Ukrán népmese

Egyszer réges-régen, amikor még a Föld is visszafelé forgott, egy óriási sárkány megtámadott egy falut, elpusztította az összes embert, csak egyetlenegy öreg bácsikát hagyott életben.
– No, holnap veled is végzek, reggelire éppen elég leszel nekem – mondta a sárkány az öregembernek.
Estére egy szegény legény vetődött be a faluba, betért az öregemberhez, és megkérte: adjon neki éjjeli szállást.
– Tán meguntad az életedet? – kérdi az öreg.
– Már miért untam volna meg? – válaszolja a legény.
Az öregember elmondta neki, hogy egy sárkány felfalta a falu népét, csak őt hagyta meg holnap reggelire.
– Ne féljen semmit, öregapám, nem hagyom én, hogy a sárkány kendet is megegye!
Megérkezik reggel a sárkány, látja, hogy ott van a fiú is.
– Ez már igen! – mondja elégedetten a sárkány. – Egyet hagytam, és kettőt találok.
– Vigyázz, meg ne fulladj, ha belém harapsz! – szólt a fiú.
A sárkány végigmérte tányérszemével a szegény legényt.
– Miért, talán te erősebb vagy, mint én?
– Majd meglátjuk.
– Na, hadd lám, milyen erős vagy! Ide nézz… – Ezzel a sárkány fogott egy követ, és úgy összemorzsolta tenyerében, hogy finom homok lett belőle.
– Hát még ez is valami? – mondja a fiú. – Úgy nyomd össze, hogy víz folyjon belőle.
Azzal fogta magát, hozott a konyhából egy túrós zacskót, markába vette, megnyomta, és máris folyt belőle a savó.
– Így nyomd össze – mondta a fiú.
– No, menjünk – mondta ekkor a sárkány. Társamnak fogadlak.
El is indultak.
– Hogy hívnak? – kérdi a sárkány.
– Verekedős Ivánnak – válaszolja a legény.
A sárkány már félni kezdett tőle: „Még engem is megver” – gondolja magában.
Elérkezett az ebédidő, ekkor így szól a sárkány:
– Eredj csak, öcsém, hozzál egy ökröt a csordából, ideje, hogy megebédeljünk.
Elment a fiú, de nem bírt volna az még egy ökörlábat sem elhozni. Végigjárta a sárkány ökörcsordáját, és egy csomóba kötötte az összes ökör farkát. Várt, várt rá a sárkány, aztán elvesztette türelmét, és elindult a fiú után.
– Hát te mit csinálsz, öcsém?
– Gondoltam, miért hordjam neked egyenként ezeket az ökröket, inkább összekötöm őket, és elviszem egyszerre.
– Ejnye, már mit ki nem találsz – mondta a sárkány dühösen, azzal fogott egy ökröt, s lenyúzta a bőrét. Az ökörbőrt odanyújtotta a fiúnak.
– Eredj csak, merítsd teli vízzel ezt a bőrt.
Elindult a fiú, majd megszakadt, alig bírta elhúzni a bőrt a kútig, ott aztán leengedte, de kiemelni már nem volt ereje. Fogta magát, faragott egy kis faásót, és nekilátott körülásni a kutat. Jön a sárkány nagy dühösen.
– Hát te mit csinálsz?
–Ki akarom ásni ezt az egész kutat, hogy elvigyem neked, legalább nem lesz vízre gondunk.
„Az ördög vigyen el!” – mondja magában a sárkány. Igen megijedt a fiú erejétől. Telimerítette az ökörbőrt, és hazavitte egyedül.
– Eredj, öcsém – mondja Ivánnak –, tépjél ki az erdőben egy tölgyet, és hozd haza, hogy megfőzzük az ebédet.
– Mit fogok én eggyel bajlódni! Mondanád, hogy hozzak vagy húszat, az még hagyján. – Aztán úgy tett, mint aki haragszik, nem szólt egy szót sem, és nem kelt fel a helyéről. A sárkány megfőzte az ebédet, leült enni, de a fiú továbbra is csak duzzogott, nem nyúlt az ételhez. Félt, hogyha a sárkány meglátja, milyen keveset esik, megtudja, hogy nincs is olyan félelmetes ereje. Mikor már csak egy kevés maradt az ökörből, leült, és egykettőre bekapta a maradékot.
– Hát ez igen kevés volt – mondja, miután jóllakott.
– Ha kevés – szólt a sárkány –, akkor menjünk el most anyámhoz, főz ő nekünk finom barátfülét.
– Nem bánom, menjünk – mondja a fiú, de magában ezt gondolja: „Na, most már végképp elvesztem.”
Nekiláttak az evésnek – vagy húsz hordó barátfülét rakott elébük a sárkány anyja. A sárkány csak tömte magába, a fiú pedig a kebelébe meg a nadrágjába dugdosta a sok barátfülét. Telitömte a ruháját egész pattanásig. Mikor aztán jóllaktak, így szólt a sárkány:
– Menjünk egy kicsit hemperegni a kövekre.
– Nem bánom, menjünk – mondja Iván.
Hemperegni kezd a sárkány, csak úgy szikráznak belé a nagy vörös kövek.
– Még ez is valami? – mondja a fiú. – Úgy hemperegjél, hogy víz folyjon a kövekből.
Ezzel lefeküdt a kövekre, jól odanyomta magát, és a ruhájába dugott sok barátfüléből csurogni kezdett a lekvár.
– Ezt tedd meg, akkor elhiszem, hogy erős vagy!
A sárkány végképp megijedt Verekedős Ivántól, de mg egy próbát akart tenni:
– Próbáljuk ki, melyikünk füttyent nagyobbat!
– Próbáljuk, nem bánom.
Füttyentett a sárkány akkorát, hogy a fák is meghajlottak belé.
„No – gondolja Verekedős Iván –, most aztán mit tegyek?” Éppen egy vasdarab hevert előtte a földön. Észrevette Iván a vasdarabot, és így szólt a sárkányhoz:
– Hunyd be jól a szemed, mert ha én füttyentek egyet, kiugrik a helyéből.
Behunyta a sárkány a szemét, Iván pedig jót húzott a sárkány homlokára a vasdarabbal, egész beleremegett a nagy szörnyeteg.
– Igazad volt, öcsém – mondja a sárkány –, valóban majd kiugrott a szemem! – De most már nem mert tovább Ivánnal egyedül maradni, épített a fiúnak egy házat a domboldalon, hadd éljen ott magának, és megtanácskozta anyjával, hogyan szabadulhatnának meg ettől az erős fiútól.
– Égessük el – mondta a sárkány anyja.
De a fiú kihallgatta a beszélgetésüket, és éjszakára megbújt az erdőben. Amikor már leégett a ház, előjött, megállt az üszkök előtt, és kezdte lerázni magáról a pernyét, mintha csak most bújt volna elő a leégett ház alól.
Látta ezt a sárkány.
– Hát te még élsz? – kérdi csodálkozva.
– Élek, már hogyne élnék, csak az éjszaka úgy éreztem, mintha megcsípett volna egy bolha.
„No – gondolja a sárkány –, jobb lesz ettől inkább elmenekülni!” Ezzel uzsgyi, az anyjával együtt elrepült abból az országból, és többé vissza se tért.

Barcsó Tibor fordítása

 Ukrán népmese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény paraszt, nyelve, mint a haraszt. Felesége is volt meg három gyereke, két fia és egy szépséges leánya.   

      Történt egyszer, hogy az apjuk elküldte a fiúkat a mezőre szántani.

A fiúk így szóltak:

-          Jó atyánk, estig megéhezünk. Ki hoz majd ebédet nekünk?

-          Elküldöm Olenka leányomat, ő visz majd nektek enni – feleli az apjuk.

-          De ki mutatja meg nekem az utat? – kérdi Olenka. – Én nem tudom, merre fogtok szántani!

-          Könnyebben megtalálod az utat – feleli a két bátyja. – Útközben botot faragunk, a forgácsot meg elszórjuk, így könnyen megtalálsz bennünket.

A két fiútestvér kiment dolgozni a mezőre.

Eljött az ebéd ideje. Az apa meg az anya két fazekat adott Olenkának – az egyikben borscs volt, a másikban haluska -, s elküldték leányukat a mezőre.

      Csakhogy a mezőtől nem messze egy félelmetes sárkány lakott. Ennek a sárkánynak már régen megtetszett Olenka, már régen gondolt arra, hogy elrabolja, de eddig nem sikerült neki.

      Most, hogy meghallotta, mit beszélnek a fiúk, utánuk osont az úton, észrevétlenül felszedte a forgácsot, s átdobálta arra az ösvényre, amely az ő barlangjához vezetett.

      Olenka el is indult ezen az ösvényen, s egyenesen a sárkány karmai közé került.

A két fiútestvér meg várja, várja az ebédet, de nem győzte kivárni. Este, amikor éhesen hazamentek, azt kérdik a szüleiktől:

-          Miért nem küldtetek nekünk enni?

-           Hogyhogy nem küldtünk? – csodálkozott a két öreg. – Hiszen még kora délelőtt volt, amikor útnak indítottuk Olenkát a mezőre!

A két fiú azonnal rájött, hogy a leánnyal valami baj történt.

-          Jó atyánk, jó anyánk, Olenka után kell mennünk. Lehet, hogy valami szerencsétlenség érte, vagy talán a sárkányhoz tévedt.

El is indultak.

Ahogy mennek az úton, szembejön velük egy juhász a nyájával.

-          Merre visz az utatok, testvérek? – kérdi a juhász.

A két fiú elmondta, hogy Olenkát keresi.

-          Hát bizony, a ti Olenkátok a sárkánynál van – mondja a juhász. – Csakhogy a sárkányt nehéz ám legyőzni! Ha erőt akartok gyűjteni, egyétek meg a nyájam legnagyobb juhát.

-          Köszönjük, nem vagyunk éhesek – felelte a két testvér, s továbbment.

Később megint találkoztak egy juhásszal, aki kosokat hajtott.

-          Merre visz az utatok, testvérek?

A két fiú ennek a juhásznak is elmondta a bánatát.

-          Hát bizony, nehéz legyőzni a sárkányt – mondta a juhász. - Egyétek meg a nyájam legnagyobb kosát, különben nem lesz erőtök megbirkózni vele!

De ők a kost sem fogadták el, csak mentek tovább. Mennek az úton, egyszer csak jön velük szembe egy kondás. Kondát hajt.

-          Merre indultok, testvérek?

A két fiú a kondásnak is elmesélte, merre visz az útjuk. A kondás megcsóválta a fejét.

-          Nagy fába vágtátok a fejszéteket! Egyétek meg a kondám legnagyobb süldőjét, különben legyőz titeket a sárkány.

A két fiú a süldőt sem fogadta el. Mentek tovább.

Meg is érkeztek a sárkány udvarára. Itt észrevette őket a kis húguk, s elébük szaladt.

-          Édes testvéreim, hogyan találtatok rám? Hogyan fogtok megküzdeni a sárkánnyal? Hiszen ő százszorta erősebb!

Olenka bement a sárkányhoz a palotába, s megkérdezte:

-          Mondd, mit tennél, ha a két testvérbátyám vendégségbe jönne hozzád?

A sárkány elmosolyodott.

-          Hellyel kínálnám, megvendégelném őket, mint kedves vendégeket.

 Olenka az emeleti szobába vezette fivéreit.

-          Tessék – mondja -, itt a két bátyám. Fogadd őket szívesen, vendégeld meg őket.

-          Nos – mondja a sárkány -, állom a szavamat! – S az asztalhoz ültette a két fiút, majd megkínálta őket vaskenyérrel és kőbabbal. – Egyetek, drága vendégeim!

A két fiú belekóstolt a sárkány ételébe: de egy morzsányit sem tudtak enni belőle, nem ment bele a foguk.

-          Nos, ha ti még a kenyeremből sem tudtok harapni, hogy akartok akkor megbirkózni velem? – mondta a sárkány, s megragadta a két fiút, bedobta őket egy sötét pincébe, majd három lakattal rájuk zárta az ajtót.

Odahaza az apjuk meg az anyjuk csak várta, várta a fiúkat: de sehogy sem tudták kivárni sem őket, sem Olenkájukat.

Elmúlt egy nap, elmúlt kettő, teltek-múltak a hetek, de a testvérek csak nem jöttek haza.

    Egyszer az anyjuk vízért ment a kútra. Ahogy meríti a vizet, észre sem vette, hogy a vederbe valahonnan beleesett egy szem borsó.

Este pedig, amikor ivott a vízből, véletlenül lenyelte a szem borsót.

    Nemsokára született egy kisfia – Guruljborsócska.

Guruljborsócska meg nem is naponta, hanem szemlátomást nőtt, akár a kelt tészta. Három nap sem telt bele, s már együtt ült a szüleivel az asztalnál, együtt szürcsölgette velük a káposztalevest, s meg akarta tudni szüleitől az igazságot.

-          Mondd, apám, mondd, anyám, én vagyok az első fiatok? Vagy előttem is voltak gyermekeitek?

A szülők elsírták magukat. Elmondták neki, hogyan veszett oda a két bátyja meg a nővére. Azt mondja erre Guruljborsócska:

-          Hát bizony sehogy sincs rendjén, hogy a sárkány pusztítsa a családunkat. Elmegyek, és megkeresem, hová rejtette el a két bátyámat meg a nővéremet. Megpróbálom kiszabadítani őket. Csak egy jó kard kellene hozzá.

Guruljborsócska elment a kovácsműhelybe, s hét pud vasat adott a kovácsnak.

-          Kovácsolj nekem egy kardot, de erőset ám!

A kovács készített is neki egy kitűnő kardot. Mikor elkészült a kard, Guruljborsócska fogta, meglendítette, s feldobta a felhőkbe. Maga meg lefeküdt aludni.

-          Te – mondja a kovácsnak -, kelts fel, ha majd visszaesik a kard. Csakhogy az nem lesz olyan hamar!

És csakugyan. Tizenkét napig aludt Guruljborsócska.

Tizenkét nap múlva hallja a kovács, hogy zeng az ég, zuhan lefelé a kard. Felébresztette hát Guruljborsócskát. Az meg a kard alá tartotta az öklét. Mikor a kard ráesett, kétrét hajlott, nem bírta ki a próbát.

-          Rossz kardot csináltál! – mondja Guruljborsócska a kovácsnak -, csinálj másikat!

A kovács most már tizenöt pud vasat vett elő, s olyan kardot kovácsolt, amilyet még egyetlen vitéz sem viselt. Odaadta Guruljborsócskának. Az meg fogta, meglendítette, s feldobta a felhők fölé. Ő maga újból lefeküdt aludni.

-          Kelts fel – mondja -, ha visszaesik.

A kard most csak három hét múlva esett vissza. Guruljborsócska alátartotta az öklét: a kard ráesett, de nem hajlott meg – kibírta a próbát.

-          Na, most már rendben van – mondja Guruljborsócska -, most már elmehetek a sárkányhoz.

El is ment.

Ahogy megy, szembejön vele egy juhász a juhnyájával.

-          Hová-hová, te derék vitéz?

Guruljborsócska elmondta, hogy a sárkányhoz megy, a nővérét meg a két bátyját akarja kiszabadítani.

-          Edd meg a nyájam legnagyobb juhát, megnő az erőd – mondja a juhász.

-          Köszönöm, nincs a reggeli ellen kifogásom – felelte Guruljborsócska.

Reggelire meg is ette a juhot, s továbbment.

Az úton találkozott egy másik juhásszal is, aki kosokat hajtott.

-          Hová indultál, te derék vitéz?

Guruljborsócska elmondta neki, mi járatban van. A juhász nekiadta a legnagyobb kost, hogy egye meg. Guruljborsócska meg is ette ebédre, aztán továbbment.

    Megy, mendegél, szembejön vele egy kondás a kondával.

-          Merre visz az utad, te derék vitéz?

És nekiadta a legnagyobb disznót.

-          Tessék, edd meg vacsorára, megnő tőle az erőd.

Guruljborsócska megvacsorázott, s ment tovább a maga útján. Éjjel, amikor a sárkány már aludni tért, beállított az udvarába.

Itt összetalálkozott Olenkával. Elmondta neki, hogy eljött kiszabadítani őt meg a két bátyját. Olenka lefektette Guruljborsócskát aludni, reggel pedig megkérdezte a sárkánytól:

-          Mi lenne, ha eljönne az öcsém? Hogyan fogadnád?

A sárkány elmosolyodott.

-          Hellyel kínálnám, megvendégelném, jó házigazdaként viselkednék.

Erre Olenka bevezette Guruljborsócskát az emeleti szobába.

-          Foglalj helyet, te derék legény, légy a vendégem – mondja a sárkány.

-          Tessék, itt az ennivaló. Egyél.

S az asztalra rakta a vaskenyeret meg a kőbabot.

-          Hát bizony – mondja Guruljborsócska -, itt az ideje, hogy beharapjak valamit.

Beleült a vas karosszékbe, de a karosszék összerogyott alatta.Guruljborsócska  dühbe gurult.

-          Így fogadod te a vendégeket? Miféle karosszéked van? Nem tudtál erősebbet szerezni?

A sárkány elcsodálkozott.

„ Hát – gondolja magában -, ez valóban derék egy legény! Nem olyan, mint a két bátyja!” Guruljborsócska aztán megfogta a vaskenyeret, kettétörte, beleharapott, s kőbabot evett hozzá.

-          Nem rossz – mondja. – Nagyszerű reggeli!

A sárkány most még jobban elcsodálkozott. Guruljborsócska mindent megevett, amit csak eléje tett.

-          Most pedig – mondja a sárkány – nézd meg a gazdaságomat.

Kimentek az udvarra. Az udvaron egy hatalmas tuskó feküdt. Négy öl széles, húsz öl hosszú volt.

-          Tessék – mondja a sárkány -, hasítsd szét ezt a tuskót fejsze nélkül, égesd el tűz nélkül. Ha nem csinálod meg, odakerülsz, ahová a két bátyád.

Guruljborsócska csak belebökött az ujjával, s a tuskó apró darabokra esett szét. Aztán rálehelt, s a tuskóból csak hamu maradt.

-          Nos, jól hajtottam végre a parancsodat? – kérdi Guruljborsócska.

A sárkány szinte magánkívül volt az ámulattól.

-          Jól – mondja. – Látom, vitéz vagy. Gyerünk, birkózzunk meg. Meglátjuk, ki az erősebb. Úgy látom, erős vagy, de én sem vagyok ám gyenge!

A sárkány rálehelt a földre, s a föld rézből való rétté változott alatta.

Guruljborsócska is rálehelt a földre, alatta meg ezüstrétté vált a föld.

Elkezdtek birkózni.

Amikor a sárkány földhöz vágta Guruljborsócskát, Guruljborsócska térdig süppedt az ezüstrétbe.

De amikor Guruljborsócska vágta földhöz a sárkányt, akkor a sárkány süllyedt derékig a rézrét földjébe. Ekkor Guruljborsócska felkapta a kardját, s levágta a sárkány fejét.

   Aztán végigjárta a pincéket, megtalálta a két bátyját, s kivezette őket a napvilágra.

Megnyergelték a lovakat, zsákokba rakták a sárkány minden kincsét, s Olenkával együtt hazamentek.

   A szülők már nem is remélték, hogy viszontlátják őket. Volt hát öröm, amikor a három fiú meg a szépséges leánytestvérük hosszú idő múlva visszatért a régen elhagyott szülői házba.

   Az öregek nagy lakomát csaptak örömükben.

Én is ott voltam, mézet, sört ittam, bajszomon csurgott, számba nem jutott.

 Fordította: Drávai Gizella