Jean-Marie Gustave Le Clézio (Született: Nizza, 1940. április 13.) francia regényíró

  Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Unatkozott. Utazni szeretett volna, el valahová, fel az égbe, ki a tengerre, vagy a láthatáron is túlra. De hogyan? A kisfiúnak nem volt se hajója, se autója, se vonata, se semmije. Mit volt mit tennie, maradt hát, és unatkozott. Hanem egy szép napon az jutott az eszébe: útra kelni éppenséggel szárny vagy úszóalkalmatosság nélkül is lehet talán. Így támadt az az ötlete, hogy a fák országába megy. Nem hirtelen ötlet volt ez amúgy. Régóta járta az erdőt, és sokszor fogta már el mindenféle furcsa érzés, mintha szólongatnák őt a fák, vagy mintha mozognának; egyik nap erre indult, másik nap meg arra, és mindig úgy érezte, hogy elmozdulnak. Ránézésre persze nagyon is mozdulatlannak látszanak. Állnak a földben ágas-bogasan, szél borzolta ezernyi levelükkel.

      De ez csak látszat: így akarják elhitetni, hogy ők mindig-mindig ugyanott maradnak. Hogy békésen és szelíden kapaszkodnak erős gyökereikkel a fekete földbe. Aki futólag pillant rájuk, azt hiszi, hogy semmit sem akarnak, hogy nincs mondanivalójuk.

A kisfiú azonban tudta, hogy ez nem igaz. A fák nem mozdulatlanok. Évszázados, súlyos álomba merülten mintha aludnának, igen. Mintha nem gondolnának semmire.

A kisfiú ellenben jól tudta, hogy a fák nem alszanak. Csak éppen vadak és ijedősek egy kissé, és ha észreveszik, hogy ember közelít, gyökereiket megfeszítve, halottnak tettetik magukat. Valahogy úgy, ahogy a kagyló tapad rá apálykor a rücskös sziklafalra, ha emberléptek zaját hallja. A fákat meg kell szelídíteni.

Útra kelni ráért még a kisfiú, játékból nekifogott hát fákat szelídíteni. Beballagott szépen az erdőbe, vigyázva, nehogy túl nagy zajt csapjon.

Egy tisztás közepén pedig leült, és várt. Időnként halkan füttyentett, mert a fák szeretik a füttyszót. Sosem ijednek meg a madaraktól, vagy a tücsköktől, tetszik nekik a fütyülés.

Fütyült hát a kisfiú, és engedett is a fák gyökérzetének szorítása. Ágaikat ernyőformán kissé széjjelebb nyitották, a gyökereikkel pedig nyújtózkodni kezdtek; némelyik

lassan-lassan még elő is bukkant a föld alól, ami fura volt, mert a fagyökér mindig fehér marad, nem sötétíti a nap és a fény, mint az ágakat. Gyökereiket és ágaikat nyújtóztatták a fák, s ahogy nyújtóztatták, egyszer csak különös zaj hallatszott, valami ásítás féle hang morajlott elő mindenünnen az erdőből. Különösen nagyot ásítottak, hatalmasakat sóhajtva hozzá, a tölgyek. A nyárfák kevésbé hangosan, pihegve ásítottak, akárcsak a fenyők. A fák tövében libbent egyet, meghullámzott a haraszt, de nem ám a szél miatt.

Aki nem tudja megszelídíteni a fákat, az azt hiszi, néma az erdő. De ha füttyentesz, és jól fütyülsz, ahogy a madarak, akkor meg fogod hallani a fák hangját.

Először ezt az ásítozást, ezt a pihegést hallod. Azután másféle zajok is megütik a füledet.

Súlyos dobbanásokat hallasz, mintha szív dobogna valahol lent a föld alatt. Azután meg pattogást, nyúló ágak, rezdülő lombok, egyenesedő faderekak recsegés-ropogását.

Mindenekelőtt pedig füttyögést, merthogy válaszolnak neked a fák. Ilyen a beszédük.

Ha nem figyelsz, azt hihetnéd, madárfüttyöt hallasz. Nagyon hasonló hang ez, meg kell adni. És mégsem a madarak fütyülnek, hanem a fák.A kisfiú kifigyelte, melyik fának milyen a füttye.

A nagyon nagy fák mélyen, hosszan fütyülnek, huhogósan, a föld is beleremeg.

A kicsike fák meg finoman dudorásznak és fütyörésznek megállás nélkül; icipicit még fárasztó is, ahogy csak mondják-mondják sipítozva a magukét. Aki nem ért a fák nyelvén, azt hiszi, mind csupa fülemüle és sármány, de a kisfiú tudta, hogy rezgő nyárak, akácok, vékony törzsű ilyen-olyan fák hangjai ezek.

      Jó mulatság volt effajta fütyörészéssel szelídítgetnie a fákat. Előbb-utóbb mind megszólalnak, és csuda jó hallgatni, ahogy fütyülve és ásítozva egymás szavába vágnak.

Az is jó még a fák országában annak, aki már megszelídítette őket, hogy tudni lehet: látják a fák az embert. Van, aki szerint a fák vakok, süketek és némák. De ez nem igaz.

Nincs beszédesebb lény a fánál, ha megszelídítették. És szemük is van, levelenként egy-egy. Csak épp nem tud róla senki.

A fák félénkek egy kissé, és ezért általában szemlehunyva tűrik, ha ember közelít.

A kisfiú azonban, aki a fák országába készült, apránként rávette őket, hogy nyissák ki a szemüket. Halkan-halkan elfüttyentette magát, csak úgy, dallam nélkül, egy –két hangocskányit, leheletfinoman, mint a fák. És látta is már, hogy az izgő-mozgó levélkéken szemek nyiladoznak egymás után, szép lassan, ahogy a csiga szeme.

Mindenféle színű szemek, feketék, sárgák, rózsaszínek, sötétkékek és szürkéskékek.

Mind a kisfiút nézik, ahogy ott ül a tisztás közepén, és ez jó érzés, mert nagyon szelíd

a nézésük.

      A fák persze nem mind egyformák. Ott a tölgy ( őt Hudhudhudhudnak hívják ), ő

komoly fa. Olyan merően néz, hogy szinte ijesztő. Mindenféle komoly dolgok járnak folyton az eszében. Ő csillagokat fürkész vég nélkül éjjelente. Tudja minden csillagkép nevét, és szigorúan szemléli a holdváltozásokat.

Meg ott a nyírfa, neki nagyon bonyolult neve van: úgy hívják, hogy Phuiii Wooo Woooit Tihuit, mindene a móka. Nagyon szereti a napfényt, és játékosan a többiek szemébe villogtatja. Na, ő aztán nem komoly. És van ott egy tekintélyes juhar is, őt Whootnak hívják. Vénséges vén fa, tőből kétfelé válik a törzse. Többször belecsapott a villám, szereti is mesélni a többieknek, hogy hogyan történt. És van sok-sok más fa is, a kisfiú nem is tudja pontosan, mifélék: a cédrus, a kőris, a paratölgy, a babér, a szikomor,a nyár, a fűz, a borsfa, a mogyoró. Megvannak mind az erdőben, összezsúfolódva  fecserésznek megállás nélkül. Sok a komor, karcsú fenyő is. Ők nem sokat beszélnek,kissé hallgatagok, akárcsak a tiszafák. De őrzik az erdőt. Ha közelít valaki, szaporán megsuhogtatják a tűleveleiket, mintha az eső eredne el.

     A fák olyankor azonmód elhallgatnak, és haptákba vágják magukat. A sok szemüket

mind lehunyják, és megfeszítik az ágaikat, és halottnak tettetik magukat.

De miután a fütyörészésével megszelídítette a kisfiú a fákat, már nyugodtan sétálgathatott az erdőben, és csupa zöld szemmel nézték őt a fák mindannyian, ő pedig hallgatta, mit fecsegnek. Ilyenek a fák, folyton beszélnek. Alszanak egy kicsit, aztán felébrednek, és mondják-mondják. Fameséket mesélnek, se füle, se farka történeteket, nem embernek szólókat. Az esőről és a szép időről, a viharról, arról, hogy mi hír az erdő túlvégén. A nyírek és a rezgő nyárfák szüntelenül, már-már fülhasogató füttyöngéssel mondják a magukét. És libegtetik hozzá a rengeteg levelüket. A nyárfák is nagyon szószátyárak.

      A legszűkszavúbbak persze a tölgyek és a tekintélyes juhar. Furcsa öblös hangjuk van, és kétszáz éves történeteket mesélnek. A fenyő és a tiszafa bánatos, akárcsak a szomorúfűz. A mogyorócserje, a diófa, a gesztenye kemény, rossz a jellemük.

Néha feldühödnek, recsegve-ropogva hangoskodnak.

A kisfiú szívesen beszélget az öreg tölggyel. Megkérdi tőle füttyszóval:

    - Hogy hívnak?

    -    Tuoootu vagyok – feleli a tölgy.

    -    Az erdő királya? – kérdi a kisfiú.

    -     Nem. Az erdő királya innen nagyon messze, a hegy túloldalán lakik. De ő is tölgy, olyan, mint én.

    -    Őneki mi a neve?

Az öreg tölgy egy pillanatra eltöpreng. Belerecsegnek az ágai, ha töpreng.

-     Úgy szoktuk nevezni: Wootooyoo, ami a mi nyelvünkön azt jelenti, hogy Őfelsége.

-     Jó öreg lehet – mondja a kisfiú.

-     Mi az, hogy! Öreg volt ő már a születésemkor, háromezer éve is.

Nagyon tiszteli a kisfiú az öreg tölgyet.

-     Jó lehet ilyen öregkort megérni.

-      Igen, sok mindent megtanulunk így – mondja a tölgy.

-      Lehet, hogy egy szép napon te leszel az erdő királya - mondja a kisfiú.

Az öreg tölgy büszkén kihúzza magát egy csöppet.

-      Ki tudja? Ha nem csap belém a villám, igen, még az is lehet…

-      És a nyárfák? Belőlük nem lehet király?

Gúnyosan felkacag az öreg tölgy.

-      Belőlük? – füttyenti. – Ők csak fecserésznek, akár a madarak. Gyufaskatulyában fogják végezni mind.

Szomorkásan hallgatja ezt a kisfiú, mert szereti a nyárfákat. Búcsút vesz az öreg tölgytől, és továbbindul az erdőben.

Halkan fütyörészve lépdel, hogy tudják a fák: ő az. Megérkezik egy másik tisztásra, ahol sok az egészen fiatal fa, a világoszöld fenyő és eukaliptusz.

Köszöntik is mindjárt, vidám füttyszóval üdvözlik;

-      Hihuit! – merthogy így, azaz kicsi embernek nevezik őt.

-      Jössz ma este táncolni?

Majd megpróbálja, mondja a kisfiú. Titokban el fog osonni hazulról, ha már mindenki alszik.

Beesteledik, és a kisfiú vissza is tér az erdőbe. Egy csöppet sem fél, hiszen barátai a fák.

Az ég kéken sötétlik, a telihold fényesen ragyog. A tisztáshoz érve zeneszót hall.

Fütyülnek, közös nótát fújnak itt a fák. Mind nagyon fiatalok.

Az öreg tölgyek és a tekintélyes juhar a széleken őrködik. Van úgy, hogy vadorzók hatolnak az erdőbe, s a juhar olyankor bagolyként huhogva kell hogy figyelmeztesse a többieket.

Dalolnak a fiatal fák, és körtáncot lejtenek a tisztáson. A fa ugyanúgy táncol, ahogy az ember, csak nagyon lassan. Hajlongva csusszan a gyökerein, és azt kiáltja:

-          Tiuutoo tiuutiuutoo!

Aztán lassan fordul egyet, összeüti ágait a szomszédéival, és már kanyarodik is az ellenkező irányba. Ráérősen csinálják, kecsesen lejtik. Nagyon furcsa látvány.

A kisfiú rácsodálkozik a kecses táncot lejtő fákra, majd beáll közéjük.

    Karba font kézzel forog lassan erre meg arra, egy fiatal cédrussal ropja, akkorával éppen, mint ő maga. Valahányszor fordul egyet, a karját szétcsapva megérinti a cédrus ágait, és nevet. A tánc sokáig eltart. A fák egyszerre énekelnek, hol jó magasan, hol jó mélyen zengetik – „tuut-tut-tut-tut-tuuuut! – a talpalávalót. Az egymásnak csapódó ágak ütemére vidám muzsika kerekedik ebből, a táncoló fák muzsikája.

Különösen a vénséges fák csapják össze jó erősen az ágaikat, ez pedig akkorákat szól, hogy nagy messze visszhangzik tőle az erdő. Jól érzik magukat, megfeledkeznek róla, hogy vénséges fák lévén száz meg száz évekig egy helyben kell állniuk; firegnek-forognak lassan a gyökereiken, és porzik a föld, és valahányszor összeütik az ágaikat, por- és avarfelhők kerekednek. Járja égi útját a hold, a fák pedig táncolnak, amíg csak járja.

Aztán az erdő túlvégén eltűnik, és a fák is bevégzik a táncot. Elfáradtak.

A kisfiú is elfáradt, de jól érzi magát. A fák újra elfoglalják erdei helyüket. Összébb húzzák egy kissé ágaikat, a tölgyek pedig hatalmas füttyszóval kiáltják belé széltől szélig az erdőbe:

    -     Ideje aludni!

És lehunyogatják akkor a sok szemüket egymás után minden levelükön, és elalszanak.

A kisfiú is álmos. Elnyúlik a mohaszőnyegen, a tisztás közepén, és lehunyja ő is a szemét. Langyos és lágy a levegő, mert a fák kimelegedtek a tánctól.

A kisfiú jó sokáig, pirkadatig, harmathullásig alszik, az öreg tölgy egész éjjel vigyázza az álmát.

Kongói népmese


A hatalmas folyó, amely ismeretlen tájak felé igyekszik, mindig nehezen vesz búcsút a párás-zöld vadontól: még utoljára szétterül a sűrű cserjék között, és a faóriások koronái alatt mély medret váj magának. Ezek a csöndes őserdei vizek kedvelt gyülekezőhelyei az állatoknak: ide járnak napszállatkor szomjukat oltani.
A kis antilop egyszer alaposan megtömte a bendőjét, és lomhán baktatott a vízpart felé. A legkisebb zajra is hegyezte a fülét, és nagy sötét szemével apróra kifürkészett minden homályos zugot. Nem lévén megáldva semmi védőfegyverrel - két kis apró szarva inkább csak dísz volt rajta -- folyton résen kellett lennie, hogy váratlanul meg ne lepjék az ellenségei. Márpedig ellensége több volt a kelleténél. Ha csak tehette, kötődött mindenkivel, így aztán örökösen az életével játszott. Mikor az erdő széléhez ért, óvatosan megállt. Nem akart kilépni addig az erdő homályából, amíg meg nem győződött, hogy nem leselkedik rá veszedelem.
De béke és nyugalom honolt körös-körül. Éppen csak a medrekben hömpölygő víz halk mormolása hallatszott, amint meg-megcsobbant szelíden a lehajló lombok alatt, és a szúnyogok egyhangú döngése neszezett... Egy öreg faágról, fejét féloldalt billentve, halászmadár kémlelte a vizet. Messze-messze egy párját hívó galamb búgott. Aztán kékes fény villant a víztükör fölött, egy csobbanás -- a halászmadár alábukott a zsákmánya után.
A kis antilop kecsesen lépegetett a víz felé. De mielőtt inni kezdett volna, szemét még egyszer végigjártatta a folyón, nem bukkan-e föl valami száját tátogató krokodil vagy kígyó... S egyszerre riadtan kapta föl a fejét: mi az ott, az a szürke nagy valami a vízben? Tegnap még nem volt ott! Olyan, mint egy szikla -- de a kis antilop tudta jól, hogy sziklákat nem hömpölyget a folyó, és különben se nőnek sziklák máról holnapra, mint a gomba. Ledőlt fatörzs sem lehet, mert sem az alakja, sem a színe nem olyan. Krokodil talán? De még sosem látott ekkora krokodilt. Vagy talán afféle különös jószág, amilyeneket azok a furcsa, idegen sápadt emberek hoztak magukkal, ami a vízen siklik, és tüzet köpköd magából? Ahhoz meg mégis nagyon kicsi. Aztán egyszerre jóízűen felkacagott a kis antilop: "Milyen bolond is vagyok, hogy mindjárt rá nem jöttem! A jó öreg Víziló koma szundikál ott a vízben! Akkor pedig nincsen semmi baj, jámbor jószág az öreg, az ugyan nem bánt senkit, ha békében hagyják." S a kis antilop megnyugodva, gyönyörűséggel hörpölni kezdte a finom, hűs vizet.
Miután szomját eloltotta, még egyszer szemügyre vette a vízilovat. Nem csoda, hogy nem ismerte meg, akárki sziklának nézhette. Semmi eleven lényhez nem hasonlított. És ha mégis, akkor inkább holt vízilónak vélhetnénk, s nem alvónak. "Csak legalább Sakál testvér itt volna! -- sóhajtott magában. -- Milyen jó tréfa lenne elhitetni vele, hogy a víziló megdöglött, és rávenni valami bolondságra - a víziló meg egyszerre megmozdulna! Halálra rémülne Sakál koma. Ejnye csak - hátha mégis meg lehetne csinálni?..." S a kis antilop mély gondolatokba merült. Egyszer csak el kezdett kuncogni magában: hiszen bármikor felültetheti azt az ostoba Sakált, csak a falánkságát kell megcsiklandozni! Olyan falánk, hogy a tulajdon nagyanyját fölfalná, ha merné. Azt mondják, megeszi a pókot, svábbogarat, még a százlábút is! Brrr!
És egyszeriben készen volt a haditervvel. Amilyen gyorsan csak a lába vitte, eliramodott az ösvény felé, amelyiken a sakál a folyóra járt inni. Éppen ilyenkor szokott arra járni, így hát biztosan tudta, hogy jókor érkezik. Leült az út mellé, erősen fülelt, s mihelyt meghallotta messziről az ágak ropogását, olyan éktelen üvöltésbe kezdett, hogy azt hihette az ember, elevenen nyúzzák:
-- Szegény, kedves öreg barátom! Életed virágában! Mekkora csapás! Milyen szíves voltál mindig hozzám, kedves jó barátom. -- És sírt keservesen. Nem szívből, csak amúgy színlelve, de olyan ügyesen színlelte a szomorúságot, hogy te is sírva fakadtál volna, ha hallod, merő szánalomból. A sakál -- mert ő volt az, akinek a lépteit a kis antilop meghallotta -- ott találta őt, kezeit tördelve: maga volt a testet öltött búbánat. Sakál testvér nem tartozott a résztvevő lelkek közé -- bánta is ő a más baját --, de szerette hallani, ha mások panaszkodtak, hízott a mája. Az a tudat, hogy a kis antilop vigasztalhatatlan, kellemes volt neki, és szerette volna megtudni, hogy mi az oka a kétségbeesésének.
-- No, mi baj? -- tudakolta.
A kis antilop meg csak színlelte, mintha egészen úrrá lett volna rajta a fájdalom, és hang nem jönne ki a torkán. Fel-felzokogott, s úgy rebegte megtörten:
-- Az én... ked-kedves... jó-jó ba-barátom... meg-meghalt... -- Többet nem tudott mondani.
-- Ne búsulj már annyira, Antilop testvér -- vigasztalta a sakál --, mindnyájunknak megvan a maga baja. Látod, magam is már két napja koplalok, és nincs mit ennem. Azért mégsem csapok ekkora patáliát. No, fel a fejjel! Beszéld csak el íziben, mi történt, talán segíthetek rajtad.
-- Buhuhuhuhu!
-- Talán a hasad fáj?
-- Nem, buhuhuhu!
-- Éhes vagy?
-- Nem, bruhuhuhu!
A sakál elámult. Hogy lehet valaki ennyire odáig, mikor se nem beteg, se nem éhes? Az önző fickó ezt nem tudta megérteni.
-- De hát mi bajod még? -- faggatta tovább.
-- Elvesztettél valamit, Antilop testvér?
-- Igen, buhuhuhu!
-- Hát akkor gyerünk, keressük meg -- indítványozta a sakál, és feltette magában, hogy ha megtalálja azt a bizonyos valamit, megtartja magának, és nem adja vissza a bolondos kis antilopnak.
-- Nem lehet azt megtalálni többet, Sakál testvér. A barátomat vesztettem el, a legkedvesebb régi barátomat... meghalt szegény.
-- Ki az?
-- Víziló testvér.
-- Nem is tudtam, hogy olyan nagy barátságban voltatok.
-- Pedig úgy volt, bizony, csak titokban tartottuk. A legjobb barátok voltunk. Benső barátok. Sohasem veszekedtünk. És most meghalt szegény... Buhuhuhu!
-- Hallod-e, rá ne kezdd megint a nyivákolást! Ki nem állhatom! Mire jó az? Ha meghalt, meghalt. Még ha reggelig nyivákolsz is, nem támaszthatod fel többé Víziló testvért.
-- Nemcsak azért jajgatok, mert meghalt, Sakál testvér, hanem azért, mert nem bírom eltemetni. Olyan nagy szegény... és az a gyalázatos hiéna bizonyosan eljön az éjjel és... buhuhuhu!
-- És megeszi? -- kérdezte a sakál, s megnyalta a szakállát. "Micsoda lakoma is válnék belőle! Egy egész víziló! Az ember pukkadásig telefalhatná magát. Bárcsak én volnék a hiéna helyében! -- ábrándozott. -- De miért is ne?" S mindjárt megkérdezte: -- Hol van a te meghalt barátod?
-- Itt a közelben, Sakál testvér, itt a sekély vízben.
-- No hát, Antilop testvér, a hiéna ott nem eheti meg, az már bizonyos. Annyi ereje meg nincs neki, hogy partra vonszoljon egy vízilovat.
-- Nem is az egészet, Sakál testvér, de hallottam, hogy késért ment, és vissza fog jönni, hogy leszeletelje belőle a legízletesebb falatokat, az én drága barátom testéből! Buhuhuhu!
" Már azt nem, amíg én itt vagyok!" -- készült kikottyantani a sakál, de meggondolta magát. Odafordult a kis antilophoz, és csak ennyit mondott:
-- Mutasd meg, merre van?
-- Megmutatom, Sakál testvér, ha megígéred, hogy nem kotyogod el senkinek.
-- Hogy-hogy?
-- Nem akarom, hogy megtudják a krokodilok. Tudod, azok rosszabbak a hiénánál is.
-- Igazad van. Ne félj semmit. Nem árulom el a krokodiloknak.
A kis antilop tenyerébe rejtette az arcát, mintha zokogna, valójában azonban a nevetését fojtotta el. Aztán elvezette a sakált a patakra, ahol a víziló szunyókált. Amikor a sakál meglátta a húshegyet, alig bírta türtőztetni magát.
-- Nem adhatnál kölcsön egy kést? -- suttogta.
-- Minek neked a kés, Sakál koma?
-- Ó, semmi... gondoltam, kipiszkálom a körmömet -- felelte a sakál zavarodottan. -- Van késed? -- ismételte meg a kérdést. De a kis antilop, látva, hogy a sakál bekapta a horgot, jobbnak látta gyorsan elszelelni, félt, ha még tovább is ott marad, hangosan elneveti magát. Sietve annyit mondott csak, haza akar menni, hogy hamut hintsen a fejére gyásza jeléül. S ezzel elváltak.
A sakál menten hazarohant késért, a kis antilop meg elbújt a bokorba, hogy meglesse, micsoda tréfa kerekedik a dologból. Nem kellett soká várakoznia. A sakál máris loholt vissza, a nagy kés az oldalán. Megállt a vízparton, és illegette a lábát -- szeretett volna száraz lábbal eljutni a tetemhez. Irtózott a hideg víztől. A vízilovat közben lassan vitte lefelé a víz, s amint egy vízbe dőlt fatörzs közelébe ért, a sakál tétovázás nélkül befutott rajta, és hatalmas szökkenéssel ráugrott a víziló hátára. De mekkora volt a meglepetése és rémülete, amikor a holtnak hitt víziló hirtelen talpra állt a sekély vízben, és dühösen felhorkant:
-- Mi az? Ki merészelt a hátamra ugrani? Összetépem, eltaposom a hitvány férget, megölöm...
A sakál nem várta meg, míg befejezi a mondókáját, kiejtette kezéből a kését, belevetette magát a hideg vízbe, és kétségbeesetten úszott a part felé. Mentette az irháját. Amint ott fújt, prüszkölt és szuszogott a vízben, a partról gúnyos nevetés fogadta:
-- Hogy ízlik a fürdő, Sakál testvér?
A sakál válaszolni akart, de víz ment a torkára, s majd megfulladt. A kis antilop meg táncolt gyönyörűségtől:
-- Ne bosszankodj, jót tesz a fürdő a bolháidnak, Sakál testvér!

Angolai népmese

Gyakran meséltem már Leopárd úrról, most is róla mesélek.

 Éhínség volt egyszer az országban. Leopárd úr hát ültetett egy muzondófát. A muzondó felnőtt, beérett.

 Igen ám, de valaki mindig megette Leopárd úr elől a muzondógyümölcsöket.

 – Ki lopja az én muzondómat? – kérdezte.

 Elbújt, és így kitudta, hogy a majom és a nyúl a tettes.

 – Te majom, te az édes unokám vagy – így füstölgött magában –, és most mégis lopod a muzondómat? És te is, te nyúl, bár az édes unokám vagy, most mégis a majmot utánzod? Kiraboltok engem?

 Leopárd úr elment egy öregasszonyhoz.

 – Öregasszony – mondta –, a majom és a nyúl kirabolnak engem, varázslatoddal tedd, hogy a kezembe kerüljenek.

 – Mit hoztál? – kérdezte az asszony. – Hol az orvoslás jutalma?

 – Hoztam egy kakast.

 – És az orvosságpénz?

 – Előbb csináld meg az orvosságot, amire szükségem van. Ha megkapom, meg is fogom fizetni. Kérlek, segíts rajtam.

 Az öregasszony ráállt.

 – Jól van – mondta –, aludjunk most. Holnap végbeviszem a varázslatot.

 Az öregasszony kivitte Leopárd úr kakasát. Fazekat tett a tűzhelyre. Már forrt is a víz. Belenyomta a kakast, megkopasztotta, kibelezte. Majd olajat öntött a fazékba, és megsütötte. Már készen is volt. Tűzhelyre tette a lepényt, kifőzte, elkészítette. Tányérra tette az ételt, kiterítette a gyékényszőnyeget, s hívta Leopárd urat.

 – Gyere, egyél – mondta.

 A leopárd jött. Adtak neki kis tálban kézmosó vizet. Megmosta a kezét. Hozzákezdett a lepényhez, és megette. Inni is kapott, s azután elaludt.

 Kora reggel újra beállított. Az asszony azt mondta neki:

 – Leopárd úr, lásd hát, hogy odahaza mit kell neked tenned. Menj a muzondófához, és Majom úr és Nyúl úr számára áss alatta vermet. Amikor jönnek, és felmásznak a fára, maradj te veszteg. De amikor már látod, hogy jó magasra értek, kérdezd meg tőlük: „Kik vagytok?” A majom és a nyúl mihelyt meghallja, megijed tőled, Leopárd úr. Leugrik a földre, és elpusztul a veremben.

 Leopárd úr hát hazatért, és vermet ásott a muzondófa alatt. S amikor elkészült, bement a házba.

 Egy kis idő múlva kijött és körülnézett. A nyúl a fa alatt volt, a majom pedig fenn a fán. Leopárd úr megpróbálta megfogni a nyulat, de az elszaladt. Űzőbe vette, siker104telenül. Közben a majom is elszaladt, s így Leopárd úr visszament a házba.

 Másnap kora reggel fogta a puskát, a tölténydobozt, a fejszét és a bunkósbotot, s megindult a vénasszony háza felé.

 – Add vissza a csirkémet! – kiáltotta. – Belefáradtam, a vermet, azt hiába ástam, a nyulat hiába üldöztem, a majom meg közben elszelelt. Add a kakast, hadd menjünk haza együtt.

 – Aludjunk, Leopárd úr – mondta az öregasszony –, holnapra talán minden rendbe jön. – Aludtak.

 – Menj be a rengeteg szívébe – mondta reggel az öregasszony –, vágj ott kis fákat, és faragd meg őket. Bábokat fogunk csinálni. Bábból lányokat, a szemük, a fülük, az orruk és a szájuk igazi lesz. Kifúrod a fülcimpájukat, és rájuk aggatsz fülbe való karikákat. Szerezz üveggyöngyöt és vörös fát. Kend szét a vörös fát, csapolj mézgát a vadfügefából, és kend hozzá. Köteled is legyen, hogy megfoghasd őket. Mihelyt hazaérsz a házadba, Leopárd úr, aludj. Reggelre érve, kezdj hozzá, menj oda a fához. Mihelyt eléred, mássz föl rá, és helyezd el odafönt a bábokat. Azután pedig menj, és rejtőzz el a bokorban. De a kötél nálad legyen. Ott várd be a majmot és a nyulat.

 Leopárd úr hazament, és mindenben úgy tett, ahogy az öregasszony parancsolta. Másnap, hogy elhelyezte a bábokat, máris ott lapult a bokor aljában. Nem sokáig várt, megpillantotta a majmot és a nyulat, jöttek rendben.

 Alig értek a fához, azt mondta a nyúl:

 – Ó, majomtestvér! Nézd csak a lányokat, ott vannak fenn a fán.

 S amikor már beteltek a szemlélésükkel, azt mondta a majom:

 – Jó reggelt, lányok, hogy vagytok?

 A lányok nem feleltek.

 – Csak nem szégyellitek magatokat?

 Azok hallgattak.

 – Nem vagytok éhesek?

 Egy hang se hallatszott.

 Akkor a nyúl azt mondta:

 – Testvér, van valamid odahaza?

 – Egy birkám van – felelte a majom. – És neked, nyúltestvér, neked mid van?

 – Van egy disznóm odahaza.

 – Hát akkor menjünk!

 Hazaértek, leszúrták a disznót, feldarabolták, fazékba tették. Megvolt a hús, elkészítették a lepényt. Tálakra tették. Egy kancsó vizet s egy gyékényszőnyeget fogtak, és hozták mind az eleséget. Azzal elindultak… el, egyenesen a fához.

 – Lányok, gyertek le – szólt fel a majom –, hadd együnk!

 De a lányok nem jöttek le.

 – Szégyellősek vagytok? – kérdezte.

 Azok hallgattak.

 – Ó, nyúltestvér – mondta végül a majom. – Menjünk el, kérlek, szégyellik magukat előttünk.

 Elmentek.

 Leopárd úr kijött a bokorból. Megtalálta az ételt, s enni kezdett. Amikor befejezte, ivott. Odament az egyik terítékhez, megmosta a kezét, odament a másik lányéhoz, megmosdott ott is. Azzal bebújt újra a bokor alá, s elrejtőzött.

 Jött a nyúl, s felkiáltott:

 – Majomtestvér! Nézd csak! Ettek a lányok!

 Összeszedték a holmijukat, s hazavitték. Visszatérőben a majom magával hozta a gitárját. Játszani és táncolni kezdtek a fa alatt.

 – Lányok, gyertek, táncoljunk! – kiáltották egyszerre.

 De a lányok nem jöttek. Így a majom kezdte a táncot, a nyúl játszott a gitáron.

 De amikor a majom tánc közben felugrott a lányokhoz, és a hasát, ahogy illett, odakoccintotta az egyik hasához, fogva maradt a mézgán.

 – Ó, komám! – kiáltotta. – Gyere és lásd, a fiatalasszony megfogott engem.

 A nyúl eldobta a gitárt, ő is odakoccintotta a hasát, ő is odaragadt.

 – Jaj nekem, komám! Fogva vagyunk! – kiáltotta.

 Leopárd úr egyszerre csak ott termett a bunkósbottal. Meglátta a nyulat, leütötte, és betette a tarisznyájába. Meglátta a majmot, leütötte, és betette a tarisznyájába. Azzal lejött a fáról.

 Odahaza azt mondta:

 – Feleség, megfogtam a majmot és a nyulat, régóta fájt már rájuk a fogam. Holnap megsütjük őket.

 Azzal aludni mentek.

 Elérkezett a reggel. Leopárd urat hívták az apósa temetésére. Azt mondta:

 – Feleség! Holnap törd meg a kaszavát, azután vedd ki a nyulat a tarisznyából, nyúzd meg, főzd meg, egyél belőle! Az én részemet hagyd meg. No, isten veled!

 Azzal Leopárd úr elment.

 Az asszony egyedül maradt. Egyszerre csak hallotta, hogy a tarisznya megszólal, és azt mondja:

 - Engedj ki bennünket! Engedj ki bennünket! Bátyánk, Leopárd úr, azt mondta: meghagyta neked, hogy engedj ki. Részt kell vennünk a temetésen.

 Az asszony kiengedte őket.

 – Add ide a láda kulcsát – szólt rá a nyúl –, fel kell szépen öltöznünk, hogy megjelenhessünk a temetésen.

 Odaadta a kulcsot. Kinyitották a ládát, felöltöztek. Nyúl úr zászlósnak, kard az oldalán, sapka a fejében. Majom úr kapitánynak, kard az oldalán, sapka a fején.

 Megindultak – meg, egyenesen a temetésre, ahova Leopárd úr ment.

 Meg is találták ott Leopárd urat.

 – Kötözzétek meg – kiáltotta Nyúl úr –, a kormányzó úr parancsára!

 Megfogták, hátrakötötték a kezét.

 – Egy szopós malacot adok, ha feloldoztok! – kiáltotta Leopárd úr. – Egy szakajtó lisztet! Száz fényes ezüstöt!

 Majom úr és Nyúl úr beleegyezett.

 Telt, múlt az idő. Eljött az este. Nyúl úr felkiáltott:

 – Halló, őrizők! Hol vagytok?

 Az őrzők megijedtek, elszaladtak.

 Akkor a Nyúl úr szólította Leopárd úr sógorait:

 – Vigyétek a sógorotokat! A kormányzó úr érte küldött, vezessétek elébe.

 Egy fához vezették, azazhogy a háza sarkához, s ott leültették.

 – Enni akarunk – mondta Nyúl úr. S erre Leopárd úr már hozott is egy jókora disznót, megért vagy háromszázat, és egy zsák durván őrölt lisztet.

 – Ilyen liszt nem kell – mondta Majom úr –, finom lisztet akarunk.

 Hoztak egy zsák finom lisztet, azt elfogadták.

 Leszúrták a disznót, megtisztították, fazékba aprították. Elkészült az étel, levették a tüzről. Feltették a lepény vizét a tűzre, már forrt is a víz.

 Azt mondták:

 – Senki ne nyúljon a lepényhez. Készítse el egymaga Leopárd úr, puszta kézzel.

 Ahogy a majom parancsolta, Leopárd úr főzni kezdett puszta kézzel. Felesége töltötte a fazékba a lisztet, ő, Leopárd úr pedig belenyúlt a forró vízbe, és keverni próbálta. Persze lejött a szőre azon nyomban.

 – A másik kezeddel is! – parancsolta a majom. S Leopárd úr másik keze is csupasz lett.

 – A lepénynek való vizet öntsétek ki – parancsolta a majom. – Az nem kell, nem jó. Most pedig együnk.

 Leopárd urat felemelték, és bevitték a házába.

 Majom úr és Nyúl úr nekiláttak enni, s amikor már jól belaktak, odamentek a ház mögé. Lehúzták magukról Leopárd úr ruháját, és sáros lábbal végigtaposták, hogy csupa sárga folt lett, majd batyuba kötötték. Aztán egy kicsit távolabb megálltak, és azt mondták:

 – Tudd meg, mi vagyunk a majom és a nyúl, akiket beraktál a tarisznyádba. De a mai nap reggelén elfutottunk. A saját feleséged eresztett ki bennünket. Akkor elmentünk a temetésre, hogy elfogjunk, és megkötöztessünk téged, Leopárd úr. Most pedig uzsgyi, érj utol, ha tudsz!

 Leopárd úr sógorai űzőbe vették a majmot és a nyulat. Űzték egy darabig, aztán abbahagyták.

Miért alszik Majom úr a fán? Azért, hogy Leopárd úr ne árthasson neki. Miért alszik Nyúl úr a bokorban, és nem a nyílt mezőn? Azért, mert búvik Leopárd úr elől. Leopárd úr elől, aki sosem volt foltos, de foltos lett ám Majom úr és Nyúl úr miatt.

Akár jó, akár rossz, ennyi a történet, s ez a vége.

 (Kaszava– a manióka nevű növény megőrölt gyökeréből készült kenyér)

Tanzániai népmese


Az elefántok kutat ástak maguknak. De odamentek a páviánok is, ittak a kútból, és összepiszkolták a vizet. Másnap reggel az elefántok ismét inni akarnak a kútjukból, de a víz undorító, piszkos. A gyerekek pityeregtek:
-- Vizet kérünk! Szomjasak vagyunk! Vizet, vizet!
Apjuk, az öreg elefánt azt mondta, ássanak egy másik kutat, okosabbat nem tehetnek. Aztán majd meglátják, bepiszkítják-e azt is a páviánok. Úgy is történt. Megásták az új kutat, ivott ki-ki, amennyi jól esett neki, aztán hazamentek. Igen ám, de a páviánoknak se kellett a régi kút mocskos vize. Ott leskelődtek az új kút körül, és mikor látták, hogy senki se őrzi, odatódult az egész majomsereg, teleitták magukat jó, friss vízzel, aztán megfürösztötték benne a kölyköket. Másnap ismét jönnek a szomjas elefántok, még közel se érnek a kúthoz, már érzik a bűzét. Megint mocskos a víz. Ebből ugyan nem iszik, akinek drága az egészsége. A kis elefántok keservesen sírtak.
-- Szomjan halunk, ha vizet nem kapunk! Vizet! Vizet!
Apjuk, a csorda véne, csitítgatta őket, hogy ne jajgassanak, lesz mindjárt másik kút. Jóval odébb mély gödröt ástak, éppen jó helyen, mert csakugyan tódult fel a víz a mélyből, a kicsik örömére. Színig telt a gödör friss, tiszta vízzel. Amikor eleget ittak, a legnagyobb fiú azt mondta az apjának:
-- Tudod mit, apám? Állítsunk őrt a kúthoz. Valamelyikünk maradjon itt, és zavarja el, aki mindig bepiszkítja a vizünket.
Az apjának tetszett a dolog, és mindjárt megtette nagy fiát kútőrzőnek. Ő meg szépen hazaballagott a többiekkel. Kisvártatva gyanús lármát hall az elefántfiú. "No -- gondolta --, most legalább megtudom, ki a kútmocskoló. Elbújok itt a fa mögött, és meglesem, aztán elzavarom. " Valóban a páviánok jöttek, de a szemfüles páviánkölykök meglátták az őrt. Felmásztak a fákra, és fülsiketítő lármát csaptak a feje felett. Ordítoztak, rikácsoltak, ugattak, csaholtak, még gallyakat, köveket is hajigáltak. A kútőrző elefántfiú nagyon megijedt, mert senkit sem látott, így el nem tudta gondolni, ki lármázik olyan rettenetesen. Szaladt egyenesen haza az apjához. A páviánkölykök is leugráltak a fákról, és lelkendezve mesélték a szüleiknek, hogy a kutat egy roppant nagy valaki őrizte.
-- Ott van még? -- kérdezték az öregek.
-- Nincs már, elszaladt -- mondták a kismajmok. Erre a páviánok megint ugyanúgy tettek, mint már kétszer. Jót ittak a kútból, aztán bepiszkították a vizet. Ezalatt az elefántfiú is elmesélte apjának, mi történt:
-- Egyszer csak jönnek azok a nagy valakik, akik a kutunkra járnak, és olyan rettenetes lármát csapnak a fejem felett, hogy azt hittem, menten megsüketülök. Bizony megijedtem, szaladtam onnan.
-- No de fiam, hiszen te magad mondtad, hogy őrizni kell a kutat. Milyen őr az, aki elhagyja a helyét? -- dorgálta az apja.
-- Mondom, apám, hogy rettentő nagy ember volt. Menj csak te magad kutat őrizni, majd meglátom, mit teszel, ha te is meghallod azt a szörnyű lármát.
Másnap az öreg elefánt őrködött a kútnál. Víz alig volt már a gödörben, a páviánok mind kiitták, csak a sok mocskot hagyták ott az elefántoknak. Az öreg leereszkedett a földre, és kényelmesen elnyúlt, várakozott. Jöttek is hamarosan a szomjas páviánok. A kicsik megint előreszaladtak, és mikor látták, hogy van valaki a kútnál, megint felmásztak a fákra, és olyan lármát csaptak, amilyet csak tudtak. Az öreg elefánt megijedt. "Ejnye -- gondolta magában --, a fiú nem hazudott. Rettentő erejű népség lehet, ha ilyen veszekedett lármát tud csapni ott a magasban." Uccu neki -- szaladt ő is haza. Még útközben is hallotta az ordítozást, ugatást, rikácsolást a feje felett, de látni nem látott senkit. Amikor hazaért, azt mondta a maga népének:
-- Nem tudtam meglesni, kik lehetnek, akik a kutunkra járnak, de annyi bizonyos, hogy töméntelen sokan vannak és nagyon erősek. Nem lehet másképp, ha inni akarunk, új kutat kell ásnunk.
De a borjak unták a sok kútásást, inkább el akartak vándorolni arról a vidékről jó messzire, ahová a kútmocskolók nem tudják követni őket. Így is tettek. Mentek, mentek, amíg egy bővizű folyóhoz nem értek, ott letelepedtek. Azon a vidéken pedig, ahonnan eljöttek, mind elapadtak a kutak. Hiába mennek a páviánok a kútra, hiába akarnak inni, nincs mit. Üres az egyik gödör is, üres a másik, harmadik is, egy csepp víz nem sok, annyi sincs az alján.
-- Itt szomjan veszünk -- mondják. -- Keressük meg azokat az ügyes kútásókat, gyerünk utánuk!
Igen ám, de az elefántok most már elhatározták, hogy ha oda is utánuk jönnek a kútmocskolók, megverekszenek velük. És csakugyan. A páviánok követték a nyomukat, és egyszer csak odaértek a folyóhoz. Megint rettentő lármát csaptak a fák tetején, ám az elefántok most nem futamodtak meg. Sokan voltak, és úgy gondolták, ha összefognak, elbánnak a kútmocskolókkal, akármilyen nagyok és erősek is.
-- Kár volt elmenekülni előlük -- mondták. -- De most aztán megmutatjuk nekik!
Megtámadták őket, és el is csípték a vezérüket, a legvénebb páviánt. Az öreg ordítozott, jajveszékelt, még ravaszkodni is próbált.
-- Jobban teszitek, ha eleresztetek -- mondta az elefántoknak. -- Van egy csúnya sebem, és ha megöltök, megbetegedtek.
-- Hol a sebed, mutasd -- parancsolta az egyik elefánt. Mire a pávián a vörös hátulját mutatta neki. Az elefánt meg, ahelyett hogy eleresztette volna, jól elfenekelte. Most aztán volt miért ordítson, hiszen a csupasz hátsó részét náspángolták, ahol a legérzékenyebb volt.
-- Addig ütlek, amíg meg nem ígéred, hogy más ivóhelyet kerestek magatoknak -- mondta az elefánt. -- A miénknek pedig közelébe se merészkedjetek!
-- Jó, de hová mehetnénk inni? -- óbégatott a pávián. -- Ott, ahol eddig jó vizet találtunk, egy csepp nem sok, annyi sincs, minden gödör kiszáradt.
-- Nem bánom, még azt is megteszem, hogy odavezetlek arra a helyre -- ígérte az elefánt, és úgy is tett. Elvezette a páviánokat a Jaida folyóhoz, ahol aztán letelepedtek, és ha bepiszkították az ivóvizet, hát a magukét mocskolták össze. Az elefántok pedig attól fogva békében lehettek, jó friss folyóvizet ihattak, valahányszor megszomjaztak.

Tanzániai népmese


Ez a két állat csúnyán összeveszett, mégpedig egy ház miatt. Az történt, hogy egy szép napon, amikor a földimalac nem volt otthon, a humbuja beköltözött az üres házba, mintha a sajátja volna. Jön haza a földimalac, és látja, hogy valaki van ott. Beszól haragosan:
-- Hé, ki vagy? És hogy kerülsz az én házamba?
-- Csak úgy bejöttem -- feleli a humbuja, másik nevén varacskos disznó.
-- Gyere ki! -- mondja a ház gazdája.
-- Nem megyek, dehogyis megyek ki az esőbe -- feleli a varacskos.
-- Eredj haza a saját házadba!
-- Nekem nincs házam.
No, a földimalac most már igazán megharagudott, és így fenyegette:
-- Márpedig ha én bemegyek, meghalsz, annyit mondok!
A humbuja erre meggondolta a dolgot, és azt mondta:
-- Békés természetem van, nem szeretem a galibát. Ha mindenáron azt akarod, nem bánom, kimegyek.
Úgy is tett. De csuromvíz lett a szakadó esőben, hát újra bekéredzkedett.
-- Hadd menjek be a házadba. Csak éppen addig leszek benn, amíg esik.
A földimalac beeresztette. De mihelyt elállt az eső, már tessékelte is kifelé a hívatlan vendéget.
-- No, elállt az eső. Most már hordd el magad!
-- Idehallgass, barátom -- kezdte most a humbuja. -- Tetszik nekem ez a te házad. Éppen ilyet kívántam magamnak. Szívesen itt maradnék.
-- Mit beszélsz? -- fortyant fel a földimalac. -- Kié ez a ház? A tiéd vagy az enyém?
-- A tiéd, persze hogy a tiéd -- felelte a varacskos. -- De nekem is elég tágas. Ha akarod, adhatok valamit érte.
-- Ugyan mit? Nem úgy nézlek, mint akinek van miből házat vennie.
-- Most egyszerre nem tudnám kifizetni, az igaz. De apránként megfizetném az árát.
-- Ne locsogj már annyi haszontalanságot! Hordd el magad, azt mondom! Ha még sokat lármázol itt a fülembe, agyoncsaplak és kész.
-- Megyek már, barátom, nem látod, hogy megyek, csak ne mérgelődj! -- dohogott a humbuja, és végre elhordta az irháját. De nem állt el a szándékától, hogy megszerzi magának a földimalac jó házát. Egyenesen a rokonaihoz sietett. A sündisznó unokatestvére volt. Annak is, meg az egész humbuja atyafiságnak elmesélte, micsoda jó házat talált.
-- Csak egy baj van -- panaszolta --, hogy akié a ház, nagyon kemény legény, nem tanácsos belekötni.
-- Kemény, nem kemény, mi meg sokan vagyunk -- mondták a rokonok. -- Együtt majd csak elbánunk vele. Gyerünk, zavarjuk ki a házából!
A sünök azonban nem akarták elhamarkodni a dolgot.
-- Bolondok vagytok -- mondták. -- Hogy bántok el vele, mikor benn van a házában? És hogy akarjátok elvenni a házát? Tán bizony megveszitek tőle? Miből, szeretnénk tudni?
-- Egyszerre nem tudjuk kifizetni, igaz, de ha szépen megkérjük, talán beleegyezik, hogy apránként fizessük ki.
Így már a sünöknek is tetszett a terv, és felkerekedett az egész soknépű család, mentek a földimalachoz. Beszóltak neki:
-- Eljöttünk hozzád, mert nincs ennivalónk, tőled akarunk kérni.
-- Magamnak se sok, ami a házamban van -- felelte a földimalac. -- És úgyis tudom, hogy nem ezért jöttetek. Más dologban jártok.
-- Nem, nem -- füllentettek amazok. -- Ennivalót akarunk kérni, más dolgunk nincs veled.
De amikor a földimalac kijött a házából, megmondták, az igazat.
-- Idehallgass, barátunk. Add nekünk ezt a jó kis házat! Adunk érte valamit neked, ha kívánod.
-- A házam nem eladó -- felelte a földimalac.
-- Hallod, hogy nem ingyen akarjuk. Adunk valamit érte.
-- Mit adnátok, mikor nincs semmitek? Hagyjatok békén!
Sehogy sem boldogultak egymással. A sünök erre összedugták a fejüket, és pusmogtak-suttogtak:
-- Mit csináljunk, ha egyszer nem akarja nekünk adni a házát. Verjük el, talán azzal megpuhítjuk?
A humbuja, aki az egész dolgot elkezdte, ijedten csitította rokonait, hogy még csöndesebben suttogjanak, mert ha a földimalacl meghallja, mit forralnak ellene, rájuk ront és szétveri őket, amilyen kemény legény.
-- Te meg nagyon is ijedős vagy -- mondták a sünök. -- Eriggy odább, ha félted a bőröd. Mi bizony elverjük őkelmét, ha a szép szóra nem hallgat.
-- Csak addig várjatok, míg én elmegyek innen -- kérte őket a humbuja, és eliszkolt. De amikor úgy látta, hogy elég messze van tőlük, megállt, és onnan figyelte, mi történik. A sünök meg közben kieszeltek egy gonosz cselt: úgy tesznek, mintha elálltak volna szándékuktól, és mikor a földimalac már bement a házába, nagy csomó száraz füvet hordanak az ajtó elé, és meggyújtják. Aztán, ha már megégett vagy megfulladt odabenn, kényelmesen elfoglalják a házát.
A legöregebb sün odament a földimalachoz , és így szólt hozzá:
-- Látjuk, barátom, hogy nem tudunk megegyezni. Erővel meg nem zavarhatunk ki a házadból. Eredj be, most már békén hagyunk.
-- Megyek is, ti meg hordjátok el magatokat -- mondta a földimalac, és bebújt az ajtón.
Egy öreg humbuja, mintha akkor jutna eszébe, utána szólt:
-- Várj csak, valamit elfelejtettem. Tudunk egy jó orvosságot, amivel megvédjük a házadat. Ha akarod, idetesszük az ajtód elé, és akkor senki se zaklat többet a házad miatt.
-- No, ha tudtok ilyen orvosságot, az jó lesz – mondta a földimalac. Az öreg meg azt mondta a fiataloknak:
-- Szedjetek sok-sok száraz füvet fiaim, és hozzátok ide.
 Én majd leöntöm orvossággal, hogy a barátunk ezentúl biztonságban legyen a házában. Mikor a száraz füvet odahordták az ajtó elé, meggyújtotta. A földimalac egyszer csak érzi, hogy nagyon is nagy a hőség a szobában, meg a füst is csípi a szemét. Fogta hát magát, másik ajtót kapart hátul a háza túlsó végén, és kiszökött.
-- Most már látom, kifélék, mifélék vagytok -- mondta a sünöknek meg a humbujáknak.
 -- Gonosz népség. Miért akartatok megégetni, mi?
-- Dehogyis akartunk megégetni -- hazudta egy vén humbuja. -- Magad is láthatod, hogy semmi bajod nincs: Beletettük az orvosságot a tűzbe, hogy ne ártson neked.
" Vagy úgy -- gondolta magában a földimalac. -- Akkor majd szavatokon foglak." Hogy megbosszulja magát, ő is cselt eszelt ki:
-- Akkor most menjen be egyikőtök a házamba. Hadd lássam, használ-e az orvosság? Ki tud-e jönni úgy, mint én. Az ostoba népség lépre ment. Beküldtek egy varacskost a házba, száraz füvet hoztak, és nagy hókuszpókusszal meggyújtották. Mikor a tűz kialudt és a füst eloszlott, a földimalac azt mondta, bemegy, megnézi, él-e még odabenn a humbuja, vagy megégett. Egy perc múlva kihozta, lábuk elé dobta a halottat. Felzúdult erre az egész atyafiság.
-- No megállj! Bepanaszolunk a szultánnál! A te bűnöd, hogy a testvérünk meghalt! A földimalac nem ijedt meg. Azt mondta:
-- Az előbb még verekedni akartatok. Tessék. Kész vagyok megverekedni akár valamennyiőtökkel egyszerre. Csakhogy azoknak elment a kedvük a verekedéstől. Most már, úgy látták, okosabb, ha bíró elé viszik a dolgukat. És mentek a legfőbb bíróhoz, aki nem volt más, mint az elefánt.
-- Felséges szultán -- így kezdték, és meghajoltak előtte. -- Azért jöttünk hozzád, mert meghalt egy testvérünk.
-- Hogy halt meg? -- kérdezte a szultán. -- Beteg volt talán?
-- Nem, nem volt beteg. A földimalac rágyújtotta a házat.
-- Mért tette ezt? -- kérdezte a legfőbb bíró. -- Hadd hallom, milyen peres ügyetek volt egymással? Most nyomban elküldök érte és idehozatom, hogy őt is meghallgassam. Elküldte egyik szolgáját, az orrszarvút a földimalacért. Amikor megjelent előtte, kikérdezte, amint igazságos bíróhoz illik:
-- Igaz, hogy tűzzel elpusztítottad egyik állattársadat?
-- Igaz, szultán -- felelte a földimalac.
-- És miért tetted ezt?
A földimalac erre töviről-hegyire elmondott mindent, majd a végén hozzátette:
-- Igaz, hogy benn égett a szegény, mert nem tudott másik ajtót kaparni magának, de mondom, nem én kezdtem a perpatvart.
-- Ha békén hagynak, felőlem békében élhettek volna. Te igazságos bíró vagy, nem is ellenkeztem, mikor az orrszarvú értem jött, készséggel követtem, és megjelentem előtted. Most, hogy mindent tudsz, dönts belátásod szerint, megnyugszom az ítéletedben. Az elefánt egyszer sem szakította félbe, és mikor végighallgatta a földimalac védekezését, kimondta az ítéletet:
-- Nagyon kemény legény vagy te, földimalac. És ha állattársaid félnek tőled, az rendjén is van. De ezentúl nemcsak magadnak fogsz házat építeni, hanem azoknak is, akik nem értenek a házépítéshez, mivel ilyen nagymester vagy. És ezentúl békesség legyen közöttetek, azt mondom! Ha meghallom, hogy valamelyiktek perpatvart, viszálykodást kezd, szigorúan, nagyon szigorúan megbüntetem!

Skót népmese

Élt Skóciában, Killdonnan falvában egy gazda a három fiával. A gazda jó dudás volt, és két idősebb fiát is megtanította a dudával bánni, kicsi híján utol is érték apjukat.

De a legkisebbik fiát unta tanítgatni, az amúgy is csak a hamut őrölgeti a konyhán, egyébhez úgyse ért, gondolta.

Híre járt a három muzsikusnak, nemcsak a környéken, de messze földön.

Úgyannyira, hogy végül már a tengerszoroson túl, idegen országban is emlegetni kezdték őket.

Azokban az országokban is voltak a dudának mesterei, és néhányan ezek közül felkerekedtek, hogy elmennek Skóciába, meghallgatják, mit tudnak a híres-nevezetes killdonnaniak.

Ekkoriban ugyanis még nagyon divatozott mindenfelé ez a hangszer. Az idegen dudások áthajóztak a tengerszoroson, tovább aztán már könnyen eligazodtak, mindenütt akadt, aki ismerte a három muzsikust, és megmondta, merre menjenek. Így aztán egy szép napon beállított a gazdához az egész csapat. Elmondták, kicsodák, és mi járatban vannak.

-  Hallottuk, hogy messze földön nincs olyan dudás, mint ti hárman. Csupán csak azért jöttünk, hogy megkérjünk, játsszatok nekünk egy nótát, hátha tanulhatunk tőletek.

-  No, ha csak ez a kívánságotok, ennyit megtehetünk – mondta a gazda, és betessékelte a vendégeit.

Jóltartotta őket, el is beszélgetett velük erről-arról, de igazán vidám kedve nem volt, mivel gond bántotta éppen akkoriban. A jószág éjszakáról éjszakára kitört a karámból, hiába őrizték, és reggel, mire nagy keservesen sikerült összeterelni, mindig híja volt a csordának.

Elpanaszolta baját a vendégeinek is, aztán megkérte legidősebb fiát, hogy aznap este majd menjen ki a mezőre, és jobban ügyeljen, mint legutóbb. Ámde a legény nem vállalkozott.

 - Hogyisne! Mikor tegnapelőtt is én voltam odakinn. A szemem majd leragad az álmosságtól.

Küldje az öcsémet, édesapám, amennyivel fiatalabb, annyival jobban bírja a virrasztást.

      Csakhogy a középső fiú is vonakodott. Ő ugyan nem megy a bátyja helyett, mikor az a soros!

      Így huzakodtak, vonakodtak, míg végre eszébe jutott az öregnek, hogy hiszen van őneki még egy harmadik fia is. Kiment a konyhába.

      - Eriggy ma te a mezőre, fiam – mondta. – Próbáld megőrizni a csordát, hogy ki ne törjön a karámból.

      - Jól van, édesapám, elmegyek – felelte a gyermek.

     A gazda megörült, hogy ezzel is kevesebb a gondja, megvacsoráltatta a legénykét, és ráadta a maga gúnyáját, hogy ne fázzon odakünn a szabad ég alatt.

     - No de most már jó lesz, ha szedelőzködöl – sürgette -, talán több szerencsével jársz, mint a bátyáid. Csak aztán el ne aludjál!

     A fiú szót fogadott, és ahogy megvacsorált, elindult.

Amint megy, mendegél, meglát a földön valami vasrudat. Felveszi, nézegeti, hát keresztvas, ajtóra való. Gondolta, talán jó lesz valamire, nem restellte magával vinni.

Mikor a karámhoz ért, bekukucskált a résen, és örömmel látta, hogy az állatok még helyükön vannak, nincs semmi baj. Leült a sövényfal tövébe, őrködni. De aztán eszébe jutott a keresztvas, amit az úton talált, fogta, és feltette kívül az ajtóra. Éjfélig csönd volt, hanem akkor nyugtalankodni kezdett a jószág.

Előbb egyik, aztán másik tehén kapta fel a fejét, mintha neszt hallana. Végül felállt az egész csorda, és farkát kunkorítva az ajtónak nyomult, ki akart törni a karámból.

Csakhogy az ajtó most nem engedett, tartotta a keresztvas, és az állatok, mikor látták, hogy hiába, felhagytak az erőlködéssel, talán meg is nyugodtak, mert egyik a másik után visszafeküdt a földre.

     És most még valamit látott a gyerek: nem messze onnan, az egyik domb fényleni kezdett.

Mindjárt gondolta, hogy tündérvár lehet, és csakugyan, abban a pillanatban kettévált a domb oldala! Csodálatos fény áradt a rétre, muzsikaszót is hallott meg vidám mulatozás zaját.

No, ezt megnézi közelebbről, a nélkül már csak nem megy haza! Úgy is lett, az állatok felől nyugodt lehetett, odament hát a dombhoz, és bekukucskált.

Javában állt a mulatság, arasznyi emberkék táncoltak, muzsikáltak, de olyan gyönyörűen, hogy ahhoz foghatót álmodni se lehet. A legényke sokszor hallotta az öregektől, hogy az ilyen tündérhegy ajtajába valami vasdarabot vagy acélt kell dobni, akkor nem csukódik be.

Szerencsére egy nagy varrótű volt a zubbonya hajtókájába tűzve, ezt kivette, és beszúrta a földbe, ott, ahol a domboldal meghasadt.

Most már nyugodtan belépett, le is ült. A törpék javában ropták a táncot körülötte, mégpedig dudaszóra. Hű, micsoda tánc volt az, micsoda duda! Uramisten!

- Ti aztán tudjátok a módját! – dicsérte őket. – Ilyen dudásokat még nem hallottam, mióta élek!

A törpék nem válaszoltak, de mikor a muzsika elhallgatott, egyikük odajött hozzá.

- Jó lesz, ha elmész – mondta barátságtalanul.

- Ugyan, hadd el, ráérek – felelte a fiú.

- Nem, nem, legfőbb ideje. Máris sokáig maradtál.

- Nem megyek én, nézem még egy darabig a táncot, örülök, hogy itt lehetek.

Akkor odajött a másik törpe, az is sürgette, hogy menjen már haza.

- Vége van a táncnak, magad is láthatod, a duda se szól. Most már eriggy csak szépen!

      De a fiú makacskodott.

     - Miért siessek? Mondom, ráérek. – És mikor azok tovább nógatták, egyenest a szemükbe vágta, hogy ő addig marad, ameddig akar.

A törpék látták, hogy másként nem boldogulnak, hát megpróbálták lekenyerezni.

     - Ha szót fogatsz, és szépen elmész, teljesítjük egy kívánságodat – mondta az, amelyik  később jött oda.

     - Hadd hallom, mit szeretnél.

     - Hát jó, nem bánom – felelte a gyerek. – Ha megkapom, amit kérek, elmegyek, de ha nem, itt maradok, ameddig kedvem tartja.

     - Megkapod, csak mondd meg, mit kívánsz.

     - Dudás szeretnék lenni, de a legkülönb dudás a föld kerekén, hogy senki se mérkőzhessen velem.

     - Meglesz – bólintott az arasznyi emberke, intett egy másiknak, aki valamivel messzebb állt a teremben, mire az magához szólította a fiút:

     - Gyere csak ide, és tedd, amit mondok. A jobb kezed mutatóujját tedd a számra, én meg majd a te szádra teszem az ujjamat, akkor olyan dudás leszel, amilyen nincs több a földkerekén. Ahány nóta van, mind elfújod, cifrázod, aprózod, senki se vetekedhet veled.

     - Az már jó lesz! – örvendezett a legényke.

     Mutatóujját a törpe szájára tette, az meg ugyanakkor az ő szájára tette az ujját.

Hanem azután sürgette, hogy menjen haza, amint ígérte.

    - Eriggy most már, és elmondhatod, hogy nem rossz szél hozott ide közibénk. A nótákat, amiket hallottál, mind el tudod majd fújni magad is.

    - Akármelyik közönséges dudán? – kérdezte a legényke.

    - Akármelyiken. Mihelyt te a kezedbe veszed, már nem lesz közönséges duda.

No, a fiú megköszönte az ajándékot, és kilépett a hegyből. A tűt is kihúzta, mire nyomban bezárult a nyílás, a tündérvár olyan lett, mint a többi domb ott körös-körül. Muzsikaszó se hallatszott már. A legényke visszaballagott a karámhoz, látta, hogy a tehenek nyugodtan feküsznek a földön, hát ő is leült előbbi helyére, a sövényfal tövébe.

    Hanem aztán töprenkedni kezdett. Hátha rászedte a törpe? Hátha nem is igaz, hogy olyan jó dudás lett? Kár volt ki nem próbálni, amíg ott volt a tanyájukon.

Nagyon bántotta, hogy csak úgy egyszerűen elhitte, amit a törpe mondott neki, pedig eleget hallott gonosz tréfáikról. Könnyen lehet, hogy őt is lóvá tették.

   És ha elcsenné az apja dudáját, most, amíg alszik otthon a ház?

Megpróbálna egy nótát elfújni, hogy legalább tudja, hányadán van? Aztán visszalophatja a dudát, mielőtt felébrednek.

   Úgy is tett. Hazaszaladt, nesztelenül beosont a szobába, kihozta az apja dudáját, és sietett vissza.

Már útközben felfújta a tömlőt, alig győzte kivárni, hogy megszólaltathassa a hangszert.

Még a karámnál se volt, már rákezdte, fújta egyik nótát, a másik után, de olyan gyönyörűen fújta, hogy csuda. Pedig soha életében nem próbálta.

   Az öreg gazda eközben nyugtalanul hánykolódott az ágyán. Mi lesz, ha legkisebbik fia is elalszik az őrhelyén, mint a két nagyobb, és a csorda szétszalad, össze se tudja terelni reggel?

   Alig derengett, az öreg már felkelt, kiballagott a mezőre, hogy lássa, mi újság.

A karám elég messze esett a házuktól, a gazda úgy fele úton járhatott, mikor gyönyörű szép muzsikaszó cirógatta meg a fülét. Mégpedig dudaszó.

   Úristen! Hol muzsikálnak ilyen kora hajnalon? És ki az, aki ilyen remekül fújja? Soha életében nem hallott ilyen szépet.

   Ugyancsak nagyot nézett, mikor megpillantotta a tulajdon édes fiát, ahogy a karám előtt masíroz, nyakában a dudával, és fújja a sípot, de hogy fújja! Lepipálja őket, hármukat, alaposan.

Nem akarta, hogy a gyerek meglássa, úgy lopakodott tovább, hogy mikor a dudás hátat fordított, ő előrelépett egyet-kettőt, aztán mikor látta, hogy a fia megfordul, és feléje masíroz, lebújt megint a fű közé. Aztán, hogy közel ért hozzá, és minden hangot tisztán hallott, meghúzódott egy bokorban, és gyönyörködve fülelt. Nem győzött álmélkodni.

    „ Adta kölyke! Ez jobban fújja, mint én, annyi szent! De hát hol tanulta, mikor, kitől? És hogy tudta eltitkolni előlünk? Megáll az eszem!” Így morfondírozott magában az öreg gazda, aztán sarkon fordult, és éppen olyan észrevétlenül, mint ahogy jött, hazalopakodott.

Otthon visszafeküdt az ágyába, de álom nem jött a szemére.

Egyre azon járt az esze: hol, kitől tanulta tudományát a gyerek, és miképpen lehetséges, hogy sose hallották játszani?

    A fiú meg ezalatt boldogan masírozott a dudájával, és gyönyörködve fújta a szebbnél szebb nótákat. Most már nyugodt lehetett, a törpék nem szedték rá. Nem mérkőzhet vele sem az apja, sem a két bátyja, ha még olyan jó dudások is. Szívesen fújta volna akár napestig is, de vissza kellett lopni a hangszert, mielőtt felébred a ház.

   Mikor az apja hallotta, hogy a gyerek beoson a konyhába, alvást színlelt, és kileste, amint suttyomban visszateszi a dudát a helyére. Akkor hát az ő dudáján fújta olyan csodaszépen!

No, jól van, egyelőre nem árulja el, amit megtudott. De mikor reggelihez ültek, és a legkisebb fiú még mindig nem jött haza, el akarta küldeni érte a nagyobbikat.

    - Eriggy ki, édes fiam, a karámhoz. Nézd meg, mit csinál az öcséd, miért nem jön reggelizni.

Hátha valami érte azt a gyereket. - De közben, míg ezt így elmondta, mást gondolt magában.

    -    Vagy különben… maradj csak, talán jobb, ha én megyek.

   És kiment ő maga. A tehenek mind kinn voltak már a legelőn, a gyerek meg a búzaföld szélén járt fel-alá, hogy a jószág a gabona közé ne tévedjen.

-          No, gyerek, hogy telt az éjszaka? – kiáltott oda neki az öreg már az útról.

-          Jól, édesapám, semmi bajom nem volt a jószággal.

-          Igazán nem?

-          Miért tagadnám?

-          Akkor meg mért nem jössz haza enni egy harapást?

-          Kieresztettem őket, amint látja, és vártam, hogy felváltson valamelyik bátyám. Ha így szabadon vannak, nem maradhatnak őrizetlenül.

-          Okosan gondolkodtál, fiam. Mióta legelnek?

-          Jó régen. Azt hiszem, tele is van már a tőgyük, lehet fejni.

-          Nem, nem, tereljük be őket a karámba, te meg gyere haza, egyél valamit, és aludd ki magadat. Meglehet, hogy ma éjjel megint csak neked kell majd őrködnöd.

-          Megteszem, szíves-örömest, édesapám, mondom, semmi bajom nem volt velük.

    Az állatokat bezárták a karámba, és hazaballagtak.

A gyerek jóízűen evett, de lefeküdni nem akaródzott neki. Mind csak azt hajtogatta, hogy nem álmos egy szikrát se, nem is fáradt, úgyse jönne álom a szemére.

    Így aztán elbeszélgettek erről-arról, amíg a délebédet be nem tálalták.

Szokás volt azon a vidéken, hogy ha vendégek vannak egy háznál, ebéd közben dudaszóval mulattatják őket. Itt is, ahogy asztalhoz ültek, a gazda megkérte legidősebb fiát, hogy tisztelje meg a vendégeket, muzsikáljon nekik, amíg esznek.

     -   Én ugyan nem – ellenkezett a fiú. – Édesapám a gazda, muzsikáljon maga.

     Ugyanezt mondta a középső is.

-          No, jó – bólintott az öreg. – Tudok én valakit, aki szívesen muzsikál nekünk, nem kéreti magát kétszer. Kiszólt a gyereknek a konyhába.

-          Szedd rendbe magad, fiam, bújj elő a sutból, és fújj el egy jó nótát, amíg ebédelünk.

    A két nagyobbik összenézett, de egyik se szólt.

    Mi lelte az öreget? – kérdezték magukban bosszankodva. – Szégyent akar hozni a házára?

Ahelyett, hogy ő muzsikálna az idegeneknek, ezt a tacskót hívja be, aki talán még felfújni se tudja a dudát, nemhogy billegetni.

De bezzeg másként gondolták, mihelyt a gyerek belefújt a duda sípjába. Úristen! Hát ez mi?

Szemük–szájuk elállt a csodálkozástól. Öccsük meg egyre jobban belemelegedett, fel-alá masírozott, ahogy a nagyoktól látta, és fújta gyönyörűségesen.

-          A mindenedet, te gyerek! Te aztán dudás vagy! – álmélkodtak a vendégek.

-          Ha bátyáid is így játszanak, hát ti vagytok a legjobb dudások a föld kerekén, annyi bizonyos. Ilyet még nem hallottunk, pedig valamicskét mi is konyítunk hozzá.

   Asztalbontás után a gyerek félretette a dudát, és azt szerette volna, ha bátyái folytatják a muzsikálást. Hadd hallják azokat is az idegenek, ha már olyan messze utat megtettek a kedvükért.

-          Olyan nincs! – felelte a legidősebb legény. – Veled nem mérkőzhetünk, szégyenben maradni meg ki az ördögnek van kedve! Vendégeink csak azt mondhatnánk, ha nem akarnak hazudni, hogy téged nem ér utol senki.

-          Jól mondjátok – bólogattak a vendégek - , ilyen muzsikát még sose hallottunk, a legjobb közülünk is szégyenben maradna e mellett a gyerek mellett.

-          Szépen játszik, nem mondom – szólalt meg most az apa. – De még tanulnia kell.

-          Komolyan beszélsz? – bámultak rá a vendégek. – Kitől tanulhat az ilyen mester?

-          Márpedig úgy van. Tanulnia kell még, csak akkor lesz belőle olyan dudás, amilyennek az apja szeretné. Ha mához egy évre megint eljöttök, magatok is látjátok majd, hogy nagyot haladt.

    Az idegen országbeli dudások még néhány napig vendégeskedtek a gazdánál – de aztán elbúcsúztak, visszaballagtak a kikötővárosba, hajóra szálltak, és nem jöttek vissza sem a következő évben, sem azután.

     A gyereket ellenben egyre-másra hívták ide is, oda is. Olyan híre volt a környéken, hogy vendégség, lakodalom meg se eshetett már nélküle. Ujjai boszorkányos ügyességgel táncoltak a sípon, és olyan gyönyörű szép hangon szólt a dudája, hogy nem volt ahhoz fogható.

     Aztán egyszer megint üzentek érte, de ezúttal nem a szomszédságból, hanem az ország egyik távoli szegletéből, ahol nagy lakodalomra készültek, és a tehetős gazda azt akarta, hogy a vendégeinek a legjobb dudás fújja, akinél különb nincs hetedhét országban.

Abban az időben csak gyalogszerrel jártak az emberek, a gyerek is felkerekedett hát jó néhány nappal az ünnepség előtt, hogy idejére odaérjen.

     Alig ment egy darabon, arasznyi emberke jött vele szemben az úton.

-          Hová, hová, ezen a szép napon, te legény? – szólította meg.

És mikor a legény kicsit kurtán csak annyit felelt, hogy „Szép napunk van, igaz” – még hozzátette: - Hiába nem mondod, úgyis tudom, hová igyekszel. De ha igazán ki akarsz tenni magadért, tedd a számra a jobb kezed mutatóujját, akkor még különb dudás leszel, mint eddig voltál. Megsúgom neked, hogy a tündérhegyben nem kaptál meg mindent, amit kértél.

Én megadom neked, ami hiányzik, csak tégy úgy, amint mondtam.

-          Köszönöm, de nekem elég, amit tudok – felelte a legény. – Nem vagyok telhetetlen. Így se mérkőzhet velem senki.

-          Lehet, hogy nem vallasz szégyent így sem. Erőltetni nem akarlak – folytatta a kis ember. – De egy kis útravalót azért elfogadhatsz tőlem, ha már találkoztunk. Megéhezel még, nem is egyszer, mielőtt odaérnél, messze utad van.

-          Hát jó, azt elfogadom – mondta a legény.

    Mire az emberke elővett egy darab zabliszt kalácsot a tarisznyájából, és jó felét neki adta.  Biztatta is, hogy harapjon bele mindjárt, de ő éppen nem volt éhes, hát csak megköszönte, zsebre dugta a kalácsot, és továbbkocogott.

    Bizony hosszú útja volt, alaposan elfáradt, mire odaért a fényes, nagy tanyára.

Mindjárt látta, hogy jó helyen jár, mert a nagy sürgés-forgásban egymás sarkát tiporta a sok lány meg a legény az udvaron. De neki annyit se mondtak, hogy isten hozott, vagy kerülj beljebb, rá se hederítettek. Jöttek-mentek előtte, mintha levegőnek néznék.

   „No, ha így fogadnak, akár mindjárt vissza is fordulhatok” – gondolta magában a dudáslegény.

De mivel most már ugyancsak megéhezett, előbb mégis falni akart valamit. Eltökélte azonban, hogy aztán hazamegy, ilyen háznál nem muzsikál, ahol tisztességet se tudnak, a vendéget be se tessékelik.

    Zsebébe nyúlt, hogy elővegye a zabliszt kalácsot, de a zsebe telides-teli volt szeméttel.

Hát ez mi? Hogy került ez a zsebébe? El nem tudta gondolni. De eszébe ötlött, hogy talán a kis öreg tréfálta meg, akivel útközben találkozott.

    Sietve kiforgatta minden zsebét, kidobálta utolsó szemig, amit ott talált. Egyszer csak köréje csődülnek a háziak, nagy hűhóval köszöntik:

-          Hurrá! Itt van a dudásunk! Hurrá! Éljen a killdonnani dudás! – És tudakolták, mikor jött.

-          Itt álldogálok már jó ideje, meg is éheztem – felelte a legény. – Éppen vissza akartam fordulni, mert senki9 se törődött velem.

-          Mit beszélsz? Hát ez meg hogy lehet? – álmélkodtak. – Nem láttunk.

    A legény most már gyanította, hogy ezt is az átkozott zabliszt kalácsnak köszönheti: amíg a szemetet az utolsó morzsáig ki nem takarította a zsebéből, láthatatlan volt.

De nem akarta elárulni ezt, restellte, hogy így csúffá tette a törpe. Másra terelte hát a szót.

-          No, de most már láttok, hát kínáljatok meg egy korty itallal meg egy harapás ennivalóval, mert nagy útról jövök.

    Betessékelték a házba, királyi lakomát tálaltak elébe. Ehetett, ihatott kedvére, aztán neki fogott muzsikálni, fújta egész éjszaka. Három napig állt a lagzi, a végén megint asztalhoz ültették a dudást, kínálták mindenféle jóval, és a gazda jutalmul szép summa pénzt adott neki.

    Hazafelé menet megint elébe állt az úton egy törpe, de nem az előbbi, hanem egy másik.

-          Te vagy az, fiam? No, hadd hallom, szerencsével jártál-e.

-          Szerencsével jártam – felelte a dudáslegény.

-          Megérkeztél baj nélkül oda, ahová hívtak?

-          Nem volt semmi baj. Jól ment minden.

-          No, fiam, akkor igazán áldd a szerencsédet. Mert ha szót fogadtál volna a törpének, ugyancsak rosszul jársz. Egy hangot se tudtál volna kicsalni a dudádból se most, se ezután soha, amíg élsz.

-          Gondoltam én, hogy nem jóban jár a kis öreg, azért nem is hallgattam rá. De kár volt szóba is állni vele, mert megtréfált a gonosz. A kalács, amit adott, szemétté változott a zsebemben, és ráadásul láthatatlanná tett.

-          Hát igen, meg akart rontani. Éppen azért eztán jobban vigyázz, a világért se hallgass senkire, akivel az úton találkozol. Ha megszívleled, amit mondok, jó dolgod lesz, tejben-vajban fürödhetsz. És rád fér, gyerekem, igazán mondom, mert nem valami jó sorod volt eddig, nem úgy bántak veled, mint érdemelted. De ha okosan viseled magad, mostantól fogva boldog ember lehetsz.

    Azzal eltűnt a kis ember, a fiú pedig szerencsésen hazaért. Otthon azzal a hírrel várták, hogy meghívták a nagy dudásversenyre az idegen országba, ahol csupa bárókkal és fényes lovagokkal kell összemérnie tudományát.

     -   Most mit tegyek, édesapám? – szontyolodott el a fiú. – Nem merek olyan nagyurak közé állni, még szégyenben maradok.

     Az apja is jobban szerette volna, ha a legöregebb fiú megy inkább. De az hallani sem akart a dologról.

-          Nem megyek én, eszem ágában sincs. Mindjárt rájönnek, hogy nem én vagyok, akit híttak, talán még fejemet is vétetnék azok a hatalmas urak. Nem is nyúlok dudához többet, érzem, hogy semmi se vagyok az öcsém mellett.

-          Ejnye már! – csóválta a fejét az apjuk. – Éppen elég jó dudás vagy te is. Kár úgy kicsinyelni magadat.

-          Hagyja el, édesapám, tudom én, mit beszélek.

Olyan muzsikus, mint ez a gyerek, nincs több a világon. Nem is illenék, hogy mérkőzni próbáljak vele, kontár létemre.

     És öccséhez fordult, faggatta:

-          Mondd meg végre, ne titkold már, hogy tanultad, mikor tanultad? Hiszen sose láttuk, hogy dudát akasztottál volna a nyakadba.

    A vége persze mégis az lett, hogy a legkisebb fiú ment el a nagy dudásversenyre az idegen országba. Hosszú hetekig odamaradt, hívták mindenfelé, nem győzték bámulni a tudományát. Mikor hazaérkezett, és a kikötővárosból Killdonnan felé ballagott, az úton megint elébe állt egy emberke.

    -     No, fiam, hazaérkeztél szerencsésen?

    -     Haza én, itt vagyok, amint látod, öreg.

-          Most már nemcsak Skóciában ismernek, de a Csatornán túl, messze idegenben is. Ennek örülök, fiam. Mert én voltam az, akitől tudományodat kaptad, és látom, megérdemled. S még azzal is tetézem ajándékomat, hogy mától fogva te is továbbadhatod a tudományodat. Akinek szájára teszed az ujjadat, mestere lesz a sípnak, és ha téged utol nem ér is, minden más dudásnál különbül fújja.

-          Igazán mondod ezt? – örvendezett a fiú.

-          Én nem szedlek rá, ne félj, megkedveltelek. Éppen azért, mert nem kérkedtél, és nem próbáltál ártani senkinek.

    A gyerek elbúcsúzott a törpétől, és vígan lépkedett tovább. Mikor hazaért, apja elé öntötte az aranyat, ezüstöt, amit az idegen országokban szerzett a dudájával.

-          Ez a magáé, édesapám – mondta. – Én annyit szerezhetek, amennyit akarok, engem ne féltsen. De ha ujját az ajkamra teszi, maga is kétszer olyan jó dudás lesz, mint eddig volt, énutánam a legkülönb a világon.

    Úgy is tettek. Az öreg mindjárt érezte, hogy különös erők bizsergetik. Aztán elővette dudáját, ki akarta próbálni, többet tud-e csakugyan, mint azelőtt. Fiai körülállták, és szólni se tudtak ámulatukban. Mintha nem is a régi, jó öreg dudája lett volna, amelyiken most játszott, hanem valamilyen bűvös hangszer. Ujjai villámsebesen repkedtek a sípon, és olyan hangokat csaltak elő, hogy a dudás maga is csodálta.

-          Hogy csinálta ezt édesapám? Így még sose muzsikált! – álmélkodott a legidősebb fiú.

    A másik szólni se tudott.

-          Igen, szép volt, magam is amondó vagyok. De az öcséteket nem érem utol.

-          Nem sokkal marad el mögötte, éppen csak egy gondolattal – mondta a fia.

    És igaza volt. Az öreg kicsi híján utolérte a gyereket, de az nem félt továbbadni a tudományát. Csak jól megválogatta, kit tüntessen ki vele, nehogy érdemtelennek jusson. Előbb a két bátyját tanította ki, aztán egy özvegyasszonynak az egyetlen fiát, aki ott lakott közelükben.

    Ő maga abba is hagyta a muzsikálást, mikor már elég aranya, ezüstje volt, nem járt többet versenyekre, apjának, bátyáinak meg az özvegyasszony fiának engedte át a dicsőséget. Egyformán jól fújták mind a négyen, az emberek meg se tudták különböztetni egyiknek a játékát a másikétól.

     Így mesélték nekem a történetüket, így mondom el én is, semmit se toldottam hozzá, semmit se vettem el belőle. A killdonnani dudások híre messze földet bejárt, szép pénzt kerestek, boldogan éltek, ha meg nem haltak, mai is vígan dudálnak.