meg, becsültesd fel, adj el belőle, amennyit akarsz, de a pénzzel jól gazdálkodj! A kendőt és a csészét őrizd meg, ne add oda senkinek! S még valami: akár otthon töltöd az éjszakát, akár odafent a kukoricásban, éjjelre a terítő s azon a csésze, tele friss tejszínnel, az asztalon legyen!
A manócska, mihelyt a hosszú mondókát befejezte, olyan gyorsan illant el, ahogy érkezett.
Az ember még akkor is azt hitte, hogy álmodik, amikor a kunyhó előtt ujjongva táncolta körül a jó Muttlit, s bukfencet hányt örömében az öt gyerek.
S aztán mindent úgy intézett, ahogy a manócska tanácsolta. Este a csigahéjakat, kagylókat leszedte a kecske szőréről, s a kendőbe kötötte.
Hát, reggel mit lát? Egytől egyig arany- és ezüstpénzzé változtak! Futott is kincsével mindjárt a falu legbölcsebb vénemberéhez. Az sokáig latolgatta, méricskélte, megmondta, mit ér, s az embert a városba küldte egy aranyműveshez.
Az aranyműves annyi pénzt adott érte, hogy bőven telt belőle szép házra, csűrre s egy darab jó kukoricaföldre. A jó Muttlinak pedig parádés ólat építtetett. Egyszóval felvitte az Isten a dolgát!
De azért arról, amit a manócskának ígért volt, soha meg nem feledkezett: a fehér kendőt minden este az asztalra terítette, s közepére, színültig friss tejszínnel, odatette a csészét.
Szerencséjével azonban nem dicsekedett, titkát megtartotta.
A szomszédok pedig, látván a szegény ember sorsának jobbra fordulását, gazdasága virágzását, összedugták a fejüket, s azt mondogatták:
- Szentül hiszem, szövetséget kötött a hegyi manóval!
Átdolgozta: Fazekas László
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése