Japán népmese
Valaha régen élt, éldegélt egy faluban két öregember a feleségével. Az egyiket úgy hívták felvégi, a másikat meg úgy, hogy alvégi apóka. Egy este mind a ketten kimentek a folyóhoz, és fölállították varsáikat. Másnap kora hajnalban a felvégi apóka már újra ott volt a varsáknál, és látta, hogy ő bizony csupán egy nagy fatuskót fogott, míg az alvégi apóka varsái telis-tele vannak apró hallal. No, nem sokat töprengett, kiszedte a szomszéd varsájából a halat, s belehajította a tuskót. Odaért nemsokára az alvégi apóka is, s látta, hogy hal helyett csak egy tuskót fogott.
– Az ember elégedjék meg azzal, amit kap – mondta –, megszárítom a tuskót, s majd felhasogatom tűzrevalónak.
Azzal hazavitte, és kitette a napra szikkadni, s amikor már jól kiszáradt, nekilátott, hogy széthasogassa. Ám egyszerre csak megszólalt a tuskó:
– Lassan-lassan, vigyázz, apóka!
Óvatosan vágta ketté, és egy icike-picike fehér kutyát talált benne.
– Gyere, anyjuk, nézd, mit találtam a tuskóban!
Odaszaladt az anyóka, és felkiáltott:
– No, majd felneveljük ezt a kedves csöppséget!
Azzal óvatosan felemelték a kutyakölyköt, s egy kosárba, a tűzhely mellé tették a padkára. No, annyi bizonyos, furcsa egy teremtés volt ez a csöppség. Amikor egy tányér levest tettek elébe, egyszeriben akkorára nőtt, mint a tányér. Mikor egy rizsesfazékkal kapott, akkora lett, mint a rizsesfazék. Mikor a vödörből evett, megnőtt, mint a vödör. S mikor a nagy rizsőrlő mozsarat adták elébe, akkora lett, mint a mozsár.
Egy nap aztán így szólt a kutya öreg gazdájához:
– Apóka, apóka, menjünk má ki az erdőbe szarvast űzni.
– Anyóka – kiáltotta az öreg –, megyünk az erdőbe vadászni, készíts útravalót!
Az asszony egykettőre rizslepényt dagasztott, káposztalevélbe csavarta, apóka pedig erdőt járó szalmapapucsot húzott. Aztán az öreg hátára vette a tarisznyát, a baltát meg a pörölyt, és elindult a kutyával az erdőbe.
Útközben megszólalt a kutya:
– Apóka, apóka, rakj mindent a hátamra.
– Ó, bírom én magam is – mondta az öreg.
– Apóka, apóka – szólt ismét a kutya –, hosszú az út, elfáradsz, rakj csak rám mindent.
Erre már csakugyan rátette a terhet az apóka.
– Apóka, apóka – szólt kisvártatva a kutya –, elfáradsz, ülj a hátamra.
– Eh, nem vagyok én fáradt, elmegyek magam is.
De a kutya erősködött:
– Apóka, apóka, messze még az erdő, ülj csak nyugodtan a hátamra.
Felült hát az öreg, a kutya pedig futva futott az erdőig.
Az erdőszélen aztán letelepedtek, s az öreg megosztotta a rizslepényt a kutyával. Jóízűen elfogyasztották, s akkor a kutya újra megszólalt:
– Apóka, most pedig énekeld el, amit mondok:
Szarvasok, szarvasok, gyertek elő,
szarvasok, szarvasok, gyertek elő!
Ahogy ezt a mondókát elénekelte az öreg, láss csodát: jöttek mindenfelől a szarvasok. A kutya sorra megfogta őket, és az öreg és a kutya úgy megrakodtak szarvassal, hogy majd beletört a gerincük.
Bevitték a szarvasokat a városba, és apóka jó áron eladta őket. A pénzért pedig szép piros ruhákat vásárolt meg mindenféle jó falatot.
Amikor aztán az alvégi anyóka és apóka a szép új ruhában javában lakmározott, beállított hozzájuk a felvégi anyóka, és megkérdezte:
– Honnan szereztétek ti, alvégiek ezt a sok szép holmit meg a jó falatokat?
– Elmentem a kutyámmal az erdőbe – felelte az alvégi apóka –, megtanított a kutya egy mondókára, elénekeltem, s íme, összefutottak mind a szarvasok. Elejtettem őket, s pénzt kaptam értük a városban.
– Nem adnátok-e kölcsön a kutyát? – Kérdezte a felvégi asszony. – Az én uram is elmenne vele szarvasvadászatra.
– Nagyon szívesen – válaszolták az alvégi öregek, és nyomban oda is adták a kutyát.
Másnap aztán a felvégi apóka kötélet kötött a kutya nyakára, és erőnek erejével kivonszolta az erdőbe. Az erdő135szélen elfogyasztotta az ebédjét, de nem adott a kutyának egy falatot sem. Aztán jól megverte, és rákiáltott:
– No, énekeld el a mondókát!
A kutya elénekelte:
Szarvasok, szarvasok, gyertek elő,
szarvasok, szarvasok, gyertek elő!
No, most az öregnek kellett elismételnie. De tán rosszul hallotta, vagy inkább valami varázslat történt, mert ezt énekelte:
Darazsak, darazsak, gyertek elő,
darazsak, darazsak, gyertek elő!
Jöttek is a darazsak nyomban, ezer meg ezer, és összeszurkálták az öreget.
Mint a mennydörgés istene, olyan mérges lett erre a felvégi apóka, fogta a pörölyét, s agyonvágta a kutyát. A tetemét pedig elásta egy narancsfácska alatt. Aztán nyögve, jajgatva elindult haza.
Beállított másnap az alvégi apóka a kutyáért.
– Az, a gonosz állat – nyögte a felvégi apóka –, az erdő minden darazsát rám uszította, úgy megszurkáltak, hogy nem tudok sem állni, sem feküdni. Végül is agyonvágtam.
Szörnyen elszomorodott erre az alvégi apóka. Nem is szólt többet, csak megkérdezte, hol találja a szegény kiszenvedett párát.
– Kint az erdőben, egy narancsfácska alá kapartam el – válaszolta a felvégi szomszéd.
Elindult hát az apóka, hogy megkeresse a kutyáját.
A hegy lábánál egy narancsfácskára bukkant, telis-tele volt virággal.
„Ez alatt a fácska alatt nyugszik az én jó kutyám” – gondolta magában, s kiásta a fácskát, és hazavitte.
Otthon aztán a két öreg fölhalmozott egy kis földet a szobája sarkában, rátette a rizsmozsarat, és beleültette a fácskát.
Erre a fácska énekelni kezdett:
Aranyat s ezüstöt adok, rázzatok,
ételt-italt is adok, rázzatok.
Meg is rázták nyomban.
Arany- és ezüstpénz gurult elő a mozsárból, és rizs és pálinka fakadt belőle. Újra gazdagok lettek az öregek. Megfőzték a rizst, s nekiültek falatozni. Hát amint így lakmároznak, betoppan megint a felvégi anyóka.
– No, nézd csak – mondta –, már megint rizst esztek, és pálinkáztok. Honnan szereztétek a pénzt?
– Megráztuk ezt a narancsfácskát, mire pénzt, rizst és pálinkát adott.
Erre az irigy anyóka egy napra kölcsönkérte a fát, és el is vitte nyomban.
Otthon aztán beállította a szobájába, és az apókával együtt leültek elébe. Megszólalt akkor a fa:
Amit érdemeltek, megadom,
amit érdemeltek, megadom.
Megrázták azon nyomban, de csak trágya hullott belőle. Bűze elárasztotta az egész szobát, alig lehetett megma137radni benne. Megharagudott az apóka, fogta a fát, apróra hasogatta, és bevetette a tűzbe.
Másnap, hogy az alvégi apó eljött a fáért, haragosan ráförmedt a szomszédja:
– Mit akarsz? A narancsfácskát? Nem adott mást, csak trágyát és rondaságot. Felhasogattam és elégettem.
Az alvégi apóka csak azt kérte, legalább a hamuját megkaphatná. Odament a tűzhelyhez, összekaparta a hamut egy kosárba, és hazavitte.
Este aztán felment a háztetőre, s amikor vadkacsák húztak el fölötte, így énekelt:
Szállj a vadkacsák szemébe,
szállj a vadkacsák szemébe.
A hamu erre hirtelen fölkavarodott, a vadkacsák szemébe szállt, azok pedig lehullottak a ház elé.
Apóka fogta magát, gyorsan agyonütötte őket, anyóka meg finom levest főzött belőlük. Éppen a levesnél ültek, amikor beállított a szomszédasszony.
– Ej no, megint falatoztok, hogy szereztétek a vadkacsákat?
Az alvégi apóka elmesélte, hogy történt. Kérte is nyomban a szomszédasszony a hamu maradékát, hogy ők is vadkacsát ehessenek.
Másnap este aztán a felvégi apóka felmászott a tetőre a hamuval, felesége pedig vizet forralt a ház előtt az udvaron egy hatalmas üstben.
Még egy jókora pöröllyel is felfegyverezte magát, hogy az alázuhanó vadkacsákat legyen mivel agyonütnie. Jöttek is nemsokára a vadkacsák, és az apóka feléjük szórta 138a hamut. De izgalmában, vagy tán valami varázslat is játszhatott közbe, elvétette a mondókát, és így énekelt:
Szállj apóka szemébe,
szállj apóka szemébe.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése