Japán népmese

Kaguya hime születése
Élt egyszer réges-régen egy bambuszgyűjtő öregember. Mezőkön és hegyeken barangolva bambuszt szedegetett, és sokféle eszköz készítéséhez felhasználta. Sanuki no Miyatsuko-nak hívták. Történt egyszer, hogy a bambuszok között volt egy szál, amelyiknek fénylett a gyökere. Különösnek találta, ezért közelebbről megnézte. A bambuszcső belseje ragyogott. Mikor jobban szemügyre vette, látta, hogy egy háromhüvelyknyi emberke édesen üldögél benne.
"Te egy bambuszban voltál, melyet én minden reggel, minden este látni szoktam. Ebből megértettem, hogy talán te vagy az, akit gyermekemmé kell fogadnom."- szólt az öregember. A kezébe vette, és hazavitte. Feleségére, az öregasszonyra bízta, és vele neveltette. A gyermek végtelenül bájos volt. Nagyon apró lévén kosárba tették, és úgy nevelték.
Miután az öregember megtalálta ezt a gyermeket, bambuszszedéskor, mikor a bambuszcsomókat kettéhasította, többször bukkant az ízek között aranyat rejtő nádra. Ily módon az öregember fokozatosan meggazdagodott. A gyermek pedig a gondos nevelés hatására úgy nőtt, mint a gomba. Körülbelül három hónap elteltével kész emberré cseperedett, ezért kitűzték a felnőttéavatás napját. Akkor haját felkötötték, és egyebek mellett ünnepélyesen ráadták a felnőttéválást jelképező "mo"ruhát. Féltő gonddal nevelték, még a függöny mögül sem engedték ki. A gyermek feltűnő szépségű arcának a világon párja nem volt, szépsége beragyogta az egész házat, száműzte a sötétséget. Ha az öregember rosszkedvű volt, elég volt egy pillantást vetnie a gyermekre, és már meg is szűnt gondja. Haragja egyszeriben elpárolgott.
Az öregember már hosszú ideje bambuszszedésből élt, és nagytekintélyű, tehetős ember lett. A gyermek is igen megnőtt már, ezért elhívták a Mimuroto-beli Imbe no Akitát , hogy nevet adjon neki. Akita a 'Nayotake no Kaguya hime' , vagyis a 'Hajlékony nádtündöklő hercegnője' nevet adta. Nagy dáridót csaptak, és ezerféle kedvtelésnek hódolva három napon át mulattak. Válogatás nélkül hívták össze a férfiakat, pompásan szórakoztak.

 Kaguya hime kérői
Az udvari férfiak, nemesek és közrendűek egyaránt, noha csak hírből ismerték, szerelmesen epekedtek utána.
"Bárcsak megkaphatnám valahogy Kaguya himét! Bárcsak jövendőbelimként láthatnám őt!"- mondogatták. Noha a kerítéstől meg a kapuból még a háziakat sem pillanthatták meg egykönnyen, anélkül hogy egy szemernyit is aludtak volna, az éj leple alatt mégis eljöttek, a kerítésen lyukat fúrtak, és azon leskelődtek. Ettől az időtől kezdve nevezték ezt "yobai"-nak , azaz éjszakai settenkedésnek.
Az emberek olyan helyekre járkáltak, ami egyébként eszükbe sem jutott volna, de eredménynek nyoma sem látszott.
"Legalább a háziaknak mondjuk el a dolgot!" -gondolták. Így is tettek, de nem foglalkoztak velük. Az ifjak közül sokan még a környéket sem hagyták el, ott töltötték éjjelüket nappalukat.
"Ez a haszontalan járkálás értelmetlen volt." - mondták a kevésbé kitartóak, és nem jöttek többet. Csupán azok udvaroltak továbbra is, akiket az igazi szerelem értőinek neveztek. Ők öten állandóan csak róla ábrándoztak, éjjel-nappal eljöttek. Ishitsukuri herceg, Kuramochi herceg, Abe miniszter, Ótomo nagytanácsos és Isonokami tanácsos volt a nevük . Olyan emberek voltak, akik ha egy a világon tömegesen előforduló átlagos külsejű embert egy kicsit is szebbnek hallottak, azonnal látni akarták. Így nem csoda, hogy Kaguya hime utáni vágyakozásukban még csak nem is ettek, folyton rá gondoltak, eljártak a házához, és ott céltalanul fel-alá járkáltak, de eredménye nem látszott. Küldtek levelet, de válasz nem jött. Szomorkás dalokat juttattak el hozzá, és bár hatástalannak gondolták, dacolva a téli hóval, faggyal, a nyári tűző nappal és mennydörgéssel, mégis eljártak.
Történt egyszer, hogy kihívták a bambuszgyüjtőt.
"Add nekünk a lányodat!" - a földre vetették magukat, és könyörögve kérlelték.
"A gyermeket nem én nemzettem, ezért bizony nem hallgat rám." - válaszolta az öregember. Telt múlt az idő, és mivel a helyzet nem változott, az emberek visszatértek házaikba, ahol szerelmes szívük nem talált nyugtot, az istenekhez imádkoztak és könyörögtek. Nem tudták Kaguya himét elfelejteni.
"Még ha most így is van, de hát végül csak nem marad hajadon!?"- gondolták bizakodva. Szándékuk komolysága nem változott.
Mikor az öregember ezt észrevette, így szólt Kaguya himéhez:
"Drága Kincsem! Noha emberi alakot öltött istennek mondanak, egészen eddig gondosan neveltelek. Vajon meghallgatod-e, amit mondani fogok?" - kérdezte.
"Hát mi lehetne olyan, amit ne hallgatnék meg? Én bizony arról sem tudtam, hogy testem egy emberi alakot öltött isten lenne, magát tartom szülőmnek." - válaszolta Kaguya hime.
"Jaj de örülök annak, amit mondasz!" - felelte az öregember.
"Én már hetven is elmúltam. Ma vagy holnap halok-e meg, ki tudja. De tudod, ezen a földön a férfiak megnősülnek, a nők pedig férjhez mennek. Később aztán a nemzetség felvirágzik. Hát Te miért élnél másképp?"
"De miért mennék férjhez?" - mondta Kaguya hime.
"Mondjanak bár isteni embernek, mégiscsak női tested van. Amíg én élek, így is rendben van, de aztán... Ezek az emberek éveken keresztül kitartóan idejártak, és a kezedet kérték. Ezt jól gondold meg, dönts, és az egyikhez menj hozzá!" - felelte az öregember.
"De hiszen még csak nem is szép az arcom, és azt sem tudom, hogy érzésük komoly-e. Így csak arra tudok gondolni, hogy ha később derülne ki csalfaságuk, tettemet biztosan megbánnám. Legyenek bár a legpompásabb emberek, míg szándékuk komolyságát nem ismerem, nem tudok hozzájuk menni."- válaszolta Kaguya hime.
"Én is pontosan így gondolom, de hát milyen emberhez szándékozol hozzámenni? Hiszen ezek olyan komoly szándékúnak tűnnek!"- mondta az öregember.
"Mit mondjak, milyen komoly érzést szeretnék látni? Nos jó, legyen az alábbi csekélység! A kérők szerelme egyenlőnek tűnik. Hogyan is dönthetnék? Ötük közül ahhoz megyek hozzá, aki megmutatja nekem amire kíváncsi vagyok, és így szándékát a legkomolyabbnak gondolom. Ezt mondja meg nekik!"
"Rendben van!"- vette tudomásul az öregember.
Mikor beesteledett, a férfiak, mint mindig, most is összegyűltek. Az egyik sípját fújta, a másik egy dalt dúdolt, a harmadik kottából énekelt, a negyedik meg fütyült, és hozzá a legyezőjével verte az ütemet. Ekkor az öregember kiment, és így szólt:
"Végtelenül hálás vagyok a megtiszteltetésért, hogy éveken keresztül méltóztattak eljárni e szerény helyre. Mondtam is a lányomnak: 'Ki tudja, talán már holnap meghalok. Gondold meg jól ezért, és az udvarló nemesurak közül válassz ki egyet, és menj hozzá!' Mire ő azt felelte: 'Mivel egyikük sem jobb vagy rosszabb a másiknál, valami módon mutassák meg érzelmük komolyságát! Ez alapján fogom eldönteni, hogy kihez megyek feleségül.' 'Rendben van,'- mondtam- 'így talán az urak sem fognak neheztelni.' "- mesélte az öregember.
Ők öten is azt mondták, hogy rendben, mire az öregember bent is közölte ezt. Kaguya hime így szólt: "Létezik Buddha kőből készült alamizsnáscsészéje. Ishitsukuri herceg hozza el azt! A Keleti tengerben található állítólag a Hórai nevű hegy. Azon áll egy fa, aminek ezüst a gyökere, arany a törzse, gyümölcse fehér drágakő. Kuramochi hercegtől annak egy ágát kérem! A következő ember szerezze meg az általunk Morokoshi országának nevezett Kínából a tűzegér bundájából készült ruhát! Létezik egy színesen csillogó drágakő a sárkány nyakán. Ez legyen Ótomo nagytanácsos feladata! Isonokami tanácsos pedig hozzon el egyet a fecskénél levő gyerekszülést könnyítő kagylóból!" - mondta.
"Hát ezek bizony nehéz dolgoknak tűnnek! Mégcsak nem is a mi országunkban találhatók. Vajon hogyan közöljem ezt velük?"- mondta az öreg.
"Miért lenne ez nehéz?" kérdezte Kaguya hime.
"No mindenesetre mondjuk el! " - mondta az öregember, és kiment.
"Hát ez van. Tegyetek úgy, ahogy azt most elmondtam! " - mondta.
"Miért nem mondta egyszerűen azt, hogy még a környékre se jöjjünk?!" - felelték erre a hercegek és udvari nemesek, és csalódottan hazatértek.
 Ishitsukuri herceg története
Ishitsukuri herceg azon emberek közé tartozott, akik mindent előre gondosan mérlegelnek, és mivel úgy érezte, hogy nem élhet anélkül, hogy Kaguya himét ne láthassa, így töprengett:
"Legyen akár Indiában, de csak nem olyan dolog, amit ne tudnék elhozni?!De hát hogyan is tudnám megszerezni azt a páratlan csészét Indiából , még ha végtelenül messze is mennék érte?
"Aztán üzenetet küldött Kaguya himéhez, amiben ez állt:
"Ma elmentem Indiába a kőcsészét megszerezni." Valójában azonban három éven át Yamato tartomány Tóchi járásában élt egy hegyi szentélyben, ahol végül elvette a Binzurut ábrázoló buddhista szentszobor elé kitett koromfeketére festett csészét, belerakta egy brokáttasakba, és rákötötte egy papírvirággal díszített ágra . Mikor elvitte Kaguya hime házába és megmutatta, Kaguya hime csodálkozva látta, hogy a csészében egy levél van. Kibontotta és ez állt benne:
"Hegyek, tengerek
határtalan útjait
bejártam végig,
és e kőcsésze miatt
véres könnyeim hulltak."
Mikor Kaguya hime meg akarta nézni, hogy vajon van-e fénye, bizony még annyi sem volt, mint egy szentjánosbogárnak.
"Lenne legalább
egy harmatcseppnyi fénye –
akkor elhinném.
Ugyan mit kerestél te
a ködös Ogura hegyen ?"
Ezt írta, és az egészet visszaküldte. A herceg a kapuhoz vágta a csészét, és a következő dalt küldte válaszul:
"Csészémnek fényét
ragyogásod megtöri,
azért ily halvány.
Vele a szégyenem is
eldobván – még remélek."
Kaguya hime erre már nem is válaszolt. Mivel tudomást sem akart venni róla, a herceg reménytelen próbálkozások után végül is hazatért. Mióta a herceg a csészét eldobta, és utána ismét udvarolni kezdett, a szégyentelenséget úgy nevezik, hogy 'hachi o sutsu '.
 Kuramochi herceg története
Kuramochi herceg ravasz ember volt.
"Tsukushi tartomány melegvizű gyógyfürdőibe mennék." - erre hivatkozva a császári udvartól szabadságot kért, Kaguya hime házába viszont ezt üzente:
"Indulok megszerezni a drágaköves ágat." Mikor a fővárosból elindult, valamennyi szolgája elkísérte Naniwa kikötőjéig.
"Csak titokban!" - mondta, és a közvetlen közelében szolgálókon kívül mást nem is vitt magával. Miután elbúcsúztak, kísérete hazatért. Mások szemében azt a látszatot keltette, hogy valóban útra kel, de mintegy három nap elteltével visszaeveztetett.
Mivel korábban már mindent elrendelt, most felfogadott hat akkoriban kincset érő ötvösmestert, és építtetett egy mások által egykönnyen meg nem közelíthető házat. Az olvasztókemencét gondosan körbekeríttette, végül a mesteremberekkel együtt maga is visszavonult. A saját igazgatása alatt álló tizenhat birtok kincstárait megnyittatta, és elkészíttette a drágaköves ágat. Pont olyanra sikerült, ahogy azt Kaguya hime kérte. Roppant agyafúrt módon titokban elvitte a Naniwai kikötőbe.
"Hazahajóztam" - üzente a palotájába, és szörnyen elgyötörtnek tettette magát. Fogadására sokan eljöttek. A drágaköves ágat egy hosszúkás, fedeles ládikóba helyezve szállította.
"Kuramochi herceg elhozta a fővárosba az Udonge nevű csodanövényt !"- szállt a hír szájról-szájra, de hogy ez mikor jutott az emberek fülébe, nem tudni.
"Vesztettem!" - gondolta Kaguya hime, és jeges rémület öntötte el szívét. Közben zörgettek a kapun, és meghozták a hírt, hogy a herceg megérkezett.
"Még az út porát sem mosta le magáról."- mondták. Mikor az öregember kiment elé, a herceg így szólt: "Életem kockáztatásával elhoztam a kért drágaköves ágat. Mutasd meg kérlek Kaguya himének!" Erre az öregember fogta, és bevitte. Az ágra rá volt erősítve egy levél:
"Magam törtem e
drágakövekkel ékes
gyönyörű ágat,
meghaltam volna inkább,
semhogy nélküle jöjjek."
Mikor Kaguya hime egy érdeklődő pillantást sem vetett rá, a bambuszszedő öregember berohant hozzá, és így szólt:
"A herceg elhozta a Hórai hegyről a drágaköves ágat, pontosan úgy, ahogy azt kívántad. Ezekután hogyan utasítsuk el? Még csak haza sem tért, útiruházatában jött el. Azonnal menj hozzá feleségül!" A hercegnő egy szót sem szólt, hanem állát a kezére támasztva szomorkodott.
"Még most sem tud dönteni?"- kiáltott fel a herceg, és közben felkapaszkodott a verandára. Az öregember is helyénvalónak gondolta a panaszt.
"Ilyen ágat ember még nem látott országunkban. Most hogyan küldjük el ezt a pompás embert ?"- az öregember ilyesféléket mondott, mire Kaguya hime ezt válaszolta:
"Sajnos mindenképpen el kell utasítanom, amit apám kíván tőlem, mégha kérésemet nehezen is lehetett teljesíteni." Miközben az öregember a hálószobában tett-vett, ő bosszankodva gondolt a váratlan ajándékra.
Az öregember így szólt a herceghez:
"Vajon hol leltél erre a különleges, csodálatos fára ?" A herceg ezt felelte:
"Két éve, az év második hónapjának tizedik napja körül Naniwa kikötőjében hajóra szálltunk, és kihajóztunk a tengerre. Azt se tudtuk merre kell indulnunk, de egyre csak az motoszkált a fejemben, hogy hogyan is élhetnék beteljesületlen vággyal, ezért a változó szelekre bíztuk magunkat, és úgy bolyongtunk.
"Nem számít még ha meg is halok, de vajon életem folyamán rábukkanok-e így arra az állítólagos Hórai hegyre ?"- tépelődtem magamban, miközben hullámok közt hánykolódva egyre jobban eltávolodtunk a partoktól. Bolyongásunk közben volt, hogy a vad hullámok szinte elnyelték hajónkat, vagy a szelek ismeretlen országok partjaira sodortak, ahol ördögszerű lények rontottak ránk, hogy elpusztítsanak. Máskor meg úgy tűnt, hogy teljesen eltévedtünk, azt se tudtuk merről jövünk és merre tartunk. Megesett, hogy elfogyott az élelmünk, és gyökereken éltünk. Volt, hogy elmondhatatlanul förtelmes lények akartak felfalni bennünket, más esetben meg tengeri kagylókon tengettük életünket. Utunk során különféle betegségek támadtak ránk, de ott nem számíthattunk segítségre, így azt se tudtuk sorsunk miként alakul ezután. A hajóra bíztuk magunkat, és így hánykolódtunk ötszáz napon át, mikor körülbelül a sárkány órájában egy hegy tűnt fel a távolban. A szemeim majd kiestek a megerőltetéstől, úgy bámultam a hajóból a tenger felszínén úszó hegyóriást. Gyönyörű alakja magasan az egekbe tört.
"Talán ez lenne a hegy, amit keresek?"- töprengtem, és félelemmel vegyes boldogság töltött el. Mintegy két-három napon át szemlélődtünk a hegyet körbeevezve, mikor hirtelen egy mennyei ruhába öltözött nő lépett elő a hegy gyomrából, és ezüst csészéjével vizet meregetett. Erre kiszálltam a hajóból, és megkérdeztem, hogy hívják azt a hegyet. A nő azt felelte, hogy ez a Hórai hegy. Mikor ezt meghallottam, boldogságom nem ismert határt.
"Hát Téged hogy hívnak ?"- kérdeztem.
"A nevem Hókanruri."- felelte, és már el is tűnt a hegy belsejében. Mikor jobban szemügyre vettem, úgy tűnt, hogy ez a hegy megmászhatatlan, de a lábánál páratlan szépségű virágokkal borított fák sorakoztak. A hegyből aranyos és ezüstös színben csillogó égszínkék víz tört elő, és felette egy drágakövekből kirakott híd ívelt át. A közelében fényesen szikrázó fák álltak. Amit most elhoztam, az nem a legszebbek közül való, de arra gondoltam, hogy talán ezt kérted, ezért íme letörtem Neked. A hegy végtelenül csodálatos volt, nincs a világon hozzá hasonlítható, de miután ezt a virágot leszakítottam, a türelmetlenségtől hajtva hajóra szálltam, és kedvező széllel több mint négyszáz napig jöttem. Talán Buddhának köszönhetem kitartásomat, így tegnap megérkeztem Naniwából a fővárosba. Még tengervíztől átnedvesedett ruhámat sem cseréltem le, hanem rögtön idejöttem."- mesélte a herceg. Mikor az öregember mindezt végighallgatta, lelke mélyéig meghatódva verset költött:
"Időtlen idők
óta bambuszt gyűjtök én,
ám ily rémséget
sem a mezőkön, sem a
hegyek közt meg nem éltem."
Ezt hallván a herceg így szólt:
"Sokáig szenvedtem, de ma bizony gyógyírt kapok sebeimre."- és válaszverset is írt:
"E napra kelvén
kimonóm ujja lám csak
megszáradt végül –
bízvást elmúlnak immár
kínzó keserveim is."
Ez idő alatt megjelent a kertben hat férfi. Az egyik közülük levelet erősített egy bot végére, és átnyújtotta az öregembernek, miközben e szavakat mondta:
"Ayabe no Uchimaro, udvari ötvösmester beszél hozzátok. Elkészítettük a drágaköves ágat, és közben alig ettünk, több mint ezer napon át nem kevés erőfeszítést tettünk. Mégsem kaptuk meg még jussunkat. Ezt szeretnénk megkapni Tőletek mi szegény mesteremberek."
"Miről beszél ez az ember ?"- az öregember nem akart hinni a fülének. A herceg holtsápadt lett zavarában. "Vedd át azt a levelet !"- szólt Kaguya hime, mikor mindezt meghallotta. A levélben a következőket olvasta:
"A herceg úr ezer napig alacsonyrendű mesterekkel egyazon helyre elrejtőzve, pompás drágaköves ágat készített. 'Ezért még hivatalt is adok nektek.'-ígérte. A minap épp ezen töprengtünk, mikor megtudtuk, hogy az ág Kaguya hime kérése volt, aki majd a herceg felesége lesz. Ezért tőle szeretnénk bérünket !" "Meg kell kapnunk !"- mondták, és e szavak egyszeriben felvidították az előző este még oly szomorú Kaguya himét. Odahívta az öregembert, és így szólt:
"Végig azon gondolkodtam, hogy tényleg ez-e a valódi Hórai fa, de mivel kiderült, hogy szemenszedett csalás volt csupán, azonnal küldd vissza !" Az öregember helyeslően bólintott, és így válaszolt:
"Most már tudjuk, hogy valóban úgy készítették, ezért nem esik nehezemre visszaadni." Kaguya hime örömében az alábbi dallal válaszolt:
"Téged hallgatván
egyre azon tűnődtem:
valódit látok?
De bizony nem ékkövek
ezek, csak szóvirágok."
E szavakkal a drágaköves ágat visszaküldte. A bambuszszedő öregember alvással leplezte bosszúságát, hogy oly sok időt fecsérelt a herceggel való beszélgetésre. A herceg nem bírt nyugodtan egy helyben megmaradni, hol felállt, hol ismét visszaült. Az este beálltával csendben elillant.
Kaguya hime maga elé hívatta a panasztevő mesterembereket.
"Hálás vagyok nektek."- mondta, és gazdagon megajándékozta őket. A mestereket majd szétvetette az öröm.
"Mi is pont így reméltük !"- lelkendeztek, de a hazafelé tartó úton Kuramochi herceg addig verette őket, míg vérük serkent. A fizetségüket is hiába kapták, mert a herceg az egészet elvetette tőlük, így aztán mindenüket hátrahagyva hanyatt-homlok elmenekültek.
"Egész életem legnagyobb szégyene ez. Nem elég, hogy nem szereztem feleséget, de ezentúl az emberek szeme elé sem kerülhetek !"- tépelődött, majd egyes-egyedül elbujdosott a hegyek közé. Egymás közt felosztva valamennyi udvari szolgája keresésére indult, de nem akadtak nyomára. Sokan azt gondolták, hogy talán már meg is halt, a herceg pedig éveken át nem akart mutatkozni szolgái előtt. Ekkor kezdték a bolyongó lelkeket 'tama sakaru' -nak nevezni.
 Abe miniszter története
Abe no Mimuraji miniszter gazdag, népes háztartású ember volt. Levelet írt egy Wókei nevezetű embernek, aki abban az évben egy kínai hajóval járt ott, és kérte, hogy vegye meg számára azt az állítólagos tűzegér bundát. Emberei közül kiválasztotta a legmegbízhatóbbat, Ono no Fusamorit, és útnak indította. Kínába érkezvén Fusamori átadta a pénzt Wókeinek, aki a levelet elolvasta, és a választ is rögtön megírta:
"A tűzegér bundája nem a mi országunkban található. Hírét már hallottam ugyan, de saját szememmel még nem láttam. Ha egyáltalán létezik, akkor meg fogom szerezni, de az üzlet elég bonyolultnak tűnik. Ha véletlenül átkerült volna Indiába, akkor az ottani gazdagoknál fogom keresni, de ha mégsem létezik, úgy a pénzt szolgádon keresztül visszaküldöm."
A hajó megérkezett Kínából. Mikor a miniszter hírét vette, hogy Fusamori megjött és a főváros felé tart, egy sebes paripát küldött elébe. Fusamori felpattant a lóra, és mindössze hét nap alatt hazavágtatott Tsukushi tartományból. Wókei válaszlevelében ez állt:
"A tűzegér bundáját az embereim révén nagy nehezen sikerült felkutatnom. Ezt a bundát sem manapság, sem régen nem lehetett egykönnyen megszerezni, igazi ritkaság. Hajdanán egy szentéletű indiai bölcs hozta el országunkba, és az a hír járta, hogy a nyugati hegyek szentélyében helyezték el. A császári udvarnak bejelentettem szándékomat, és nagy nehezen sikerült megvennem. A vételárat a sajátommal egészítettem ki, mivel a pénz kevésnek bizonyult. Az ötven ryó tartozásodat küldd el kérlek a visszatérő hajóval, vagy ha nem, akkor add vissza zálogként a bundát !"
"Miket beszél ez az ember ? Hisz olyan csekély összegről van szó ! Azonnal el kell küldeni ! Jaj de örülök, hogy elküldték !"- lelkendezett a miniszter, és hálája jeléül arccal Kína felé a földre borulva imádkozott.
A bundát rejtő ládikó a kék valamennyi árnyalatában pompázó gyönyörű lazúrkövekkel volt kirakva. A fény szikrázó aranyként vonta be a sötétkék bundát. Páratlan kincs volt, tűz nem fogott rajta, de szépsége még e csodás tulajdonságán is túltett. "Valóban erre vágyott Kaguya hime. Pompás!"- örvendezett a miniszter. A bundát visszahelyezte a ládikóba, ráerősítette egy faágra, ő maga pedig gondosan rendbehozta külsejét. "Már ma ott töltöm az éjszakát."- bizakodott, majd egy dalt költött mellé és útnak indult. A dal így szólt:
"Ím ez a bunda
mérhetelen szerelmem
lángján sem ég el.
Ruhám ujja megszikkadt –
magamra öltöm még ma."
Mikor elért Kaguya hime házához, megállt a kapuban. Az öregember kiment és bevitte az ajándékot, hogy megmutassa a hercegnőnek. Kaguya hime így szólt a bundát megpillantván:
"Gyönyörű, de nem tudom igazán valódi-e." A bambuszgyűjtő ezt válaszolta:
"Mindenesetre legelőször hívjuk be a minisztert! Ilyen bundát ember még nem látott, joggal vélhetnéd valódinak. Ne okozz neki elviselhetetlen fájdalmat!" Erre behívták, és hellyel kínálták. Most már az öregasszony is biztos volt benne, hogy lánya ezennel férjhez megy. Érthető volt az öregember szomorúsága, hogy Kaguya hime még mindig hajadon, ezért igyekezett, hogy lányát egy nemes férfihoz adja, de mivel ő határozott nem-mel felelt, nem kényszeríthette. Kaguya hime így szólt az öregemberhez: "Ha ez a bunda a tűz lángjai között sem ég el, akkor tényleg valódi. Ebben, és csakis ebben az esetben teljesítem a kérését. Maga azt mondja apám, hogy páratlansága miatt ne kételkedjek a valódiságában. Nos akkor próbáljuk meg elégetni!"
"Pontosan így van."- felelte az öregember, és a miniszternek elmondta a hercegnő ötletét.
"Ez a bunda még csak nem is Kínában volt, de én nagy nehezen mégis felkutattam és megszereztem. Még ezek után is kételkedtek? De hiába is beszélek, gyorsan próbáljuk meg elégetni!"- felelte a herceg, mire a bundát a tűzbe vetették. Pillanatok alatt a lángok martalékává vált.
"Sejtettem, a bunda nem a tűzegéré volt."- mondta a hercegnő. A látványra a miniszter arca hamuszürkévé változott, Kaguya hime pedig boldogan küldte vissza a ládikót válaszversével együtt:
"Ha tudtam volna,
hogy a láng elemészti,
dehogy aggódom!
Tűztől tisztes távolban
tartva szemléltem volna."
A herceg kénytelen-kelletlen hazatért. Az emberek egymást kérdezgették:
"Abe miniszter megszerezte a tűzegér bundáját, és most Kaguya himével él, nem? Most mégis itt van? " Egy ember, aki ott volt az esetnél, így szólt:
"Mivel a bunda a tűzben pillanatok alatt elégett, Kaguya hime nem ment hozzá." Ettől fogva hívják a váratlan dolgokat 'ahenashi' - nak.
 Ótomo nagytanácsos története
Ótomo no Miyuki nagytanácsos összehívta háza valamennyi szolgáját.
"A sárkány nyakán van állítólag egy, a szivárvány minden színében pompázó drágakő. Ha azt valaki megszerzi nekem, annak teljesítem egy kívánságát."- hirdette ki. Mikor az emberek ezt meghallották, így vélekedtek: "Szavai rendkívül nemes lélekre vallanak, de egy ilyen drágakövet nem lehet egykönnyen megszerezni, arról nem is beszélve, hogy hogyan is vennénk azt el a sárkánytól?!" A nagytanácsos így válaszolt:
"Aki urat szolgál, annak akár élete feláldozása árán is minden gondolatával törekednie kell, hogy ura parancsát teljesítse. A sárkány nem nálunk, de még csak nem is Indiában vagy Kínában él. Az országunkat körülölelő tengerből az egekbe száll, és a hegyekből tér vissza. Hogyan mondhatjátok ezt nehéz feladatnak?"
"Akkor mit is tehetünk ? Induljunk, és teljesítsük ezt a parancsot, legyen bármilyen nehéz !" A szolgák eme szavai a nagytanácsost rögtön jókedvre derítették.
"Az Ótomo nemzetség szolgája név híres a földön. Hogyan szegülhetnétek ellen uratok parancsának ?"- és e szavakkal elindította őket a sárkány nyakékét megszerezni. útravalóként ellátta őket a palotában fellelhető összes pénzzel, ruhával és egyéb drágasággal.
"Visszatérésetekig lelki megtisztulást fogok végezni. Meg ne lássalak benneteket a házamban a drágakő nélkül !"- mondta.
Az emberek a parancsot tudomásul vették, és elindultak. Mivel a parancs úgy szólt, hogy ne merjenek hazatérni a sárkány nyakéke nélkül, a szélrózsa minden irányába, amerre a lábuk vitte őket, szétszóródtak.
"Ezt az őrültséget !"- morgolódtak. Az útravalót szétosztották egymás között, aztán volt ki saját házába rejtőzött, mások meg oda mentek, ahova éppen kedvük tartotta.
"Legyen akár szülő, akár úr, hogyan lehet ilyen képtelenséget parancsolni?"- szidták a nagytanácsost lehetetlen kérése miatt.
"A hétköznapi körülmények nem illők Kaguya hime fogadására."- morfondírozott az úr eközben, aztán épített egy gyönyörű házat , a falait lakkmunkákkal díszítette, a háztetőt színes szalmakötegekkel fedte be. A szobák díszítésére elmondhatatlanul szép szövetekre képeket festett, és azokat az oszlopok között kifeszítette. Előkészületeket tett, hogy Kaguya himét elvehesse, ezért a többi feleségét elhanyagolva egyes-egyedül töltötte napjait.
Éjjel-nappal várta az elküldött embereit, de ők még az év elteltével sem hallattak magukról. A türelmetlenségtől hajtva nagy titokban álruhát öltött, és mindössze két testőrét maga mellé véve elment Naniwa kikötőjébe, és ott így érdeklődött:
"Nem hallottál arról, hogy Ótomo nagytanácsos szolgája hajóra szállt, a sárkányt megölte, és nyakékét megszerezte?" A hajós nevetve válaszolta: "Ez aztán a különös história, de egy hajó sem futott ki ilyen céllal."
"Micsoda együgyű fickó ! Nem tudja kivel beszél így. Saját íjam erejével fogom azt az állítólagos sárkányt elpusztítani, és a nyakéket biztosan megkaparintom. Nem fogok várni ezekre a késlekedőkre !"- gondolta magában, hajóra szállt, és bolyongásai során Tsukushi irányában végül kievezett a távoli tengerre.
Hogy milyen is volt ? Viharos szél fújt, a világ sötétségbe borult, és a hajó közben ide-oda hánykolódott. Tájékozódási képességüket teljesen elvesztették, a viharos szélben pedig néha úgy tűnt, hogy menthetetlenül elsüllyednek. A hullámok nekicsapódtak a hajó oldalának, és a mélybe húzták, miközben zengett az ég, és villámok cikáztak.
"Még sose tapasztaltam ilyen szörnyűséget. Vajon most mi lesz ?"- mondta a nagytanácsos kétségbeesetten. A hajós ekképp siránkozott:
"Már évek óta járom a tengert, de még én sem éltem át ilyen borzalmat. Ha nem is süllyedünk a tenger fenekére, a villám biztosan belénk csap, de ha abban a szerencsében lenne részünk, hogy az istenek a segítségünkre sietnek, a szél a Déli tengerre sodor. Micsoda értelmetlen halált kell halnom egy ilyen szörnyű úr szolgálatában!"
"Mikor hajóra szálltunk, szavaidból megingathatatlan hitet merítettem. Most miért beszélsz ilyen hitehagyottan?"- kérdezte a nagytanácsos, miközben erős hányás gyötörte.
"Nem vagyok én isten, mit is tehetnék ? Fúj a szél, heves hullámok csapkodnak, és ráadásul fejünk felett villámok cikáznak. Mindez csakis azért van, mert maga a sárkányt el akarja pusztítani. Ezt a szélvihart is a sárkány keltette. Gyorsan könyörögjünk az istenekhez !"- mondta a hajós kétségbeesetten.
"Igazad van."- helyeselt a nagytanácsos. "Hajósok istene hallgass meg minket! Én együgyű, balga szívvel a sárkányt meg akartam ölni. Ezentúl ellenedre egy hajam szálát sem mozdítom."- hol ülve, hol állva mormolta az imádság szavait, és talán annak eredményeként, hogy mintegy ezerszer elismételte, az égiháború fokozatosan elült. Egy kicsit azért még villámlott, a szél pedig továbbra is erősen fújt.
"Ez bizony a sárkány műve volt.
A szélirány nem rossz, pont nekünk kedvező irányba fúj."- szólt a hajós, de a nagytanácsos ezt már nem hallotta. A szél három-négy napon át vitte őket, mikor végre megpillantották Harima tartomány Akashi nevű partszakaszát . A nagytanácsos azt hitte, hogy a Déli tenger partjára vetette őket a szél, és egy mély sóhajtással a földre rogyott. Még akkor sem tudott felkelni, mikor a hajósszolgák üzenetet küldtek a tartományba, és a hivatalnokok eljöttek, hanem a hajó gyomrában feküdt. A partmenti fenyvesben leterítettek egy gyékényt, és a hajóról leeresztették. Ekkor jött rá, hogy mégsem a Déli tengeren vannak, és nagy nehezen feltápászkodott. Mikor megvizsgálták, kiderült, hogy erősen meghűlt, a hasa felpuffadt, és szemei két érett szilvához voltak hasonlatosak. A látvány hatására a tartományi hivatalnokok is mosolyogni kezdtek. Megparancsolta, hogy készítsenek egy gyaloghintót, és fájdalmas nyögések közepette hazaszállították a házába. Erről valahogy tudomást szereztek a korábban szétküldött férfiak, és most eljöttek.
"Nem tudtuk megszerezni a sárkány nyakékét, ezért nem jelenhettünk meg, de most már az úr is ismeri a feladat nehézségét, reméljük nem fog megbüntetni. Íme itt vagyunk."- mondták, mire a nagytanácsos felült, és így válaszolt:
"Szerencse, hogy nem hoztátok el a nyakéket, mert az a sárkány a mennydörgés istenének volt a barátja. Ha a drágakövet meg akartuk volna kaparintani, az számos ember életébe került volna, nem is beszélve arról, hogy ha magát a sárkányt ejtettük volna fogságba, akkor egyszerűen engem öl meg. Jó, hogy nem fogtuk el! Ez az átkozott Kaguya hime engem akart elpusztítani. Ezentúl még a környékére sem fogok menni. Ti se járkáljatok arra!"- mondta, és a házban megmaradt néhány dolgot szétosztotta az emberek között, noha eredményt nem tudtak felmutatni.
Mikor ez a korábbi feleségeinek tudomására jutott, majd szétpukkadtak a nevetéstől. A szalmakötegekkel fedett házat pedig széthordták a varjak és más madarak, és fészket építettek belőle. Az emberek pedig e szavakkal élcelődtek:
"Vajon elhozta-e Ótomo nagytanácsos a sárkány nyakékét ?"
"Nem, dehogyis. Viszont a szemére szerzett két szilvaformájú ékkövet. 'Ana tahegata!' Azt elég nehéz lehet megemészteni!"- és attól az időtől kezdve a be nem teljesülő dolgokat így kezdték nevezni.
 Isonokami tanácsos története
Isonokami no Marotari tanácsos üzenetet küldött a házában szolgáló férfiaknak:
"Jelentsétek, ha a fecske fészket rak!"
"Hát ez meg mit jelentsen?" - csodálkoztak a kérdés hallatára. A tanácsos feleletként ezt a magyarázatot adta:
"Azért hoztam ezt a rendeletet, mert meg akarom szerezni a fecskénél levő 'könnyű-szülés-kagylót'."
"Még ha számtalan fecskét el is pusztítanánk, a hasukban akkor sem találnánk semmit. Költéskor viszont vajon hogyan kerül elő ? Pedig azt mondják, akkor ott van. De ha csak egy ember is nézi, eltűnik.
"- vélekedtek a férfiak."
A Nagy Gabonaelosztó Hivatal konyhájának tetőgerincén a résekben a fecske éppen fészket rak. Ha odavinnénk néhány megbízható férfit, felállítanánk egy állványt és úgy lesnénk, tán lehetséges lenne, hogy a fecske ne költene? Szerintem ezt így kéne megszerezni! "- javasolta egy másik.
"Ez aztán érdekes! Erre egyáltalán nem gondoltam. Szavaid felkeltették érdeklődésemet."- mondta a tanácsos örömmel, és mintegy húsz emberét elküldte, hogy foglalják el az állványon helyeiket. A palotából szünet nélkül küldözgette szolgáit, és érdeklődött, hogy megszerezték-e már a könnyű-szülés-kagylóját.
A fecske megijedt, hogy olyan sokan tartózkodtak fenn az állványon, és nem jött a fészkére. Ezt küldték válaszul a tanácsosnak, aki a hírre azon törte a fejét, hogy mit is tegyen, mikor a hivatal Kuratsumaro nevű öreg szolgája így szólt :
"Ha a könnyű-szülés-kagylójának megszerzését forgatja a fejében, akkor cselhez kell folyamodnunk!" A tanácsos elé lépett, és bizalmasan összedugták homlokukat.
"Ez a módszer rossz a fecske könnyű-szülés-kagylójának megkaparintására. Így nemigen fog hozzájutni. A fecske azért nem mer közelíteni, mert az állványon húszan zajonganak. A teendő a következő: Az állványt le kell bontani, és az összes embert visszahívni, aztán egy megbízható embert beleültetünk egy durván font kosárba, kötelet erősítünk rá, és mikor a madár költ, felhúzzuk, és ő gyorsan elveszi a kagylót. Ez így jónak tűnik."
"Nagyon jó ötlet! "- kiáltott fel a tanácsos. Az állványt lebontották, és az emberek is mind visszatértek helyeikre.
"Na és mikor kell azt az embert felhúzni? Honnan tudjuk, hogy a fecske éppen költ?"- kérdezte a tanácsos Kuratsumarotól.
"Mikor a fecske tojni készül, felemeli a farkát, hétszer megpördül, és akkor pottyantja el a tojását. Tehát mikor hétszer körbefordul, felhúzzuk a kosarat, és akkor vetesse el azt a kagylót!"- felelte Kuratsumaro. A tanácsos nagyon örült, és anélkül, hogy bárkit is értesített volna, titokban elment a gabonaelosztó hivatalba, elvegyült az emberek között, és éjt nappallá téve a kagyló megszerzésén fáradozott. Kuratsumaro szavai rendkívüli boldogsággal töltötték el szívét.
"Noha nem is nálam szolgálsz, boldog vagyok, hogy teljesíted kívánságomat !"-mondta, majd levetette a ruháját, és a következő szavak kíséretében odaajándékozta neki:
"Este megint gyere ide a hivatalhoz! "- mondta és elküldte.
Mikor beesteledett elment a hivatalhoz, és saját szemével is meggyőződött arról, hogy a fecske valóban fészket rakott. Ahogy azt Kuratsumaro korábban javasolta, mikor a fecske felemelte a farkát és forogni kezdett, a durván font kosárban felhúztak egy embert, aki kezével benyúlt a fészekbe, és ott kotorászni kezdett.
"Nincs itt semmi." - kiáltott le.
"Ha rosszul keresed persze hogy nincs" - mérgelődött a tanácsos. "Ugyan kire is számíthatnék?" - morfondírozott, és végül így szólt:
"Majd én felmegyek keresni." Beszállt a kosárba, felhúzták, és kileste azt a pillanatot, mikor a fecske farkát felemelve heves forgásba kezdett. Ekkor felnyúlt, és érezte ahogy a keresgélés közben valami lapos dolog került a kezébe.
"Valamit megfogtam! Azonnal eresszetek le! Hé öreg, sikerült!"- kiabálta.
Nagy csődület támadt, gyorsan le akarták engedni, de túlságosan megrántották a kötelet, így az elszakadt, és a tanácsos háttal rázuhant a yashimai tárolóedényekre . Az emberek ijedten odamentek, és felkarolták. Csak a szeme fehérje látszott, ahogy ájultan a földön feküdt. Vizet csorgattak a szájába, mire nagy nehezen egy mély lélegzet tört elő melléből. Ekkor megfogták kezét-lábát, és nagy üggyel-bajjal leemelték az edényekről, miközben hogyléte felől érdeklődtek.
"Egy kicsit már magamhoz tértem, de a derekamat nem tudom mozgatni. Mégis boldog vagyok, mert sikerült megszereznem a könnyű-szülés-kagylót. Először is hozzatok egy égő fáklyát! Hadd vegyem szemügyre azt a kagylót!"- mondta, fejét felemelte, és kinyitotta ökölbeszorított kezét. A fecske által elpottyantott ürüléket szorongatta a markában.
"Ajaj, eredménytelen vállalkozás volt, ez bizony nem kagyló!"- kiáltott fel, és azóta nevezik a várakozással ellentétes dolgokat 'kai nashi'-nak.
Mikor megpillantotta, hogy a kezében nem a kagylót tartja, állapota is egyszerre leromlott. A dereka el volt törve, még az elszállítására szánt ládafedélre sem tudták felrakni. A tanácsos nem akarta a világ tudomására hozni, hogy gyermeteg viselkedése a betegségének okozója, de ez csak súlyosbított baján, és rendkívül legyengült. Napokon keresztül jobban foglalkoztatta, hogy az emberek kinevetik, mint hogy a kagylót nem sikerült megszereznie, és a halállal sem törődve folyton azon tépelődött, hogy az emberek vajon mit fognak róla hallani. Kaguya hime mindezt megtudta, és vigasztalásul írt neki egy dalt:
"Esztendők során
el nem jöttél énhozzám.
Mondd, igaz-e hát,
hogy a kagylót nem leled,
s várakoznom céltalan?"
A dalt felolvasták neki. Nagy betegen felemelte fejét, a szolgájával papírt hozatott, és keserűséggel telve nagy kínok közepette az alábbi választ írta:
"Már e levélért
megérte sóvárognom,
kín gyötör mégis.
Kérlek, légy megmentője
halandó életemnek."
Papírra vetette, és elájult. Mikor ezt Kaguya hime meghallotta, kis szomorúságot érzett. Azóta hívják az apró örömet szerző dolgot 'kai aru' -nak.
 A császár lánykérése
Mikor Kaguya hime páratlan szépségű orcájának híre eljutott a császár fülébe, így szólt a 'naishi' tisztséget viselő női szolgájához, Nakatomi no Fusako-hoz :
"Menj, és nézd meg, hogy miféle nő ez a Kaguya hime, aki nem ment férjhez, noha állítólag oly sok férfi törte magát érte! " Fusako el is ment a parancsnak engedelmeskedve.
Mikor odaért a bambuszszedő házához, tiszteletteljesen behívták, és bent beszélgettek.
"Azért jöttem, mert a császári parancs szerint meg kell néznem Kaguya hime állítólag oly gyönyörűséges arcát."- szólt az udvarszolga az öregasszonyhoz.
"Ebben az esetben mondjuk ezt meg neki!"- felelte az öregasszony és bement hozzá. "Gyorsan mutasd meg magad a szolgának!"- kérlelte.
"Hiszen nem is vagyok szép! Akkor meg miért mutatkozzak ?"- felelte.
"Jaj de kellemetlen, amit mondasz! Hogyan részesíthetnénk a császár követét ilyen hányaveti bánásmódban? "- sopánkodott az öregasszony.
"Én akkor sem tartom a császár hívását megtisztelőnek!"- felelte, és egyáltalán nem mutatkozott.
Az öregasszony saját gyermekeként nevelte a hercegnőt, de most hogy ilyen szinte zavarbaejtő nemtörődömséggel beszélt, nem kényszeríthette rá saját akaratát. Visszament az udvari szolgához, és ezt mondta:
"Nehezemre esik kimondani, de a gyermekem igen makacs természetű, így valószínűleg nem láthatja."
"A parancs úgy szólt, hogy feltétlenül látnom kell őt. Hogyan is térhetnék vissza ennek teljesítése nélkül? A császár parancsát minden földi halandónak tiszteletben kell tartania. Ne csináljon bolondságot!"- mondta feddően, de e szavakra Kaguya hime csak még jobban megmakacsolta magát.
"Ha úgy vélitek, hogy ellenszegülök a császári parancsnak, azonnal öljetek meg!"- mondta.
A szolga visszatért, és jelentette a történteket.
"De sok férfi életét kioltotta már ez a makacsság!"- kiáltott fel a császár, és egy pillanatra Kaguya himének még a gondolatát is elhessegette, de aztán ismét rágondolt, és így töprengett:
"Csak nem fogok veszteni e nő mesterkedésével szemben!?"- és miután berendelte az öreg bambuszgyűjtőt, így szólt hozzá:
"Add nekem a lányodat, Kaguya himét! Hallottam arcának szépségéről, ezért elküldtem követemet. De hiába, nem láthatta. Hát lehet valakit ilyen engedetlenségre nevelni?"- mondta.
"Sajnos nem tehetek semmit az ellen, hogy a lányom egyáltalán nem akar az udvarban szolgálni. Mindenesetre elmegyek és elmondom neki a parancsot."- felelte az öregember.
"Mégis hogyan lehetséges, hogy az általad nevelt gyereket nem tudod irányítani? Ha nekem adnád azt a lányt, azt hiszed nem adnék neked hivatali rangot?"- válaszolta a császár.
Az öregember nagy örömmel hazatért.
"Ez tehát a császár parancsa. Ezek után sem állsz a szolgálatába?"- próbálta meggyőzni Kaguya himét.
"Ha engem szándékom ellenére udvari szolgálatra kényszerítene, belepusztulnék. A maga hivatala a halálomat jelentené."- válaszolta Kaguya hime.
"Ne tégy ilyet! Mi hasznát venném rangnak, hivatalnak, ha gyermekemet többé nem láthatnám? De mégis, miért ne mennél az udvarba szolgálni? Vajon tényleg bele kellene halnod?"- erősködött továbbra is az öregember.
"Ha azt hiszi, hogy hazudok, küldjön el és majd meglátja, hogy belehalok-e vagy sem! Sok komoly szándékú embert semmibe vettem. Ha most mégis a császár szavai szerint cselekednék, megszólnának az emberek."- mondta Kaguya hime.
"Történjen bármi ezen a világon, számomra a legnagyobb gond, ha életed veszélyben van. Ezért elmegyek az udvarba, és elmondom, hogy nem fogsz szolgálni."- válaszolta az öregember, és így is tett.
"A parancs számomra megtiszteltetés volt, ezért úgy gondoltam, hogy azt a gyermeket odaadom. E cél érdekében tevékenykedtem, de ő azt mondta, hogy ha az udvarba küldöm szolgálni, belepusztul. Ezt a gyermeket egyébként sem az én kezem segítette a világra. Valamikor régen a hegyekben leltem rá. Ily módon a jelleme sem hétköznapi."- jelentette.
A császárnak támadt egy ötlete.
"Miyatsukomaro, a te házad állítólag a hegy lábánál fekszik. Mi lenne, ha az egészet vadászatnak álcázva találkoznék vele?"- javasolta.
"Rendkívül jó ötlet!"- vélekedett az öregember. "Biztosan sikerül majd látnia, ha hirtelen megjelenik, mikor ő mit sem sejt. A császár azonnyomban kitűzte az indulás napját, és aznap el is indult a vadászatra. Ahogy belépett Kaguya hime házába, megpillantott egy ragyogó szépségű alakot.
"Ez ő lehet!"- gondolta, és odalépett hozzá, de ő erre a szobájába akart menekülni. A császár megragadta a ruhájának ujját, Kaguya hime pedig ott állt arcát eltakarva. Már korábban sikerült egy pillantást vetnie rá, és páratlanul gyönyörűnek gondolta.
"Többé nem engedlek el!"- mondta, de mikor magával akarta vinni, Kaguya hime így szólt:
"Ha ennek az országnak szülötte lennék, szolgálatába állíthatna, így azonban nemigen vihet magával."
"Ugyan miért nem? Én bizony magammal foglak vinni!"- jelentette ki a császár. Mikor azonban odahívatta a gyaloghintóját, Kaguya hime egy szempillantás alatt láthatatlanná vált.
"Kár, hogy csak eddig tartott! Valóban nem volt hétköznapi ember."- gondolta. "Ebben az esetben nem viszlek az udvaromba. Öltsd fel régi alakodat! Legalább ezt lássam, aztán hazatérek!"- mondta, mire Kaguya hime ismét régi alakjában jelent meg.
A császár nehezen palástolta azon gondolatát, hogy a hercegnő milyen gyönyörű. Köszönetet mondott az öreg Miyatsukomaronak, hogy a lányt megmutatta neki, a bambuszgyűjtő pedig bőségesen megvendégelte a népes seregletet.
A császár komolyan sajnálta, hogy Kaguya hime nélkül kell hazatérnie, de nehéz szívvel mégis hazaindult. Miután beszállt a gyaloghintójába, egy dalt írt:
"Haza vánszorgó
utamon meg-megállva
visszarévedek,
mert hiába hívattam,
nem jött Kaguya hime."


Kaguya hime válasza így szólt:
"Esztendőkön át
indák-benőtte, szerény
helyen lakoztam –
hogy lelnék hát magamra
pompázó palotában?"
Mikor a császár ezt meglátta, a hazatérés teljesen értelmetlennek tűnt előtte. A szíve egyáltalán nem vágyott vissza, de arra gondolt, hogy a dolgok ilyen állásánál már nem töltheti ott az éjszakát, és végül hazament. Mikor otthon meglátta a már addig is ott szolgáló nőket, még csak közelébe sem értek Kaguya himének. Ha gondolatban összevetette a hercegnőt a szebbnek tartott emberekkel, még csak emberszámba sem mentek. Szíve egészét csak ő töltötte be, napjait teljes magányban töltötte. Feleségeit sem látogatta, értelmetlennek tűnt számára. Kaguya himének írt csupán leveleket. A hercegnőtől meleg érzelemről árulkodó válasz érkezett, mire a császár fákról, virágokról szóló szép verseket juttatott el hozzá.

 Kaguya hime mennybemenetele
Mintegy három év telt el így egymás lelkének vigasztalásával. A tavasz beköszöntével Kaguya himén a szokásosnál is nagyobb szomorúság vett erőt, mikor a holdat látta előbújni. Egy ember figyelmeztette is:
"Nem szabad a hold arcába nézni!" Ő azonban alkalmanként, mikor senki nem látta, a holdat bámulta, és keservesen sírt. A hetedik hónap tizenötödik éjjelén is rendkívüli szomorúsággal üldögélt kint. A közeli szolgálói jelentették a bambuszgyűjtő öregembernek.
"Kaguya hime mindig is mélyen kötődött a holdhoz, de mostanában ez a szokásosnál is többnek tűnik. Biztosan iszonyúan szenved. Nézze csak meg figyelmesen!"- figyelmeztették.
"Mi nyomja lelked, hogy ilyen szomorúan szemléled a holdat? Hisz oly gyönyörű ez a világ!"- szólt az öregember Kaguya himéhez.
"Mikor a holdat látom, olyan elhagyatottnak és szomorúnak érzem magam. Vajon miért szenvedek?"- panaszkodott a hercegnő. Az öregember odament hozzá, és látta, hogy lelkét valóban mély bánat borítja.
"Drága gyermekem! Mire gondolsz, mi jár a fejedben?"- kérdezte.
"Nem gondolok semmire, de minden olyan bizonytalannak tűnik."- felelte a hercegnő.
"Ne nézd a holdat! Miatta vagy ilyen bánatos."- kérlelte az öregember.
"Hogyan is lennék képes a szememet levenni róla? "- felelte, és mikor a hold előbújt, továbbra is kijárt mély bánatba merülve. A holdnélküli sötét éjszakákon nem volt szomorú, de teliholdkor bizony gyakran panaszosan zokogott.
"Már megint szomorkodik!"- suttogták a szolgák, de az okát még a szülők sem tudták.
A nyolcadik hónap közepe táján Kaguya hime keserves sírással szemlélte a holdat. Potyogó könnyeit most már nem rejtette el mások elől. Mikor szülei észrevették, ijedten kérdezték, hogy mi történt.
"Már korábban beszélni akartam róla, de mindeddig vártam, mert úgy gondoltam, hogy szavaim biztosan bánatot okoznának. De ez így nincs rendjén, ezért most mindent elmondok. Én nem vagyok földi lény, hanem a hold fővárosából származom. Ennek ellenére sorsom úgy hozta, hogy eljöttem közétek erre a világra. Most eljött a hazatérés ideje, ezért e hónap tizenötödik napján eljönnek értem. Mindenképpen el kell mennem, és már tavasz óta gyötör annak gondolata, hogy ezzel mekkora fájdalmat fogok okozni."- felelte sírástól el-elcsukló hangon.
"Miket beszélsz? Egy bambusz belsejében bukkantam rád, de akkor még nem voltál nagyobb egy babszemnél. Addig neveltelek míg termeted az enyémhez hasonló nagyságot nem ért el. Ugyan ki jönne el érted? Azt hiszed elengednélek? Akkor inkább haljak meg!"- panaszkodott sírva, hogy az ember szíve majd megszakadt.
"A hold fővárosában van apám és anyám. Azt hittem csak rövid időre jövök el onnan, de végül hosszú-hosszú éveket töltöttem itt a földön. Ottani szüleim elfelejtettem, vidáman teltek napjaim, és ezidő alatt megszoktam itt. Egyáltalán nem érzek örömet, inkább csak szomorúságot. Nem áll szándékomban, mégis elmegyek."- mondta, és mindnyájukat heves zokogás rázta. A hosszú évek alatt őt megszerető szolgák is hozzászoktak nemes jelleméhez és bájosságának látványához, ezért Kaguya hime iránti szeretetük most súlyos teherként nyomta szívüket, bánattól elszorult torkukon egy korty víz nem ment le. Az öregekkel együtt szomorúan gondoltak az elválásra.
A császár a hírre elküldte egyik szolgáját a bambuszgyűjtő házába. Az öregember kiment a szolga elé, közben csak úgy záporoztak a könnyei. Mialatt panaszkodott, szakálla megőszült, háta meggörbült, és szemei begyulladtak a sírástól. A szomorúság egy szempillantás alatt vénemberré változtatta, noha akkor még csak ötven felé járt.
"Igaz-e az a sajnálatos hír, hogy bánat nyomja lelked?"- kérdezte a császár nevében.
"E hónap tizenötödik napján a hold fővárosából állítólag eljönnek Kaguya himéért. Megtisztel, hogy érdeklődésére méltónak talált. Kérem küldjön arra a napra embereket, hogy elfogjuk az érkező holdembereket!"- felelte sírva a bambuszszedő. A szolga visszatért az udvarba, és jelentést tett az öregember hogyléte felől.
"Ha egyetlen pillantás után sem lehet Kaguya himét elfelejteni, akkor vajon milyen érzés lehet őt elengedni azoknak, akik éjjel-nappal láthatják?"- mondta a császár a hír hallatára.
Azon a bizonyos tizenötödik napon parancsot küldött a hivatalokba, és egy kétezer fős sereget indított a bambuszgyűjtő házába, élükön Takano no Ókuni-val , császári őrparancsnokkal. Miután megérkeztek, ezren a ház körüli földsáncon, ezren a háztetőkön helyezkedtek el. Egy talpalatnyi szabad hely nem volt, ahogy a sok-sok házbelivel együtt őrködtek. Még a bentiek is viseltek íjat, a szobákban pedig nőkre bízták a hercegnő őrzését. A festett falú hálószobában az öregasszony karjaiba zárta Kaguya himét, az öregember pedig rájuk zárta az ajtót és ott maradt.
"Vajon veszíthetünk-e az égi emberekkel szemben egy ennyire őrzött helyen?"- töprengett. "Bármit is láttok repülni az égen, lőjétek le!"- szólt a háztetőn tartózkodókhoz.
"Ha egy helyet ennyire őrzünk, akkor még egy denevért is rögtön lelőnénk, aztán a napon kiszárítanánk."- felelték. Az öregember bizakodással hallgatta e szavakat. Kaguya hime viszont másként vélekedett.
"Hiába zárnak be, és készülnek elő a védelemre, azokkal az emberekkel nem lehet harcolni. Nyilaikat nem tudják majd kilőni. Még ha lakat alatt őriznek is, az ajtók ki fognak nyílni, mikor azok az emberek megérkeznek. Még ha meg is akarnak küzdeni velük, egy bátor embert sem fognak találni, ha itt lesznek."- mondta.
"Akik téged el akarnak vinni, azoknak körömmel vájom ki a szemét. Hajukat szálanként tépem ki. Az ülepüket lecsupaszítom, és világ csúfjára megmutatom az emberek sokaságának."- dühöngött a bambuszszedő.
"Ne kiabáljon így!"- szólt rá Kaguya hime. "Kellemetlen lenne, ha a háztetőn meghallanák. Sajnálom, hogy úgy távozok, hogy az eddig kapott szeretetet még fel sem foghattam, de mivel a sors nem rendelt nekem hosszú földi életet, sajnos hamarosan elmegyek. Rólatok szüleim egyáltalán nem gondoskodtam, ezért a visszaút minden bizonnyal nem lesz számomra könnyű. A minap is, mikor kint ültem, csupán az idei évet kértem haladékul, de nem engedték. Ez okozza bánatomat. Szinte elviselhetetlen az a fájdalom, hogy távozásommal feldúlom szívük nyugalmát. Odaát gyönyörűek az emberek, és nem ismerik az öregedést. Bánat sem létezik. Ilyen helyre indulok, örömöt mégsem érzek. Ha arra gondolok majd, hogy öregedő szüleimnek senki nem viseli gondját, visszakívánkozom." - panaszkodott.
"Ne beszélj ilyen szívbemarkoló dolgokról! Még azok a gyönyörű égi küldöttek sem fognak ki rajtam!"- mondta gyűlölettel.
Ezalatt az idő egyre későbbre járt, mikor körülbelül a patkány órájában a ház környékét a nappalinál is nagyobb világosság árasztotta el, mintha egyszerre tíz telihold fénylett volna. Szinte látni lehetett még az emberek pórusait is. Az égből emberek ereszkedtek le felhőket meglovagolva, és a föld felett mintegy öt lábnyi magasságban felsorakoztak. A látványra az emberek lelkét valami addig ismeretlen érzés kerítette hatalmába, harci kedvük elillant. Nagy nehezen összeszedték magukat, és megragadták íjaikat, nyilaikat, de karjukból elpárolgott az erő, és erőtlenül összecsuklottak. Az erős lélekjelenlétűek gondosan készültek a lövésre, de nyilaik össze-vissza repkedtek, így heves küzdelem nem alakulhatott ki, csupán zavarodottan bámultak.
A felsorakozott emberek ruhája káprázatosan szép volt. Jött velük egy repülő kocsi is. Fejük fölé vékony selyemből készült ernyőt tartottak. Közülük az egyik, talán a királyuk, megszólalt.
"Gyere ki Miyatsukomaro!"- mondta. E szavak hatására még az elszánt öregembert is egyfajta bódító érzés kerítette hatalmába, és fejet hajtott.
"Te együgyű ember! Mivel némi jót cselekedtél, rövid időre leküldtük megsegítésedre Kaguya himét, de te a hosszú évek alatt sok pénzhez jutottál, és teljesen más ember lettél. Kaguya hime bűnt követett el, ezért jött rövid időre a te szegényes házadba. A büntetés azonban lejárt, ezért eljöttünk érte, te pedig itt sírsz és panaszkodsz teljesen feleslegesen. Gyorsan add ki őt!"-mondta az égi ember.
"Már több mint húsz éve nevelem Kaguya himét. Kicsit furcsának találom, hogy rövid időről beszél. Valószínűleg létezik máshol még egy Kaguya hime nevű ember."-felelte az öregember. "A mi Kaguya himénk súlyos beteg, ezért nem tud kijönni."- folytatta, de választ nem kapott.
A repülő kocsi közelebb jött a háztetőhöz.
"Hé, Kaguya hime! Hogyan is maradhatnál tovább ezen a piszkos földi világon?"- kiáltotta. Erre az addig bezárt helység ajtaja magától kinyílt. Az ablakrácsok is kitárultak anélkül, hogy emberi kéz érintette volna. Az öregasszony által átölelt Kaguya hime kilépett a szabadba. Nem tudta visszatartani, csak nézett az égre és sírt. Kaguya hime odalépett a bambuszszedőhöz, aki háborgó lélekkel, zokogva borult a földre.
"Nem saját akaratomból megyek el, ezért legalább a felszálláshoz kísérjen ki!"- kérlelte.
"Miért is kísérnélek ki nagy-nagy szomorúságomra? Azon töprengsz, hogy velem öreggel mi legyen, aztán elhagysz és az égbe szállsz. Kérlek vigyél magaddal!"- sírva könyörgött, és a földre vetette magát. Kaguya hime lelke szörnyen fel volt dúlva.
"Mielőtt elmennék, írok egy levelet. Mikor szeretettel gondol rám, néha vegye elő, és olvassa el!"- mondta, és sírdogálva az alábbi sorokat vetette papírra:
"Ha e földön születtem volna, szüleim mellett élnék egészen addig ,míg többé már nem okozok nekik bánatot. Az, hogy most elmegyek és itthagyom őket, soha nem állt szándékomban. Tekintsék levetett ruháimat emléknek! Késő éjszakákon, mikor a hold előbújik, kérem nézzenek felém! Most, hogy elhagyom szüleimet és az égbe szállok, a szívem biztos megszakad bánatában, és visszahull a földre."- írta.
Az egyik égi embernél volt egy ládikó, amely az égi tollruhát rejtette magába. Egy másik ládikóban az örök élet orvossága volt.
"Vedd a tégelyben található orvosságot! Mivel a földön tisztátlan ételeket vettél magadhoz, valószínűleg a lelked is beszennyezted."- szólt az egyik égi ember, és odavitte Kaguya himéhez. Ő éppen csak belenyalt, és apró emlékként a levetett ruháiba akarta csomagolni, a mellette álló égi ember azonban nem engedte. Elővette az égi tollruhát, és rá akarta adni.
"Várj egy kicsit!"- kérte Kaguya hime. "Azt mondják, hogy aki magára ölti ezt a ruhát, annak a szíve megváltozik. Nekem még el kell mondanom valamit."- mondta, és levelet kezdett írni.
"Már késő!"- türelmetlenkedett az égi ember.
"Ne szólj bele, amit nem érthetsz meg!"- felelte Kaguya hime, és rendkívüli nyugalommal levelet írt a császárnak. Egyáltalán nem kapkodott.
"Sok embert küldött, hogy engem itt tartson, de a kérlelhetetlen égi követek eljöttek értem. Szomorú vagyok, de sajnos magukkal visznek. Az, hogy a palotaszolgálatot nem teljesítem, szintén azért van, mert én ilyen különleges, nem emberi lény vagyok. Talán ezt nem értette akkor meg, hanem makacs ellenkezésemet biztosan tiszteletlenségnek gondolja, és ez bizony zavar."- szólt a levél.

"Eljött az idő,
fölveszem hát tollból szőtt
égi ruhámat,
s közben míg rád gondolok,
szívemet bánat járja."
Ezt a verset írta a végére, hozzácsatolta az orvosságos tégelyt, aztán odahívta a császár tisztjét, hogy elküldje az udvarba. Az égi ember átadta neki a csomagot. Miután a tiszt kézbe vette, gyorsan ráadták Kaguya himére az égi tollruhát, és ezzel együtt megszűnt az öregember iránti sajnálata, szánakozása is. Mivel a ruhát felvéve szomorúsága is elillant, beszállt a repülő kocsiba, és mintegy százfőnyi kísérettel az égbe emelkedett.
 Befejezés
Mindezek után az öregember és felesége fájdalmában véres könnyeket hullatott, de hiába. A megírt levelet elolvasták ugyan, de csak ennyit mondtak:
"Miért féltenénk életünket? Ki miatt? Minden elvesztette értelmét." - és a gyógyszerből sem ettek, hanem betegen ágynak dőltek, és többé fel sem keltek.
Közben a tiszt az embereivel együtt visszatért az udvarba, és részletesen jelentette, hogy Kaguya himét erőszakkal sem tudta visszatartani. A gyógyszeres edényhez csatolt levelet átnyújtotta a császárnak. Mikor kibontotta és elolvasta, szívét iszonyú fájdalom öntötte el. Szinte semmit nem evett, az udvari zenés szórakozások is megszűntek. Magához rendelte Kantachibe minisztert, és azt kérdezte:
"Melyik hegy van legközelebb az éghez ?" A férfi erre így felelt:
"Állítólag Suruga tartományban van egy hegy, ami a fővároshoz is és az éghez is közel van. A hírre ezt a verset költötte:
"Nem látlak többé!
Testemet könny áztatja
tetőtől-talpig.
Mi hasznod is vehetném,
örök élet balzsama?"
Aztán a kapott orvosságot visszahelyezte az edénybe, és átadta a szolgáinak. Vezetőnek odarendelt egy Tsuki no Iwakasa nevű embert , és megparancsolta, hogy vigyék el a Suruga tartományban található hegy csúcsára, aztán elmagyarázta, hogy ott mit kell tenniük. A parancs úgy szólt, hogy a levelet az örök élet orvosságával együtt tűzbe kell vetni, és el kell égetni. Miután Iwakasa mindezt végighallgatta, számos katona kíséretében megmászta azt a hegyet, amit attól az időtől kezdve Fuji hegynek neveztek. Azt mondják, hogy füstje még mindig a felhők közé száll.

Kelta tündérek
  A kelta történetekben sokféle tündér szerepel. A jóságos, az embereket segítő, gonosz, incselkedő vagy a bárdokat és a kiválasztottakat zenére, táncra tanító lények a mindennapi élet természetes részei voltak, az emberek csodás történeteket meséltek róluk. Tündérek laktak a házakban, a bányákban, az erdőkben, tavakban, folyókban, a hegyvidéken és a föld mélyén is.

Bogie-k

Általános elnevezésként a bogie-t, általában különféle goblinfajtákra használják.
Az Awd Goggie a bogie-k egyik fajtája. Elvarázsolt erdőkben, gyümölcsösökben él, és gyermekeket rabol. Az okos gyerekek távol maradnak ezektől a helyektől, különben elviszi őket az Awd Goggie.

A Barguest egy szarvakat viselő, nagyfogú, karmos, tüzes szemű bogie-féle. Sok formát fel tud venni, de általában bozontos, fekete kutyaként jelenik meg. Ha valami híres személy hal meg, a Barguest üvöltő kutyákat vezet végig az utcákon.
A Bauchan-ok szintén bogie-félék, a hobgoblinok fajtájából. Mint a legtöbb tündér, nagyon szeretik a trükköket. Néha veszélyesek, néha segítőkészek, ahogy a kedvük tartja.
A Shellycoat egy skót bogie, aki patakokban él. Teste tele van kagylókkal, amikor megmozdul, a kagylók csörögni kezdenek. Sokszor viccel meg utazókat azzal, hogy tévútra vezeti őket, ha nem vigyáznak.

Goblinok

A Goblinok fondorlatos tolvajok és gazfickók. Állatok képében jelennek meg, és tündérgyümölcsökkel csábítják el az embereket.
A Knocker-ek, a bányászgoblinok, bár elég rossz a hírük, segítőkészek is lehetnek. A bányákban hallható kopogó hangról ismerhetők fel, így keresik az érceket. Ha megfelelő élelmet hagynak hátra számukra, akkor nem bántják az embereket.
A Coblynau-k walesi bányatündérek, hasonlóak, mint a Knockerek. Jó jelnek számít, ha valaki találkozik velük, mivel ahol ők bányásznak, ott vannak a jó érclelőhelyek.

A Bogle-k a goblinok egyfajta megjelenési formája. Csak a hazugokkal és a gyilkosokkal szemben követik el gonosztetteiket.
A Phooka egy ír goblinfajta, aki különféle vadállatok alakját öltheti magára. Lehet kutya, ló, bika, vagy sas is, de mindig fekete, lángoló szemekkel jelenik meg. Kedvenc foglalatossága, hogy meglovagoltatja a fáradt utazókat. Kezelhető, kedves póninak mutatkozik, de amikor felszállnak rá, vad vágtába kezd, majd ahol neki tetszik, leveti magáról áldozatát.
A Redcap a leggonoszabb goblinok egyike. Előszeretettel lakik romos tornyokban, főleg azokban, amiknek rossz híre van. Vörös sapkája emberi vérrel van festve.

Hobgoblinok

A Hobgoblinok rossz hírnévnek örvendenek, a goblinok gonosz fajtájának tartják őket. Máshol barátságos Brownie félékként ismerik őket, akik segítőkészek de szeretik a tréfákat. Nem szabad bántani őket, mert gonoszkodóvá válhatnak.

Brownie-k

>A Brownie-k apró, bozontos, ráncos, barna bőrű kis teremtmények. Vagy meztelenek, vagy rongyos, barna ruhácskákban járnak. Szeretnek házakba beköltözni, amikről azután gondoskodnak. Éjszaka elvégzik a munkákat, elrendezik a szarvasmarhák és jószágok dolgát. Ha lusta szolgáló van a háznál, őt bosszantják. Minden Brownie elvárja a tejszínt, a tejet és a mézes süteményt. Nem szabad ruhát és túl sok ételt elöl hagyni, mert ezt támadásnak veszik és elhagyják a házat. Gondoskodni kell róluk, nem kritizálni a munkájukat. Amikor egy paraszt kritizálta a kaszálást, akkor a brownie az egész termést bosszúból feldobta egy sziklaszirtre.
A Boggart a gonosz Brownie-k elnevezése.
A Bwca a brownie walesi fomája. Hajlamosak hisztizni, ha kritizálják a munkájukat. Megvetik a pletykákat és a nagyorrú embereket.
Fenoderee egy Man szigeti brownie. Imád segíteni a parasztoknak, ami nem mindig jó dolog. Egyszer becsapták azzal, hogy vizet kellett mernie egy szitával. Egykor nagyon dolgos tagja volt a Ferrishyn-nek, azaz a Man szigeti tündérek törzsének, de száműzték, mikor lekéste az őszi ünnepet, egy emberlány miatt, akinek udvarolt.
Killmoulis egy csúnya brownie, aki malmokban tanyázik. Hatalmas orra van és hiányzik a szája. Úgy eszik, hogy az ételt az orrlyukaiba tömi. Molnároknál dolgozik, de a segítség mellett gyakran követ el csínyeket, kellemetlenségeket.

Leprechaunok

A Leprechaun-ok olyan manók, akik mindig egyedül láthatók, egyik kezükben kis kalapáccsal, a másikban kulccsal. Fejükön háromszögletű kalapot viselnek és általában zöld ruhában járnak. Ők az ír tündérek cipészei. Amikor a tündérek a fizikai világban járják a táncot, mindig elkoptatják a cipőiket. A leprechaunok egy levél alatt üldögélve foltozzák meg ezeket a lábbeliket. Nagyon ravaszak, nehezen lehet őket nyakoncsípni. Egy kútba rejtve őrizgetik arannyal teli edénykéjüket. Ahhoz, hogy ezt megszerezzük, muszáj előbb meglátnunk őt, mint ahogy ő látna meg minket.

A Cluricaun, amikor befejezte a munkáját, leprechaunná változik. Borospincéket fosztogat és birkákat, juhokat kínoz azzal, hogy rajtuk lovagol fel és alá a holdfényben.

Szellem tündérek

A Banshee-k ír halálszellemek, általában női alakban jelentkeznek. Hosszú hajuk van, zöld ruhát és szürke köpenyt viselnek. Szemük vörösen izzik a folytonos sírástól. Kiáltásuk halált hoz arra, aki meghallja.
A Bean-Nighe a Banshee skót megfelelője. Az ír és a skót folyók, patakok mellett gyakori. Ő mossa azoknak az embereknek a vérfoltos ruháit, akik hamarosan meghalnak. Azoknak a nőknek a szellemei, akik szülés közben haltak meg. Addig kell mosniuk, amíg újra meg nem halnak.
A Sprite az apró szellem tündérek elnevezése.

Szerencsehozó, segítő tündérek

Az Arkan Sonney a Man szigetén élő tündér disznók, azaz szerencsemalacok. Szerencsét hoznak arra, aki el tudja őket fogni.
A Bean-Tighe jóságos, nagymamaszerű teremtmények elnevezése. Elvégzik a mindennapi házimunkát és vigyáznak a gyerekekre, egészen addig, amíg tejet és süteményt kapnak fizetségül.
A Bendith y Mamau Carmarthenshire-ben (Wales) a tündérek elnevezése. A név jelentése Az Anya Áldása. Ezt a kifejezést az átkok elleni védekezésül használják.
A Plant Rhys Dwfen a tündérek egyik törzse, akik egy apró, láthatatlan földön élnek, amin egy értékes gyógynövény terem. Rendkívüli szépségűek, de meglehetősen alacsonyak. Szeretnek licitálni, de becsületesek és kedvesek azokkal az emberekkel, akik velük kedvesek.

Rosszindulatú vagy csínytevő tündérek

A Fachan tündérek Skócia nyugati fennsíkjainak lakói. Egy szemük, egy kezük, egy lábuk van. Gonosz lények, akik szöges bunkókkal riasztják el az embereket. Az ír Fomoiriak megfelelői.
A Foawr a Man sziget kődobáló óriásai. Gyakran elragadják a jószágokat.

A Pooka (esetleg a Phooka) olyan tündér, aki magának követeli a Samhain után betakarítatlanul hagyott terményt. Azok a parasztok, akik ez után az idő után aratnak, az ő dühével kerülnek szembe.
A Pixie-k zöld tündérek, akik gyakran sündisznó alakját öltik magukra. Ismertek még csibész, pisgie, és piskie néven is. Cornwallból származnak. A kövek árnyékában táncolnak, csengettyűik hangját gyakran hallani a mocsárvidéken. Lovakat lopnak és élvezettel hajszolják őket. Szétdobálják a konyhások edényeit, serpenyőit. Ennek ellenére ritkán bántanak bárkit is, bár szívességük általában rosszul sül el.
A Fir Darrig nép szörnyűséges vicceket és tréfákat követnek el. Kedvesnek kell lenni velük annak, aki nem akar tréfáik középpontjában állni.
A Gwyllion a walesi hegyek tündéreinek neve, akik csak üldögélnek a sziklákon vagy az ösvényeken, és gonoszan bámulnak az arra menőkre.

Alakváltó tündérek

Corrigan éjjel gyönyörű szűzként, nappal ronda banya képében jelentkezik. Azt a napot várja, amikor egy ember beleszeret és követi őt a nappalba. Ekkor végleg asszonyi formát ölthet.

Őrzők

A Korred-ek különös kinézetű és szeszélyes, de rendszerint jó természetű lények, akik a britanniai állóköveket őrzik.
A Lunantishess (vagy Lunantishee) egy olyan csoport, akik a kökénybokrokat őrzik. Nem engedélyezik, hogy bárki ágat törjön erről a bokorról november 11-én, vagy május 11-én. Ha valaki ezeken a napokon vág vagy tör le egy ágat, szerencsétlenség éri.

A Spriggan mogorva és csúnya, nagyon kicsi teremtmények neve. Hatalmas méretűre fel tudják fújni magukat, és úgy gondolják, hogy óriások szellemei. Ők őrzik a dombok kincseit, de maguk is romboló, veszélyes tolvajok. Elrabolják a gyermekeket, és egy visszataszító Spriggan gyereket hagynak ott helyükben. Kirabolják a házakat, és elpusztítják a termést.

Vízben, vagy víz közelében élő tündérek

A Merrow-k az ír sellők. Vörös tollas fejfedőt viselnek. Ha a sapkájukat ellopják, akkor nem tudnak visszatérni a tenger habjaiba, ahol élnek. A női sellők nagyon szépek, de meglátni őket általában a vihar előjele. Gyakran szeretnek egymásba halászokkal, mert a férfi sellők elég visszataszító külsővel rendelkeznek, bár nagyon barátságosak. A parton sokszor mutatkoznak kis szarvatlan marhaként.
A Nuckelavee egy szörnyű, skót tengeri tündér, amelyik hatalmas ló formájában, lábán uszonyokkal, nagy szájjal és gonosz szemekkel jelenik meg. Nyaka alig bírja tartani óriási fejét. Nincs bőre, ezért kilátszanak sárga erei, és fekete vére. Izmai vörösek, inai fehérek. Utálja a folyóvizet, ezért ha valakit üldözőbe vesz, elég csak keresztezni egy kis patakot vagy átkelni egy folyón.

Peg Powler a folyótorkolatokban élő zöld, éles fogú, hosszú hajú vízboszorkány. Megragadja a bokáját annak, aki áll vagy gázol a vízben. Áldozatát lehúzza a víz alá és belefojtja a folyóba. Hasonló, mint Jenny Greenteeth.
A Gwragedd Annwn csodálatos, walesi vizi tündérlányok, akik néha emberekkel házasodnak.
A Tylwyth Teg a walesi tündérek egyik víz vagy föld alatt élő fajtája. Elrabolják a hosszú szőke hajú gyerekeket. A tündérlányok gyakran kötnek emberekkel házasságot. Tündérgyűrűben táncolnak. Sokféle gomba nő boszorkánykörben, ezekről úgy tartják, a táncoló tündérek lábnyomai. Egy másik walesi tündérnépről, az Ellyllon-ról úgy tartják, mérges gombát eszik. Valószínűleg ez is összefüggésben áll a gombakörökkel.
A Selkie-k (ír néven Roane) fókatündérek, akik az Orkney és Shetland szigetek körüli tengerben élnek. A női selkie-k le tudják vetni fókabőrüket, hogy csodaszép nőkként jelenjenek meg az emberek között. Ha egy ember megszerez egy ilyen üres fókabőrt, a selkie-nek muszáj feleségül mennie hozzá, de a férfinak el kell rejtenie előle a bőrt, mert ha megtalálja, azonnal visszatér a tengerbe.  
Az elhagyott férjnek ezek után megszakad a szíve és meghal. A férfi selkie-k képesek vihart támasztani, és felborítani a hajókat, hogy bosszút álljanak azokért a rokonaikért, akikkel emberi kezek végeztek.
A Glaistig csábító, női vizitündér. Kecsketestét hosszú, zöld ruha alá rejti. Táncra bírja az embereket, majd kiszívja a vérüket. Jóindulatú is tud lenni, gyakran ellátja a gyerekeket és az öregeket, vagy őrzi a parasztok állatait.
Urisk egy skót tündér, aki kedveli a kis tavacskákat. Nagyon magányos és próbál barátokat találni az emberek között, de általában elmenekülnek előle, mivel meglehetősen ijesztően néz ki.

A Well Spirit-ek elbűvölő tündérek, akik szeretik az embereket. Sokszor szép külsejű emberek képében jelennek meg, és akit sikerül átölelniük, azt behúzzák magukkal egy kútba, hogy ott örök életére társuk legyen.
A Kelpie-k skót vizitündérek, akik fiatal lovak képében vagy szőrös emberekként jelentkeznek legtöbbször. Folyók és patakok közelében élnek. Megengedik az embereknek, hogy felmásszanak rájuk, majd beszáguldanak velük a vízbe.
Az Each-Uisge hasonlóak a Kelpie-khez, de sokkal veszélyesebbek. Tavakban és tengerekben élnek. Miután szétmarcangolták áldozatukat, a mája kivételével megeszik a húsát. A szárazföldön lóként csak akkor tudnak közlekedni, ha érzik a tenger illatát.

Tuatha dé Danann

Daoine Sidhe a Tuatha Dé Danann (Danu istennő népe) elnevezése, miután Mil fiai a föld alá, a tengerek mélyére és a távoli nyugati szigetekre űzték őket Írországból. Királyuk Finvarra, akinek a Knockma domb alatti tündérkastélyban van a székhelye. Nagy fidchell játékos, még egy ember sem tudta megverni ebben a játékban. Nagyon szereti a nőket, gyakran rabol magának asszonyt az emberi világból. Népe nagyon szeret hurling -meccset (kb. a gyeplabda és a rögbi keveréke) játszani.
A Leanan-Sidhe is az ír tündérek egyik fajtája.
A Seelie Court a jó tündérek arisztokráciája, akik időnként hatalmas felvonulást rendeznek. Úgy hiszik, ők az utolsók a Tuatha dé Danann-ból. Gonosz megfelelőik az Unseelie Court.
Az Unseelie Court a gonosz, rosszindulatú tündérek elnevezése. Általában félhomályban látják őket. Olyan embereket rabolnak el, akik az útjukban vannak. Az áldozatokat elviszik, megverik, és gonosz terveik megvalósításában használják fel őket.

 Skót népmese

John halászember fia volt, de árván maradt kicsi korában, apja a tengerbe fulladt, anyja meg már azelőtt meghalt. Nagybátyja házában nevelkedett, nem messze a nagy kikötőhelytől, ahol ma Stornoway városa van. Odajárt halászni az öbölre, és nagyon korán megszerette a tengert. Nem is volt kedve semmi más mesterséghez, azt mondta, hajós lesz mindenáron.

Egyik este szép, nagy hajó közeledett a révparthoz, dagadó vitorlákkal. John nem tudott betelni a nézésével, úgy érezte, sohasem látott még ilyen csodálatosat. Beugrott a csónakjába, a hajó horgonya még feneket se fogott, ő már a fedélzeten volt.

Mihelyt begöngyölték a vitorlákat, felkúszott az árbocra, a vitorlarudakon sétált ide-oda, a köteleken kapaszkodott, mint ahogy a hajós legényektől látta. A kapitánynak mindjárt szemébe tűnt az ügyes, bátor kis fickó, megkérdezte, nem akar-e hajós lenni. John megmondta kereken, hogy mióta csak eszét tudja, ez a legfőbb vágya.

– No, akkor eriggy haza, kérdezd meg apádat, és ha beleegyezik, gyertek ide együtt holnap. Remélem megálla33podunk, és akkor magammal viszlek, kitanulod a hajózás mesterségét.

– Igen ám, de apám már nem él – felelte a fiú. – Hanem a bácsikámmal majd megbeszélem a dolgot, megkérem, hogy eresszen el.

– Úgy is jó lesz – bólintott a kapitány, mire John beugrott a csónakjába, és egyenest hazafelé iparkodott.

Másnap kora reggel megint ott volt a hajón, lihegett, szuszogott a loholástól, evezéstől, és örömmel újságolta, hogy bácsikája igent mondott.

– No, és szerződésről nem volt szó? – tudakolta a kapitány.

– De igen – felelte Hollóhajú John –, azt mondta, szegődjem el öt évre a hajóra, hogy alaposan kitanuljam a mesterséget.

– És a béred? Mit mondott, mennyit kérj?

– Azt mondta, egyezzünk meg úgy, hogy az első hónap végén fél pennyt kapok, a második hónapra egy pennyt, aztán kettőt, négyet és így tovább, minden hónapban kétannyit, mint addig, amíg csak le nem telik az öt esztendő.

A kapitány jót nevetett, nem sokat gondolkodott, számolni se számolt, elfogadta John feltételét.

– Jól van, barátom, ebben megállapodhatunk.

Így aztán Hollóhajú John annak rendje-módja szerint elszegődött hajóslegénynek.

Reggel a hajó kisiklott az öbölből. Messze útra indult, idegen országba, távoli partokra. Szerencsésen oda is ért. Kirakodott, berakodott, aztán megint a tengert járta, hosszú hónapokig, de négy évvel azután, hogy elindult, visszatért Angliába, a maga kikötőjébe, ahol valamikor vízre bocsátották.

Akkor azután feljött a fedélzetre a tulajdonos, hogy üdvözölje a kapitányt, és lássa, mi újság a hajóján.

Hollóhajú John időközben szemrevaló fiú lett és pompás hajóslegény. De bérét még nem adta ki a kapitány, legfeljebb olykor valami kis költőpénzt kapott, hogy matróztársaival kimehessen a partra, ő is lásson valamit a világból.

A hajósgazdának feltűnt a jó kiállású fickó, megkérdezte a kapitánytól, hol tett szert erre a legényre.

– Lewis szigetén – felelte a kapitány. – Négy éve szolgál a hajón.

– És persze szép summát fizetsz neki, hiszen csuda ügyes matróz, amint látom.

A kapitány szélesen elmosolyodott.

– Még eddig nem adtam ki a bérét, de kevésből kitelik. Az első hónapra fél pennyt kért, a másodikra egyet és így tovább, mindig a dupláját, amíg az öt esztendő le nem telik. Én nemigen számolgattam, tréfára vettem ezt a feltételt, legfeljebb megtoldom valamivel, ha nagyon kevésre megy.

– Ember, mit tettél! – kiáltott fel a hajó gazdája. – Hiszen ez több, mint amennyit a hajóm ér! Több, mint amennyit kerestem vele, mióta vízre bocsátottuk!

A kapitány előbb nem hitt neki, de azután számolni kezdett. Bizony… az első év végén már ezer-egynéhány… a második év végén négymillió penny. Tovább már ki se lehet számítani, le se lehet írni, akkora nagy összeg.

Most már ő is megijedt ugyancsak. Letörlődött arcáról az örökös mosoly.

– Mit tegyek hát? – kérdezte elszontyolodva.

– Csak egyet tehetsz. Mentől hamarabb új útra indulsz, és úgy intézed, hogy azon a napon, amikor a fiúnak kitelik az ideje, jó messze legyetek a parttól. Ami pénzem van, 35odaadom neked. Az utolsó napon aztán, majd déli tizenkét órákor megmondod a gyereknek, hogy letelt a szolgálata, ennyi a bére, de csak úgy kapja meg, ha nyomban elhagyja a hajót.

Úgy is történt. A hajó gazdája három zacskó pénzt adott át a kapitánynak, egyikben arany volt, másikban ezüst, a harmadikban réz. A kapitány pedig megígérte, hogy az utasítás szerint fog cselekedni, bár nehezére esik, mert a fiú nem érdemli, hogy ilyen rútul bánjanak vele.

Éppen csak a legsürgősebb dolgait intézte el, felszedette a horgonyt, s kifutottak újra a tengerre. Baj nélkül elértek az idegen kikötőbe, kirakodtak, berakodtak, azután visszafordultak. Aznap, amikor az öt esztendő letelt, olyan messze volt a hajó a parttól, hogy sasszemmel se lehetett volna odáig ellátni. Pontban déli tizenkét órakor maga elé hívatta Hollóhajú Johnt a kapitány, és három zacskó pénzt kínált neki ötesztendei bére fejében, de csak azzal a feltétellel, ha most nyomban elhagyja a hajót. A fiú nem bánta a feltételt, örült, hogy végre megkapja a pénzét, csak azt kérte, hogy két órát adjanak neki, amíg valami tutajt összeácsol magának. No, a kapitány ennyit szívesen megtett kedves matrózáért, fát is adott meg egy jókora butykost, tele pálinkával és egy ládika kétszersültet, hogy éhen-szomjan ne maradjon.

Mikor a tutaj elkészült, lebocsátották a hajó oldalán, John megkapta a három zacskó pénzt, letette számolatlanul a butykos meg a ládika mellé, aztán eltaszította a tutajt a hajótól. A legénység háromszoros „hurrá”-t kiáltott a tiszteletére, és máris forogni kezdtek a lapátkerekek.

John magára maradt a tengeren. Nézte, hogy kisebbedik percről percre a hajója, de nem sokáig látta, mert hamar 36beleveszett a sötétségbe, erősen esteledett már. Most aztán elszomorodott szegény, hiszen nem tudhatta, mi vár rá, megéri-e a hajnalt vagy sem? Mígnem eszébe jutott a butykos, gondolta, húz belőle egy jót, attól tán megjön a kedve. Úgy is lett. Már az első korty sokat könnyített rajta, éjféltájt aztán elnyomta az álom, fel se ébredt hajnalhasadtáig. Jó kis szellő járt a tengeren, sebesen vitte előre, de így is csak harmadnap alkonyatkor pillantotta meg a szárazföldet, és majdnem esteledett, mire a tutaj partot ért egy kis öbölben. John kiugrott a szárazra, és körülnézett az ismeretlen helyen. Előtte a partszélen játékos hullámok locsogtak, felette sűrű erdő sötétlett.

Örült bizony, hogy végre megint földet érez a lába alatt. A zacskókat is kihordta, és elásta a homokba, a tutajt felvonszolta a fák alá, gondolta, ha neki nem is, másnak még hasznára lehet.

Azzal elindult, hogy hátha beljebb az erdőben valami kunyhóra akad, ahol befogadják éjszakára. De bizony egész éjjel csak ment, ment, és színét se látta emberi hajléknak. Végre aztán pirkadatkor valami meredélyt pillantott meg, és annak a tövében mintha füst szállingózott volna. Oda tartott egyenest, és ahogy közelebb ér, látja, hogy ormótlan épület feketéllik az erdő szélén, olyanforma, mint az elhagyott malmok. No, ő már nem bánta, ha malom vagy akármi, alig állt a lábán a fáradtságtól. Amikor odaért, benyitott, kopogtatás nélkül.

Szemrevaló menyecske ült a tűzhely mellett, és hogy az idegent meglátta, szinte elsápadt ijedtében. Úgy lehet, nemigen koptatták küszöbét a jövevények, kivált onnan a rengeteg erdő felől ritkán érkezett vándor. De aztán hamar 37összeszedte magát, és megkérdezte a legénytől, hogy került oda, mi járatban van.

– Szegény hajótörött vagyok – felelte Hollóhajú John – hajóm elsüllyedt, én meg kiúsztam a partra.

Az asszony ételt-italt tett elébe, de arra kérte, hogy ne sokáig maradjon, mert hét zsivány lakik a házban, és ha ott kapják, nem kímélik az életét. John csak arra volt kíváncsi, hogy mikorra várja haza a zsiványokat.

– Hát bizony minden percben itt lehetnek – felelte a menyecske.

– Nem bánom én – mondta a legény –, ha már itt vagyok, nem megyek tovább, amíg egy sort nem alhatom.

– Tégy, amint akarsz, hanem aztán magadra vess, ha bajba kerülsz.

– Lesz, ami lesz, csak azt mondd meg, hová dőlhetek le, mert leragad a szemem a fáradtságtól.

Az asszony a belső szobába vezette, megbontotta neki az ágyat, ő meg, ahogy fejét letette, már aludt is.

Nem tudta, meddig szundíthatott, de hirtelen hangos beszédre riadt fel. No, gondolta, hazaérkeztek a zsiványok, és megérezték az idegen szagot. Kiértette beszédjükből, hogy máris keresik, faggatják az asszonyt. Egy szempillantásba se telt, betaszították az ajtót, és ott álltak az ágyánál. Ráförmedtek, hogy vallja be tüstént, mit keres, honnan jön.

John ugyanazt mondta a zsiványoknak is, amit az asszonynak, hogy hajója elsüllyedt kinn a tengeren, ő meg nagy nehezen partra vergődött.

– Hát jó – felelte az egyik marcona fickó. – Mi meg haramiák vagyunk, tudd meg, és aki hívatlanul jön a házunkba, azt nem eresztjük élve tovább.

Hollóhajú John nagyot nevetett.

– No, ez szerencse, hiszen akkor jó helyre kerültem, cimborák közé! Én is útonállással kerestem a kenyeremet otthon a szülőhazámban, és amikor forrósodni kezdett talpam alatt a föld, hajóra szöktem. Ha befogadtok a bandába, éppen olyan becsülettel szolgálok, mint bármelyik közületek.

– Jóképű gyerek vagy – felelte a zsivány. – Beszéded is bátorságra mutat. Nem bánom, próbát teszünk veled, aztán majd elválik, mennyit érsz. Holnap még heverhetsz, hiszen alaposan el vagy törődve, de azután portyára megyünk, mégpedig külön-külön, ki-ki a maga szakállára, egymás után három éjszakán. Amelyikünk a legnagyobb zsákmánnyal jön haza, az a banda feje, más gondja nem lesz, mint a házra ügyelni, amíg a többi odajár.

No, ez már tetszett Johnnak. Szépen otthon maradt, heverészett. Aztán a rákövetkező napon útra kerekedett ő is, mint a zsiványok. Estére meghozta a zacskó rézpénzt, amit két nappal azelőtt ő maga ásott el a homokba, az erdő túlsó oldalán. A zsiványok közül egyik se szerzett annyit, mint ő. Másnap az ezüstpénzt ásta ki, mintha zsákmányolta volna, és ezúttal még jobban túltett a cimboráin, hétszer annyit hozott, mint azok közül a legszerencsésebb. Harmadnapon arannyal megrakodva állított be a kunyhóba, elébük zúdította a földre, ami tarisznyájában volt, és hetykén kérdezte:

– Hadd látom, melyiktek hozott ennél többet! – de a zsiványok hallgattak, mint dinnye a fűben, és mivel most már nem másíthatták meg szavukat, megtették Hollóhajú Johnt bandavezérnek.

Rákövetkező napon a többi megint elindult szerencsét próbálni, de ő otthon maradt, és gondolta, kihasználja a jó alkalmat, körülnéz a zsiványok tanyáján. Meglátott a szegen 39egy nagy kulcscsomót, azt leakasztotta, aztán sorra kinyitogatta a szobákat. De egyik ajtónak nem találta a kulcsát, és faggatta az asszonyt, hogy hová rejtette. Az asszony előbb ötölt-hatolt, de végre mégis előadta a kulcsot, hiszen a bandavezérnek szót kellett fogadnia.

John hát benyitott a tilalmas szobába, és ugyancsak elborzadt attól, amit ott látott. Egy gyönyörű szép leány volt a falhoz kötözve. Odaugrott hozzá, eloldozta, és a földre fektette, mert alig pihegett már szegény. De kis idő múltán felocsúdott, és elbeszélte, kicsoda ő, és hogy került oda. Apja, a spanyol király, mikor a rablók a palotára törtek, foglyul ejtett és kivégeztetett kettőt, erre a többi bosszút esküdött, hogy addig nem nyugszik, amíg őt, a király leányát sétája közben el nem rabolja. Megfogták, és idehurcolták a tanyájukra, azóta gyötrik, és éppen csak annyit adnak neki enni, inni, hogy életben tartsák és tovább kínozhassák.

Hogy ne szaporítsuk hiába a szót, Hollóhajú John meg a királyleány sebtiben feltarisznyáltak, a rablók kincseiből is összeszedtek annyit, amennyit a hátukon elbírtak, és nekivágtak az erdő sűrűjének. Mentek egészen napestig. Akkor megláttak valami kalyibaformát, oda benéztek. Fura házikó volt, annyi bizonyos. Sehol egy teremtett lélek, de mégis mintha laknának benne. A széken mintha az imént még ültek volna, az ágy is megbontva. No, mindegy, most már meghálnak itt, gondolták, lesz, ami lesz. Egyszer csak suttogást hallanak az ajtó előtt. Már azt hitték, a zsiványok tanácskoznak odakint, de aztán jobban odafigyeltek, és rájöttek, hogy nem férfiak, talán nem is emberek, akiknek a hangját hallják. John végül is talpra ugrott, hogy megtudja, kicsodák vagy micsodák a neszezők. Ujjnyi rést nyitott az 40ajtón, és kikukucskált, de rémülten hátratántorodott. Három fejetlen ember állt a ház előtt, fejüket a kezükben tartva.

– Jó emberek, mit kerestek itt? – kérdezte John, amikor végre megjött a szava.

– Én ennek a két fiúnak az apja vagyok – felelte az egyik. – A zsiványok ránk törtek, megöltek mind a hármunkat, aztán eltemettek itt a ház mögött, de a fejeket összecserélték, nem törődtek vele, melyik testhez melyiket teszik, ezért most nincsen nyugodalmunk. Ha megtennéd, hogy eltemetsz bennünket rendesen, kit-kit a saját fejével, akkor megnyugodnánk, és úgy lehet, neked is visszafizethetjük a szolgálatodat még valamikor.

John azt felelte, hogy megteszi kész örömest, csak mutassa meg mindenik a maga fejét. Megásta tisztességesen a három sírt, eltemette a halottakat, most már úgy, amint való, mindegyiket a saját fejével. Így azután el is tűntek a kósza lelkek, nem bolyongtak tovább a ház körül.

Másnap Hollóhajú John meg a királylány kora hajnalban útnak indult, s meg se álltak a legközelebbi kikötővárosig. Ott elmentek a paphoz, megesküdtek, és fogadót nyitottak azon a pénzen, amit a zsiványtanyáról magukkal hoztak. Szépen kerestek a fogadóval, és boldogan éltek, de bizony nem sokáig. Egyszer csak hadihajó futott be a kikötőbe. A hajó parancsnoka a spanyol flotta fővezére volt, és a királylányt kereste. Az öreg király ugyanis közhírré tette, hogy aki leányát épségben elhozza neki, ahhoz feleségül adja, és jutalmul még fele királyságát is neki ajándékozza.

Mihelyt kikötött a hajó, a parancsnok néhány tisztjével felsétált a partra; persze egyenest a Johnék fogadójába mentek, hová is mehettek volna? Hamarosan beszédbe ereszkedtek a fogadóssal meg a fogadósnéval. De egyszer 41csak valahogy gyanakodni kezdtek, hogy maga a királylány, akivel beszélnek. Ezt azonban nem árulták el, sőt inkább gondosan titkolták. Barátságot színleltek, meghívták őket a hajóra, hogy nézzenek ott körül. Ők, szegények meg örültek, nem is gyanították, hogy rosszat forral ellenük az ármányos fővezér. Már másnap a kikötőbe siettek, felmentek a hajóra, de jóformán észbe se kaptak, a kapitány már felszedette a horgonyt, és kifutott az öbölből. Aztán, mikor már jó messze jártak a parttól, Johnt egy hitvány csónakba lökték, és sorsára hagyták a tenger közepén.

Megint csak bajban volt hát. Senki se csodálhatja, ha búnak eresztette fejét, egész nap csak bánkódott, kesergett. De estére észrevett valamit, amit jó jelnek gondolt: a csónak nyílegyenesen haladt, orrával előremutatva, mintha csak kijelölt útja volna. No meg egy flaskót is talált elöl a csónak orrában, és alighogy egyet kortyintott az erős italból, elaludt. Másnap, ahogy felébredt, mindjárt azt nézte, nem lát-e partot valamerre, de bizony hiába erőltette a szemét. A csónak azonban rendületlenül haladt előre most is, ugyanabban az irányban és éppen olyan biztosan. Ez valamennyire megbátorította Johnt, de azért nehezen telt az ideje. Alkonytájt megint elővette a butykost, más vigasztalója nem lévén, és megint elaltatta a pálinka. Harmadnap reggel aztán végre feltűnt a messzeségben a part, és a csónak egyenest oda tartott. John csak most látta, hogy egy vontatókötél fekszik a vízben, sőt megfeszül, és ami ennél is furcsább: a szabad vége, messze elöl, mély barázdát szánt. De hogy mi vagy ki lehet, aki a csónakot vontatja, azt el nem tudta gondolni.

Csak amikor végre partot ért, akkor látta meg a három embert, amint előtte haladnak, és vontatják a csónakot, még 42a partra is felhúzták egy darabon, ameddig dagálykor ér a tenger. És rájuk ismert: az a három halott volt, akinek a fejét helyretette akkor az erdei házikó mögött. Mihelyt ő maga is kilábalt a partra, a vontatók nyomtalanul eltűntek.

A többi már kevés szóba belefér. A királyleány nem akart feleségül menni a fővezérhez, arra kérte apját, hogy vonultassa el ablaka előtt, ahány katona és hajós csak van az országban. Hollóhajú John sok-sok hányattatás után szerencsésen eljutott a székvárosba, és persze ő is elsétált a királyleány ablaka előtt. Éppen ideje volt, bizony, ha csak még egy napot késik, hiába jön! De így minden jóra fordult, a királylány tüstént ráismert, megesküdtek másodszor is, mégpedig ezúttal igazi parádéval, és ha meg nem haltak, máig is boldogan élnek.