Jean-Marie Gustave Le Clézio (Született: Nizza, 1940. április 13.) francia regényíró

  Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Unatkozott. Utazni szeretett volna, el valahová, fel az égbe, ki a tengerre, vagy a láthatáron is túlra. De hogyan? A kisfiúnak nem volt se hajója, se autója, se vonata, se semmije. Mit volt mit tennie, maradt hát, és unatkozott. Hanem egy szép napon az jutott az eszébe: útra kelni éppenséggel szárny vagy úszóalkalmatosság nélkül is lehet talán. Így támadt az az ötlete, hogy a fák országába megy. Nem hirtelen ötlet volt ez amúgy. Régóta járta az erdőt, és sokszor fogta már el mindenféle furcsa érzés, mintha szólongatnák őt a fák, vagy mintha mozognának; egyik nap erre indult, másik nap meg arra, és mindig úgy érezte, hogy elmozdulnak. Ránézésre persze nagyon is mozdulatlannak látszanak. Állnak a földben ágas-bogasan, szél borzolta ezernyi levelükkel.

      De ez csak látszat: így akarják elhitetni, hogy ők mindig-mindig ugyanott maradnak. Hogy békésen és szelíden kapaszkodnak erős gyökereikkel a fekete földbe. Aki futólag pillant rájuk, azt hiszi, hogy semmit sem akarnak, hogy nincs mondanivalójuk.

A kisfiú azonban tudta, hogy ez nem igaz. A fák nem mozdulatlanok. Évszázados, súlyos álomba merülten mintha aludnának, igen. Mintha nem gondolnának semmire.

A kisfiú ellenben jól tudta, hogy a fák nem alszanak. Csak éppen vadak és ijedősek egy kissé, és ha észreveszik, hogy ember közelít, gyökereiket megfeszítve, halottnak tettetik magukat. Valahogy úgy, ahogy a kagyló tapad rá apálykor a rücskös sziklafalra, ha emberléptek zaját hallja. A fákat meg kell szelídíteni.

Útra kelni ráért még a kisfiú, játékból nekifogott hát fákat szelídíteni. Beballagott szépen az erdőbe, vigyázva, nehogy túl nagy zajt csapjon.

Egy tisztás közepén pedig leült, és várt. Időnként halkan füttyentett, mert a fák szeretik a füttyszót. Sosem ijednek meg a madaraktól, vagy a tücsköktől, tetszik nekik a fütyülés.

Fütyült hát a kisfiú, és engedett is a fák gyökérzetének szorítása. Ágaikat ernyőformán kissé széjjelebb nyitották, a gyökereikkel pedig nyújtózkodni kezdtek; némelyik

lassan-lassan még elő is bukkant a föld alól, ami fura volt, mert a fagyökér mindig fehér marad, nem sötétíti a nap és a fény, mint az ágakat. Gyökereiket és ágaikat nyújtóztatták a fák, s ahogy nyújtóztatták, egyszer csak különös zaj hallatszott, valami ásítás féle hang morajlott elő mindenünnen az erdőből. Különösen nagyot ásítottak, hatalmasakat sóhajtva hozzá, a tölgyek. A nyárfák kevésbé hangosan, pihegve ásítottak, akárcsak a fenyők. A fák tövében libbent egyet, meghullámzott a haraszt, de nem ám a szél miatt.

Aki nem tudja megszelídíteni a fákat, az azt hiszi, néma az erdő. De ha füttyentesz, és jól fütyülsz, ahogy a madarak, akkor meg fogod hallani a fák hangját.

Először ezt az ásítozást, ezt a pihegést hallod. Azután másféle zajok is megütik a füledet.

Súlyos dobbanásokat hallasz, mintha szív dobogna valahol lent a föld alatt. Azután meg pattogást, nyúló ágak, rezdülő lombok, egyenesedő faderekak recsegés-ropogását.

Mindenekelőtt pedig füttyögést, merthogy válaszolnak neked a fák. Ilyen a beszédük.

Ha nem figyelsz, azt hihetnéd, madárfüttyöt hallasz. Nagyon hasonló hang ez, meg kell adni. És mégsem a madarak fütyülnek, hanem a fák.A kisfiú kifigyelte, melyik fának milyen a füttye.

A nagyon nagy fák mélyen, hosszan fütyülnek, huhogósan, a föld is beleremeg.

A kicsike fák meg finoman dudorásznak és fütyörésznek megállás nélkül; icipicit még fárasztó is, ahogy csak mondják-mondják sipítozva a magukét. Aki nem ért a fák nyelvén, azt hiszi, mind csupa fülemüle és sármány, de a kisfiú tudta, hogy rezgő nyárak, akácok, vékony törzsű ilyen-olyan fák hangjai ezek.

      Jó mulatság volt effajta fütyörészéssel szelídítgetnie a fákat. Előbb-utóbb mind megszólalnak, és csuda jó hallgatni, ahogy fütyülve és ásítozva egymás szavába vágnak.

Az is jó még a fák országában annak, aki már megszelídítette őket, hogy tudni lehet: látják a fák az embert. Van, aki szerint a fák vakok, süketek és némák. De ez nem igaz.

Nincs beszédesebb lény a fánál, ha megszelídítették. És szemük is van, levelenként egy-egy. Csak épp nem tud róla senki.

A fák félénkek egy kissé, és ezért általában szemlehunyva tűrik, ha ember közelít.

A kisfiú azonban, aki a fák országába készült, apránként rávette őket, hogy nyissák ki a szemüket. Halkan-halkan elfüttyentette magát, csak úgy, dallam nélkül, egy –két hangocskányit, leheletfinoman, mint a fák. És látta is már, hogy az izgő-mozgó levélkéken szemek nyiladoznak egymás után, szép lassan, ahogy a csiga szeme.

Mindenféle színű szemek, feketék, sárgák, rózsaszínek, sötétkékek és szürkéskékek.

Mind a kisfiút nézik, ahogy ott ül a tisztás közepén, és ez jó érzés, mert nagyon szelíd

a nézésük.

      A fák persze nem mind egyformák. Ott a tölgy ( őt Hudhudhudhudnak hívják ), ő

komoly fa. Olyan merően néz, hogy szinte ijesztő. Mindenféle komoly dolgok járnak folyton az eszében. Ő csillagokat fürkész vég nélkül éjjelente. Tudja minden csillagkép nevét, és szigorúan szemléli a holdváltozásokat.

Meg ott a nyírfa, neki nagyon bonyolult neve van: úgy hívják, hogy Phuiii Wooo Woooit Tihuit, mindene a móka. Nagyon szereti a napfényt, és játékosan a többiek szemébe villogtatja. Na, ő aztán nem komoly. És van ott egy tekintélyes juhar is, őt Whootnak hívják. Vénséges vén fa, tőből kétfelé válik a törzse. Többször belecsapott a villám, szereti is mesélni a többieknek, hogy hogyan történt. És van sok-sok más fa is, a kisfiú nem is tudja pontosan, mifélék: a cédrus, a kőris, a paratölgy, a babér, a szikomor,a nyár, a fűz, a borsfa, a mogyoró. Megvannak mind az erdőben, összezsúfolódva  fecserésznek megállás nélkül. Sok a komor, karcsú fenyő is. Ők nem sokat beszélnek,kissé hallgatagok, akárcsak a tiszafák. De őrzik az erdőt. Ha közelít valaki, szaporán megsuhogtatják a tűleveleiket, mintha az eső eredne el.

     A fák olyankor azonmód elhallgatnak, és haptákba vágják magukat. A sok szemüket

mind lehunyják, és megfeszítik az ágaikat, és halottnak tettetik magukat.

De miután a fütyörészésével megszelídítette a kisfiú a fákat, már nyugodtan sétálgathatott az erdőben, és csupa zöld szemmel nézték őt a fák mindannyian, ő pedig hallgatta, mit fecsegnek. Ilyenek a fák, folyton beszélnek. Alszanak egy kicsit, aztán felébrednek, és mondják-mondják. Fameséket mesélnek, se füle, se farka történeteket, nem embernek szólókat. Az esőről és a szép időről, a viharról, arról, hogy mi hír az erdő túlvégén. A nyírek és a rezgő nyárfák szüntelenül, már-már fülhasogató füttyöngéssel mondják a magukét. És libegtetik hozzá a rengeteg levelüket. A nyárfák is nagyon szószátyárak.

      A legszűkszavúbbak persze a tölgyek és a tekintélyes juhar. Furcsa öblös hangjuk van, és kétszáz éves történeteket mesélnek. A fenyő és a tiszafa bánatos, akárcsak a szomorúfűz. A mogyorócserje, a diófa, a gesztenye kemény, rossz a jellemük.

Néha feldühödnek, recsegve-ropogva hangoskodnak.

A kisfiú szívesen beszélget az öreg tölggyel. Megkérdi tőle füttyszóval:

    - Hogy hívnak?

    -    Tuoootu vagyok – feleli a tölgy.

    -    Az erdő királya? – kérdi a kisfiú.

    -     Nem. Az erdő királya innen nagyon messze, a hegy túloldalán lakik. De ő is tölgy, olyan, mint én.

    -    Őneki mi a neve?

Az öreg tölgy egy pillanatra eltöpreng. Belerecsegnek az ágai, ha töpreng.

-     Úgy szoktuk nevezni: Wootooyoo, ami a mi nyelvünkön azt jelenti, hogy Őfelsége.

-     Jó öreg lehet – mondja a kisfiú.

-     Mi az, hogy! Öreg volt ő már a születésemkor, háromezer éve is.

Nagyon tiszteli a kisfiú az öreg tölgyet.

-     Jó lehet ilyen öregkort megérni.

-      Igen, sok mindent megtanulunk így – mondja a tölgy.

-      Lehet, hogy egy szép napon te leszel az erdő királya - mondja a kisfiú.

Az öreg tölgy büszkén kihúzza magát egy csöppet.

-      Ki tudja? Ha nem csap belém a villám, igen, még az is lehet…

-      És a nyárfák? Belőlük nem lehet király?

Gúnyosan felkacag az öreg tölgy.

-      Belőlük? – füttyenti. – Ők csak fecserésznek, akár a madarak. Gyufaskatulyában fogják végezni mind.

Szomorkásan hallgatja ezt a kisfiú, mert szereti a nyárfákat. Búcsút vesz az öreg tölgytől, és továbbindul az erdőben.

Halkan fütyörészve lépdel, hogy tudják a fák: ő az. Megérkezik egy másik tisztásra, ahol sok az egészen fiatal fa, a világoszöld fenyő és eukaliptusz.

Köszöntik is mindjárt, vidám füttyszóval üdvözlik;

-      Hihuit! – merthogy így, azaz kicsi embernek nevezik őt.

-      Jössz ma este táncolni?

Majd megpróbálja, mondja a kisfiú. Titokban el fog osonni hazulról, ha már mindenki alszik.

Beesteledik, és a kisfiú vissza is tér az erdőbe. Egy csöppet sem fél, hiszen barátai a fák.

Az ég kéken sötétlik, a telihold fényesen ragyog. A tisztáshoz érve zeneszót hall.

Fütyülnek, közös nótát fújnak itt a fák. Mind nagyon fiatalok.

Az öreg tölgyek és a tekintélyes juhar a széleken őrködik. Van úgy, hogy vadorzók hatolnak az erdőbe, s a juhar olyankor bagolyként huhogva kell hogy figyelmeztesse a többieket.

Dalolnak a fiatal fák, és körtáncot lejtenek a tisztáson. A fa ugyanúgy táncol, ahogy az ember, csak nagyon lassan. Hajlongva csusszan a gyökerein, és azt kiáltja:

-          Tiuutoo tiuutiuutoo!

Aztán lassan fordul egyet, összeüti ágait a szomszédéival, és már kanyarodik is az ellenkező irányba. Ráérősen csinálják, kecsesen lejtik. Nagyon furcsa látvány.

A kisfiú rácsodálkozik a kecses táncot lejtő fákra, majd beáll közéjük.

    Karba font kézzel forog lassan erre meg arra, egy fiatal cédrussal ropja, akkorával éppen, mint ő maga. Valahányszor fordul egyet, a karját szétcsapva megérinti a cédrus ágait, és nevet. A tánc sokáig eltart. A fák egyszerre énekelnek, hol jó magasan, hol jó mélyen zengetik – „tuut-tut-tut-tut-tuuuut! – a talpalávalót. Az egymásnak csapódó ágak ütemére vidám muzsika kerekedik ebből, a táncoló fák muzsikája.

Különösen a vénséges fák csapják össze jó erősen az ágaikat, ez pedig akkorákat szól, hogy nagy messze visszhangzik tőle az erdő. Jól érzik magukat, megfeledkeznek róla, hogy vénséges fák lévén száz meg száz évekig egy helyben kell állniuk; firegnek-forognak lassan a gyökereiken, és porzik a föld, és valahányszor összeütik az ágaikat, por- és avarfelhők kerekednek. Járja égi útját a hold, a fák pedig táncolnak, amíg csak járja.

Aztán az erdő túlvégén eltűnik, és a fák is bevégzik a táncot. Elfáradtak.

A kisfiú is elfáradt, de jól érzi magát. A fák újra elfoglalják erdei helyüket. Összébb húzzák egy kissé ágaikat, a tölgyek pedig hatalmas füttyszóval kiáltják belé széltől szélig az erdőbe:

    -     Ideje aludni!

És lehunyogatják akkor a sok szemüket egymás után minden levelükön, és elalszanak.

A kisfiú is álmos. Elnyúlik a mohaszőnyegen, a tisztás közepén, és lehunyja ő is a szemét. Langyos és lágy a levegő, mert a fák kimelegedtek a tánctól.

A kisfiú jó sokáig, pirkadatig, harmathullásig alszik, az öreg tölgy egész éjjel vigyázza az álmát.