Üzemeltető: Blogger.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mai mesék. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mai mesék. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. április 12., csütörtök

Circur és Peziza

Isaac Bashevis Singer  (1902. 11. 21.–1991. július 24.) Nobel-díjas Jiddis író.


A kályha meg a fal közötti sötét résben, ahol a háziasszony a seprűt, a lapátot, a sulykolót tartja, élt egy Peziza nevű árva koboldlányka.
Egyetlen barátja volt széles e világon, Circur, a tücsök. Ő is a kályha mögött lakott, két tégla között a hasadékban. Koboldok megélnek eleség nélkül, de hogy Circur mivel táplálkozott, az már valóságos rejtély. Talán beérte a frissen sült kenyér illatával, egy szem liszttel, amit a léghuzat sodort arra, egy csepp nedvességgel, amit a levegő hordozott. Akárhogyan is, Circur sohasem panaszolta Pezizának, hogy éhes vagy szomjas volna. Egész nap szunyókált. Este bezzeg annál éberebben ciripelte meséit, sokszor akár egész éjszakán át.
     Peziza nem ismerte édesapját, a Lantuch nevű koboldot. Édesanyja, Pastida, jómódú család leánya volt, és beleszeretett Lantuchba. Sokat mesélt Pezizának a kályhán túli világról, meg a rokonaikról, az ördögfiakról, lidércekről, manókról, akik mind kisebb-nagyobb kópéságokat művelnek. Ám ha a kobold egész életét a kályha mögött tölti, édeskeveset tud a világ soráról, és Peziza ugyancsak kíváncsi teremtés volt – ezt a tulajdonságát alkalmasint szüleitől örökölte.
Míg Circur végtelen meséit cirpelte, Peziza koboldkalandokról álmodott.
Peziza néha megkérdezte Circurt, milyen is a külvilág, amire barátja így felelt:
-          Anyámtól tudom, hogy odakint csupa bú és baj minden. Hideg szél fúj, gonosz teremtmények falják fel egymást.
-          Akkor is szívesen megnézném. – mondta sóvárogva Peziza -, hogy mit művelnek odakint az ördögfiak.
És a sors pontosan ezt tartogatta a számára.
  Egy nap hatalmas kalapálás-kopácsolás támadt. Megremegett a kályha, hullott a törmelék. Peziza rémülten röpdösött ide-oda. A házigazda elhatározta, hogy átrakatja a kályhát. Egész nap folytatódott az éktelen lárma, és a két barát szorosan összebújt egészen estéig. Amikor a falnak is kihullott egy darabja, Circur felkiáltott:
-          Ha ki nem szabadulunk, végünk lesz!
Találtak egy repedést, amelyik kivezetett a külvilágba. Kimásztak, és a ház udvarán találták magukat. Fák, bokrok között álltak a zöld gyepen. Peziza is, Circur is életében először jutott ki a szabad ég alá.
      De gyönyörű is a külvilág! Végtelen ég, rajta hold és csillagok!
Harmat telepedett mindenre. Ezernyi tücsök cirpelt. Szakasztott úgy húzták, ahogyan Circur.
-          Lyukat ások magamnak – mondta Circur -, mert ha felkel a nap, nem maradhatok idekint.
-          Engem is óva intett anyám a naptól – bólintott Peziza.
-          Csakhogy nekem nemigen alkalmas búvóhely a földbe ásott lyuk. Amott látok egy odvas fát. Napközben majd ott időzöm.
-          Az a legfontosabb, hogy ne veszítsük el egymást – jelentette ki Circur. – A fád gyökerei mellett ások magamnak lyukat.
És haladéktalanul neki is látott. Munka közben így szólt Pezizához:
-          Amíg nyár van, nem is olyan veszedelmes a külvilág. De a tél keserves a tücsöknek. Hideg van, és valami hó nevű dolog lepi a földet. Kevés tücsök éli túl a telet.
-          Nem haragszol, ha egy kicsit körülnézek, amíg dolgozol? – kérdezte Peziza.
-          El fogsz tévedni.
-          Nem szállok messzire. Megismerem ezt a fát. Magasabb, mint a többi.
Circur figyelmeztette Pezizát, ne kóboroljon el nagyon.
A kíváncsi Pezizának azonban még nem volt kedve megtelepedni az odújában.
Fűtötte a vágy, hogy megismerje maga körül azt a sok-sok új dolgot.
Elröppent, és egy tetőre szállt. Nem is sejtettem, hogy ilyen jól tudok repülni, gondolta. Egyszer csak meghallotta, hogy valaki szólítja. A hang irányába nézett, és meglátott egy szélkakason kapaszkodó koboldot. Peziza ugyan más koboldot nem ismert, mint az édesanyját, de első pillantásra tudta, hogy ez a kobold fiú.
Két pár szárnya volt és áttetsző szarva.
-          Mi a neved? – kérdezte a koboldfiú.
Pezizának meglepetésében egy pillanatra elakadt a szava.
-          Peziza – szólalt meg végül.
-          Peziza? Az enyém meg Paziz.
-          Igazán? Nem viccelsz?
-    Miért viccelnék? Így hívnak. Talán rokonok vagyunk. Gyere, repüljünk.
Paziz leszökkent a szélkakasról, és a tetőn át Pezizához bukfencezett. Elrugaszkodott, Peziza meg szállt utána, és maga is csodálkozott, hogy nem fél.
Árnyalakok népesítették be az éjszakát: lidércek, manók, koboldok. Az egyik a kéményen táncolt, a másik az ereszcsatornán szánkázott, a harmadik a szélkakast használta körhintának, a negyedik egy lámpaoszlopra kapaszkodott. Paziz olyan sebesen szállt, hogy Peziza beleszédült, de nem maradt le mellőle.
Rétek, erdők, folyók, tavak, tanyák, városok maradtak el alattuk.
És röptükben Paziz várromokról, rozoga szélmalmokról, elhagyatott házakról mesélt.
Hogy mekkora a világ! Hogy milyen különös az éjszaka! Milyen végtelen az országút!                     
Peziza úgy érezte, örökké bírna szállni – de tudta, hogyha a kakas kukorékol és felkel a nap, a koboldnak el kell rejtőznie. Meg aztán már Circur is hiányzott.
-          Hol vagyunk? – kérdezte. – Remélem, meg fogom ismerni a fámat.
-          Van itt fa épp elég – jegyezte meg Paziz.
-          Igen, de vár rám Circur barátom, a tücsök.
-          Miféle barátság ez? Egy kobold meg egy tücsök?
-          Mindig együtt voltunk. Nem is tudnék nélküle élni – felelte Peziza.
-          Hát jó. Visszaviszlek oda, ahonnan indultunk.
Egész idő alatt igen sebesen szálltak, de hazafelé még annál is sebesebben.
Peziza álmában sem képzelte, hogy létezik ilyen okos, ilyen bátor kobold, mint Paziz.
Ő bezzeg nem a kályha meg a fal között, egy sötét résben töltötte az életét!
Mindennap máshol hajtja a fejét nyugovóra. Éjszaka pedig arra kóborol, amerre a kedve tartja. Sok barátja van mindenfelé.
     Végre megpillantották a tetőt, amelyen korábban találkoztak, és Peziza ráismert a közeli fára. Mekkora volt azonban a meglepetése, amikor földet érve azt látta, hogy Circur nincs egyedül! Egy másik tücsök volt vele. Circur is társra talált, és az új tücsök segített megásnia az otthonát.
-          Hol voltál? – kiáltott oda Circur, amikor megpillantotta Pezizát. – Már attól féltem, hogy eltévedtél.
-          Paziz nélkül nem is találtam volna vissza – felelte Peziza, és bemutatta új barátját Circurnak.
-          Mint látod, én is barátra találtam – cirpelte udvariasan Circur. – Grillida a neve.
A sors gyakran tartogat meglepetéseket. Amikor Peziza és Circur kénytelen volt elhagyni kályha mögötti otthonát, bizonyosak voltak benne, hogy közel a vég.
De a magasabb hatalmak másként intézték. Balsors helyett Peziza Pazizra lelt, Circur pedig Grillidára.
A párok csakhamar annyira megszerették egymást, hogy elválaszthatatlanok lettek, és hamarosan meg is esküdött ki-ki a párjával – már kobold-, illetve tücsökszokás szerint.
      Amíg tartott a nyár, mind élvezték a külvilágot. Paziz és Peziza éjszakánként messze szállt, eljutottak egészen Lublin városáig. Circur és Grillida pedig mesékkel szórakoztatták egymást. Nappal a tücskök a megásott kis fészkükben pihentek, a koboldok meg a faodújukban.
      Csakhogy az éjszakák egyre hűvösebbek lettek. Pára szállt fel a folyóról.
Ki-kihagyott a békabrekegés. Tücsökszó is ritkábban hallatszott. Circur és Grillida összebújva melengették egymást. Néha esett, villámlott, dörgött éjszaka.
Paziz és Peziza nem sínylette meg a hideget, de megvolt nekik is a maguk gondja.
Először is szívükből szánták tücsök barátaikat. Meg aztán a fa, amelyben laktak, nem volt messze a zsinagógától, és mindennap megzavarta őket a kosszarv hangos tülkölése. Köztudomású, hogy a koboldnép retteg a kosszarv hangjától.
Ahányszor Peziza meghallotta a kürtszót, minden ízében megremegett, és sírva fakadt.
       Egy este Peziza észrevette, hogy a hajdani kályhájukhoz vezető kémény füstöt ereget. Átrakták és újra fűtik a kályhát! A négy jó barát összeült tanácskozni, és elhatározták, hogy télre beköltöznek a kályha mögé. Peziza és Paziz könnyen beröppenhet egy nyitott ablakon vagy a kéményen, ha épp nem fűtötték be a kályhát.
Hanem Circur és Grillida számára annál hosszabbnak, nehezebbnek ígérkezett az utazás. De végül is a koboldok segítségével a tücsökpár is betalált a kályha meg a fal közötti régi jó kis résbe.
      Rövidebbek lettek a napok, hosszabbak az éjszakák. Odakint esett, havazott.
Megjött a fagy, de a kályha mögött sötét volt és meleg, és kenyér, sütemény, szombati felfújt illata szállt. A háziak gyakran pirítottak kenyeret, és almát is sütöttek.
Kint a konyhában a háziasszony meg a leányai csirkét kopasztottak, és kísértethistóriákkal, manókról, lidércekről szóló mesékkel mulattatták egymást.
Peziza meg Circur olyan sokáig élt a ház népe között, hogy megtanulták az emberek nyelvét. És azt is régen észrevették, hogy akárcsak a tücskök meg a koboldok, az emberi lények is szeretetről és boldogságról álmodoznak.
      Circur és Grillida soha többé nem hagyta el a fészkét, de Paziz meg Peziza gyakran felröppent a kéményen át a szabad ég alá, és élvezték a külvilág kalandjait.
Ahányszor hazatértek, új meg új meséket hoztak az otthonülőknek.
Némelyik vidám volt és pajkos, más ördögi és rémisztő, de  a tücsköknek egyformán tetszett valamennyi, és Circurnak bőségesen volt miről cirpelnie Grillidával a hosszú téli éjszakákon.

2011. augusztus 26., péntek

Utazás a fák országába

Jean-Marie Gustave Le Clézio (Született: Nizza, 1940. április 13.) francia regényíró

  Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Unatkozott. Utazni szeretett volna, el valahová, fel az égbe, ki a tengerre, vagy a láthatáron is túlra. De hogyan? A kisfiúnak nem volt se hajója, se autója, se vonata, se semmije. Mit volt mit tennie, maradt hát, és unatkozott. Hanem egy szép napon az jutott az eszébe: útra kelni éppenséggel szárny vagy úszóalkalmatosság nélkül is lehet talán. Így támadt az az ötlete, hogy a fák országába megy. Nem hirtelen ötlet volt ez amúgy. Régóta járta az erdőt, és sokszor fogta már el mindenféle furcsa érzés, mintha szólongatnák őt a fák, vagy mintha mozognának; egyik nap erre indult, másik nap meg arra, és mindig úgy érezte, hogy elmozdulnak. Ránézésre persze nagyon is mozdulatlannak látszanak. Állnak a földben ágas-bogasan, szél borzolta ezernyi levelükkel.

      De ez csak látszat: így akarják elhitetni, hogy ők mindig-mindig ugyanott maradnak. Hogy békésen és szelíden kapaszkodnak erős gyökereikkel a fekete földbe. Aki futólag pillant rájuk, azt hiszi, hogy semmit sem akarnak, hogy nincs mondanivalójuk.
A kisfiú azonban tudta, hogy ez nem igaz. A fák nem mozdulatlanok. Évszázados, súlyos álomba merülten mintha aludnának, igen. Mintha nem gondolnának semmire.
A kisfiú ellenben jól tudta, hogy a fák nem alszanak. Csak éppen vadak és ijedősek egy kissé, és ha észreveszik, hogy ember közelít, gyökereiket megfeszítve, halottnak tettetik magukat. Valahogy úgy, ahogy a kagyló tapad rá apálykor a rücskös sziklafalra, ha emberléptek zaját hallja. A fákat meg kell szelídíteni.

Útra kelni ráért még a kisfiú, játékból nekifogott hát fákat szelídíteni. Beballagott szépen az erdőbe, vigyázva, nehogy túl nagy zajt csapjon.
Egy tisztás közepén pedig leült, és várt. Időnként halkan füttyentett, mert a fák szeretik a füttyszót. Sosem ijednek meg a madaraktól, vagy a tücsköktől, tetszik nekik a fütyülés.
Fütyült hát a kisfiú, és engedett is a fák gyökérzetének szorítása. Ágaikat ernyőformán kissé széjjelebb nyitották, a gyökereikkel pedig nyújtózkodni kezdtek; némelyik
lassan-lassan még elő is bukkant a föld alól, ami fura volt, mert a fagyökér mindig fehér marad, nem sötétíti a nap és a fény, mint az ágakat. Gyökereiket és ágaikat nyújtóztatták a fák, s ahogy nyújtóztatták, egyszer csak különös zaj hallatszott, valami ásítás féle hang morajlott elő mindenünnen az erdőből. Különösen nagyot ásítottak, hatalmasakat sóhajtva hozzá, a tölgyek. A nyárfák kevésbé hangosan, pihegve ásítottak, akárcsak a fenyők. A fák tövében libbent egyet, meghullámzott a haraszt, de nem ám a szél miatt.
Aki nem tudja megszelídíteni a fákat, az azt hiszi, néma az erdő. De ha füttyentesz, és jól fütyülsz, ahogy a madarak, akkor meg fogod hallani a fák hangját.
Először ezt az ásítozást, ezt a pihegést hallod. Azután másféle zajok is megütik a füledet.
Súlyos dobbanásokat hallasz, mintha szív dobogna valahol lent a föld alatt. Azután meg pattogást, nyúló ágak, rezdülő lombok, egyenesedő faderekak recsegés-ropogását.
Mindenekelőtt pedig füttyögést, merthogy válaszolnak neked a fák. Ilyen a beszédük.
Ha nem figyelsz, azt hihetnéd, madárfüttyöt hallasz. Nagyon hasonló hang ez, meg kell adni. És mégsem a madarak fütyülnek, hanem a fák.A kisfiú kifigyelte, melyik fának milyen a füttye.

A nagyon nagy fák mélyen, hosszan fütyülnek, huhogósan, a föld is beleremeg.
A kicsike fák meg finoman dudorásznak és fütyörésznek megállás nélkül; icipicit még fárasztó is, ahogy csak mondják-mondják sipítozva a magukét. Aki nem ért a fák nyelvén, azt hiszi, mind csupa fülemüle és sármány, de a kisfiú tudta, hogy rezgő nyárak, akácok, vékony törzsű ilyen-olyan fák hangjai ezek.
      Jó mulatság volt effajta fütyörészéssel szelídítgetnie a fákat. Előbb-utóbb mind megszólalnak, és csuda jó hallgatni, ahogy fütyülve és ásítozva egymás szavába vágnak.
Az is jó még a fák országában annak, aki már megszelídítette őket, hogy tudni lehet: látják a fák az embert. Van, aki szerint a fák vakok, süketek és némák. De ez nem igaz.
Nincs beszédesebb lény a fánál, ha megszelídítették. És szemük is van, levelenként egy-egy. Csak épp nem tud róla senki.
A fák félénkek egy kissé, és ezért általában szemlehunyva tűrik, ha ember közelít.
A kisfiú azonban, aki a fák országába készült, apránként rávette őket, hogy nyissák ki a szemüket. Halkan-halkan elfüttyentette magát, csak úgy, dallam nélkül, egy –két hangocskányit, leheletfinoman, mint a fák. És látta is már, hogy az izgő-mozgó levélkéken szemek nyiladoznak egymás után, szép lassan, ahogy a csiga szeme.
Mindenféle színű szemek, feketék, sárgák, rózsaszínek, sötétkékek és szürkéskékek.
Mind a kisfiút nézik, ahogy ott ül a tisztás közepén, és ez jó érzés, mert nagyon szelíd
a nézésük.
      A fák persze nem mind egyformák. Ott a tölgy ( őt Hudhudhudhudnak hívják ), ő
komoly fa. Olyan merően néz, hogy szinte ijesztő. Mindenféle komoly dolgok járnak folyton az eszében. Ő csillagokat fürkész vég nélkül éjjelente. Tudja minden csillagkép nevét, és szigorúan szemléli a holdváltozásokat.
Meg ott a nyírfa, neki nagyon bonyolult neve van: úgy hívják, hogy Phuiii Wooo Woooit Tihuit, mindene a móka. Nagyon szereti a napfényt, és játékosan a többiek szemébe villogtatja. Na, ő aztán nem komoly. És van ott egy tekintélyes juhar is, őt Whootnak hívják. Vénséges vén fa, tőből kétfelé válik a törzse. Többször belecsapott a villám, szereti is mesélni a többieknek, hogy hogyan történt. És van sok-sok más fa is, a kisfiú nem is tudja pontosan, mifélék: a cédrus, a kőris, a paratölgy, a babér, a szikomor,a nyár, a fűz, a borsfa, a mogyoró. Megvannak mind az erdőben, összezsúfolódva  fecserésznek megállás nélkül. Sok a komor, karcsú fenyő is. Ők nem sokat beszélnek,kissé hallgatagok, akárcsak a tiszafák. De őrzik az erdőt. Ha közelít valaki, szaporán megsuhogtatják a tűleveleiket, mintha az eső eredne el.
     A fák olyankor azonmód elhallgatnak, és haptákba vágják magukat. A sok szemüket
mind lehunyják, és megfeszítik az ágaikat, és halottnak tettetik magukat.

De miután a fütyörészésével megszelídítette a kisfiú a fákat, már nyugodtan sétálgathatott az erdőben, és csupa zöld szemmel nézték őt a fák mindannyian, ő pedig hallgatta, mit fecsegnek. Ilyenek a fák, folyton beszélnek. Alszanak egy kicsit, aztán felébrednek, és mondják-mondják. Fameséket mesélnek, se füle, se farka történeteket, nem embernek szólókat. Az esőről és a szép időről, a viharról, arról, hogy mi hír az erdő túlvégén. A nyírek és a rezgő nyárfák szüntelenül, már-már fülhasogató füttyöngéssel mondják a magukét. És libegtetik hozzá a rengeteg levelüket. A nyárfák is nagyon szószátyárak.
      A legszűkszavúbbak persze a tölgyek és a tekintélyes juhar. Furcsa öblös hangjuk van, és kétszáz éves történeteket mesélnek. A fenyő és a tiszafa bánatos, akárcsak a szomorúfűz. A mogyorócserje, a diófa, a gesztenye kemény, rossz a jellemük.
Néha feldühödnek, recsegve-ropogva hangoskodnak.

A kisfiú szívesen beszélget az öreg tölggyel. Megkérdi tőle füttyszóval:
    - Hogy hívnak?
    -    Tuoootu vagyok – feleli a tölgy.
    -    Az erdő királya? – kérdi a kisfiú.
    -     Nem. Az erdő királya innen nagyon messze, a hegy túloldalán lakik. De ő is tölgy, olyan, mint én.
    -    Őneki mi a neve?
Az öreg tölgy egy pillanatra eltöpreng. Belerecsegnek az ágai, ha töpreng.
-     Úgy szoktuk nevezni: Wootooyoo, ami a mi nyelvünkön azt jelenti, hogy Őfelsége.
-     Jó öreg lehet – mondja a kisfiú.
-     Mi az, hogy! Öreg volt ő már a születésemkor, háromezer éve is.
Nagyon tiszteli a kisfiú az öreg tölgyet.
-     Jó lehet ilyen öregkort megérni.
-      Igen, sok mindent megtanulunk így – mondja a tölgy.
-      Lehet, hogy egy szép napon te leszel az erdő királya - mondja a kisfiú.
Az öreg tölgy büszkén kihúzza magát egy csöppet.
-      Ki tudja? Ha nem csap belém a villám, igen, még az is lehet…
-      És a nyárfák? Belőlük nem lehet király?
Gúnyosan felkacag az öreg tölgy.
-      Belőlük? – füttyenti. – Ők csak fecserésznek, akár a madarak. Gyufaskatulyában fogják végezni mind.
Szomorkásan hallgatja ezt a kisfiú, mert szereti a nyárfákat. Búcsút vesz az öreg tölgytől, és továbbindul az erdőben.
Halkan fütyörészve lépdel, hogy tudják a fák: ő az. Megérkezik egy másik tisztásra, ahol sok az egészen fiatal fa, a világoszöld fenyő és eukaliptusz.
Köszöntik is mindjárt, vidám füttyszóval üdvözlik;
-      Hihuit! – merthogy így, azaz kicsi embernek nevezik őt.
-      Jössz ma este táncolni?
Majd megpróbálja, mondja a kisfiú. Titokban el fog osonni hazulról, ha már mindenki alszik.
Beesteledik, és a kisfiú vissza is tér az erdőbe. Egy csöppet sem fél, hiszen barátai a fák.
Az ég kéken sötétlik, a telihold fényesen ragyog. A tisztáshoz érve zeneszót hall.
Fütyülnek, közös nótát fújnak itt a fák. Mind nagyon fiatalok.
Az öreg tölgyek és a tekintélyes juhar a széleken őrködik. Van úgy, hogy vadorzók hatolnak az erdőbe, s a juhar olyankor bagolyként huhogva kell hogy figyelmeztesse a többieket.
Dalolnak a fiatal fák, és körtáncot lejtenek a tisztáson. A fa ugyanúgy táncol, ahogy az ember, csak nagyon lassan. Hajlongva csusszan a gyökerein, és azt kiáltja:
-          Tiuutoo tiuutiuutoo!
Aztán lassan fordul egyet, összeüti ágait a szomszédéival, és már kanyarodik is az ellenkező irányba. Ráérősen csinálják, kecsesen lejtik. Nagyon furcsa látvány.
A kisfiú rácsodálkozik a kecses táncot lejtő fákra, majd beáll közéjük.
    Karba font kézzel forog lassan erre meg arra, egy fiatal cédrussal ropja, akkorával éppen, mint ő maga. Valahányszor fordul egyet, a karját szétcsapva megérinti a cédrus ágait, és nevet. A tánc sokáig eltart. A fák egyszerre énekelnek, hol jó magasan, hol jó mélyen zengetik – „tuut-tut-tut-tut-tuuuut! – a talpalávalót. Az egymásnak csapódó ágak ütemére vidám muzsika kerekedik ebből, a táncoló fák muzsikája.
Különösen a vénséges fák csapják össze jó erősen az ágaikat, ez pedig akkorákat szól, hogy nagy messze visszhangzik tőle az erdő. Jól érzik magukat, megfeledkeznek róla, hogy vénséges fák lévén száz meg száz évekig egy helyben kell állniuk; firegnek-forognak lassan a gyökereiken, és porzik a föld, és valahányszor összeütik az ágaikat, por- és avarfelhők kerekednek. Járja égi útját a hold, a fák pedig táncolnak, amíg csak járja.
Aztán az erdő túlvégén eltűnik, és a fák is bevégzik a táncot. Elfáradtak.
A kisfiú is elfáradt, de jól érzi magát. A fák újra elfoglalják erdei helyüket. Összébb húzzák egy kissé ágaikat, a tölgyek pedig hatalmas füttyszóval kiáltják belé széltől szélig az erdőbe:
    -     Ideje aludni!
És lehunyogatják akkor a sok szemüket egymás után minden levelükön, és elalszanak.
A kisfiú is álmos. Elnyúlik a mohaszőnyegen, a tisztás közepén, és lehunyja ő is a szemét. Langyos és lágy a levegő, mert a fák kimelegedtek a tánctól.
A kisfiú jó sokáig, pirkadatig, harmathullásig alszik, az öreg tölgy egész éjjel vigyázza az álmát.

Template by:
Free Blog Templates