Szlovák népmese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. Az egyiket Jankónak, a másikat Jóskának hívták. Úgy különbözött egymástól ez a két fiú, mint az éccaka a nappaltól. Jankó ügyes, jólelkű, derék fiú volt, aki mindig szívesen segített másokon, Jóska irigy, önző, senkivel nem törődött a világon saját magán kívül. Egyszer csak azt mondja az édesapja Jóskának:
- No, fiam, én eleget tartottalak már, maholnap nekem s anyádnak sem lesz betévő falatunk, menj, próbálj szerencsét, láss valami dolog után.
Bezzeg hogy Jóska örömmel készülődött az útnak, gondolta magában, most legalább nem kell annyit dolgoznia, mint máskor, hideg télben fagyoskodnia, meleg nyárban izzadnia. Az anyja sütött neki egy csomó pogácsát, a apja megáldotta, s Jóska nagy vidáman útnak indult.
Ment mendegélt, s egyszer csak egy hatalmas fa alá ért. El is fáradott, meg is éhezett, leült hát, elévette az elemózsiát, s nagy jókedvvel falni kezdett. Hát amint eddegélne, két kis hangya settenkedik közelébe, s megszólítják nagy félénken:
- Ugyan bizony, te legény, nem adnál egy kis morzsát nekünk? Olyan régen éhezünk.
- Egy szemet se adok én, bár nekem legyen elég! - felelte mérgesen Jóska, s még hozzá is rúgott a hangyákhoz haragjában.
- Megállj csak, te rosszlelkű legény, nem tudtál adni egy kis morzsát nekünk, de hadd el, mi sem segítünk rajtad, ha valami baj ér - mondották a hangyák.
- Csak arra várjatok, amíg nekem szükségem lesz rátok! - mondotta Jóska nagy nevetve, s ette-falta a pogácsát, mintha semmi sem történt volna.
Na, ahogy jóllakott, megy tovább, s nemsokára egy folyó partjára ér. Hát ott a fövényen egy kis halacska vergelődik, kínlódik nagy keservesen, hogy sehogy se tud odajutni a patakhoz. Megszólítja a kis hal Jóskát:
- Tégy be engem a vízbe, te legény, mert elpusztulok a homokban!
Jóska még csak nem is válaszolt a kérésre, jól oldalba rúgta a szegény halat, azzal továbbment.
- Megállj, te gonosz lélek, sohasem lesz szerencséd az életben, mert ilyen gonoszul bántál velem! - kiáltott utána a szegény halacska. De Jóska nem is hederintett a halacska beszédére, ment tovább, mintha semmi sem történt volna. Nemsokára keresztúthoz ért, ahol négyfelé szakadott az út, s hát az útjelző aljában egy csomó kis manót vett észre, akik szidták, püfölték egymást. Persze, ott termett Jóska rögtön, s anélkül hogy megkérdezte volna, min pörlekednek, ő is közéjük állt, megfogta őket, jól összevissza verte mind, ahányan voltak, s avval nagy büszkén továbbállt. De bezzeg azok is kiabáltak utána torkuk szakadtából:
- No, megállj, te gonosz fajzat, legyen csak szükséged miránk, tudom, egy sem segít rajtad! Mehetsz akármerre, nem jársz szerencsével.
S úgy is történt, ahogy a kis manók nagy mérgükben mondták. Akármerre járt-kelt Jóska, férfival, asszonnyal, gyerekkel volt dolga, mindenki csak meggyűlölte, soha semmi dolgában szerencsével nem járt, végre is egy árva krajcár nélkül kellett szégyenszemre hazatérnie. Szegény anyja még csak nem is szidta, csak kesergett, búslakodott magában, de bizony az apja nagy haragjában el akarta kergetni, hogy hiába ne töltse otthon az időt. De Jóskának most már nem volt kedve a világjárásra, otthon maradt a kuckó mellett. Most már Jankón volt a sor, hogy ő menjen országot-világot látni, fel is tarisznyálta az édesanyja egy kis száraz kenyérrel, mert egyebük bizony már nem volt szegényeknek.
- Ne búslakodjanak, édes szüleim - vigasztalta Jankó, mikor búcsúzkodott -, ha magamnak nem is szerzek semmit, de anélkül nem jövök haza, hogy annyit ne hozzak, amiből maguk holtuk napjáig urasan megélnek.
Örvendett a szegény ember, hogy ilyen jószívű legalább az egyik fia, s mikor elindult Jankó, egy kis üveg életvizet tett a tarisznyájába, hátha valamikor még hasznát veheti annak is. Aztán elindult Jankó, ment, mendegélt jó darabon, s mikor megéhezett, leült egy nagy fa alá, elészedte ez elemózsiát, s falatozni kezdett a száraz kenyérből. Alig evett néhány falatot, egy csomó hangya fogta körül, s szörnyen rimánkodtak:
- Te jó legény, éhesek vagyunk, nem adnál-e egy keveset a kenyeredből?
- Hogyne adnék - felelte Jankó jószívűen, és leszórta mind a morzsát az öléből.
- Köszönjük a jóságodat - kiáltották boldogan a hangyák -, ha bármire lesz szükséged, csak fordulj hozzánk, ahányan vagyunk, mind segítségedre leszünk, s örökké barátaid maradunk.
Jankó majd elmosolyodott erre a beszédre, mert eszébe jutott, hogy neki ugyan mi szüksége is lehetne ilyen apró állatkákra. De sokkal jobb szívű volt, semhogy kikacagja őket, szives szóval megköszönte a felajánlott segítséget, elbúcsúzott tőlük, s szaporán ment tovább. Alkonyodott már, mikor egy szép, csendes, kék tóhoz ért. Hát annak a tónak a partján az aranyos fövényben egy kis halacska vergelődik, fuldoklik. Nem is várta, hogy az megszólítsa, megfogta s beledobta a vízbe. Hej, hogy ficánkolt, ugrándozott örömében a kis hal!
- Köszönöm, te jó fiú - kiáltott Jankónak -, hogy segítettél rajtam. Jótét helyébe jót várj. Bárhol érjen veszedelem, ahány hal tengerben, tóban, folyóban, patakban, mind segítségedre leszünk.
Jankó mosolygott magában a kis hal beszédén, s ment hamar tovább, hogy estére a városba érjen. Éppen esteledett, alkonyodott, mikor Jankó ahhoz a keresztúthoz ért, ahol négyfelé szakadt az út. Nagy lárma, verekedés zaját hallotta már messziről, s hát, amint az útjelző közelébe ér, látja, hogy egy csomó kis manó tép egymás haját, ütik-verik egymást. Jankó rögtön ott termett, s nyájasan szólította meg őket:
- Hát ti ugyan min vesztetek így össze? Csak nem váltok el haraggal egymástól ezen a gyönyörű szép napon? Hamar, amíg itt vagyok, fogjatok kezet, egy hangos szót se halljak többet!
Erre a nyájas beszédre a mérges, durcás arcok egyszerre mosolyra derültek, megrázták egymás kezét a kis emberek, s hálásan így kiáltottak Jankó után:
- No, te jó legény, ha valaha szükséged lesz ránk, ne félj, mind ott leszünk.
Mikor Jankó estére a városba ért, nagy-nagy szomorúságban találta az egész várost, mert a jóságos öreg király egyetlen leánya halálos betegen feküdt. Az udvari orvos nagy búbánattal jelentette ki a királynak, hogy ő már semmiképpen sem tud segíteni rajta. No, alig hallotta meg ezt Jankó, besietett egy házba, s a gazdával elvezettette magát a királyi palotába. Ott a hopmester fogadta, megkérdezte, mi járatban van.
- Én vagyok a világ legelső orvosa, s meggyógyítanám a királykisasszonyt - felelte Jankó nagy bátran.
A hopmester csodálkozva nézegette jobbról-balról Jankót, de végre mégis bevezette a királyhoz, ahol Jankó újra előadta mondókáját.
A király bezzeg nem nézte, úr-e, paraszt-e, micsoda, aki a leányát meg akarja gyógyítani, nagy örömmel fogadta Jankót, s azt mondta neki:
- No, fiam, ha meggyógyítod a leányomat, tiéd lesz ő is, meg amit a szemed-szád csak kíván.
Avval bevezették Jankót a beteg királyleány szobájába. Mikor meglátta, bezzeg nem bánta, hogy neki ígérte a király, olyan gyönyörű volt a királykisasszony. Aranyszőke haja, mint egy óriás palást, úgy omlott a hófehér párnákra, szeme oly kék volt, min az ibolya, ajka oly szelíd, mint egy angyalé. Ott feküdt szép fehér karján nyugtatva a fejét, s mikor Jankó egy cseppet az ajkára cseppentett az élet vizéből, rögtön megmozdult, a másik pillanatban elmosolyodott, aztán kinyitotta ragyogó szép szemét. Amint meglátta, hogy idegen legény áll a szobájában, rögtön megkérdezte, hogy hát az mit akar.
Mondták neki, hogy ez a legény gyógyította meg őt, s hogy ennek ígérte feleségül az édesapja.
Hej, de megmérgelődött erre a királyleány! Hogy ő egy jött-ment, sehonnai felesége legyen! Szaladt az apjáhz, hogy igaz-e, amit a szolálólányai mondottak.
- Igaz biz az, édes leányom! - felelte a király.
- No pedig én nem megyek hozzá!
- Márpedig, édes leányom, én megígértem, s én a szavamat meg nem szeghetem, még a te kedvedért sem, mert ugyan mit gondolna rólam az én népem. Menj csak hozzá, úgy látom, hogy jóravaló, derék legény, s jól bánik majd veled.
Addig-addig beszélt a király a leányának, hogy az nagy nehezen belenyugodott. De annyit kikötött, hogy csak akkor lesz a Jankó felesége, ha három kívánságát teljesíti.
Mindjárt oda is hívatta Jankót, s mondta neki:
- Egy zsák búzát s árpát öntök ki az udvarra, s ha alkonyat elött különválasztod őket, a feleséged leszek! - s avval faképnél hagyta Jankót.
Amint meglátta Jankó a rengeteg búzát meg árpát az udvaron, rögtön látta, hogy ő ugyan soha azt ki nem tudja szemelni, elment hát nagy bújában az erdőbe, ott járt-kelt fel s alá, azt sem tudta, merre. Mikor aztán elfáradott, leült egy nagy tölgyfa alá. Hát amint ott üldögélt, egyszerre egy csomó hangya veszi körül, s mondják neki:
- Miért búsúlsz, Jankó? Mikor éhesek voltunk, segítettél rajtunk, azt hiszed, hogy most, mikor bajba jutottál, nem segítunk néked? - Avval szépen mind elmentek a palota elé, egy óra alatt kiválogatták a búzát is a maga zsákjába, az árpát is a magáéba, s mentek vissza az erdőbe. Mire Jankó nagy búsan hazaballagott, ott állott a két zsák, egyikben a búza, másikban az árpa. Ment persze, s jelentette nagy örömmel a királyleánynak, hogy az első kívánságát teljesítette már. Úgy tett a leány, mintha szomorkodna, de valójában örült, hogy ilyen ügyes legény Jankó, s azt mondja neki:
- Hát látom, az első kívánságomat teljesítetted, te legény, de ne hidd, hogy a második meg a harmadik is ilyen könnyű lesz, mint ez!
- Mi a második kívánságod? - kérdezte Jankó.
- Hozd el nekem a világ legnagyobb gyöngyét!
Hej, a világ legnagyobb gyöngyét! Hát azt ő hogy hozza el? Nagy búsan kifordult a palotából, s ment, mendegélt, maga sem tuda, merre, s hát egyszer csak ott van a kék tónál. Ahogy odaért, kidugja a vízből egy halacska a fejét, s megszólítja:
- Miért búsulsz, te jó legény?
Mondja neki Jankó, hogy mi a baja.
- Egyet se búsulj emiatt - mondotta a halacska. - Te is segítettél rajtam, most majd én segítek a bajodon.
Avval lebukkant a víz alá, s alig egy perc múlva felbukkant: egy óriási, ragyogó gyöngyszemet tartott a szájában.
Na, volt öröm. Nem győzte köszönni Jankó, hogy ilyen nagy hirtelen segített rajta a halacska, s boldogan sietett vissza a királyi palotába. Mikor odaadta a gyöngyöt a királyleánynak, az elmosolyodott nagy örömében, rögtön a hajába tűzte.
- Igazán gyönyörű ez a gyöngy, amit hoztál nekem, s ha még a harmadik kívánságomat is teljesíted, a feleséged leszek - mondotta neki kedvesen.
- Hát mi a harmadik kívánságod?
- Hozz nekem egy rózsát a pokolból! - mondotta a királyleány. Jankó rögtön útnak indult, hogy akárhogy is megkerítse azt a rózsát, olyan erősen megszerette a gyönyörű királykisasszonyt. Estére kelve elért ahhoz az útjelzőhöz, ahol a kis manókat szétválasztotta, most is ott ültek a kis emberkék, de csendesen, barátságosan beszélgettek. Amint Jankó odaérkezett, nem is várták, hogy megszólaljon, azt mondták neki:
- Tudjuk, hogy mi a te bajod, Jankó! De egyet se búsulj, éjfél után lemegyünk a pokolba, s olyan rózsát hozunk onnan, hogy a szemed-szájad eláll a csodálkozástól.
Úgy is volt, ahogy a manók mondták: mire hajnalodott, a legöregebb manó megjelent egy gyönyörű rózsával, s azt mondta Jankónak:
- Ez a pokol legszebb rózsája. Egy öreg-öreg ember adta nekem. Úgy hívják, hogy a Reménység rózsája.
Jankó megköszönte szíves szóval a manónak, s futott egyenest a királylányhoz. Bezzeg szívesen a felesége lett most már Jankónak, mikor látta, hogy mi mindent megszerzett az ő kedvéért. Nagy lakodalmat csaptak, a Jankó szüleit is, Jóskát is meghítták a vendégségbe, s ott is tartották életük fogytáig őket.

Szlovák népmese

Volt egy apának három fia. Jócskán felserdülőben volt már mind a három. A két idősebbik ki volt csípve mindig, mint a parancsolat; hanem a legfiatalabb, dologtalan, mocskos fickó, csak a hamuban, a sutban heverészett. Nem is hívták másképpen, csak Hamuőrlőnek.
Volt ennek az apának egy zabbal bevetett földje is, de a zabot minden éjjel valamilyen kártevő sanyargatta, és annyira tönkretette, hogy jobban már nem is lehetett volna. A gazda sehogy sem tudott rájönni, miféle csapás sújtja a szántóföldjét.

- De hisz elkaplak én, akárki vagy! - mondta egyszer és odahívta a fiait, menjenek ki őrizni a zabot. - Fogjátok csak meg, és páholjátok el jól, akárki fia; hadd menjen el a kedve a károkozástól, ha még senki móresre nem tanította!

A két idősebbik fiú úgy felkészült, mintha az Óperenciás-tengeren túlra mentek volna: lovakat, kutyákat, furkósbotokat meg tudj' isten, mi mindent vittek magukkal. Az édesanyjuk kalácsot, pecsenyét sütött nekik, a zsebük csak úgy dagadozott tőle.

- Gyerekeim - mondta nekik -, aztán egyetek ám ott kint, nehogy éhen pusztuljatok!

Azok még bort is vittek ráadásul, hogy legyen mit hörpinteni, úgy indultak útnak. Hát a sutban ülő? Biz az csak suttyomban nyitotta ki az asztalfiát, és kenyérhajat tett a vászontarisznyájába, úgy ment a mezőre, mert az anyja lapáttal verte ki a konyhából, ha kérni mert valamit.

Ahogy a mezőre kiértek, a két idősebbik fiú mindjárt tüzet rakott, kipányvázta a lovakat, aztán csak úgy tömték magukba a kalácsot meg a pecsenyét, és vedelték rá a bort; még a Bundás kutya is sült húst meg kalácsot evett, és bort vedelt rá.

- Örülj te is velünk - mondták neki -, egyél, igyál, amíg élsz!

Leitatták szépen a kutyát. Amikor egyszerre félrebillent a fejük, és belebuktak a zabba, odaült melléjük Bundás is. Ágyút süthettek volna el a fülük mellett, nem ébredtek fel többé. De az öccsüket a világért sem engedték volna maguk közé. A mi Hamuőrlőnk meg felmászott egy vadalmafára, ott eszegette a kenyérhajat, és ha megszomjazott, szakított egy vackort, azt szopogatta. Éjfél előtt egyszer csak odavágtatott három ló, az egyik egyenest az almafához, és hozzádörgölődzött. Hamuőrlő pedig, zsupsz, a hátára esett, elkapta a kantárt, és tartotta magát keményen. Nosza, ugrándozni kezdett a táltos barázdáról barázdára, keresztül-kasul száguldott a zabban, hogy levesse, de Hamuőrlő erősen tartotta magát. Végül elfáradt a táltos, és amikor látta, hogy nem szabadul, megszólalt:

- Derék legény vagy; vedd le rólam a kantárt, s ha megrázod, bármit kívánsz is, teljesülni fog.

Hamuőrlő úgy tett. Levette a lóról a kantárt és hazament. Reggelre a zab le volt taposva, és az apjuk azt gondolta magában, hogy ugyan nem sokat őriztek meg a fiúk.

- Talán te láttál valamit? - kérdezték a bátyjai Hamuőrlőt.
- Á, mit láttam volna én?! - motyogta az orra alatt. - Hiszen aludtam!

A következő nap ismét kimentek a földre. A két idősebb testvér kalácsot, bort, pecsenyét vitt, Hamuőrlő pedig száraz kenyérhéjat. Azok ettek, ittak, ő meg a vackoron eszegette a száraz kenyérhéjat és a savanyú vadalmát. Éjfélkor ott termett két táltos, és az egyik odadörgölődzött a vackor törzséhez. Hamuőrlő meg zsupsz, már rajta is volt a hátán! Megint csak ugrándozott a táltos, barázdáról barázdára, keresztül-kasul a zabban; de ő nem engedett, míg a táltos azt nem mondta neki:

- Eressz el és vedd le rólam a kantárt; ha megrázod, amit akarsz, a tiéd lesz.

Hamuőrlő levette róla a kantárt és eltette.
Harmadnak megint csak útnak indították őket. A két bátyja, mint azelőtt, most is vitt magával mindenféle jót; teletömték a bendőjüket, és ittak, mint a kefekötő, míg el nem nyomta őket a buzgóság. Hamuőrlő pedig csak majszolgatta a száraz kenyeret, harapdálta a savanyú vackort, és figyelt. Éjfél előtt ott termett egy táltos, és odadörgölődzött a vackorhoz. Hamuőrlő meg zsupsz, a fáról a hátán termett, és száguldott keresztül-kasul a zabban, barázdáról barázdára, míg csak a táltos oda nem adta neki a kantárt. Azt is jól eltette. A két bátyja reggel szégyenszemre részegen tántorgott haza, az apjuk pedig - merthogy úgyis mindegy most már -, lekaszáltatta a zabot szénának.

Egyszer kihirdette a király, hogy annak adja a lányát feleségül, aki letépi a királykisasszony ablakáról az aranyfonálon függő gyűrűt. Elterjedt a hír mindenfelé, és Hamuőrlő bátyjai is felkerekedtek, hogy szerencsét próbáljanak.

- Hát te nem mész, Hamuőrlő? - kérdezték az öccsüktől.
- Megyek bizony - felelte, és odaállt közéjük.

Azok lovat nyergeltek, és kicsinosították magukat, Hamuőrlő pedig egy kövér koca hátára ült, és elindult nagy zötyögve az országúton, hogy majd ő letépi a gyűrűt. A bátyjai meg a többiek nem győzték kacagni! De Hamuőrlő a kert alatt megrázta a kantárt.

- Mit kívánsz, uram? - hallatszott abban a pillanatban.
- Semmi egyebet, csak rézruhát meg rézparipát!

Rögtön ott volt a rézruha meg a rézparipa. Felöltözött és repült a versenyre. Ott, a palota előtt már lovas uraságok tolongtak; ugratták, biztatták a lovukat, de hiába. Hamuőrlő bátyjai is megpróbálkoztak, de bizony nem sikerült nekik sem, a gyűrű ott csüngött továbbra is. Egyszer csak, szinte a felhők közül, rézparipán odarepült egy ifjú legény, felszökkent a levegőbe, levette a gyűrűt, intett a király lányának, s azzal el is tűnt, köd előtte, köd utána. Kérdezősködtek, keresték, írtak a világ minden tájára, ám a rézlovasnak se híre, se hamva. Kihirdették tehát újra, hogy aki egy még annál is magasabb ablakból letépi az aranyalmát, ahhoz adják feleségül a királykisasszonyt.

Nosza, rákezdte az ingerkedést Hamuőrlő két bátyja: - Mész-e Hamuőrlő? Mész-e a tarka kocádon?

De ő csak megvonta a vállát és azt felelte: - Megyek bizony, miért ne mennék?
Amikor azok parádés ruhában már nyeregben ültek, s Hamuőrlő megindult utánuk a tarka kocán, minden gyerek utána futott, és az emberek ujjal mutogattak rá. Hanem amikor a kertek alatt magára maradt, kivette a zsebéből a kantárszárat, és megrázta.

- Mit kívánsz, uram? - hallatszott azon nyomban.
- Semmi egyebet, csak ezüstlovat meg ezüstruhát! - parancsolta, és mindjárt ott is volt minden a keze ügyében, csak magára kellett öltenie.

A királyi palota előtt ott tolongtak újra a felkészült urak; ugratták, biztatták a lovukat, de hiába. Míg egyszer csak, mint a szélvész, ott nem terem egy ezüstruhás dalia ezüstparipán, int a király lányának, és már el is tűnik az almával együtt. A többiek mind csak bámultak egymásra, mint borjú az új kapura. De hiszen kérdezősködhettek már, az ezüstlovast mintha csak a föld nyelte volna el. Harmadszor is kihirdette a király, hogy gyűljenek össze, és aki a palota legfelső ablakából le tudja venni az aranykeszkenőt, annak adja a leányát és az egész királyságát. Tódultak az urak, annyi volt belőlük, mint erdőn a fa. Felvonultak Hamuőrlő bátyjai is. De ő maga megint csak felkapott a kocára, és elindult világcsúfjára a városon át. Csak a kertek alatt rázta meg a kantárszárat.

- Mit kívánsz uram?
- Semmi egyebet, csak aranylovat meg aranyruhát!

Magára öltötte az aranyruhát, hogy csak úgy ragyogott, a nap elszégyellhette magát mellette. Felült az aranytáltosra, és sebesen vágtatva megindult a palota felé. Ott már senkinek eszébe sem jutott, hogy valaki olyan magasra felugrasson. De akkor egyszerre, mint a szélvész, ott terem lóháton egy aranyos lovag, felszökik a keszkenőhöz, elkapja, és száguld vele, akár a fergeteg.

- Akárhol leszel is - mondja erre a király -, meg kell találjalak!

Azzal kiadta a parancsot, hogy minden városban, faluban, várkastélyban és pajtában, az ország minden zugában kutassanak utána. Hamuőrlő pedig otthon heverészett a kemence mögött, szakasztott úgy, mint aki reggel a hamuból kászálódott elő, ingben, gatyában. Mindössze a fejébe nyomott egy ócska kalapot, s ettől úgy festett, akár egy madárijesztő a mákban. Csakhogy ennek is megvolt ám az oka! A kalapba rejtette az aranykendőt meg az aranyalmát; csak az aranygyűrűt tartotta a hamuban egy madzagra kötve, és rángatta, húzogatta egész nap, játszott vele gyerek módra. Beállítottak a király katonái az ő házukba is, és sorra nézték a testvéreket. Elmentek Hamuőrlő mellett is, és rákiáltottak, csak úgy tréfából:

- Nem te volnál az a Hamuőrlő?
- Az ám, talán bizony a koca hátán? - felel vissza ő mogorván, gúnyosan.
- Micsoda legény vagy te! - mondja neki az egyik bátyja. - A fejeden azt a huszárcsákót minden pulykapásztor megirigyelhetné! - És nagy csúfondárosan lekapta Hamuőrlő fejéről a kalapot. Abban a pillanatban kihullott alóla az alma meg a keszkenő, és amikor Hamuőrlő visszaigazította volna a kalapját, kirántotta a madzagnál fogva a hamuból az aranygyűrűt is.

Egyszeriben ráismertek mind, de nem győztek csodálkozni rajta, hogy egy ilyen nyavalyástól ekkora derekasság kitelt! De Hamuőrlő tudta, mi telik ki tőle. Megmosakodott szépen, aztán megrázta a kantárat.

- Mit kívánsz, uram?
- Aranyruhát meg az aranytáltost!

Nyomban ott is volt minden. Felöltözött, felpattant a lóra, és elvágtatott a királyi palotába. Szívesen fogadták, feleségül adták hozzá a király leányát, nagy lakodalmat csaptak, és még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Fordította: Bóné András

Szlovák népmese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony. Egy kis kunyhóban éldegélt két fiacskájával, akik annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy néha még édesanyjuk is alig tudta őket megkülönböztetni. Szerették egymást, egyek voltak jóban-rosszban, s az anyjuk nem adta volna őket a világ minden kincséért sem. Teltek-múltak az évek, s a kis család boldogan éldegélt.
De amikor a két fiú legénysorba cseperedett, és látta, hogy velük egyívású pajtásaik egymás után nekivágnak a világnak, nekik sem volt maradásuk a házban; odaálltak hát az anyjuk elé, hogy ők is mennek világot látni, szerencsét próbálni. Az anyjuk elszomorodott.
– Ó, fiacskáim-rimánkodott –, hát nem jó nektek itthon, hogy világgá akartok menni? Ki tudja, milyen bajotok eshet a nagyvilágban, inkább üljetek itthon, ne hagyjatok magamra!
Mit sem használt a könyörgés; amit egyszer a fiúk a fejükbe vettek, azt nem hagyták onnan kiverni. Szegény anyjuk éjjel-nappal sírdogált, könnyeivel öntözte a kunyhó minden zegét-zugát
– Kedves édesanyánk – vigasztalgatták a fiúk –, sose féltsen bennünket, hiszen nem mi vagyunk az elsők, akik világgá mennek, három esztendő múlva úgyis itthon vagyunk; mi pedig mindennel jó előre ellátjuk, hogy addig se lásson szükséget!
S nyomban munkához láttak. Annyi lisztet, búzát, zsírt, fát és egyebet hordtak össze, hogy három évre fussa. Mikor édesanyjuk ezt a bőséget látta, egy kicsit megkönnyebbült a szíve, s hozzálátott, hogy útravalót készítsen két kedves fiának.

El is készült mindennel, csak egy darabka jó pecsenye hiányzott.
– Gyermekeim – szólt fiaihoz –, kimehetnétek az erdőbe, lőhetnétek valami vadat. Csak nem bocsáthatlak útnak benneteket hús nélkül!
Kiment a két fiú, bújta az erdőt hajnaltól délig, déltől estig: még egy árva madárkát sem láttak.
Este felszedelőzködtek, hogy hazamennek.
Alighogy elindulnak, egyszerre csak kiront a sűrűségből két hatalmas farkas, és ott a szemük láttára tépi-marja egymást. A két testvér tanácstalanul megállt, nem tudták, lőjenek-e az ordasokra vagy sem.
– Ha nem találnánk el egyszerre mind a kettőt – mondja az idősebbik –, valamelyik feldühödött ordas nekünk eshet; próbáljunk szerencsét, vessünk oda egy-egy falat kenyeret meg szalonnát. Amint a szalonnát meg a kenyeret odadobták, a farkasok abbahagyták a marakodást, egyszerre megjuhászkodtak, s mint két szelíd kutya, úgy kullogtak utánuk egész hazáig. Az ordasokat bezárták az istállóba, ők pedig bementek a házba.
– No, mit lőttetek? – kérdezi az anyjuk.
– Bizony, nem lőttünk semmit – felelik a fiúk –, de hoztunk két farkast. Ott vannak az istállóban. – Jaj, jaj, mit tettetek?! – jajveszékelt az anyjuk. – Vége az én szép tehénkémnek! Fussatok, mentsétek meg, talán még nem tépték szét a farkasok!
Rohannak mind az istállóba, hát látják, hogy a tehénke ott áll nyugodtan a jászol előtt, a farkasok meg csendesen kuporognak a sarokban, szájukon hatalmas lakat. A fiúk azt sem tudták, hová legyenek a nagy csodálkozástól.

Másnap reggel újra elindultak vadászni, de megint nem lőttek semmit, csak visszafelé jövet látták, hogy két nagy medve marakodik az útszélen. Odavetettek nekik is egy-egy darab kenyeret, falatnyi szalonnát, s lám, a medvék is abbahagyták a viaskodást, és szelíden ballagtak a testvérek után egész a házig. Azok is az istállóba kerültek.
Amikor a szegény özvegyasszony meghallotta, hogy két medvét hoztak a fiai, megint nagyon megrémült; de mikor kiszaladtak az istállóba utánanézni a dolognak, mindent a legnagyobb rendben találtak: a medvéknek is nagy lakat lógott az orrukon.
A harmadik napon megint csak nem ejtettek zsákmányt, csak két, egymást marcangoló oroszlánt láttak; azokat is összebékítették, s hazavezették.
– Amint látom – szólt az anyjuk –, a pecsenyéből már semmi sem lesz.
Megtömték hát a tarisznyájukat azzal, ami a ház körül akadt, szépen elbúcsúztak az anyjuktól, s a vadállatokkal együtt útra keltek.
Mentek, mendegéltek három nap és három éjjel, míg egy keresztúthoz nem értek, ahol egy hatalmas hársfa állott.
– Öcsém – szól az idősebbik –, válaszúthoz értünk, el kell búcsúznunk egymástól. Te menj jobbra, én majd balra tartok. De tudod mit? Véssük bele ebbe a fába a nevünket, és szúrjuk belé a késünket, hogy ha egyszer egyikünk vagy másikunk erre jön vissza, megtudhassa, hogy megy a másik sora. Amelyikünk először ér ide, húzza ki a kést a másik neve alól; ha a kés nyomán vér buggyan a fából, azt jelenti, hogy él a testvére, ha azonban víz fakad belőle, akkor a másik már bizonyára meghalt.

A fiatalabbik testvér belegyezett, így hát tüstént belevésték nevüket a hársfa kérgébe, s nevük alá beledöfték a késüket. Aztán megosztozkodtak a vadállatokon, kezet fogtak, s elindultak, egyik jobbra, másik balra.
Ki tudja, mióta bolyongott már az idősebbik, ki tudja, mióta járta már a sűrű erdőket, vadvirágos réteket, míg végre egy városhoz érkezett. Ez a város véges-végig fekete posztóval volt bevonva. Belépett egy vendégfogadóba, és megkérdezte a kocsmárost:
– Mi újság errefelé?
– Hát bizony semmi jó, de több rossz – feleli a vendéglős. – Ebben a városban csak egy kút van, abból iszunk mindnyájan; csakhogy igen drága víz ám ez, mert a város mögött egy barlangban tizenkét fejű sárkány lakik, akinek mindennap egy-egy fiatal lányt kell adnunk ebédre, mert ha nem kapná meg, senkit oda nem engedne a kúthoz, s valamennyien szomjan pusztulhatnánk. A lakosok már minden házból odaadták a lányaikat, most a király lányán van a sor. Ezért parancsolta meg a király, hogy fekete posztóval vonjuk be az egész várost, de kidoboltatta azt is, hogy ha akadna olyan bátor vitéz, aki megölné a sárkányt, neki adja egyetlen lányát meg a fele királyságát, holta után pedig az egész országot.
Mikor a legény ezt meghallotta, egyszeriben kedvet kapott a büszke királyi rokonságra, s kijelentette, hogy ha törik, ha szakad, megöli a sárkányt.
A kocsmáros lélekszakadva futott a királyhoz, hogy ilyen meg ilyen vendége érkezett három fenevad kíséretében, aki vállalkozik a sárkány elpusztítására. Igaz, a ruhája csak amolyan szegényes gúnya, de roppant erősnek kell lennie, ha három ilyen vadállatot megszelídített.

A király megörült a jó hírnek. Küldött mindjárt a legénynek csillogó-villogó, aranypaszományos vitézi ruhát, s megüzente neki, siessen a várba. A legény szépen felöltözött, s elindult vadállataival a királyhoz. Az udvari nép nagy ujjongással fogadta, s a király megígérte neki, hogy ha megöli a sárkányt, hozzá adja feleségül egyetlen leányát.
A legény csak annyit kért, adjanak az állatainak két-két bárányt, neki meg egy jó éles kardot. Alig pitymallott még, amikor a királylányt beültették egy aranyos hintóba. Megindult a hintó, utána a legény, éles karddal a kezében, s mögötte a három vadállat. Ahogy a barlanghoz közeledtek, a legény megállította a kocsit, s a királylányt felültette az egyik lóra.
– Így ni, csak jól kapaszkodjon meg! – biztatta a királylányt. – Most pedig vágtasson el a barlang előtt, hogy kicsalogassuk a sárkányt. A kocsi maradjon itt. A paripa szinte átrepült a barlang előtt a királylánnyal. Mikor ezt a sárkány megneszelte, kidugta az egyik fejét, de ebben a pillanatban megvillant az éles kard. A legény nem volt rest: a sárkány egyik feje máris ott gurult a földön. Megdühödött erre a rettenetes sárkány, kidugta további három fejét, s csak úgy okádta a lángot. Erre azonban nekiugrott a három vadállat is, s tépték-szaggatták a szörnyet, ahol érték; a legény meg teljes erejéből csak vágta, szabdalta a kardjával. Nemsokára négy fej hevert már a porban.

De mi történt erre? A sárkány kinyújtja egyszerre mind a nyolc megmaradt fejét, s veszett dühében tíz ölnyire okádja a lángot. Fáradt volt már a mi legényünk, alig bírta emelni a kardját, kifáradt a medve meg a farkas is, erőtlenül, bágyadtan ugrándoztak a viaskodók körül. Most aztán nekirugaszkodott az oroszlán. Rávetette magát a sárkányra, s éles körmeivel leszaggatta mind a nyolc fejét, nyakastul. A sárkány felfordult, de a nyolc fej még sokáig vonaglott a földön.
A fiú előrántotta a bicskáját, kimetszette a nyelveket a levágott sárkányfejekről, tarisznyájába rakta, s szaladt a megszabadított királylányhoz. A szegény lány szólni sem tudott örömében, csak ölelte, csókolta a bátor legényt. Azután lehúzta ujjáról a gyűrűjét, kettétörte, s egyik felét odaadta a legénynek.
Leültek egymás mellé, a fiú fáradtan a királylány ölébe hajtotta a fejét, s azonmód elszenderedett. Lefeküdtek és elaludtak a vadállatok is.
Mikor az alattomos kocsis látta, hogy valamennyien mélyen alszanak, felkapta a kardot, és levágta a legény fejét; a királylányt pedig hétszer megeskette, hogy semmit sem árul el abból, amit látott. A sárkányfejeket összeszedte tanúbizonyságul, hogy ő győzte le a szörnyet, s így repült a hintóval, a hintóban a királylánnyal, egyenesen a királyhoz.
Amikor a vadállatok felébredtek, és meglátták halott gazdájukat, szörnyen üvöltöztek és bömböltek nagy bánatukban. Az oroszlán tüstént megparancsolta a farkasnak: – Fuss gyorsan ezen az úton, találkozol egy kígyóval, amelyik zöld füvet visz a szájában, hogy feltámassza a bátyját, mert átment rajta egy kocsikerék. Kérj tőle pár szál füvet, s ha nem adna szépszerével, vedd el tőle erőszakkal!
Nekiiramodott a farkas, de az úton fuvaros szekerekkel találkozott. Mikor az emberek megpillantották az ordast, fütykösükhöz kaptak, mire a farkasnak inába szállt a bátorsága, és megfutamodott.

Jaj de gyáva vagy! – korholta az oroszlán. – Szaladj hamar, medve, hozd el azt a füvet! Szalad a medve, ő is találkozik a szekerekkel, de tőle már megijedtek a fuvarosok. Úgy lapultak a kocsi fenekén, mint az egér, ha macskát lát. A medve továbbment, ráakadt a kígyóra, s kérlelni kezdte, adjon neki néhány szál füvet. Ám a fösvény kígyó nekiugrott a medvének, hogy megmarja. Erre méregbe jött a medve, hatalmas mancsával a földhöz lapította a kígyót, kivette szájából a füvet, s mint a villám száguldott vissza az oroszlánhoz. Az oroszlán a fűvel megkenegette gazdájuk nyakát, odaillesztette a fejét a törzshöz, de valami hiba történhetett, mert az arc hátrafelé nézett. Mikor észrevette az oroszlán, hogy gazdája csak csetlik-botlik járás közben, mit tehetett mást, földhöz vágta a legényt, leharapta a fejét, újra megkenegette a fűvel, s most már helyesen illesztette vissza a nyakra. A fej azon nyomban odanőtt. A legény egyszeriben magához tért, talpra ugrott, s nagyot nyújtózkodott.
– Hej, de jót aludtam!
S mintha mi sem történt volna, füttyentett a vadjainak, s ment, amerre látott.
Egy hónap múlva újra megérkezett abba a városba, s csodálkozva látta, hogy most minden ház piros posztóval van bevonva. Belépett az ismerős vendégfogadóba, s tudakolózni kezdett, mi újság a városban.
– Most már jó újsággal szolgálhatok – válaszolta a kocsmáros. – Nem kell már féltenünk a lányainkat, mert a király kocsisa megölte a sárkányt. Éppen ma van az eljegyzése, és holnap esküszik a királykisasszonnyal.

Amikor a legény ezt meghallotta, nagy bánatba esett: szörnyen bosszantotta, hogy a kocsis így kitúrta a szerencséjéből. Ezért hirtelen felugrott az asztal mellől, s rákiáltott a kocsmárosra:
– Fogadjunk, hogy eszem én abból a lakodalmi ebédből!
A vendéglős persze nem hitte el, így hát fogadtak.
A legény kért egy kosarat, gyorsan levelet írt, belegöngyölte a fél gyűrűt, aztán a levelet betette a kosárba, a kosarat a medve szájába akasztotta, s felküldte a királyi palotába.
Belép a medve a palota udvarára, hát csak nekiesik a sok kutya, kopó meg szelindek, csaholnak körülötte eszeveszetten, de a mackó rájuk sem hederít, csak cammog nyugodtan tovább. Csak mikor a kutyák már nagyon szemtelenkedtek, jött ki a béketűrésből; letette a kosarat, szétkergette a csaholókat, aztán visszament a kosárért, s beállított egyenesen abba a szobába, ahol az urak már javában lakmároztak. A medve nem törődött semmivel, odaballagott a királykisasszony elé, s lábához tette a kosarat. Mikor a kocsis megpillantotta a medvét, ijedtében mindjárt kiesett alóla három vánkos.
A királykisasszony elolvasta a levelet, tüstént felállt az asztal mellől, telerakta a kosarat mindenféle jó falattal, tett bele egy nagy pohár bort is, amelybe titokban beleejtette mind a két fél gyűrűt, aztán a medvét a tele kosárral visszaküldte a gazdájához.

A kocsmáros elvesztette a fogadást, a legény pedig igen boldog volt, mikor meglátta, mi mindent küldött neki a királykisasszony. Mikor jóllakott, fogta a poharat, s a bort egy hajtásra kiitta. Csakhogy akkor vette észre a gyűrűt a pohár fenekén – mert közben a két fél gyűrű újból összeforrt. Ebből a jelből megtudta a legény, hogy ma különösképpen kedvez neki a szerencse.
Rögtön fölkerekedett állataival együtt, s ment a várba, egyenesen abba a terembe, ahol már újra folyt a mulatozás. Mikor a királylány megpillantotta a legényt, örvendezve szaladt elébe, s az egész vendégsereg szeme láttára a nyakába borult. A király meg a vendégek csak ámultak-bámultak, mi történik itt, a kocsis meg remegett, mint a nyárfalevél, a vánkosok mind kicsúsztak alóla. A királykisasszonynak el kellett mesélnie mindent, a legény pedig bizonyságképpen elővette tarisznyájából és felmutatta a sárkánynyelveket.
A gonosz kocsissal nem sokat teketóriáztak, odavetették a három fenevadnak, akik ízekre szaggatták. A király igen megörült, s feleségül adta a lányát igazi megszabadítójához.
Így hát legényünk a király veje lett, megkapta a fél királyságot, és olyan boldog volt, hogy még álmában sem lehetett volna boldogabb.

Egyszer reggel, mikor az apródja öltöztette, kitekintett az ablakon, s meglepetten látta, hogy a vár alatt az erdő egyik fele szép zöld, a másik fele pedig szomorú, sárga lombfavesztett, mintha ősz járna arra. Nagyon elcsodálkozott, hiszen éppen virágos tavasz volt.
– Mit jelentsen ez – szólt az apródhoz –, hogy körös-körül minden erdő olyan szép zöld, csak az az egy olyan kiszáradt, hervadt?
– Uram – feleli az apród –, az egy elvarázsolt erdő. Sok ember elpusztult már ott, mert aki egyszer beletéved, sosem tér vissza többé onnan.
Az ifjú király csak hallgatta, egy szót sem szólt, de az egész csak nem ment ki a fejéből. Egyszer csak bejelenti a feleségének, hogy elmegy vadászni. Fogta az állatait, és elindult.

Alig ért le a várkert aljába, honnan, honnan nem, elébe ugrik egy róka. Ő sem volt rest, utána eredt, nyomában az állatok. De fürge volt ám a róka, sehogy sem bírták utolérni, még csak lőtávolba sem kerülhettek hozzá.
Így üldözték már a ravaszt jó ideje. A róka hol megállt, hol megint előreszaladt, csalogatta őket egyre messzebb. A király vejének végül is elfogyott már a türelme, s amit még eddig sohasem tett: haragjában elkáromkodta magát. A róka csak erre várt, mert béketűrő ember felett nem volt hatalma. Hirtelen eltűnt, a legény pedig egy sűrű erdőben találta magát. Körös-körül éjféli sötétség, mintha csak éjszaka borult volna az egész világra. Szégyen ide, szégyen oda, szorongás fogta el, s szeretett volna mielőbb kiszabadulni innen. De bizony hiába, csak mind mélyebbre tévedt a sűrűségben, mert az erdő elámította.
Egy nagy tölgyfa alatt megállt, és mivel megéhezett, tüzet rakott, s nekifogott szalonnát pirítani. Egyszerre csak hangot hall a feje fölött:
– Fázom, fázom, jaj, de fázom!
Az ifjú király föltekintett a fára és az egyik ágon egy kuporgó öregasszonyt vett észre.
– Ha fázol, gyere le, s melegedj meg.
De az öregasszony meg se moccan, hanem másodszorra is rákezdi:
– Fázom, fázom, jaj, de fázom!
– Mondom, hogy ha fázol, gyere le. Megmelegedhetsz a tűznél. Egy darabig megint csend lett.
Harmadszor is vinnyogni kezd a vénasszony:
– Fázom, fázom, jaj, de fázom! – Mire a király veje bosszúsan rákiáltott: – Gyere le, és melegedj meg! Ha nem akarsz, maradj csendben!
– Mennék én szívesen, csak félek az állataidtól. Fogd ezt a vesszőt, suhints végig rajtuk, majd akkor lemászok!

Az ifjú király megcsapkodta az állatokat, mire a vén boszorkány leereszkedett a fáról, beszaladt egy bokor mögé, s egy nyársra húzott békával tért vissza. Lekuporodott a tűz mellé, s elkezdte forgatnia a békát a parázs felett. Forgatja, forgatja, egyszer csak rákezdi károgó hangon:
– Te szalonnát pirítasz, én meg békát sütögetek. Enyém lesz a szalonna, tiéd meg a béka! Közben hol rácsepegtette a béka zsírját a szalonnára, hol meg odakenegette a békát az ifjú király szájához.
Mikor ezt néhányszor megismételte, a legény dühbe gurult, és felugrott, hogy ráuszítsa az állatait. Ámde azok mozdulatlanul hevertek, mert a vesszőcsapástól kővé váltak. Ahogy lehajolt hozzájuk, a boszorkány hirtelen őt is megsuhintotta a vesszővel, mire tüstént kővé változott az ifjú király is.
A boszorkány megfogta, és elcipelte egy gödörbe, ahol már sok ember hevert, akiket hasonló módon pusztított el.
Ezalatt a királyi palotában csak várták, egyre várták az ifjú királyt. Elmúlt egy nap, elmúlt kettő, de az csak nem tért vissza.
Nekiszomorodtak mindnyájan, mert nem gondolhattak egyebet, mint hogy betévedt az elvarázsolt erdőbe, s el is pusztult ott.

A fiatalabbik testvér közben hazafelé tartott. Mikor odaért a keresztúthoz, megállt. „Hadd lássam – mondja magában –, hogy megy a sora az én kedves bátyámnak." Kihúzta a kést a fa törzséből, s lám – a kés nyomán egyfelől vér, másfelől víz serken. „No – gondolja magában –, ez bizony nem jó jel. Eleven is, meg holt is? Fel kell keresnem, hogy segítsek rajta."
Nyomban elindult azon az úton, amelyiket annak idején a bátyja választott.
Ment, mendegélt hű állataival együtt, sűrű erdőkön, virágos réteken át, míg egyszer csak eljutott abba a királyi palotába, ahová a bátyja nősült.
A király lánya éppen az udvaron sírdogált, de mikor megpillantotta, nagy örömmel futott elébe. – Ó – szólt lelkendezve –, hol jártál ilyen sokáig, de nehezen vártalak!
Azt hitte, hogy a férje jött meg, mert – mint tudjuk – a két testvér teljesen egyforma volt. A legény, ahogy tudott, magyarázkodott, mert rögtön kitalálta, hogy a bátyja feleségével beszél. Mikor eljött az éjszaka, s aludni tértek, a fiatalabbik testvér bátyja felesége és maga közé egy kivont kardot tett az ágyba. Az asszony nem tudta, mit jelentsen ez, s végigsírta az egész éjszakát. A legény másnap későn ébredt, mert nagyon fáradt volt. Öltözködés közben ő is meglátta a szomorú, elsárgult erdőt.

Mi az oka annak – kérdezi az apródtól –, hogy körös-körül minden erdő olyan szép zöld, csak egy ott olyan kiszáradt, hervadt?
Az apród nagy szemeket meresztett.
– Hiszen már egyszer meséltem róla, nem emlékszik rá?
– Nem emlékszem – válaszolt a fiatalabbik testvér.
Erre az apród újra elmesélte, hogy az ott egy elvarázsolt erdő, s aki egyszer oda betéved, az élve meg nem szabadul.
Több se kellett a mi legényünknek! Mindjárt tudta, hogy csak ott veszhetett el a bátyja.
Ő is elindult vadászni, s ugyanúgy vezette őt is a róka, mint a bátyját, csakhogy ő megállta káromkodás nélkül.
A nagy tölgyfa alá érve tüzet rakott, és elkezdte pirítgatni a szalonnáját. Az állatok mellette álltak, s kővé vált társaikat nyalogatták.
– Fázom, fázom, jaj de fázom! – hallja egyszerre a vén boszorkány jajgatását a fáról.
– Ha fázol, gyere le, s melegedj meg! – veti oda a legény.
– Lemennék én szívesen, de félek az állataidtól. Fogd csak ezt a vesszőt, suhints végig vele rajtuk, akkor majd lemászok.
A legény megfordult, s állatai mellett megpillantotta azok kővé vált társait is. Nyomban világosság gyúlt az agyában.
„Várj csak – gondolta magában –, túljárok én az eszeden!"

Nem az állatait, hanem csak a földet csapkodta meg a boszorkány vesszejével.
A boszorkány lemászott a fáról, előhozott valahonnan egy nyársra tűzött békát, és forgatni kezdte a tűz felett.
– Te szalonnát pirítasz, én meg békát sütögetek, enyém lesz a szalonna, tied meg a béka – károgta a boszorkány, s hol rácsöpögtette a béka zsírját a szalonnára, hol meg odadörzsölgette a békát a legény szájához. Mérges lett a legény, s jól nyakon teremtette a boszorkányt. Erre a boszorkány nekiugrott, és fojtogatni kezdte, de a legény füttyentett az állatainak, s azok elkapták a vén banyát. A boszorkány halálfélelmében könyörgésre fogta a dolgot: ne tépesse szét az állataival.
– Támaszd fel – szólt a legény – ezeket a kővé vált állatokat, akkor szabadon engedlek.
Erre a boszorkány lerúgta a csizmáit, és odaadta a legénynek, hogy húzza a lábára, másszon fel a fára, ott talál egy aranyvesszőt. Azzal a vesszővel aztán csapkodja meg a kővé vált vadakat. A legény úgy is tett, s az aranyvessző csapásai nyomán az állatok csakugyan egyszerre életre keltek.
– Ugorjatok neki ti is – kiáltott a megelevenedett állatokra –, addig marcangoljátok, míg meg nem mondja, mit csinált a bátyámmal!
A boszorkány nem bírta ki a nagy fájdalmat, adott hamar a legénynek egy csipetnyi kenőcsöt, s meghagyta neki, menjen el ide meg ide, talál ott egy gödröt, abban a gödörben megleli a bátyja testét, s kenje meg a torkát ezzel a kenőccsel. Úgy is történt; az idősebbik testvér megelevenedett, s mindketten visszatértek állataikhoz.

De halljátok csak, mi történt tovább! A hat vadállat minden biztatás nélkül is rávetette magát a boszorkányra. A nagy viaskodás közben a boszorkány főkötője beleesett a tűzbe, s amíg sistergett, pattogott, a vadállatok a vén banyát darabokra tépték. Mikor a boszorkánynak vége lett, hirtelen megvilágosodott a vidék körös-körül, kisütött a nap, s az egész erdő egyszerre kizöldült.
Hát még ami most következett! A három vadállat, amely nemrég még kővé válva hevert, most három fegyveres lovaggá változott, akik most az élve maradt három másik vadat egymás után megsuhintották az aranyvesszővel, mire azok is nyomban fegyveres lovaggá változtak.
A mi két testvérünk csak ámult-bámult, szinte hinni sem akart a szemének. Erre a hat lovag közül megszólalt az egyik:
– Kedves jótevőink, ne csodálkozzatok azon, amit láttatok. Hallgassátok meg a történetünket! Mind a hatan testvérek vagyunk, egy király fiai. Mivel szüleink nem osztották fel közöttünk a királyságot, egyre azon veszekedtünk, ki legyen közülünk a király. Ezért aztán egyik rokonunk megátkozott bennünket, hogy váljunk farkassá, medvévé, és oroszlánná, s addig marakodjunk egymással, míg két ártatlan testvér ki nem békít bennünket, s amíg nem teszünk jót egymással is. Most tehát mindent tudtok, mi, miért és hogyan történt. Mi pedig hálából nektek ajándékozzuk a vagyonunkat, s halálunkig szolgáitok akarunk maradni.
Ezek után mindnyájan visszatértek a királyi palotába. Ott mindjárt felismerték, melyik közülük az igazi férj, s még százszor nagyobb ünnepséget csaptak, mint amilyen az első volt.
A két jó testvér nemsokára odahozta az édesanyját is. Az idősebbik ott maradt királynak, a fiatalabbik pedig elment a hat testvér országába, ahol hálából őt is királlyá választották, s békességben, nyugodtan és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Bartócz Ilona fordítása