Skót népmese

Mielőtt még az első hajósok a tengernek fordították volna hajóik orrát, hogy felfedezzék, mi van a szülőföldjükön túl, a Tengerek Királya és Királynéja már akkor békében és boldogan élt a hullámok alatt. Sok szép tengeri gyermekük, barnaszeműek és formás karúak-lábúak, naphosszat a szilaj tengeri lovakkal játszadoztak, és az óceán mélyén viruló vízirózsa ligetekben úszkáltak. A tengerben élő különleges emberek zenélni is szerettek, és bármerre jártak, elkísérte őket a hullámok nevetésének muzsikája.
Ám egy napon nagy bánat szakadt a Tengeri Király és gondtalan gyermekei nyakába, mert édesanyjuk, a Királyné megbetegedett és meghalt, ők pedig meggyászolván, eltemették a korall-barlangok közé. Ezután már nem volt senki, aki gondot viselt volna a tenger gyermekeire, megfésülte volna szép hajukat, és elaltatta volna őket a vizek lágy zenéjével. A Király látta, hogy hajuk rendetlenül csüng, mint a kusza hínár, és hallotta, amint éjjelenként nyugtalanul forgolódnak ágyukban, mert elkerüli őket az álom. Azt gondolta magában, hogy új feleséget kell keresnie, aki törődik a gyermekeivel.
A tengeri erdő sötét mélyén élt egy furcsa vízi boszorkány; a Király őt kérte feleségül, noha nem érzett semmit iránta, mert a szíve ott maradt korallok közé temetett asszonyánál. A vízi boszorkány azt gondolta, előkelő dolog lenne királynénak lenni és egy hatalmas birodalmon uralkodni, beleegyezett hát a házasságba, és így lett a tengeri gyermekek mostohaanyja. Ám nem volt jó anyjuk, mert látván barna szemüket és formás karjukat-lábukat, megirigyelte szépségüket, ahogyan bármelyik tengerlakóra haragudott, aki kedvesebb volt a szemnek, mint ő maga.
Egy napon visszalátogatott a tengeri erdő sötét mélyére, hogy az ott rejtőző gonosz, sárga tintahal tojásokból szedjen. Ezekből varázsitalt készített, hogy kegyetlen bűvöletet bocsásson a tenger gyermekeire. Azt kívánta, hogy veszítsék el formás testüket, és változzanak fókává. Életük végéig fókaként kell, hogy éljenek a tengerben, kivéve minden esztendőben egyetlen napot, amikor napszálltától napszálltáig visszanyerik régi alakjukat.
Ezt a varázslatot bocsátotta a boszorkány a tengeri lovakkal játszadozó s a vízirózsák között kószáló gyermekekre. Testük vaskossá vált és elvesztette formáját, szép karjuk ügyetlen uszonyokká lett, finom bőrüket selymes szürke, fekete és aranybarna réteg fedte el. Melegbarna szemük azonban megmaradt és továbbra is képesek voltak szeretett muzsikájukra.
Amikor apjuk felfedezte, mi történt, haragja az elvetemült boszorkány ellen nem ismert határokat, és mindörökké száműzte őt a tengeri erdő sötét mélyére. A varázslatot azonban nem oldhatta fel. A tengeri gyermekekből lett fókák szomorúan arról daloltak, hogy nem maradhatnak többet az apjukkal azon a helyen, hol egykor olyan boldogan éltek. Az öreg király pedig bánatosan nézte, amint tovaúsznak.
Hosszú-hosszú időn át a fókák a tengereket járták. Minden évben egyszer, napszálltától napszálltáig egy emberi szemtől rejtett partszakaszon megszabadultak szürke, fekete és aranybarna fókabőrüktől, felöltvén régi, kedves alakjukat. Ám szórakozásuk és játékuk nem tarthatott sokáig, csak a következő napnyugtáig, amikor újra fel kellett venniük a fókabőrt, és visszasiklani a tenger vizébe.
Azt beszélik, a fókák érkeztek először a Nyugati Szigetekre, mint Lochlann északi királyainak titkos küldöttei. Akármi legyen is az igazság, az biztos, hogy szeretik a ködös nyugati partokat, s a mai napig láthatjátok őket, amint ott időznek Lewis szigete, a Fóka-szigetként ismert Rona, vagy a Harris-szoros körül. A Hebridákon élők jól ismerik a tengeri gyermekek legendáját, és azt is tudják, hogy évente egyszer egyetlen napon bárki találkozhat velük, amint a tengerparton játszadoznak napszálltától napszálltáig.
Úgy történt, hogy a Külső-Hebridákon, Bernary szigetén élt egy halász egymagában, név szerint Roderic MacCodrum, a Donald klánból. Egy napon ez a halász végighaladt azon a partszakaszon, ahol a csónakját hagyta, és egyszerre dalolást hallott az egyik közeli sziklacsoport felől. Óvatosan közelebb ment a sziklákhoz, és átkukucskált felettük. Saját szemével látta, hogyan játszanak ott a tenger gyermekei, míg le nem megy a nap. Hosszú hajuk úszott mögöttük játék közben, és szemük örömtől csillogott. MacCodrum nem nézelődött sokáig, mert tudta, hogy a fókák félnek a halandó emberektől. Viszont, amikor megfordult, hogy odébbálljon, észrevette a halomba hányt fókabőröket - voltak köztük szürkék, feketék és aranybarnák - úgy, ahogy a tengeri gyermekek hagyták őket az egyik sziklán. Kivette közülük azt az aranybarnát, amely a legfényesebben csillogott, úgy gondolván, hogy ezt a szép zsákmányt hazaviszi tengerparti kunyhójába. Magával vitte hát, és biztonságos helyre rejtette, a kalyiba szemöldökfája fölé.
Roderic éppen a hálóját javította, amikor nem sokkal napszállta után, furcsa, szomorú hangokat hallott odakintről. Kinézett, s az ajtó előtt állt a leggyönyörűbb asszony, akit valaha is látott. Karja-lába formás volt, szeme pedig melegbarna. Fehér testén semmit sem viselt, csak aranybarna haja dús hullámai fedték el szépségét.
- Ó, segíts, segíts rajtam, halandó ember! - könyörgött. - Szerencsétlen tengeri leány vagyok, elvesztettem a fókabőrömet, és amíg meg nem találom, nem térhetek vissza a testvéreim közé!
Amint Roderick beinvitálta őt a kunyhóba, és vállára borította a takaróját, már pontosan tudta, hogy ez a lány nem lehet más, mint akinek aznap reggel a partról ellopta aranybarna fókabőrét. Csak fel kellett volna nyúlnia a szemöldökfa fölé és levennie az elrejtett fókabőrt, hogy a lány szabadon csatlakozhasson tengeri testvéreihez. Roderic viszont elnézte őt, amint a tűzhely mellett üldögélt, és azt gondolta, milyen kellemes élete lehetne, ha megszerezné ezt a szép tengeri leányzót feleségnek, hogyan vidítaná fel magányos szívét. Így szólt hát:
- Nem segíthetek, hogy megtaláld a fókabőrödet. Biztos vagyok benne, hogy ember lopta el a partról, és már rég messze jár vele. De ha itt maradsz, és a feleségem leszel, életem végéig megbecsüllek és szeretni foglak.
A tengeri királylány ráemelte bánatos barna szemét a halászra.
- Ha tényleg ellopták a fókabőrömet, és nincs remény, hogy visszaszerezzem, nem maradt más választásom, mint hogy hozzád menjek feleségül. - mondta. - Azért teszem, mert nem remélhetek több kedvességet, mint amit eddig tőled kaptam, és félek egyedül nekivágni a halandók világának.
Aztán nagyot sóhajtott, annyira vágyott a tengeri élet után, és azt gondolta, soha nem lesz többé része benne.
- De szeretnék a testvéreimmel lenni, akik hiába szólongatnak és várnak rám!
A halász szíve megrendült a lány bánatát látván, azonban annyira megbűvölte a szépsége és szelídsége, hogy tudta, sohasem tudná útjára engedni.
Roderick MacCodrum és gyönyörű fóka-felesége éveken át éltek a tengerparti kunyhóban, és sok gyermekük született: aranybarna hajúak és lágy, daloló hangúak. Azok, akik a magányos sziget körül laktak, úgy emlegették őt, hogy a "Fókás MacCodrum", mivel fóka-asszonnyal házasodott, gyermekeit pedig, mint a "Fókás MacCodrum Gyermekeit". Mindezen idő alatt a Tengeri Király leánya nem feledte nagy bánatát. Sokszor sétált egyedül a parton, hallgatva a ceol-marát, a tenger énekét, és a gait na marát, vagyis a hullámok kacagását. Néha testvéreit is megpillanthatta, amikor a part közelében úsztak, és hallhatta, amint nevén szólongatják rég elveszített nővérüket. Az asszony pedig teljes szívéből kívánta, bár újra közöttük lehetne.
Aztán egy napon Roderick halászni indult, mint rendesen, szeretettel búcsúzva feleségétől és gyermekeitől. Ám amint a csónak felé ballagott, egy nyúl keresztezte az útját, a balszerencse biztos jeléül. Roderick habozott, hogy visszaforduljon-e vagy sem a rossz ómen után, de aztán feltekintett az égre, és így okoskodott magában:
- Csak egy kicsit szelesebb idő lesz az én balszerencsém ma; ennél nagyobb viharokat is megéltem már a tengeren - azzal folytatta az útját.
Nem lehetett még kinn hosszabb ideje, amikor feltámadt a szél. Ott fütyült a tenger felett, és a kunyhó körül, ahol a családját hagyta. A legkisebb gyermek épp odakinn volt a vízparton, és kagylókat szorított a füléhez, hogy a tenger zenéjét hallgassa, amikor édesanyja behívta őt a házba. Amint átlépte a küszöböt, a szél olyan vadul kezdett el fújni, hogy a kunyhó ajtaja bevágódott, és beleremegett az egész tőzegtető. A szemöldökfa felől pedig elmozdult és lezuhant a fókabőr, amelyet Roderick egykor odarejtett, s ami szép fóka-felesége tulajdona volt.
Az asszony egyetlen szót sem szólt a férfi ellen, aki akaratát semmibe véve tartotta őt magánál hosszú éveken át, hanem ledobta földi öltözékét, és magára kapta a fókabőrt. Aztán röviden búcsút vett a gyermekeitől, és belevetette magát a vízbe. Nemsoká visszafordult, hogy egy pillantást vessen a kis házra, ahol talán némi boldogságban volt része, bár akarta ellenére élt ott. Az Atlanti-óceán felől hömpölygő, tajtékos hullámok vonalán túl látta elhagyatott gyermekeit a parton állni. Ám a tenger hívása erősebb volt számára, mint halandó gyermekei zokogása; messze-messze kiúszott, örömében énekelve.
Amikor Roderick MacCodrum hazatért, bevégezve a halászatot, látta, hogy az asszonyi gondoskodástól elhagyatott kunyhó ajtaja tárva-nyitva áll, és semmi jele az őt üdvözlő tőzegtűznek. Szívét elfogta a félelem, és felnyújtózott a szemöldökfa fölé. Amint felfedezte, hogy a fókabőr eltűnt, már tudta, hogy szépséges asszonya visszatért a tengerbe. Mekkora volt bánata, mikor síró gyermekei elmesélték, hogyan búcsúzott tőlük az édesanyjuk, és hogyan hagyta őket magukra a parton.
- Elátkozott ez a mai nap, mert egy nyúl szaladt át előttem, amikor a csónakomhoz mentem - bánkódott Roderick. - Túl erősen fújt a szél a halászathoz, ráadásul most ez a szerencsétlenség is a nyakamba szakadt!
Soha sem feledte szép fóka-feleségét, hanem egész életén át gyászolta. Roderick MacCodrum fiai, és utánuk azok fiai pedig - visszaemlékezvén fóka-édesanyjukra - sosem bántottak egyetlen fókát sem. A "Fókás MacCodrumok" néven ismerte a Donald klán e tagjait ezentúl mindenki Észak-Uist és a Külső-Hebridák vidékén

Skót népmese

Élt egyszer, valahol a Cader Idris egyik rejtekében, egy csapat tündér. Az volt a szokásuk, hogy időnként felkerekedtek, és végiglátogatták a környék falvait. Házról házra jártak, és próbára tették az embereket, jók-e vagy rosszak. Akik barátságtalanul fogadták tündér vendégeiket, azok pórul jártak: életük végéig elkerülte őket a szerencse. De akik szíves fogadtatásban részesítették őket, amikor sötét, viharos éjszakákon utasemberek képében megjelentek náluk, azok mindig szerencsével jártak azontúl.
    Egy este a vén, rhysbeli Morgan magányosan üldögélt kuckójában a tűzhely mellett. Csendesen szítta pipáját, és egy kis keserű sörrel vigasztalgatta magát, amiért ilyen egyedül maradt. Az ital lassacskán a fejébe szállt, és a vén Morgan szíve megkönnyebbedett. Úgy érezte, hogy énekelnie kell. Mindjárt rá is gyújtott egy dalra.
    Szó, ami szó, a hangja nem volt valami szép. Akadt is egy ember a faluban, aki – az öreg Morgan nagy bosszúságára – azt mondta róla, hogy vén tehén bőgésére vagy még inkább egy utat tévesztett, vak kutya vinnyogására hasonlít. Meg is sértette ezzel alaposan az öreget, mert Walesben mindenki nagyon büszke a szép hangjára, hiszen a dalnoki mesterség nagy becsben áll azon a vidéken.
    De akárhogy is: a vén Morgan nagy gyönyörűségét lelte a saját énekében, különösképpen ezen a csöndes, békés estén. Csak azt sajnálta, hogy senki sem hallja a hangját – mert hát a magányos öröm mégiscsak fél öröm.
    De egyszerre csak valaki halkan kopog az ajtón. Morgan nagyon megörült, hogy lesz, aki hallgatja az énekét. Egyre szebben cifrázta hát, és nem is hagyta abba, amíg befejezte a dalt. De akkor nagyot kiáltott:
-    Mire való az ajtó, ha nem arra, hogy belépj rajta! Bújj be, akárki vagy!
Látnivaló, hogy Morgan nemigen ügyelt a finom beszédre. Nyílott az ajtó, és három porlepte, fáradtnak látszó utasember lépett be a szobába.
    Nem voltak mások, mint Cader Idris alakot váltott tündérei, akik arra voltak kíváncsiak, hogy vajon hogyan fogadja őket a ház gazdája.
    Az öreg Morgan azonban nem is sejtette, hogy kik a látogatói.
-    Jó uram – szólalt meg az utasok egyike -, fáradtak vagyunk, törődöttek, éhesek. Nem
kérünk egyebet, csak egy harapás ennivalót, amit a tarisznyánkba tehetünk, és magunkkal vihetünk. Aztán nem is alkalmatlankodunk, nyomban továbbállunk.
-    Ha csak ennyi a kívánságotok – felelte Morgan -, hát ez igazán nem sok. Amott az asztalon
 találtok egy szegetlen cipót és egy jókora darab sajtot. Mellette a kés is, vágjatok belőle, amennyi csak jólesik. Lakjatok jól, a maradékot pedig tegyétek a tarisznyátokba, s vigyétek magatokkal. Ne mondja senki, hogy a rhysi Morgan nem látta szívesen az ajtaján bekopogtató idegen utasokat!
    A három vándor az asztalhoz lépett, és nekilátott a kenyérnek meg a sajtnak. Jóízűen falatoztak, Morgan pedig, hogy a vendégeit felvidítsa – no meg hogy magamagának is egy kis örömet szerezzen -, ismét dalba fogott. Dalolt szakadatlanul, csak azért hagyta félbe olykor-olykor az éneket, hogy egy-egy korty borral locsolgassa kiszáradó torkát.
   A vendégek, miután jóllaktak, kipihenték magukat, felálltak az asztaltól, és indulásra készülődtek.
-    Jó uram – mondotta az egyik -, köszönjük, amit értünk tettél. Bőkezű vendéglátó gazda
 voltál, de mi sem leszünk hálátlanok hozzád. Hatalmunkban áll, hogy teljesítsük egy kívánságodat. Szólj: mire vágyol leginkább ezen a világon?
-    Megmondom, mi az én nagy kívánságom – kiáltott fel az öreg Morgan. – Szeretnék egy
szépen szóló hárfát! De olyan legyen, hogy akármilyen ügyetlenül pengetem is a húrjait, tempósan, vidáman szóljon, sohase játsszék bánatos nótát. Hanem hát mit is beszélek! Úgy is tudom, hogy csak tréfálkoztok velem.
   De alig ejtette ki az utolsó szavakat az öreg Morgan, máris meggyőződött róla, hogy tévedett, amikor tréfának vélte a vendégek beszédét. Mert egyszerre csak azt látta, hogy a tűzhely mellett, éppen a lába előtt, egy pompás, vadonatúj hárfa áll. Úgy termett ott, mintha a földből nőtt volna ki. Meg akarta köszönni az ajándékot vendégeinek, de azok már eltűntek. Az ajtóhoz futott és felrántotta, de odakintről csak a sötét némaság tekintett vissza rá.
„ Életemben nem láttam ehhez fogható csodát! – szólt magában. – Úgy látszik, tündéreket láttam vendégül ma este! „
Úgy érezte, hogy csak egy kis sörital hozhatja rendbe a gondolatait. Fenékig ürítette a hasas palackot. Ettől csakugyan megkönnyebbült egy kicsit. Alaposabban szemügyre vette a csodálatos hangszert. Óvatosan körüljárta, megtapogatta, majd gyengéden megérintette ujjaival a húrokat. Abban a pillanatban a hárfa bolondos, szédítően vad táncnótába fogott.
    A zenére odacsődültek a szomszédok. Alig léptek be a szobába, máris táncra perdültek a muzsikaszóra, és ropták, mintha sohasem akarnák abbahagyni. Addig járták a táncot, amíg csak Morgan el nem eresztette a húrokat.
    Hamarosan országszerte szétfutott a hír, hogy milyen csodálatos zeneszerszámra tett szert az öreg Morgan. Özönlött hozzá a sok látogató, a kíváncsiskodó, hogy megnézze, meghallgassa azt a csodálatos hárfát. De valahányszor az öreg megpengette a hangszerét, házának minden vendége úgy érezte, hogy menten táncra kell perdülnie. Addig abba se tudta hagyni a táncot, amíg Morgan bele nem fáradt a játékba. Még a bénák is peckesen illegették-billegették magukat a hárfa hangjaira, sőt, mindenki csudájára, egy féllábú ember is olyan tüzes táncot járt, hogy bárki megirigyelte volna. Egy napon az az ember is megjelent a bámészkodók között, aki minduntalan azzal keserítette az öreget, hogy egy vén tehén bőgéséhez vagy egy utat tévesztett vak kutya vinnyogásához hasonlította a hangját. Ő is hallotta a szóbeszédet, de nem hitt neki, míg a saját szemével, fülével meg nem győződik róla. Morgan így szólt magában, amikor régi ellenségét megpillantotta:
„ No, várj, most visszafizetem a kölcsönt! „
S azzal végigfuttatta ujjait a hárfa húrjain. Eltökélte magában, hogy ezúttal rogyásig muzsikál a táncolóknak.
    Amit elhatározott, meg is cselekedte: játszott, játszott, órák hosszat, szakadatlanul. A táncosok már alig vánszorogtak, és könyörögtek, hogy hagyja abba a játékot. De ő csak egyre játszott. Roppantul mulatságosnak találta a dolgot, dehogyis hagyta volna abba! Akkorát nevetett a magatehetetlen, rángatózó táncosokon, hogy az oldala is nyilallott, és könnyek potyogtak a szeméből.
   De kiváltképp azon az emberen mulatott pompásan, aki annyiszor kigúnyolta. Most bezzeg nem volt gúnyolódó kedvében! Zihálva, reszketve, rogyadozó térddel járta a táncot. Morgan pedig egyre vadabbul tépte a húrokat, a táncosok meg egyre gyorsabban forogtak körbe-körbe a szobában, feldöntve széket, asztalt, pohárszéket, szekrényt, sőt némelyik akkorát ugrott, hogy a feje koppanva ütődött a mennyezetbe.
   Mindaddig nem hagyta abba Morgan az eszeveszett muzsikát, ameddig a táncosok egymás hegyén-hátán, eszméletlenül nem hevertek a földön, s ellensége, a csúfolódó szomszéd ki nem törte a lábát. De addigra már Morgannak is belefájdult az oldala, belefáradt a kacagásba az állkapcsa, úgyhogy megelégelte a bosszút, és abbahagyta a hárfapengetést.
   Morgan aznap elégedetten hajtotta álomra a fejét. De reggelre kelve látta, hogy eltűnt a házból a hárfa. Nem is látta soha többé. Mert a tündérek megharagudtak, hogy nem saját örömére és mások szórakoztatására, hanem bosszúállásra használta fel ajándékukat.
   Be is kiáltottak hozzá éjszaka az ablakon:
-    Rossz célra használtad ajándékunkat, Morgan! Amit adtunk, visszavettük! Ki-ki jól gondolja
meg, hogy mire fordítja a tündérek ajándékát!

Skót mese

Nem volt kegyesebb és lovagiasabb vitéz a 13. századi Skóciában Thomas Learmontnál, a berwickshire-i Ercildoune-kastély uránál. Szerette a könyveket, a költészetet és a zenét
(ami ez idő tájt nem igazán volt szokványos), sőt mindezek mellett szívesen tanulmányozta a természetet is; a közeli erdőkben és mezőkön figyelte a vadak és madarak szokásait.
    Történt egyszer, egy napsugaras májusi reggelen, hogy Thomas elhagyta Ercildoune
erődjét, és barangolni ment az erdőbe, amely ott terült el az Eildon-domb lejtőiről lerohanó
Huntly-patak mentén. Csodálatos reggel volt: friss, ragyogó és langymeleg; minden olyan
gyönyörű volt, akár a Paradicsomban lehetett.
    A kibomló zsenge levelek minden fát friss, zöld köntösbe öltöztettek, és a mohaszőnyegen,
a fiatalember lába alatt , sárga kankalinok és csillogó szirmú szellőrózsák emelték fejüket a
reggeli égboltra. A madárkák úgy énekeltek, hogy majd szétrepedt a torkuk, rovarok százai kavarogtak a napfényben, és a patak mentén fényes szemű vízipatkányok dugták ki az
orrukat üregeikből, mintha tudnák, hogy eljött a nyár, és ki akarnák venni a részüket mindenből.
    Thomas olyan boldognak érezte magát a természet vidámságától körülvéve, hogy leheveredett egy fa tövében, megfigyelni az állatokat maga körül.
Ahogy ott heverészett, egyszerre a bokrokon keresztül csörtető lópaták dobogása ütötte meg
a fülét, és amikor felpillantott, meglátta a legszebb hölgyet, akit valaha is látott.
A hölgy éppen feléje tartott egy szürke ló hátán.
    Fényes selyem lovaglóruhát viselt, melynek színe olyan volt, mint a friss tavaszi fűé, válláról bársonyköpönyeg omlott le, amely tökéletesen illett ruhájához.
Szőke haja hullámzó aranyként omlott a vállára; fején drágaköves diadém ragyogott, tűzként csillogott a napfényben.
Lova nyerge elefántcsontból készült, nyeregtakarója vérvörös szaténból; hevedere selyemből volt, kengyele pedig metszett kristályból.
    A gyeplőt vert aranyból készítették, és ezüstharangocskák csüngtek le róla, melyek a lovas
közeledtével úgy csilingeltek, mintha tündérek játszanának rajtuk.
    A hölgy nyilvánvalóan vadászatra igyekezett, mert kürt volt nála és egy köteg nyílvessző.
Hét szürke agarat pórázon vezetett, a többi szimatoló kopó a lova mellett szaladt.
Mialatt leereszkedett a völgybe, egy régi skót dalt énekelgetett.
Olyan királynői légkör övezte, és annyira varázslatos volt az öltözéke, hogy Thomas már azon volt, hogy letérdel az ösvény mellé és imádja, mert azt gondolta, ez csak a Szent Szűz lehet.
    De amikor a lovas mellé érve észrevette, mit akar, csak szomorúan rázta a fejét.
-    Én nem az az áldott hölgy vagyok, akinek te gondolsz – mondta.
-    Az emberek királynőnek szólítanak, bár az én országom messze van innen, mert én
Tündérföld királynője vagyok, nem a Mennyek országáé.
     És ez így is volt, mert ettől a pillanattól kezdve mintha varázslat lett volna úrrá Thomason,
amely feledtetett vele minden óvatosságot, körültekintést, sőt elvette még a józan eszét is.
Bár tudta, milyen veszélyes halandó embernek a tündérek dolgaiba ártani magát, mégis annyira elvarázsolta a hölgy szépsége, hogy egy csókot kért tőle. A királynő éppen ezt akarta,
hiszen tudta, hogyha megcsókolja Thomast, azzal a hatalmába keríti.
    És amint ajkaik találkoztak,a hölgy ijesztő változáson ment át, a fiatalember nagy rémületére. Szépséges köpönyege és selyem lovaglóruhája hirtelen megfakult, és hosszú,
hamuszürke köntössé változott.
Szépsége is elhervadt: öreg lett és színtelen, és ami a legborzasztóbb volt az egészben,
sűrű, szőke haja félig megőszült, Thomas szeme láttára.
     A hölgyből, látva a szerencsétlen ember döbbenetét és rettenetét, gúnyos kacaj tört fel:
  -  Most már nem látszom olyan szépnek, mint eleinte, de ez úgysem számít, hiszen a
szolgálatomba adtad magad, Thomas, hét hosszú évre.
Mert az, aki megcsókolja a Tündérkirálynőt, annak követnie kell őt a Tündérek Földjére, és szolgálnia kell, amíg az ideje le nem telik.
     Amikor szegény Thomas meghallotta ezeket a szavakat, térdre borult és kegyelemért esedezett. De nem volt kegyelem számára. A Tündérkirálynő az arcába nevetett, és közelebb léptetett hozzá almásderes paripáján.
-    Nem, nem! – válaszolt Thomas könyörgésére.
-    Csókot kértél, most fizess érte! Ne is tétlenkedj tovább, hanem ülj fel mögém!
-    Itt az indulás ideje!
Így hát Thomas félelemtől nyöszörögve és sóhajtozva felkapaszkodott a királynő háta mögé.
Amint felült a lóra, a hölgy megrázta a gyeplőt, és a szürke paripa vágtatni kezdett.
     Csak mentek-mentek, a szélnél is sebesebben, amíg maguk mögött nem hagyták az élők földjét, és meg nem érkeztek egy hatalmas pusztaság széléhez.
Szárazon, kietlenül és vigasztalanul nyúlt el előttük, amíg a szem ellátott, legalábbis így
tűnt Thomas of Ercildoune fáradt szemének. Azon gondolkodott, vajon át kell-e kelniük különös társával ezen a pusztaságon, és ha igen, van-e valami esélyük, hogy élve átérjenek
a túloldalára.
     A Tündérkirálynő hirtelen megrántotta a gyeplőt, és a szürke ló megtorpant vad vágtájában.
  -   Most le kell szállnod a földre, Thomas! – szólt a hölgy, válla felett hátrapillantva boldogtalan foglyára.
  -   Aztán hajolj le és tedd a fejedet a térdemre! Három titkos dolgot mutatok neked, amelyet
nem láthat halandó szem.
     Így hát Thomas lemászott a nyeregből, lehajolt, és fejét a Tündérkirálynő térdére tette.
És íme, amint újra a pusztaságra tekintett, úgy látta, mintha teljesen megváltozott volna:
három út vezetett át rajta, melyeket Thomas eddig észre sem vett. Mindhárom út teljesen
eltérő volt.
     Az egyik szélesen, simán és egyenesen vágott át a homokon, és senki sem tévedhetett
el rajta, aki erre vette az útját. A második annyira különbözött ettől, amennyire csak lehetett:
keskeny út volt, hosszú és kanyargós; egyik oldalon tövises sövény szegélyezte, a másikon vadrózsabokrok. Tüskéik olyan hosszúra nőttek és ágaik úgy összefonódtak, hogy aki errefelé
indult, csak nagy üggyel-bajjal maradhatott meg rajta.
    A harmadik mindkettőtől különbözött. Nagyon szép út volt: páfrány, hanga és aranysárga rekettye között kanyargott felfelé a domboldalon, és úgy tűnt, kellemes lenne ezt az utat választani.
  -   És most, ha akarod, elmondom neked, hová vezetnek ezek az utak – mondta a Tündérkirálynő.
 -    Az első, amint látod, széles, sima és könnyű. Sokan ezt választják utazásukhoz.
Ez az út, bár jónak látszik, rosszul végződik, és az emberek, akik ezt választják, örökre bánni fogják a döntésüket.
A keskeny útról, melyet tövisek és rózsabokrok szegélyeznek, csak nagyon kevesen kérdezik, vajon merre visz.
De ha megkérdeznék, talán sokan fellelkesülnének és nekivágnának, mert ez az út a becsületesség útja, és bár kemény és fárasztó, mégis a dicsőséges király városában végződik, melyet a nagy király városának is neveznek.
      Végül a harmadik, a szép út, amely a domboldalon halad felfelé a páfrányosban: erről
halandó ember nem tudja, hová vezet.
De én tudom, Thomas, mert ahová ez az út visz, az a szép Tündérföld, és mi ezt az utat fogjuk választani. És jól jegyezd meg, Thomas, ha viszont akarod még látni Ercildoune várát,
vigyázz a nyelvedre,  amikor elérünk az utunk végéhez! Egy szót se szólj senkihez, csak hozzám, mert annak a halandónak, aki meggondolatlanul kinyitja a száját Tündérföldön,
örökre ott kell maradnia.
     Ez után a királynő megparancsolta Thomasnak, hogy szálljon vissza a lóra, és továbbmentek.
     A páfrányos út mégsem volt olyan szép, amilyennek először látszott. Alig haladtak rajta,
amikor az út keskeny vízmosásba torkollott, ami úgy tűnt, egyenesen a föld alá vezet, ahol
nincs vezérlő fénysugár, a levegő pedig nyirkos és nehéz. Mindenünnen a rohanó víz hangja
hallatszott, míg végül a paripa elmerült benne; a hideg, borzongató habok először Thomas
lábszárát nyaldosták, aztán már a térdét is elborították. A bátorsága lassan apadni kezdett,
mióta el voltak vágva a nappali világosságtól, de most aztán végképp megadta magát;
biztosra vette, hogy ő és különös társa soha nem érnek el biztonságban útjuk végéhez.
     Ájulás környékezte, és ha nem kapaszkodik olyan erősen a tündér hamuszürke köntösébe,
biztosan lefordul a nyeregből, és vízbe fúl.
     De, mint minden dolognak – legyen az rossz vagy jó -, ennek is vége szakadt egyszer;
végül derengeni kezdett, és a fény egyre erősödött, mígnem kiértek a napsütésre.
Ekkor Thomas bátorsága visszatért, és felpillantott; épp egy szépséges gyümölcsösön lovagoltak át, ahol nagy bőségesen termett az alma, a körte, a füge és a borszőlő.
Thomas szája kiszáradt a szomjúságtól és gyengének érezte magát, ezért gyümölcsre vágyott, amely majd felüdíti. Kinyújtotta a kezét, hogy szakítson belőlük, de társa hátrafordult
a nyeregben és megtiltotta neki.
   -  Ezekből neked nem szabad enned, egyetlen almát kivéve, és azt mindjárt meg is kapod tőlem. De ha bármely másikat csak megérintesz, örökre ideköt téged Tündérföldhöz.
      Így hát szegény Thomas kénytelen volt megtartóztatni magát, amennyire csak tudta.
Lassan haladtak tovább, amíg elértek egy piros almáktól roskadozó kicsiny fához.
A Tündérkirálynő lehajolt, szakított egyet és odaadta társának.
   -  Ezt neked adhatom – mondta -, és örömmel teszem, mert ezek az igazság almái;
aki eszik belőlük, elnyeri jutalmát. Annak száját soha többé nem hagyja el hazugság.
Thomas elvette az almát, és megette; ezentúl az igazság kegyelme volt az ajkán, és ezért az emberek,évekkel később, Igazmondó Thomasnak nevezték.
      Már csak egy kis utat kellett megtenniük, majd megpillantottak egy varázslatos kastélyt a
domboldalon.
-    Ott lakom – mondta a királynő, büszkén mutatva a kastélyra.
-    És ott időzik az uram és az udvar összes nemese. És mivel az uramnak furcsa természete
van, és nem szereti, ha idegen gavallérokat lát a társaságomban, ezért kérlek, mindkettőnk
kedvéért, egy szót se szólj senkihez. Ha valaki megkérdi tőlem, kiféle-miféle lennél, azt fogom mondani, hogy néma vagy. Így észrevétlen maradsz a tömegben.
      E szavakkal a hölgy felemelte vadászkürtjét, és nagyot fújt bele.
Miután a kürt erős, harsogó hangon megszólalt, a királynő megint csodás változáson esett át:
csúf hamuszín köntöse lehullott róla, hajáról eltűnt a dér; újra zöld lovaglóruháját és köpönyegét viselte, arca pedig megint szép lett és fiatal.
Thomasszal is csoda történt, mert ahogy egy pillantást vetett magára, felfedezte, hogy durva,
vidékies ruhái finom, barna öltözetté változtak, és lábára szaténcipő simult.
     Amint felharsant a kürt, a kastély kapuja azonnal kitárult, és elősietett a király, hogy
találkozzon a királynővel. Annyi lovag, nemes hölgy, énekmondó és apród kísérte, hogy Thomasnak, aki már lecsúszott a ló nyergéből, nem volt nehéz a parancsnak engedelmeskedve észrevétlenül a kastélyba jutnia.
     Mindenki nagyon örvendezett, hogy viszontláthatja a királynőt; bekísérték a lovagterembe, ő pedig kegyesen szólt hozzájuk, és megengedte, hogy kezet csókoljanak neki.
Aztán férjével együtt felmentek az emelvényre, amely a hatalmas csarnok távoli végében állt.
Ott volt a két trón, melyen a királyi pár helyet foglalt, hogy figyelemmel kísérje a kezdődő mulatságot.
     Szegény Thomas ezalatt a terem másik végében, távol álldogált magányosan, bár elbűvölte a szeme elé táruló különleges látvány.
     Előkelő hölgyek, udvaroncok és lovagok táncoltak a csarnok egyik részén, a másikat viszont vadászok lepték el, hatalmas agancsú szarvasokat hurcolva, amelyeket nyilván ők ejtettek el a hajtóvadászaton. A zsákmányt halomba dobálták a padlón, és a halott állatokat szakácsok serege vette körül, feldarabolták őket, és a konyhába cipelték, hogy elkészítsék.
Mindent összevetve különös, szokatlan jelenet volt, és Thomas nem is vette észre, hogyan múlik az idő. Csak állt és bámult, egy szót sem szólva senkihez. Így folytatódott három hosszú napon át, mígnem a királynő felemelkedett a trónjáról, lelépett az emelvényről, és keresztülvágott a csarnokon Thomashoz.
-    Itt az idő, hogy lóra ülj és menj, Thomas, ha újra látni szeretnéd a szép Ercildoune várát –mondta. Thomas csodálkozva nézett rá.
-    Hét hosszú évről beszéltél, úrnőm! – kiáltott fel.
-    És én még csak három napja vagyok itt. A királynő elmosolyodott.
-    Az idő gyorsan repül Tündérföldön, barátom. Azt hiszed, csak három napja vagy itt, pedig már hét esztendeje, hogy mi ketten találkoztunk. És most itt az ideje, hogy elmenj! Szívesen tartóztatnálak még, de nem lehet, a te érdekedben: a Gonosz Lélek minden hetedik évben feljön a sötétség birodalmából, és kiválaszt, majd elragad egyet az embereim közül.
Attól félek, most téged választana, amilyen jóvágású fiú vagy. Nem szeretném, hogy bántódásod essen, ezért még ma éjjel visszaviszlek saját hazádba.
     Újra előhozták a szürke lovat, Thomas és a királynő felültek rá, és ahogy jöttek, úgy tértek vissza Eildon fájához a Huntly-patak mellé. Aztán a királynő istenhozzádot mondott, és búcsúajándékként Thomas azt kérte tőle, hogy adjon neki valamit, amivel bizonyíthatja az emberek előtt, hogy valóban Tündérföldön járt.
- Az igazság ajándékát már megadtam neked – felelte a királynő. – És most megkapod a jövendölés és a költészet ajándékát. Képes leszel előre látni a jövőt, és azt csodálatos versekbe foglalni. E láthatatlan ajándékok mellé itt van még valami, amit a halandók is láthatnak a saját szemükkel: egy hárfa, amely Tündérföldön készült.
Isten veled, barátom! Egy napon talán visszatérek érted.
     E szavakkal a hölgy eltűnt, és Thomas egyedül maradt. Az igazat megvallva egy kis szomorúságot érzett, mert el kellett válnia egy ilyen sugárzó lénytől, és vissza kellett térnie a közönséges emberek közé.
     Ezután még hosszú évekig élt Ercildoune várában, és egész Skóciában híre ment költészetének és jóslatainak; az emberek ezért elnevezték Igazmondó Thomasnak, vagy Thomas, a Rímfaragónak.
     Nem tudom leírni nektek az összes jóslatot, amit Thomas mondott, és amelyek szinte teljes egészében beteljesültek, de néhányat elmondok közülük.
     Megjósolta Bannockburn (Kenyérpatak) csatáját e szavakkal:
                                        
                                           „ A kenyér patakjának vize
                                             Vérrel lészen festve.”

      E jövendölés azon a szörnyű napon vált valóra, amikor a kis Bannockburn-patak vizét a legyőzött angolok vére festette vörösre.
      Megjósolta az angol korona egyesítését is egy herceg uralkodása alatt, aki a francia királyné fia, ereiben azonban mégis Bruce vére csörgedezik:

                                         „ A francia királyné szül egy fiat,
                                           Aki ura lesz egész Britanniának.
                                           És ez meglészen kilenc nemzedék múlva.”

     Ez be is teljesedett 1603-ban, amikor Jakab király, Stuart Mária skót királynő fia lett mindkét ország uralkodója.
     Tizennégy hosszú év telt el, és az emberek kezdték elfelejteni, hogy Thomas, a Rímfaragó valaha is Tündérföldön járt. De végül egy napon, amikor Skócia éppen hadban állt Angliával, a skót hadsereg megpihent a Tweed-folyó partjánál, nem messze Ercildoune erődjétől. A vár ura elhatározta, hogy nagy lakomát rendez, és meghívja rá a sereget vezető összes nemest és főurat, hogy vacsorázzanak vele.
     Ez a lakoma sokáig emlékezetes maradt. Ercildoune ura nagy gondot fordított arra, hogy minden a lehető legcsodálatosabb legyen. És amikor a vacsora véget ért, felemelkedett a helyéről, fogta a tündérhárfát, és egyik dalt a másik énekelte a régmúlt időkről az összegyűlt vendégeknek. Azok lélegzet-visszafolytva hallgatták; úgy érezték, hogy soha többé nem hallanak már ennél csodálatosabb muzsikát. És ez így is volt.
     Késő éjszaka, miután a nemesek visszatértek a sátraikba, az őrt álló katona meglátott a holdfényben egy hófehér szarvasbikát és egy ünőt, amint lassan lefelé ballagtak a tábor mellett elhaladó úton. Volt valami szokatlan ezekben az állatokban, ezért hívta a feljebbvalóját, hogy jöjjön és nézze meg őket. A parancsnok szólt a társainak, és nemsokára már az egész csapat figyelte a néma teremtményeket, amelyek ünnepélyesen lépkedtek, valami emberi füllel nem hallható zene ütemére.
-    Van ebben valami hátborzongató – mondta végül az egyik katona.
-    Küldjünk Thomas of Ercildoune-ért. Talán ő meg tudja mondani, hogy baljós előjel-e ez, vagy sem.
-    Igen, küldjünk Thomas of Ercildoune-ért! – kiáltották egyszerre mindannyian.
Egy kis apródot szalasztottak a várba, hogy felkeltse álmából a Rímfaragót.
Amikor meghallotta a fiú üzenetét, a látó arca komoly lett és ünnepélyes.
-    Ez egy hívás – mondta csendesen. – Hívás tündérföld királynőjétől. Régóta várok már rá, és végül megérkezett.
 Amikor kilépett a vár kapuján, ahelyett, hogy csatlakozott volna a rá váró emberek kis csoportjához, egyenesen a hófehér szarvasbikához és az ünőhöz ment. Amint odaért, az állatok megálltak egy pillanatra, mintha üdvözölni akarnák. Aztán mindhárman lassan leballagtak a kicsiny Leader-folyó meredek partjához, és eltűntek a tajtékzó habokban, mivel a folyó éppen áradt.
      Bár mindent alaposan átkutattak, nyomát sem lelték többé Thomas of Ercildoune-nak, és a környékbeliek a mai napig úgy hiszik, hogy a szarvasbika és az ünő a Tündérkirálynő üzenethozói voltak, és Thomas, a Rímfaragó visszament velük a tündérek földjére.

Fordította: Farkas Bíborka

Skót népmese

Élt Skóciában, Killdonnan falvában egy gazda a három fiával. A gazda jó dudás volt, és két idősebb fiát is megtanította a dudával bánni, kicsi híján utol is érték apjukat.

De a legkisebbik fiát unta tanítgatni, az amúgy is csak a hamut őrölgeti a konyhán, egyébhez úgyse ért, gondolta.

Híre járt a három muzsikusnak, nemcsak a környéken, de messze földön.

Úgyannyira, hogy végül már a tengerszoroson túl, idegen országban is emlegetni kezdték őket.

Azokban az országokban is voltak a dudának mesterei, és néhányan ezek közül felkerekedtek, hogy elmennek Skóciába, meghallgatják, mit tudnak a híres-nevezetes killdonnaniak.

Ekkoriban ugyanis még nagyon divatozott mindenfelé ez a hangszer. Az idegen dudások áthajóztak a tengerszoroson, tovább aztán már könnyen eligazodtak, mindenütt akadt, aki ismerte a három muzsikust, és megmondta, merre menjenek. Így aztán egy szép napon beállított a gazdához az egész csapat. Elmondták, kicsodák, és mi járatban vannak.

-  Hallottuk, hogy messze földön nincs olyan dudás, mint ti hárman. Csupán csak azért jöttünk, hogy megkérjünk, játsszatok nekünk egy nótát, hátha tanulhatunk tőletek.

-  No, ha csak ez a kívánságotok, ennyit megtehetünk – mondta a gazda, és betessékelte a vendégeit.

Jóltartotta őket, el is beszélgetett velük erről-arról, de igazán vidám kedve nem volt, mivel gond bántotta éppen akkoriban. A jószág éjszakáról éjszakára kitört a karámból, hiába őrizték, és reggel, mire nagy keservesen sikerült összeterelni, mindig híja volt a csordának.

Elpanaszolta baját a vendégeinek is, aztán megkérte legidősebb fiát, hogy aznap este majd menjen ki a mezőre, és jobban ügyeljen, mint legutóbb. Ámde a legény nem vállalkozott.

 - Hogyisne! Mikor tegnapelőtt is én voltam odakinn. A szemem majd leragad az álmosságtól.

Küldje az öcsémet, édesapám, amennyivel fiatalabb, annyival jobban bírja a virrasztást.

      Csakhogy a középső fiú is vonakodott. Ő ugyan nem megy a bátyja helyett, mikor az a soros!

      Így huzakodtak, vonakodtak, míg végre eszébe jutott az öregnek, hogy hiszen van őneki még egy harmadik fia is. Kiment a konyhába.

      - Eriggy ma te a mezőre, fiam – mondta. – Próbáld megőrizni a csordát, hogy ki ne törjön a karámból.

      - Jól van, édesapám, elmegyek – felelte a gyermek.

     A gazda megörült, hogy ezzel is kevesebb a gondja, megvacsoráltatta a legénykét, és ráadta a maga gúnyáját, hogy ne fázzon odakünn a szabad ég alatt.

     - No de most már jó lesz, ha szedelőzködöl – sürgette -, talán több szerencsével jársz, mint a bátyáid. Csak aztán el ne aludjál!

     A fiú szót fogadott, és ahogy megvacsorált, elindult.

Amint megy, mendegél, meglát a földön valami vasrudat. Felveszi, nézegeti, hát keresztvas, ajtóra való. Gondolta, talán jó lesz valamire, nem restellte magával vinni.

Mikor a karámhoz ért, bekukucskált a résen, és örömmel látta, hogy az állatok még helyükön vannak, nincs semmi baj. Leült a sövényfal tövébe, őrködni. De aztán eszébe jutott a keresztvas, amit az úton talált, fogta, és feltette kívül az ajtóra. Éjfélig csönd volt, hanem akkor nyugtalankodni kezdett a jószág.

Előbb egyik, aztán másik tehén kapta fel a fejét, mintha neszt hallana. Végül felállt az egész csorda, és farkát kunkorítva az ajtónak nyomult, ki akart törni a karámból.

Csakhogy az ajtó most nem engedett, tartotta a keresztvas, és az állatok, mikor látták, hogy hiába, felhagytak az erőlködéssel, talán meg is nyugodtak, mert egyik a másik után visszafeküdt a földre.

     És most még valamit látott a gyerek: nem messze onnan, az egyik domb fényleni kezdett.

Mindjárt gondolta, hogy tündérvár lehet, és csakugyan, abban a pillanatban kettévált a domb oldala! Csodálatos fény áradt a rétre, muzsikaszót is hallott meg vidám mulatozás zaját.

No, ezt megnézi közelebbről, a nélkül már csak nem megy haza! Úgy is lett, az állatok felől nyugodt lehetett, odament hát a dombhoz, és bekukucskált.

Javában állt a mulatság, arasznyi emberkék táncoltak, muzsikáltak, de olyan gyönyörűen, hogy ahhoz foghatót álmodni se lehet. A legényke sokszor hallotta az öregektől, hogy az ilyen tündérhegy ajtajába valami vasdarabot vagy acélt kell dobni, akkor nem csukódik be.

Szerencsére egy nagy varrótű volt a zubbonya hajtókájába tűzve, ezt kivette, és beszúrta a földbe, ott, ahol a domboldal meghasadt.

Most már nyugodtan belépett, le is ült. A törpék javában ropták a táncot körülötte, mégpedig dudaszóra. Hű, micsoda tánc volt az, micsoda duda! Uramisten!

- Ti aztán tudjátok a módját! – dicsérte őket. – Ilyen dudásokat még nem hallottam, mióta élek!

A törpék nem válaszoltak, de mikor a muzsika elhallgatott, egyikük odajött hozzá.

- Jó lesz, ha elmész – mondta barátságtalanul.

- Ugyan, hadd el, ráérek – felelte a fiú.

- Nem, nem, legfőbb ideje. Máris sokáig maradtál.

- Nem megyek én, nézem még egy darabig a táncot, örülök, hogy itt lehetek.

Akkor odajött a másik törpe, az is sürgette, hogy menjen már haza.

- Vége van a táncnak, magad is láthatod, a duda se szól. Most már eriggy csak szépen!

      De a fiú makacskodott.

     - Miért siessek? Mondom, ráérek. – És mikor azok tovább nógatták, egyenest a szemükbe vágta, hogy ő addig marad, ameddig akar.

A törpék látták, hogy másként nem boldogulnak, hát megpróbálták lekenyerezni.

     - Ha szót fogatsz, és szépen elmész, teljesítjük egy kívánságodat – mondta az, amelyik  később jött oda.

     - Hadd hallom, mit szeretnél.

     - Hát jó, nem bánom – felelte a gyerek. – Ha megkapom, amit kérek, elmegyek, de ha nem, itt maradok, ameddig kedvem tartja.

     - Megkapod, csak mondd meg, mit kívánsz.

     - Dudás szeretnék lenni, de a legkülönb dudás a föld kerekén, hogy senki se mérkőzhessen velem.

     - Meglesz – bólintott az arasznyi emberke, intett egy másiknak, aki valamivel messzebb állt a teremben, mire az magához szólította a fiút:

     - Gyere csak ide, és tedd, amit mondok. A jobb kezed mutatóujját tedd a számra, én meg majd a te szádra teszem az ujjamat, akkor olyan dudás leszel, amilyen nincs több a földkerekén. Ahány nóta van, mind elfújod, cifrázod, aprózod, senki se vetekedhet veled.

     - Az már jó lesz! – örvendezett a legényke.

     Mutatóujját a törpe szájára tette, az meg ugyanakkor az ő szájára tette az ujját.

Hanem azután sürgette, hogy menjen haza, amint ígérte.

    - Eriggy most már, és elmondhatod, hogy nem rossz szél hozott ide közibénk. A nótákat, amiket hallottál, mind el tudod majd fújni magad is.

    - Akármelyik közönséges dudán? – kérdezte a legényke.

    - Akármelyiken. Mihelyt te a kezedbe veszed, már nem lesz közönséges duda.

No, a fiú megköszönte az ajándékot, és kilépett a hegyből. A tűt is kihúzta, mire nyomban bezárult a nyílás, a tündérvár olyan lett, mint a többi domb ott körös-körül. Muzsikaszó se hallatszott már. A legényke visszaballagott a karámhoz, látta, hogy a tehenek nyugodtan feküsznek a földön, hát ő is leült előbbi helyére, a sövényfal tövébe.

    Hanem aztán töprenkedni kezdett. Hátha rászedte a törpe? Hátha nem is igaz, hogy olyan jó dudás lett? Kár volt ki nem próbálni, amíg ott volt a tanyájukon.

Nagyon bántotta, hogy csak úgy egyszerűen elhitte, amit a törpe mondott neki, pedig eleget hallott gonosz tréfáikról. Könnyen lehet, hogy őt is lóvá tették.

   És ha elcsenné az apja dudáját, most, amíg alszik otthon a ház?

Megpróbálna egy nótát elfújni, hogy legalább tudja, hányadán van? Aztán visszalophatja a dudát, mielőtt felébrednek.

   Úgy is tett. Hazaszaladt, nesztelenül beosont a szobába, kihozta az apja dudáját, és sietett vissza.

Már útközben felfújta a tömlőt, alig győzte kivárni, hogy megszólaltathassa a hangszert.

Még a karámnál se volt, már rákezdte, fújta egyik nótát, a másik után, de olyan gyönyörűen fújta, hogy csuda. Pedig soha életében nem próbálta.

   Az öreg gazda eközben nyugtalanul hánykolódott az ágyán. Mi lesz, ha legkisebbik fia is elalszik az őrhelyén, mint a két nagyobb, és a csorda szétszalad, össze se tudja terelni reggel?

   Alig derengett, az öreg már felkelt, kiballagott a mezőre, hogy lássa, mi újság.

A karám elég messze esett a házuktól, a gazda úgy fele úton járhatott, mikor gyönyörű szép muzsikaszó cirógatta meg a fülét. Mégpedig dudaszó.

   Úristen! Hol muzsikálnak ilyen kora hajnalon? És ki az, aki ilyen remekül fújja? Soha életében nem hallott ilyen szépet.

   Ugyancsak nagyot nézett, mikor megpillantotta a tulajdon édes fiát, ahogy a karám előtt masíroz, nyakában a dudával, és fújja a sípot, de hogy fújja! Lepipálja őket, hármukat, alaposan.

Nem akarta, hogy a gyerek meglássa, úgy lopakodott tovább, hogy mikor a dudás hátat fordított, ő előrelépett egyet-kettőt, aztán mikor látta, hogy a fia megfordul, és feléje masíroz, lebújt megint a fű közé. Aztán, hogy közel ért hozzá, és minden hangot tisztán hallott, meghúzódott egy bokorban, és gyönyörködve fülelt. Nem győzött álmélkodni.

    „ Adta kölyke! Ez jobban fújja, mint én, annyi szent! De hát hol tanulta, mikor, kitől? És hogy tudta eltitkolni előlünk? Megáll az eszem!” Így morfondírozott magában az öreg gazda, aztán sarkon fordult, és éppen olyan észrevétlenül, mint ahogy jött, hazalopakodott.

Otthon visszafeküdt az ágyába, de álom nem jött a szemére.

Egyre azon járt az esze: hol, kitől tanulta tudományát a gyerek, és miképpen lehetséges, hogy sose hallották játszani?

    A fiú meg ezalatt boldogan masírozott a dudájával, és gyönyörködve fújta a szebbnél szebb nótákat. Most már nyugodt lehetett, a törpék nem szedték rá. Nem mérkőzhet vele sem az apja, sem a két bátyja, ha még olyan jó dudások is. Szívesen fújta volna akár napestig is, de vissza kellett lopni a hangszert, mielőtt felébred a ház.

   Mikor az apja hallotta, hogy a gyerek beoson a konyhába, alvást színlelt, és kileste, amint suttyomban visszateszi a dudát a helyére. Akkor hát az ő dudáján fújta olyan csodaszépen!

No, jól van, egyelőre nem árulja el, amit megtudott. De mikor reggelihez ültek, és a legkisebb fiú még mindig nem jött haza, el akarta küldeni érte a nagyobbikat.

    - Eriggy ki, édes fiam, a karámhoz. Nézd meg, mit csinál az öcséd, miért nem jön reggelizni.

Hátha valami érte azt a gyereket. - De közben, míg ezt így elmondta, mást gondolt magában.

    -    Vagy különben… maradj csak, talán jobb, ha én megyek.

   És kiment ő maga. A tehenek mind kinn voltak már a legelőn, a gyerek meg a búzaföld szélén járt fel-alá, hogy a jószág a gabona közé ne tévedjen.

-          No, gyerek, hogy telt az éjszaka? – kiáltott oda neki az öreg már az útról.

-          Jól, édesapám, semmi bajom nem volt a jószággal.

-          Igazán nem?

-          Miért tagadnám?

-          Akkor meg mért nem jössz haza enni egy harapást?

-          Kieresztettem őket, amint látja, és vártam, hogy felváltson valamelyik bátyám. Ha így szabadon vannak, nem maradhatnak őrizetlenül.

-          Okosan gondolkodtál, fiam. Mióta legelnek?

-          Jó régen. Azt hiszem, tele is van már a tőgyük, lehet fejni.

-          Nem, nem, tereljük be őket a karámba, te meg gyere haza, egyél valamit, és aludd ki magadat. Meglehet, hogy ma éjjel megint csak neked kell majd őrködnöd.

-          Megteszem, szíves-örömest, édesapám, mondom, semmi bajom nem volt velük.

    Az állatokat bezárták a karámba, és hazaballagtak.

A gyerek jóízűen evett, de lefeküdni nem akaródzott neki. Mind csak azt hajtogatta, hogy nem álmos egy szikrát se, nem is fáradt, úgyse jönne álom a szemére.

    Így aztán elbeszélgettek erről-arról, amíg a délebédet be nem tálalták.

Szokás volt azon a vidéken, hogy ha vendégek vannak egy háznál, ebéd közben dudaszóval mulattatják őket. Itt is, ahogy asztalhoz ültek, a gazda megkérte legidősebb fiát, hogy tisztelje meg a vendégeket, muzsikáljon nekik, amíg esznek.

     -   Én ugyan nem – ellenkezett a fiú. – Édesapám a gazda, muzsikáljon maga.

     Ugyanezt mondta a középső is.

-          No, jó – bólintott az öreg. – Tudok én valakit, aki szívesen muzsikál nekünk, nem kéreti magát kétszer. Kiszólt a gyereknek a konyhába.

-          Szedd rendbe magad, fiam, bújj elő a sutból, és fújj el egy jó nótát, amíg ebédelünk.

    A két nagyobbik összenézett, de egyik se szólt.

    Mi lelte az öreget? – kérdezték magukban bosszankodva. – Szégyent akar hozni a házára?

Ahelyett, hogy ő muzsikálna az idegeneknek, ezt a tacskót hívja be, aki talán még felfújni se tudja a dudát, nemhogy billegetni.

De bezzeg másként gondolták, mihelyt a gyerek belefújt a duda sípjába. Úristen! Hát ez mi?

Szemük–szájuk elállt a csodálkozástól. Öccsük meg egyre jobban belemelegedett, fel-alá masírozott, ahogy a nagyoktól látta, és fújta gyönyörűségesen.

-          A mindenedet, te gyerek! Te aztán dudás vagy! – álmélkodtak a vendégek.

-          Ha bátyáid is így játszanak, hát ti vagytok a legjobb dudások a föld kerekén, annyi bizonyos. Ilyet még nem hallottunk, pedig valamicskét mi is konyítunk hozzá.

   Asztalbontás után a gyerek félretette a dudát, és azt szerette volna, ha bátyái folytatják a muzsikálást. Hadd hallják azokat is az idegenek, ha már olyan messze utat megtettek a kedvükért.

-          Olyan nincs! – felelte a legidősebb legény. – Veled nem mérkőzhetünk, szégyenben maradni meg ki az ördögnek van kedve! Vendégeink csak azt mondhatnánk, ha nem akarnak hazudni, hogy téged nem ér utol senki.

-          Jól mondjátok – bólogattak a vendégek - , ilyen muzsikát még sose hallottunk, a legjobb közülünk is szégyenben maradna e mellett a gyerek mellett.

-          Szépen játszik, nem mondom – szólalt meg most az apa. – De még tanulnia kell.

-          Komolyan beszélsz? – bámultak rá a vendégek. – Kitől tanulhat az ilyen mester?

-          Márpedig úgy van. Tanulnia kell még, csak akkor lesz belőle olyan dudás, amilyennek az apja szeretné. Ha mához egy évre megint eljöttök, magatok is látjátok majd, hogy nagyot haladt.

    Az idegen országbeli dudások még néhány napig vendégeskedtek a gazdánál – de aztán elbúcsúztak, visszaballagtak a kikötővárosba, hajóra szálltak, és nem jöttek vissza sem a következő évben, sem azután.

     A gyereket ellenben egyre-másra hívták ide is, oda is. Olyan híre volt a környéken, hogy vendégség, lakodalom meg se eshetett már nélküle. Ujjai boszorkányos ügyességgel táncoltak a sípon, és olyan gyönyörű szép hangon szólt a dudája, hogy nem volt ahhoz fogható.

     Aztán egyszer megint üzentek érte, de ezúttal nem a szomszédságból, hanem az ország egyik távoli szegletéből, ahol nagy lakodalomra készültek, és a tehetős gazda azt akarta, hogy a vendégeinek a legjobb dudás fújja, akinél különb nincs hetedhét országban.

Abban az időben csak gyalogszerrel jártak az emberek, a gyerek is felkerekedett hát jó néhány nappal az ünnepség előtt, hogy idejére odaérjen.

     Alig ment egy darabon, arasznyi emberke jött vele szemben az úton.

-          Hová, hová, ezen a szép napon, te legény? – szólította meg.

És mikor a legény kicsit kurtán csak annyit felelt, hogy „Szép napunk van, igaz” – még hozzátette: - Hiába nem mondod, úgyis tudom, hová igyekszel. De ha igazán ki akarsz tenni magadért, tedd a számra a jobb kezed mutatóujját, akkor még különb dudás leszel, mint eddig voltál. Megsúgom neked, hogy a tündérhegyben nem kaptál meg mindent, amit kértél.

Én megadom neked, ami hiányzik, csak tégy úgy, amint mondtam.

-          Köszönöm, de nekem elég, amit tudok – felelte a legény. – Nem vagyok telhetetlen. Így se mérkőzhet velem senki.

-          Lehet, hogy nem vallasz szégyent így sem. Erőltetni nem akarlak – folytatta a kis ember. – De egy kis útravalót azért elfogadhatsz tőlem, ha már találkoztunk. Megéhezel még, nem is egyszer, mielőtt odaérnél, messze utad van.

-          Hát jó, azt elfogadom – mondta a legény.

    Mire az emberke elővett egy darab zabliszt kalácsot a tarisznyájából, és jó felét neki adta.  Biztatta is, hogy harapjon bele mindjárt, de ő éppen nem volt éhes, hát csak megköszönte, zsebre dugta a kalácsot, és továbbkocogott.

    Bizony hosszú útja volt, alaposan elfáradt, mire odaért a fényes, nagy tanyára.

Mindjárt látta, hogy jó helyen jár, mert a nagy sürgés-forgásban egymás sarkát tiporta a sok lány meg a legény az udvaron. De neki annyit se mondtak, hogy isten hozott, vagy kerülj beljebb, rá se hederítettek. Jöttek-mentek előtte, mintha levegőnek néznék.

   „No, ha így fogadnak, akár mindjárt vissza is fordulhatok” – gondolta magában a dudáslegény.

De mivel most már ugyancsak megéhezett, előbb mégis falni akart valamit. Eltökélte azonban, hogy aztán hazamegy, ilyen háznál nem muzsikál, ahol tisztességet se tudnak, a vendéget be se tessékelik.

    Zsebébe nyúlt, hogy elővegye a zabliszt kalácsot, de a zsebe telides-teli volt szeméttel.

Hát ez mi? Hogy került ez a zsebébe? El nem tudta gondolni. De eszébe ötlött, hogy talán a kis öreg tréfálta meg, akivel útközben találkozott.

    Sietve kiforgatta minden zsebét, kidobálta utolsó szemig, amit ott talált. Egyszer csak köréje csődülnek a háziak, nagy hűhóval köszöntik:

-          Hurrá! Itt van a dudásunk! Hurrá! Éljen a killdonnani dudás! – És tudakolták, mikor jött.

-          Itt álldogálok már jó ideje, meg is éheztem – felelte a legény. – Éppen vissza akartam fordulni, mert senki9 se törődött velem.

-          Mit beszélsz? Hát ez meg hogy lehet? – álmélkodtak. – Nem láttunk.

    A legény most már gyanította, hogy ezt is az átkozott zabliszt kalácsnak köszönheti: amíg a szemetet az utolsó morzsáig ki nem takarította a zsebéből, láthatatlan volt.

De nem akarta elárulni ezt, restellte, hogy így csúffá tette a törpe. Másra terelte hát a szót.

-          No, de most már láttok, hát kínáljatok meg egy korty itallal meg egy harapás ennivalóval, mert nagy útról jövök.

    Betessékelték a házba, királyi lakomát tálaltak elébe. Ehetett, ihatott kedvére, aztán neki fogott muzsikálni, fújta egész éjszaka. Három napig állt a lagzi, a végén megint asztalhoz ültették a dudást, kínálták mindenféle jóval, és a gazda jutalmul szép summa pénzt adott neki.

    Hazafelé menet megint elébe állt az úton egy törpe, de nem az előbbi, hanem egy másik.

-          Te vagy az, fiam? No, hadd hallom, szerencsével jártál-e.

-          Szerencsével jártam – felelte a dudáslegény.

-          Megérkeztél baj nélkül oda, ahová hívtak?

-          Nem volt semmi baj. Jól ment minden.

-          No, fiam, akkor igazán áldd a szerencsédet. Mert ha szót fogadtál volna a törpének, ugyancsak rosszul jársz. Egy hangot se tudtál volna kicsalni a dudádból se most, se ezután soha, amíg élsz.

-          Gondoltam én, hogy nem jóban jár a kis öreg, azért nem is hallgattam rá. De kár volt szóba is állni vele, mert megtréfált a gonosz. A kalács, amit adott, szemétté változott a zsebemben, és ráadásul láthatatlanná tett.

-          Hát igen, meg akart rontani. Éppen azért eztán jobban vigyázz, a világért se hallgass senkire, akivel az úton találkozol. Ha megszívleled, amit mondok, jó dolgod lesz, tejben-vajban fürödhetsz. És rád fér, gyerekem, igazán mondom, mert nem valami jó sorod volt eddig, nem úgy bántak veled, mint érdemelted. De ha okosan viseled magad, mostantól fogva boldog ember lehetsz.

    Azzal eltűnt a kis ember, a fiú pedig szerencsésen hazaért. Otthon azzal a hírrel várták, hogy meghívták a nagy dudásversenyre az idegen országba, ahol csupa bárókkal és fényes lovagokkal kell összemérnie tudományát.

     -   Most mit tegyek, édesapám? – szontyolodott el a fiú. – Nem merek olyan nagyurak közé állni, még szégyenben maradok.

     Az apja is jobban szerette volna, ha a legöregebb fiú megy inkább. De az hallani sem akart a dologról.

-          Nem megyek én, eszem ágában sincs. Mindjárt rájönnek, hogy nem én vagyok, akit híttak, talán még fejemet is vétetnék azok a hatalmas urak. Nem is nyúlok dudához többet, érzem, hogy semmi se vagyok az öcsém mellett.

-          Ejnye már! – csóválta a fejét az apjuk. – Éppen elég jó dudás vagy te is. Kár úgy kicsinyelni magadat.

-          Hagyja el, édesapám, tudom én, mit beszélek.

Olyan muzsikus, mint ez a gyerek, nincs több a világon. Nem is illenék, hogy mérkőzni próbáljak vele, kontár létemre.

     És öccséhez fordult, faggatta:

-          Mondd meg végre, ne titkold már, hogy tanultad, mikor tanultad? Hiszen sose láttuk, hogy dudát akasztottál volna a nyakadba.

    A vége persze mégis az lett, hogy a legkisebb fiú ment el a nagy dudásversenyre az idegen országba. Hosszú hetekig odamaradt, hívták mindenfelé, nem győzték bámulni a tudományát. Mikor hazaérkezett, és a kikötővárosból Killdonnan felé ballagott, az úton megint elébe állt egy emberke.

    -     No, fiam, hazaérkeztél szerencsésen?

    -     Haza én, itt vagyok, amint látod, öreg.

-          Most már nemcsak Skóciában ismernek, de a Csatornán túl, messze idegenben is. Ennek örülök, fiam. Mert én voltam az, akitől tudományodat kaptad, és látom, megérdemled. S még azzal is tetézem ajándékomat, hogy mától fogva te is továbbadhatod a tudományodat. Akinek szájára teszed az ujjadat, mestere lesz a sípnak, és ha téged utol nem ér is, minden más dudásnál különbül fújja.

-          Igazán mondod ezt? – örvendezett a fiú.

-          Én nem szedlek rá, ne félj, megkedveltelek. Éppen azért, mert nem kérkedtél, és nem próbáltál ártani senkinek.

    A gyerek elbúcsúzott a törpétől, és vígan lépkedett tovább. Mikor hazaért, apja elé öntötte az aranyat, ezüstöt, amit az idegen országokban szerzett a dudájával.

-          Ez a magáé, édesapám – mondta. – Én annyit szerezhetek, amennyit akarok, engem ne féltsen. De ha ujját az ajkamra teszi, maga is kétszer olyan jó dudás lesz, mint eddig volt, énutánam a legkülönb a világon.

    Úgy is tettek. Az öreg mindjárt érezte, hogy különös erők bizsergetik. Aztán elővette dudáját, ki akarta próbálni, többet tud-e csakugyan, mint azelőtt. Fiai körülállták, és szólni se tudtak ámulatukban. Mintha nem is a régi, jó öreg dudája lett volna, amelyiken most játszott, hanem valamilyen bűvös hangszer. Ujjai villámsebesen repkedtek a sípon, és olyan hangokat csaltak elő, hogy a dudás maga is csodálta.

-          Hogy csinálta ezt édesapám? Így még sose muzsikált! – álmélkodott a legidősebb fiú.

    A másik szólni se tudott.

-          Igen, szép volt, magam is amondó vagyok. De az öcséteket nem érem utol.

-          Nem sokkal marad el mögötte, éppen csak egy gondolattal – mondta a fia.

    És igaza volt. Az öreg kicsi híján utolérte a gyereket, de az nem félt továbbadni a tudományát. Csak jól megválogatta, kit tüntessen ki vele, nehogy érdemtelennek jusson. Előbb a két bátyját tanította ki, aztán egy özvegyasszonynak az egyetlen fiát, aki ott lakott közelükben.

    Ő maga abba is hagyta a muzsikálást, mikor már elég aranya, ezüstje volt, nem járt többet versenyekre, apjának, bátyáinak meg az özvegyasszony fiának engedte át a dicsőséget. Egyformán jól fújták mind a négyen, az emberek meg se tudták különböztetni egyiknek a játékát a másikétól.

     Így mesélték nekem a történetüket, így mondom el én is, semmit se toldottam hozzá, semmit se vettem el belőle. A killdonnani dudások híre messze földet bejárt, szép pénzt kerestek, boldogan éltek, ha meg nem haltak, mai is vígan dudálnak.

Skót népmese

Skóciában van egy elhagyatott lápvidék; a régi időkben azt beszélték, hogy egy tündérlovag kísérti. A lovagot csak nagy ritkán lehetett látni, hétévente egyszer vagy még akkor sem, de a félelem rátelepedett az egész környékre, mert ha egyszer valaki az ingoványba merészkedett, sosem hallottak többé felőle. Bár átkutatták a láp minden zugát, akkor sem leltek nyomára. Ilyenkor a keresőcsapatok félelemtől borzongva tértek haza; fejüket rázták, és azt suttogták egymás között, hogy az illető a rettegett lovag kezébe került.

Így aztán általánossá vált, hogy a mocsaras vidéket mindenki elkerülte: senki, sem mert keresztülvágni rajta, még kevésbé arrafelé lakni.

Lassan vadállatok tanyájává lett: itt találtak menedéket, felfedezve, hogy ezen a helyen egyetlen eleven vadász sem háborgatja őket.

Nos, éppen e vidéken élt két fiatal gróf: St. Clair grófja és Gregory gróf, akik igen jó barátságban álltak egymással; együtt lovagoltak, vadásztak, vagy harcoltak, ha kellett.

És mivel mindketten lelkesedtek a vadak űzéséért, Gregory gróf egy napon azt javasolta, hogy be kéne cserkészniük a lápot, tündérlovag ide vagy oda.

- Hát, én nem igen hiszek ebben az egészben! – kiáltotta a fiatalember nevetve. – Azt gondolom, ez csak a vénasszonyok meséje, amivel a gyerekeket ijesztgetik, nehogy elkódorogjanak a hangásban és eltévedjenek. Az pedig igen sajnálatos lenne, hogyha ki kéne hagynunk egy ilyen remek mulatságot, nekünk, felnőtt, szakállas férfiaknak egy ilyen szóbeszéd miatt!

St. Clair grófja azonban komoly tekintetet vetett rá.

- Kár, belekeverni ilyen bizonytalan dolgokba… - válaszolta. – És az nem gyerekmese, hogy azok az utazók, akik át akartak kelni a mocsáron, szőrén-szálán eltűntek, és senki sem hallott többet felőlük. De, ahogy mondtad, tényleg sajnálatos, hogy ki kell hagynunk ezt a remek mulatságot, csak azért, mert a tündérlovag épp ezt a földet választotta magának, és a megfizetteti velünk, halandókkal a kiváltságot, hogy a birtokára lépjünk. Bár azt hallottam, hogy aki a Szentháromság jelét viseli, biztonságban van a lovag hatalmától. Kötözzük fel hát a jelet a karunkra, aztán gyerünk előre félelem nélkül!

Sir Gregory hangos kacagásban tört ki e szavak hallatán.

- Csak tán nem azt gondolod, hogy én is gyermek vagyok? Először is, hogy megijedjek egy ilyen ostoba történettől, aztán meg azt higgyem, hogy a lóhere megvédhet?! Nem, nem, te csak hordozd azt a jelet, ha akarod, én inkább jó íjamban és nyilaimban bízom.

De St. Clair grófja rá sem hederített társa szavaira; emlékezett rá, mit mondott neki az édesanyja, amikor kicsi fiú volt; hogy annak, aki viseli a Szentháromság jelét, nem kell félnie a varázslók, boszorkányok, tündérek és démonok igézetétől. Kiment hát a mezőre, letépett egy szál lóherét, amelyet a selyemkendővel a karjára kötözött; aztán felszállt a lovára, és Gregory gróffal kilovagoltak a sivár, elhagyatott lápvidékre.

Néhány óra még jól telt, és a hajsza hevében a fiatalemberek elfelejtették a félelmüket. Azonban hirtelen mindketten visszarántották paripájuk gyeplőjét, és riadt arccal meredtek előre, mert egy lovas keresztezte az útjukat, és egyikük sem tudta volna megmondani, ki ez és honnan került elő.

-         Hitemre, nagyon sietős neki, akárki legyen is… - szólalt meg végül Gregory gróf.

- Mindig azt gondoltam, az én paripámnál nincs gyorsabb ezen a földön, de azt hiszem, amíg az enyém egy mérföldet tesz meg, az övé már hetet. Kövessük hát, hogy megtudjuk, a világ melyik részéről jött!

-    Az Úrral dacolsz, ha utána eredsz! – mondta St. Clair grófja áhítatosan. – Ember, ez a tündérlovag volt! Hát nem láttad, hogy a lova lába nem érintette a földet, hanem a levegőben vágtatott? Igaz valódi lónak látszott, de hát hatalmas szárnyai voltak, mint egy madárnak! Kövesd csak! Baljós nap ez neked, amikor rátalálsz!

St. Clair grófja azonban megfeledkezett róla, hogy viseli a talizmánt, amelyet társa nem, és ez képessé teszi őt, hogy úgy lássa a dolgokat, ahogy valójában vannak, ezért aztán nagyon elhűlt és megrettent, amikor Gregory gróf élesen szólt:

-              Teljesen elvette az eszedet ez a tündérlovag! Én mondom neked, hogy aki elhaladt előttünk, egy derék lovag volt, zöld köntösben, fekete lovon. És mivel kedvelem a finom lovagokat, szívesen megtudnám a nevét és a rangját. Ezért követem, amíg rátalálok, ha kell, a világ végéig!

Csak ennyit mondott, megsarkantyúzta a lovát és elvágtatott, amerre a rejtélyes idegen vette az útját, magára hagyva az ingoványban St. Clair grófját, aki a lóherét tapogatta és remegő ajkai védelmező imádságot mormoltak.

Mivel tudta, hogy a barátját megbabonázták, és mert bátor úriember volt, elhatározta, hogy akár a világ végére is követi a grófot, ha kell, és megpróbálja megszabadítani a varázslat alól.

Ezalatt sir Gregory csak vágtatott és vágtatott, követve a zöld ruhás lovag nyomát, lápon, patakon és mocsáron át, míg végül a legelhagyatottabb helyre ért, ahol életében valaha is járt; a szél olyan fagyosan fújt, mint a hómezőkön, és lába alatt a kiszáradt füvet vastag dér lepte be.

Szeme elé pedig olyan látvány tárult, amelytől a halandó ember kicsire zsugorodik félelmében. Egy hatalmas kört látott a földön: belsejében a fű nem volt száraz és fagyos, hanem nedves, sűrű és zöld. A körben száz meg száz tündér árnyas alakja táncolt, könnyű, áttetsző, fakókék köntösbe burkolózva, amelyek úgy kígyóztak és tekeregtek viselőik körül, mint a füstkarikák.

E hátborzongató manók kiáltozva, énekelve ropták táncukat, kezükkel a fejük fölött hadonászva, miközben a földhöz verdesték magukat, mintha mind megőrültek volna. És amikor látták, hogy Gregory gróf megáll a lovával a kör szélénél, hívogatni kezdték vékony ujjaikkal.

-         Gyere csak, gyere! – kiáltozták. – Gyere, táncolj velünk, aztán iszunk rád egyet az urunk kupájából!

És bármilyen furcsának is tűnik, az igézet olyan erős volt a fiatal gróf felett, hogy félelme ellenére úgy érezte, engedelmeskednie kell a hívásnak. Lova nyakába dobta a gyeplőt, és csatlakozni készült hozzájuk.

Ekkor egy ősz öreg manó lépett ki társai közül a fiatalember felé. Szemmel láthatólag nem merte elhagyni a bűvös kört, mert megállt a szélénél, aztán lehajolt, úgy téve, mintha a földről szedegetne valamit, és azt suttogta rekedt hangon:

-              Nem tudom, ki vagy, azt sem, honnan jöttél, lovag úr, de ha kedves az életed, nem lépsz be ebbe a körbe, és nem csatlakozol a mulatságunkhoz, különben örökre elvesztél!

De Gregory gróf csak nevetett.

-         Megfogadtam, hogy követem a zöld lovagot – válaszolta. – És fogadalmam megtartom, még ha a legalsó világba vezet is.

E szavakkal belépett a körbe, egyenesen a titokzatos táncosok közé. Érkezésére azok még hangosabban kiáltoztak, mint annak előtte, vadabbul táncoltak, és csábítóbban énekeltek; aztán egyszerre csak lecsendesedtek, és kétfelé váltak, utat nyitva a grófnak, jelezvén, hogy haladjon át közöttük.

A fiatalember keresztülvágott a tündérek sorai között, amíg oda nem ért a kör közepéhez.

Ott ült egy vörös márványasztal mellett a fűzöld ruhás lovag, akit annyira keresett, és előtte az asztalon csodálatos, egy darabból faragott smaragdkehely állt, melynek szélét vérvörös rubinok díszítették.

A kupa színültig tele volt hangasörrel, amely túlcsordult a peremén; és amikor a lovag meglátta Sir Gregoryt, felemelte az asztalról, és méltóságteljes meghajlással átadta neki.

Sir Gregory kortyolt belőle, mivel igen megszomjazott.

És mialatt ivott, észrevette, hogy a sör a kupában nem lesz kevesebb, hanem ugyanúgy túlcsordul a peremén.

Ekkor – először a hajsza során – aggodalom töltötte el szívét, és azt kívánta, bárcsak sose adta volna magát erre a furcsa kalandra.

De jaj, ez már késő bánat volt, mert tagjaiba különös zsibbadás lopózott, fagyos sápadtság kúszott az arcára, és mielőtt egyetlen segélykiáltás elhagyhatta volna az ajkait, a kehely kiesett érzéketlen ujjai közül, és úgy zuhant a tündérkirály lába elé, akár egy halott.

Az egész társaság diadalmas kiáltásban tört ki, mert az volt az egyetlen dolog, amely örömmel töltötte el szívüket, hogyha valami óvatlan halandót becsábíthattak a körükbe, különös igézetük alá vonhatták, hogy aztán hosszú éveket töltsön el körükben.

De diadalmas kiáltásaik kezdtek elhalni: motyogtak és suttogtak egymás között, és arcukra valami félelemféle ült ki, mert éles fülüket olyan hang ütötte meg, amely rettegést ébresztett bennük. Emberi léptek zaja volt, olyan emberé, aki szabadon és akadálytalanul haladt feléjük: tudták, az idegen, akárki legyen is, még nem áll az igézetük alatt. És ha így van, talán vesztükre tör, és kiszabadítja körükből foglyukat.

Félelmük beigazolódott, mert a bátor St. Clair grófja közeledett, rettenthetetlenül és szilárdan, hiszen a szent jelet viselte. Megpillantva a bűvös kört és a tündértáncosokat, már azon volt, hogy átlépje a bűvös határt, amikor a kicsi, ősz manó, aki Gregory grófnak is suttogott, odajött, és neki is odasúgott valamit. Ráncos arca bánatos volt.

-         Ó, jaj! Azért jöttél, amiért a társad, hogy hosszú éveket áldozz a tündérkirálynak?

-         Ó, ha van feleséged és gyermeked, könyörgöm, mindenre, ami szent, hogy fordulj vissza, amíg nem késő!

-     Ki vagy te, és honnan származol? – kérdezte a gróf, kedvesen pillantva le az előtte álló apró teremtményre.

-     Abból az országból jöttem, ahonnan te…- sírta a manó. – Halandó ember voltam, mint te, de idejöttem az elvarázsolt lápra, és a tündérkirály megjelent előttem egy szép lovag álcájában, és olyan bátornak, nemesnek és nagylelkűnek látszott, hogy követtem őt, ittam a hangasöréből, most pedig arra vagyok kárhoztatva, hogy a tündérekkel maradjak, amíg hét hosszú év le nem telik. A te barátod is ivott abból az átkozott sörből, gróf úr, és most halottként fekszik törvényes uralkodónk lábánál. Fel fog ébredni, az igaz, de hasonló alakban, mint az enyém, és rabszolgaként.

-    Hát sehogy sem menthetem meg? – kiáltotta St. Clair grófja mohón. – Mindenképpen fel kell vennie a tündérek alakját? Nem félek kegyetlen legyőzője varázslatától, mert olyasvalaki jelét viselem, aki erősebb, mint ő. Beszélj gyorsan kicsi ember, az idő szorít!

-                     Van valami, amit megtehetsz érte, gróf úr…- suttogta a manó. – De ez csak egy kétségbeesett kísérlet, mert ha elbuksz, még a Szentháromság ereje sem védhet meg.

-                     És mi lenne az? – kérdezte a gróf türelmetlenül.

-                     Mozdulatlanul kell maradnod a fagyos hidegben egészen pirkadatig, amíg eljön a hajnali zsolozsma ideje. Akkor kilencszer lassan körbe kell járnod a bűvös kört, és aztán bátran be kell menned a vörös márványasztalhoz, ahol a tündérkirály ül. Az asztalon látni fogsz egy rubinokkal kirakott smaragdkelyhet, tele hangasörrel. Azt kell óvatosan magaddal vinned, mialatt egyetlen szó sem hagyhatja el az ajkadat. Az a bűvös föld, amelyen táncolunk, halandó szemnek talán szilárdnak tűnik, de a valóságban nem az. Ez egy ingoványos mocsár, és egy nagy tó van alatta, ahol egy félelmetes szörny tanyázik, és ha egyetlen szót is kiejtesz, mialatt e földön állsz, belezuhansz a mocsárba, és ott pusztulsz el a vízben.

Ezt mondta az ősz manó, majd visszalépett a társai közé, egyedül hagyva St. Clair grófját a bűvös kör szélénél állva.

Ott várakozott a hidegtől reszketve, hosszú, sötét órákon át, mígnem a szürke hajnal kezdett felderengeni a dombtetők felett, és közeledtével a tündéralakok a szeme előtt megfakulni és elenyészni látszottak.

És abban az órában, amikor a hajnali zsolozsmára hívó harang hangjai lágyan megcsendültek a mocsár felett, a gróf elkezdte ünnepélyes sétáját. Csal ment körbe-körbe, szilárdan kitartva útján, bár a tündérárnyak felől hangos, dühös mormogás hallatszott, mint a távoli mennydörgés, sőt még a föld is remegni és emelkedni látszott, mintha le akarta volna rázni magáról a vakmerő betolakodót.

De a Szentháromság jelének erejével St. Clair grófja sértetlenül folytatta útját.

Amikor befejezte a köröket, bátran belépett az elvarázsolt földre, keresztülvágott rajta, és mekkora volt döbbenete, amikor látta, hogy az összes tündér és manó kis jégtömbökké fagyott össze; alig tudott áthaladni közöttük, hogy el ne tapossa őket.

Amint közeledett a márványasztalhoz, még a haja is égnek meredt a tündérkirály látványától, aki éppen olyan mereven ült ott, mint alattvalói. Előtte Gregory gróf feküdt, osztozva sorsukban. Semmi sem mozdult, leszámítva két szénfekete hollót, amelyek szárnyukat csattogtatva, rekedten károgva ültek az asztal két oldalán, mintha a smaragdkehely őrzői lettek volna.

Amikor St. Clair grófja felemelte a drága kupát, a levegőbe emelkedtek, és dühtől visongva keringtek a feje körül, és félő volt, hogy karmaikkal kiütik kezéből a kelyhet.

Eközben a fagyott tündérek – még maga a király is – megrázkódtak álmukban, és félig felültek, mintha kezet akartak volna emelni a merész betolakodóra.

Ha a Szentháromság ereje nem fékezte volna meg őket, St. Clair grófja bizony elbukott volna. Amint visszafelé vette útját, félelmetes hangok hallatszottak körülötte: a hollók rikoltoztak, a fagyott tündérek visítottak, és lentről, a rejtett tóból hallotta a rémes szörny mély lélegzetét, ahogy sóváran prédájára várt.

De a bátor gróf egyikkel sem törődött, hanem szilárdan kifelé tartott, bízva a hatalmasságban, akinek jelét viselte. Ez biztonságosan átsegítette minden veszélyen, és ahogy a hajnali zsolozsma harangkongása elhalt a levegőben, végre szilárd talajra lépett, és eldobta a bűvös kelyhet.

És láss csodát! Az összes fagyott tündér eltűnt, a királyukkal és a márványasztallal egyetemben; senki sem maradt a zöld füvön, csak Gregory gróf, aki lassan ébredezett bűvös álmából.

Nyújtózkodott és felállt, egész testében remegve. Bizonytalanul nézett körül, mintha azt se tudná, hol is van. Akkor St. Clair grófja odaszaladt hozzá és karjaiba zárta, addig tartva így, míg teljesen magához nem tért, és a meleg vér újra keresztül nem áramlott a testén.

Aztán a két jó barát visszatért arra a helyre, ahol St. Clair grófja eldobta a csodálatos kelyhet, de ott csak egy durva, szürke homokkövet találtak, hasadékában egy rejtőzködő harmatcseppel.