Skót népmese
Élt Skóciában, Killdonnan falvában egy gazda a három fiával. A gazda jó dudás volt, és két idősebb fiát is megtanította a dudával bánni, kicsi híján utol is érték apjukat.
De a legkisebbik fiát unta tanítgatni, az amúgy is csak a hamut őrölgeti a konyhán, egyébhez úgyse ért, gondolta.
Híre járt a három muzsikusnak, nemcsak a környéken, de messze földön.
Úgyannyira, hogy végül már a tengerszoroson túl, idegen országban is emlegetni kezdték őket.
Azokban az országokban is voltak a dudának mesterei, és néhányan ezek közül felkerekedtek, hogy elmennek Skóciába, meghallgatják, mit tudnak a híres-nevezetes killdonnaniak.
Ekkoriban ugyanis még nagyon divatozott mindenfelé ez a hangszer. Az idegen dudások áthajóztak a tengerszoroson, tovább aztán már könnyen eligazodtak, mindenütt akadt, aki ismerte a három muzsikust, és megmondta, merre menjenek. Így aztán egy szép napon beállított a gazdához az egész csapat. Elmondták, kicsodák, és mi járatban vannak.
- Hallottuk, hogy messze földön nincs olyan dudás, mint ti hárman. Csupán csak azért jöttünk, hogy megkérjünk, játsszatok nekünk egy nótát, hátha tanulhatunk tőletek.
- No, ha csak ez a kívánságotok, ennyit megtehetünk – mondta a gazda, és betessékelte a vendégeit.
Jóltartotta őket, el is beszélgetett velük erről-arról, de igazán vidám kedve nem volt, mivel gond bántotta éppen akkoriban. A jószág éjszakáról éjszakára kitört a karámból, hiába őrizték, és reggel, mire nagy keservesen sikerült összeterelni, mindig híja volt a csordának.
Elpanaszolta baját a vendégeinek is, aztán megkérte legidősebb fiát, hogy aznap este majd menjen ki a mezőre, és jobban ügyeljen, mint legutóbb. Ámde a legény nem vállalkozott.
- Hogyisne! Mikor tegnapelőtt is én voltam odakinn. A szemem majd leragad az álmosságtól.
Küldje az öcsémet, édesapám, amennyivel fiatalabb, annyival jobban bírja a virrasztást.
Csakhogy a középső fiú is vonakodott. Ő ugyan nem megy a bátyja helyett, mikor az a soros!
Így huzakodtak, vonakodtak, míg végre eszébe jutott az öregnek, hogy hiszen van őneki még egy harmadik fia is. Kiment a konyhába.
- Eriggy ma te a mezőre, fiam – mondta. – Próbáld megőrizni a csordát, hogy ki ne törjön a karámból.
- Jól van, édesapám, elmegyek – felelte a gyermek.
A gazda megörült, hogy ezzel is kevesebb a gondja, megvacsoráltatta a legénykét, és ráadta a maga gúnyáját, hogy ne fázzon odakünn a szabad ég alatt.
- No de most már jó lesz, ha szedelőzködöl – sürgette -, talán több szerencsével jársz, mint a bátyáid. Csak aztán el ne aludjál!
A fiú szót fogadott, és ahogy megvacsorált, elindult.
Amint megy, mendegél, meglát a földön valami vasrudat. Felveszi, nézegeti, hát keresztvas, ajtóra való. Gondolta, talán jó lesz valamire, nem restellte magával vinni.
Mikor a karámhoz ért, bekukucskált a résen, és örömmel látta, hogy az állatok még helyükön vannak, nincs semmi baj. Leült a sövényfal tövébe, őrködni. De aztán eszébe jutott a keresztvas, amit az úton talált, fogta, és feltette kívül az ajtóra. Éjfélig csönd volt, hanem akkor nyugtalankodni kezdett a jószág.
Előbb egyik, aztán másik tehén kapta fel a fejét, mintha neszt hallana. Végül felállt az egész csorda, és farkát kunkorítva az ajtónak nyomult, ki akart törni a karámból.
Csakhogy az ajtó most nem engedett, tartotta a keresztvas, és az állatok, mikor látták, hogy hiába, felhagytak az erőlködéssel, talán meg is nyugodtak, mert egyik a másik után visszafeküdt a földre.
És most még valamit látott a gyerek: nem messze onnan, az egyik domb fényleni kezdett.
Mindjárt gondolta, hogy tündérvár lehet, és csakugyan, abban a pillanatban kettévált a domb oldala! Csodálatos fény áradt a rétre, muzsikaszót is hallott meg vidám mulatozás zaját.
No, ezt megnézi közelebbről, a nélkül már csak nem megy haza! Úgy is lett, az állatok felől nyugodt lehetett, odament hát a dombhoz, és bekukucskált.
Javában állt a mulatság, arasznyi emberkék táncoltak, muzsikáltak, de olyan gyönyörűen, hogy ahhoz foghatót álmodni se lehet. A legényke sokszor hallotta az öregektől, hogy az ilyen tündérhegy ajtajába valami vasdarabot vagy acélt kell dobni, akkor nem csukódik be.
Szerencsére egy nagy varrótű volt a zubbonya hajtókájába tűzve, ezt kivette, és beszúrta a földbe, ott, ahol a domboldal meghasadt.
Most már nyugodtan belépett, le is ült. A törpék javában ropták a táncot körülötte, mégpedig dudaszóra. Hű, micsoda tánc volt az, micsoda duda! Uramisten!
- Ti aztán tudjátok a módját! – dicsérte őket. – Ilyen dudásokat még nem hallottam, mióta élek!
A törpék nem válaszoltak, de mikor a muzsika elhallgatott, egyikük odajött hozzá.
- Jó lesz, ha elmész – mondta barátságtalanul.
- Ugyan, hadd el, ráérek – felelte a fiú.
- Nem, nem, legfőbb ideje. Máris sokáig maradtál.
- Nem megyek én, nézem még egy darabig a táncot, örülök, hogy itt lehetek.
Akkor odajött a másik törpe, az is sürgette, hogy menjen már haza.
- Vége van a táncnak, magad is láthatod, a duda se szól. Most már eriggy csak szépen!
De a fiú makacskodott.
- Miért siessek? Mondom, ráérek. – És mikor azok tovább nógatták, egyenest a szemükbe vágta, hogy ő addig marad, ameddig akar.
A törpék látták, hogy másként nem boldogulnak, hát megpróbálták lekenyerezni.
- Ha szót fogatsz, és szépen elmész, teljesítjük egy kívánságodat – mondta az, amelyik később jött oda.
- Hadd hallom, mit szeretnél.
- Hát jó, nem bánom – felelte a gyerek. – Ha megkapom, amit kérek, elmegyek, de ha nem, itt maradok, ameddig kedvem tartja.
- Megkapod, csak mondd meg, mit kívánsz.
- Dudás szeretnék lenni, de a legkülönb dudás a föld kerekén, hogy senki se mérkőzhessen velem.
- Meglesz – bólintott az arasznyi emberke, intett egy másiknak, aki valamivel messzebb állt a teremben, mire az magához szólította a fiút:
- Gyere csak ide, és tedd, amit mondok. A jobb kezed mutatóujját tedd a számra, én meg majd a te szádra teszem az ujjamat, akkor olyan dudás leszel, amilyen nincs több a földkerekén. Ahány nóta van, mind elfújod, cifrázod, aprózod, senki se vetekedhet veled.
- Az már jó lesz! – örvendezett a legényke.
Mutatóujját a törpe szájára tette, az meg ugyanakkor az ő szájára tette az ujját.
Hanem azután sürgette, hogy menjen haza, amint ígérte.
- Eriggy most már, és elmondhatod, hogy nem rossz szél hozott ide közibénk. A nótákat, amiket hallottál, mind el tudod majd fújni magad is.
- Akármelyik közönséges dudán? – kérdezte a legényke.
- Akármelyiken. Mihelyt te a kezedbe veszed, már nem lesz közönséges duda.
No, a fiú megköszönte az ajándékot, és kilépett a hegyből. A tűt is kihúzta, mire nyomban bezárult a nyílás, a tündérvár olyan lett, mint a többi domb ott körös-körül. Muzsikaszó se hallatszott már. A legényke visszaballagott a karámhoz, látta, hogy a tehenek nyugodtan feküsznek a földön, hát ő is leült előbbi helyére, a sövényfal tövébe.
Hanem aztán töprenkedni kezdett. Hátha rászedte a törpe? Hátha nem is igaz, hogy olyan jó dudás lett? Kár volt ki nem próbálni, amíg ott volt a tanyájukon.
Nagyon bántotta, hogy csak úgy egyszerűen elhitte, amit a törpe mondott neki, pedig eleget hallott gonosz tréfáikról. Könnyen lehet, hogy őt is lóvá tették.
És ha elcsenné az apja dudáját, most, amíg alszik otthon a ház?
Megpróbálna egy nótát elfújni, hogy legalább tudja, hányadán van? Aztán visszalophatja a dudát, mielőtt felébrednek.
Úgy is tett. Hazaszaladt, nesztelenül beosont a szobába, kihozta az apja dudáját, és sietett vissza.
Már útközben felfújta a tömlőt, alig győzte kivárni, hogy megszólaltathassa a hangszert.
Még a karámnál se volt, már rákezdte, fújta egyik nótát, a másik után, de olyan gyönyörűen fújta, hogy csuda. Pedig soha életében nem próbálta.
Az öreg gazda eközben nyugtalanul hánykolódott az ágyán. Mi lesz, ha legkisebbik fia is elalszik az őrhelyén, mint a két nagyobb, és a csorda szétszalad, össze se tudja terelni reggel?
Alig derengett, az öreg már felkelt, kiballagott a mezőre, hogy lássa, mi újság.
A karám elég messze esett a házuktól, a gazda úgy fele úton járhatott, mikor gyönyörű szép muzsikaszó cirógatta meg a fülét. Mégpedig dudaszó.
Úristen! Hol muzsikálnak ilyen kora hajnalon? És ki az, aki ilyen remekül fújja? Soha életében nem hallott ilyen szépet.
Ugyancsak nagyot nézett, mikor megpillantotta a tulajdon édes fiát, ahogy a karám előtt masíroz, nyakában a dudával, és fújja a sípot, de hogy fújja! Lepipálja őket, hármukat, alaposan.
Nem akarta, hogy a gyerek meglássa, úgy lopakodott tovább, hogy mikor a dudás hátat fordított, ő előrelépett egyet-kettőt, aztán mikor látta, hogy a fia megfordul, és feléje masíroz, lebújt megint a fű közé. Aztán, hogy közel ért hozzá, és minden hangot tisztán hallott, meghúzódott egy bokorban, és gyönyörködve fülelt. Nem győzött álmélkodni.
„ Adta kölyke! Ez jobban fújja, mint én, annyi szent! De hát hol tanulta, mikor, kitől? És hogy tudta eltitkolni előlünk? Megáll az eszem!” Így morfondírozott magában az öreg gazda, aztán sarkon fordult, és éppen olyan észrevétlenül, mint ahogy jött, hazalopakodott.
Otthon visszafeküdt az ágyába, de álom nem jött a szemére.
Egyre azon járt az esze: hol, kitől tanulta tudományát a gyerek, és miképpen lehetséges, hogy sose hallották játszani?
A fiú meg ezalatt boldogan masírozott a dudájával, és gyönyörködve fújta a szebbnél szebb nótákat. Most már nyugodt lehetett, a törpék nem szedték rá. Nem mérkőzhet vele sem az apja, sem a két bátyja, ha még olyan jó dudások is. Szívesen fújta volna akár napestig is, de vissza kellett lopni a hangszert, mielőtt felébred a ház.
Mikor az apja hallotta, hogy a gyerek beoson a konyhába, alvást színlelt, és kileste, amint suttyomban visszateszi a dudát a helyére. Akkor hát az ő dudáján fújta olyan csodaszépen!
No, jól van, egyelőre nem árulja el, amit megtudott. De mikor reggelihez ültek, és a legkisebb fiú még mindig nem jött haza, el akarta küldeni érte a nagyobbikat.
- Eriggy ki, édes fiam, a karámhoz. Nézd meg, mit csinál az öcséd, miért nem jön reggelizni.
Hátha valami érte azt a gyereket. - De közben, míg ezt így elmondta, mást gondolt magában.
- Vagy különben… maradj csak, talán jobb, ha én megyek.
És kiment ő maga. A tehenek mind kinn voltak már a legelőn, a gyerek meg a búzaföld szélén járt fel-alá, hogy a jószág a gabona közé ne tévedjen.
- No, gyerek, hogy telt az éjszaka? – kiáltott oda neki az öreg már az útról.
- Jól, édesapám, semmi bajom nem volt a jószággal.
- Igazán nem?
- Miért tagadnám?
- Akkor meg mért nem jössz haza enni egy harapást?
- Kieresztettem őket, amint látja, és vártam, hogy felváltson valamelyik bátyám. Ha így szabadon vannak, nem maradhatnak őrizetlenül.
- Okosan gondolkodtál, fiam. Mióta legelnek?
- Jó régen. Azt hiszem, tele is van már a tőgyük, lehet fejni.
- Nem, nem, tereljük be őket a karámba, te meg gyere haza, egyél valamit, és aludd ki magadat. Meglehet, hogy ma éjjel megint csak neked kell majd őrködnöd.
- Megteszem, szíves-örömest, édesapám, mondom, semmi bajom nem volt velük.
Az állatokat bezárták a karámba, és hazaballagtak.
A gyerek jóízűen evett, de lefeküdni nem akaródzott neki. Mind csak azt hajtogatta, hogy nem álmos egy szikrát se, nem is fáradt, úgyse jönne álom a szemére.
Így aztán elbeszélgettek erről-arról, amíg a délebédet be nem tálalták.
Szokás volt azon a vidéken, hogy ha vendégek vannak egy háznál, ebéd közben dudaszóval mulattatják őket. Itt is, ahogy asztalhoz ültek, a gazda megkérte legidősebb fiát, hogy tisztelje meg a vendégeket, muzsikáljon nekik, amíg esznek.
- Én ugyan nem – ellenkezett a fiú. – Édesapám a gazda, muzsikáljon maga.
Ugyanezt mondta a középső is.
- No, jó – bólintott az öreg. – Tudok én valakit, aki szívesen muzsikál nekünk, nem kéreti magát kétszer. Kiszólt a gyereknek a konyhába.
- Szedd rendbe magad, fiam, bújj elő a sutból, és fújj el egy jó nótát, amíg ebédelünk.
A két nagyobbik összenézett, de egyik se szólt.
Mi lelte az öreget? – kérdezték magukban bosszankodva. – Szégyent akar hozni a házára?
Ahelyett, hogy ő muzsikálna az idegeneknek, ezt a tacskót hívja be, aki talán még felfújni se tudja a dudát, nemhogy billegetni.
De bezzeg másként gondolták, mihelyt a gyerek belefújt a duda sípjába. Úristen! Hát ez mi?
Szemük–szájuk elállt a csodálkozástól. Öccsük meg egyre jobban belemelegedett, fel-alá masírozott, ahogy a nagyoktól látta, és fújta gyönyörűségesen.
- A mindenedet, te gyerek! Te aztán dudás vagy! – álmélkodtak a vendégek.
- Ha bátyáid is így játszanak, hát ti vagytok a legjobb dudások a föld kerekén, annyi bizonyos. Ilyet még nem hallottunk, pedig valamicskét mi is konyítunk hozzá.
Asztalbontás után a gyerek félretette a dudát, és azt szerette volna, ha bátyái folytatják a muzsikálást. Hadd hallják azokat is az idegenek, ha már olyan messze utat megtettek a kedvükért.
- Olyan nincs! – felelte a legidősebb legény. – Veled nem mérkőzhetünk, szégyenben maradni meg ki az ördögnek van kedve! Vendégeink csak azt mondhatnánk, ha nem akarnak hazudni, hogy téged nem ér utol senki.
- Jól mondjátok – bólogattak a vendégek - , ilyen muzsikát még sose hallottunk, a legjobb közülünk is szégyenben maradna e mellett a gyerek mellett.
- Szépen játszik, nem mondom – szólalt meg most az apa. – De még tanulnia kell.
- Komolyan beszélsz? – bámultak rá a vendégek. – Kitől tanulhat az ilyen mester?
- Márpedig úgy van. Tanulnia kell még, csak akkor lesz belőle olyan dudás, amilyennek az apja szeretné. Ha mához egy évre megint eljöttök, magatok is látjátok majd, hogy nagyot haladt.
Az idegen országbeli dudások még néhány napig vendégeskedtek a gazdánál – de aztán elbúcsúztak, visszaballagtak a kikötővárosba, hajóra szálltak, és nem jöttek vissza sem a következő évben, sem azután.
A gyereket ellenben egyre-másra hívták ide is, oda is. Olyan híre volt a környéken, hogy vendégség, lakodalom meg se eshetett már nélküle. Ujjai boszorkányos ügyességgel táncoltak a sípon, és olyan gyönyörű szép hangon szólt a dudája, hogy nem volt ahhoz fogható.
Aztán egyszer megint üzentek érte, de ezúttal nem a szomszédságból, hanem az ország egyik távoli szegletéből, ahol nagy lakodalomra készültek, és a tehetős gazda azt akarta, hogy a vendégeinek a legjobb dudás fújja, akinél különb nincs hetedhét országban.
Abban az időben csak gyalogszerrel jártak az emberek, a gyerek is felkerekedett hát jó néhány nappal az ünnepség előtt, hogy idejére odaérjen.
Alig ment egy darabon, arasznyi emberke jött vele szemben az úton.
- Hová, hová, ezen a szép napon, te legény? – szólította meg.
És mikor a legény kicsit kurtán csak annyit felelt, hogy „Szép napunk van, igaz” – még hozzátette: - Hiába nem mondod, úgyis tudom, hová igyekszel. De ha igazán ki akarsz tenni magadért, tedd a számra a jobb kezed mutatóujját, akkor még különb dudás leszel, mint eddig voltál. Megsúgom neked, hogy a tündérhegyben nem kaptál meg mindent, amit kértél.
Én megadom neked, ami hiányzik, csak tégy úgy, amint mondtam.
- Köszönöm, de nekem elég, amit tudok – felelte a legény. – Nem vagyok telhetetlen. Így se mérkőzhet velem senki.
- Lehet, hogy nem vallasz szégyent így sem. Erőltetni nem akarlak – folytatta a kis ember. – De egy kis útravalót azért elfogadhatsz tőlem, ha már találkoztunk. Megéhezel még, nem is egyszer, mielőtt odaérnél, messze utad van.
- Hát jó, azt elfogadom – mondta a legény.
Mire az emberke elővett egy darab zabliszt kalácsot a tarisznyájából, és jó felét neki adta. Biztatta is, hogy harapjon bele mindjárt, de ő éppen nem volt éhes, hát csak megköszönte, zsebre dugta a kalácsot, és továbbkocogott.
Bizony hosszú útja volt, alaposan elfáradt, mire odaért a fényes, nagy tanyára.
Mindjárt látta, hogy jó helyen jár, mert a nagy sürgés-forgásban egymás sarkát tiporta a sok lány meg a legény az udvaron. De neki annyit se mondtak, hogy isten hozott, vagy kerülj beljebb, rá se hederítettek. Jöttek-mentek előtte, mintha levegőnek néznék.
„No, ha így fogadnak, akár mindjárt vissza is fordulhatok” – gondolta magában a dudáslegény.
De mivel most már ugyancsak megéhezett, előbb mégis falni akart valamit. Eltökélte azonban, hogy aztán hazamegy, ilyen háznál nem muzsikál, ahol tisztességet se tudnak, a vendéget be se tessékelik.
Zsebébe nyúlt, hogy elővegye a zabliszt kalácsot, de a zsebe telides-teli volt szeméttel.
Hát ez mi? Hogy került ez a zsebébe? El nem tudta gondolni. De eszébe ötlött, hogy talán a kis öreg tréfálta meg, akivel útközben találkozott.
Sietve kiforgatta minden zsebét, kidobálta utolsó szemig, amit ott talált. Egyszer csak köréje csődülnek a háziak, nagy hűhóval köszöntik:
- Hurrá! Itt van a dudásunk! Hurrá! Éljen a killdonnani dudás! – És tudakolták, mikor jött.
- Itt álldogálok már jó ideje, meg is éheztem – felelte a legény. – Éppen vissza akartam fordulni, mert senki9 se törődött velem.
- Mit beszélsz? Hát ez meg hogy lehet? – álmélkodtak. – Nem láttunk.
A legény most már gyanította, hogy ezt is az átkozott zabliszt kalácsnak köszönheti: amíg a szemetet az utolsó morzsáig ki nem takarította a zsebéből, láthatatlan volt.
De nem akarta elárulni ezt, restellte, hogy így csúffá tette a törpe. Másra terelte hát a szót.
- No, de most már láttok, hát kínáljatok meg egy korty itallal meg egy harapás ennivalóval, mert nagy útról jövök.
Betessékelték a házba, királyi lakomát tálaltak elébe. Ehetett, ihatott kedvére, aztán neki fogott muzsikálni, fújta egész éjszaka. Három napig állt a lagzi, a végén megint asztalhoz ültették a dudást, kínálták mindenféle jóval, és a gazda jutalmul szép summa pénzt adott neki.
Hazafelé menet megint elébe állt az úton egy törpe, de nem az előbbi, hanem egy másik.
- Te vagy az, fiam? No, hadd hallom, szerencsével jártál-e.
- Szerencsével jártam – felelte a dudáslegény.
- Megérkeztél baj nélkül oda, ahová hívtak?
- Nem volt semmi baj. Jól ment minden.
- No, fiam, akkor igazán áldd a szerencsédet. Mert ha szót fogadtál volna a törpének, ugyancsak rosszul jársz. Egy hangot se tudtál volna kicsalni a dudádból se most, se ezután soha, amíg élsz.
- Gondoltam én, hogy nem jóban jár a kis öreg, azért nem is hallgattam rá. De kár volt szóba is állni vele, mert megtréfált a gonosz. A kalács, amit adott, szemétté változott a zsebemben, és ráadásul láthatatlanná tett.
- Hát igen, meg akart rontani. Éppen azért eztán jobban vigyázz, a világért se hallgass senkire, akivel az úton találkozol. Ha megszívleled, amit mondok, jó dolgod lesz, tejben-vajban fürödhetsz. És rád fér, gyerekem, igazán mondom, mert nem valami jó sorod volt eddig, nem úgy bántak veled, mint érdemelted. De ha okosan viseled magad, mostantól fogva boldog ember lehetsz.
Azzal eltűnt a kis ember, a fiú pedig szerencsésen hazaért. Otthon azzal a hírrel várták, hogy meghívták a nagy dudásversenyre az idegen országba, ahol csupa bárókkal és fényes lovagokkal kell összemérnie tudományát.
- Most mit tegyek, édesapám? – szontyolodott el a fiú. – Nem merek olyan nagyurak közé állni, még szégyenben maradok.
Az apja is jobban szerette volna, ha a legöregebb fiú megy inkább. De az hallani sem akart a dologról.
- Nem megyek én, eszem ágában sincs. Mindjárt rájönnek, hogy nem én vagyok, akit híttak, talán még fejemet is vétetnék azok a hatalmas urak. Nem is nyúlok dudához többet, érzem, hogy semmi se vagyok az öcsém mellett.
- Ejnye már! – csóválta a fejét az apjuk. – Éppen elég jó dudás vagy te is. Kár úgy kicsinyelni magadat.
- Hagyja el, édesapám, tudom én, mit beszélek.
Olyan muzsikus, mint ez a gyerek, nincs több a világon. Nem is illenék, hogy mérkőzni próbáljak vele, kontár létemre.
És öccséhez fordult, faggatta:
- Mondd meg végre, ne titkold már, hogy tanultad, mikor tanultad? Hiszen sose láttuk, hogy dudát akasztottál volna a nyakadba.
A vége persze mégis az lett, hogy a legkisebb fiú ment el a nagy dudásversenyre az idegen országba. Hosszú hetekig odamaradt, hívták mindenfelé, nem győzték bámulni a tudományát. Mikor hazaérkezett, és a kikötővárosból Killdonnan felé ballagott, az úton megint elébe állt egy emberke.
- No, fiam, hazaérkeztél szerencsésen?
- Haza én, itt vagyok, amint látod, öreg.
- Most már nemcsak Skóciában ismernek, de a Csatornán túl, messze idegenben is. Ennek örülök, fiam. Mert én voltam az, akitől tudományodat kaptad, és látom, megérdemled. S még azzal is tetézem ajándékomat, hogy mától fogva te is továbbadhatod a tudományodat. Akinek szájára teszed az ujjadat, mestere lesz a sípnak, és ha téged utol nem ér is, minden más dudásnál különbül fújja.
- Igazán mondod ezt? – örvendezett a fiú.
- Én nem szedlek rá, ne félj, megkedveltelek. Éppen azért, mert nem kérkedtél, és nem próbáltál ártani senkinek.
A gyerek elbúcsúzott a törpétől, és vígan lépkedett tovább. Mikor hazaért, apja elé öntötte az aranyat, ezüstöt, amit az idegen országokban szerzett a dudájával.
- Ez a magáé, édesapám – mondta. – Én annyit szerezhetek, amennyit akarok, engem ne féltsen. De ha ujját az ajkamra teszi, maga is kétszer olyan jó dudás lesz, mint eddig volt, énutánam a legkülönb a világon.
Úgy is tettek. Az öreg mindjárt érezte, hogy különös erők bizsergetik. Aztán elővette dudáját, ki akarta próbálni, többet tud-e csakugyan, mint azelőtt. Fiai körülállták, és szólni se tudtak ámulatukban. Mintha nem is a régi, jó öreg dudája lett volna, amelyiken most játszott, hanem valamilyen bűvös hangszer. Ujjai villámsebesen repkedtek a sípon, és olyan hangokat csaltak elő, hogy a dudás maga is csodálta.
- Hogy csinálta ezt édesapám? Így még sose muzsikált! – álmélkodott a legidősebb fiú.
A másik szólni se tudott.
- Igen, szép volt, magam is amondó vagyok. De az öcséteket nem érem utol.
- Nem sokkal marad el mögötte, éppen csak egy gondolattal – mondta a fia.
És igaza volt. Az öreg kicsi híján utolérte a gyereket, de az nem félt továbbadni a tudományát. Csak jól megválogatta, kit tüntessen ki vele, nehogy érdemtelennek jusson. Előbb a két bátyját tanította ki, aztán egy özvegyasszonynak az egyetlen fiát, aki ott lakott közelükben.
Ő maga abba is hagyta a muzsikálást, mikor már elég aranya, ezüstje volt, nem járt többet versenyekre, apjának, bátyáinak meg az özvegyasszony fiának engedte át a dicsőséget. Egyformán jól fújták mind a négyen, az emberek meg se tudták különböztetni egyiknek a játékát a másikétól.
Így mesélték nekem a történetüket, így mondom el én is, semmit se toldottam hozzá, semmit se vettem el belőle. A killdonnani dudások híre messze földet bejárt, szép pénzt kerestek, boldogan éltek, ha meg nem haltak, mai is vígan dudálnak.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése