Spanyol népmese
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legényecske,
Róbert volt a neve. A falujától még húsz mértföldnyire sem volt oly ügyes fiú, mint amilyen ő
volt. Egy este Róbert a társaival kiment az erdőbe, ott nagy tüzet gyújtottak,
köréje telepedtek s hallgatták nagy csendben egy öreg katona meséjét. Az öreg katona, akinek arcát
beforradt sebek borították, a szerencse városáról mondott mesét a fiúknak.
- Ez a város - mesélte a katona - olyan magas hegy
tetején épült, hogy még a madár is elfárad, mire odaér. S hej, mi tenger arany, ezüst, gyémánt van
ott! Az ott lakó emberek azt sem tudják, mit kezdjenek azzal a rettentő sok
kinccsel. A házakat aranyból, a várakat ezüstből építették, a hajókat pedig
gyémántból faragták ki. Az utcák vert arannyal vannak kikövezve.
De van is ott tisztaság! Ha a kocsik felverik a port, az
is csak aranypor, összesöprik s beleöntik a csatornákba. De mit ér ez a rettentő nagy gazdagság, ha
idegen embernek nem lehet része abban! Nem ám, mert senki lélek még nem tudott
eljutni abba a városba, oly nehéz az útja.
Hej, pedig de sokan próbáltak szerencsét!
Róbert csupa szem és fül volt, s mikor az öreg katona
bevégezte a mesét, izgatottan kérdezte:
- Bácsi! Ismeri-e maga az utat, amelyik ahhoz a csuda
városhoz visz?
- Azt hiszem, igen, - válaszolt az öreg - de nem
tanácsolom neked, fiam, hogy szerencsét próbálj.
- Miért?
- Azért, fiam, mert az az út hosszú is, sziklás is. Én is
elindultam egyszer, de már az első nap visszafordultam. De ha nem hallgatnál rám s megpróbálnád
a szerencsét, két utat is mutathatok, odavezetőt. Az egyik széles, sziklás út,
tele kavicsokkal, mik véresre sebzik lábadat s halálra fárasztanak. Még ha ki
is bírnád ezt az utat, oly hatalmas ellenségek támadnak rád mindenfelől, hogy
azokat ugyan soha le nem győzöd. S ha legyőznéd is, mit érnél vele?
Mire a szerencse városába érsz, olyan öregember leszel,
hogy semmi örömed sem lesz a tenger kincsben. A másik út keskeny és sima, de...
- Ne mondjon többet, bácsi, - szólt közbe Róbert - a
másik úton indulok el, akármi vár reám a végén!
- Jól van, jól, - mondta az öreg katona - adja Isten,
hogy meg ne bánd az elhatározásodat.
Én megmutatom az utat.
Az öreg katona Róbertet beleállította az útba, ez meg
vidáman elindult a szerencse városa felé. Ment, mendegélt s két nap multán egy
széles pataknak a partjához ért. A patak partján egy csónak volt kikötve s
abban egy néger óriás ült.
- Ez az út visz a szerencse városába? - kérdezte Róbert.
- Ez, fiacskám, csak át kell ám jutnod ezen a patakon.
- Hát akkor légy olyan jó és vígy át engem.
- Szívesen, - mondta az óriás - de van-e öt aranyad?
- Öt arany? Sohasem is volt s nem is lesz talán soha.
Bizony, ilyen szegény fiút ingyen is átvihetnél.
- Sajnálom, fiacskám, de ingyen nem vihetlek át. Ha nincs
pénzed, engedd meg, hogy a
szívedből vágjak ki egy darabocskát s akkor átviszlek.
Róbert nem szólt semmit, csak szétnyitotta az ingét,
intett a négernek, az meg kivágott egy
darabocskát a szívéből. Amikor átért a patak túlsó
partjára, olyan boldog volt, hogy semmi
fájdalmat sem érzett. Látta messziről a szerencse
városát, a szeme már most káprázott a
szertelen ragyogástól s észre sem vette, hogy az ingét a
piros vér elborította. De mégis csak nehezen vánszorgott tovább s még százat sem lépett, óriás
nagy hegy ágaskodott elébe. A hegy aljában egy másik néger óriás állt őrt.
- Hová, hová, fiam? - állította meg a néger.
Mondta Róbert, hogy hová.
- Ohó! Van-e pénzed? Nincs? Akkor engedd meg, hogy a
szívedből vágjak le egy darabocskát, különben nem engedlek tovább.
Róbert habozás nélkül nyitotta szét véres ingét, s a
néger levágott belőle egy darabocskát.
Tovább ment a fiú, bár alig állt a lábán. Már-már azt
hitte, hogy elérkezett a ragyogó, tündöklő városhoz, amikor egy rettentő mély sziklahasadék állta el
az útját. Szegény fiú, kétségbeesetten ült le egy kőre. Ebben a pillanatban egy saskeselyű
szállt le mellé s mondta:
- Át akarsz jutni, ezen a sziklahasadékon? Átviszlek, ha
adsz egy darabot a szívedből.
- Végy hát belőle, - mondta szomorúan a fiú.
A keselyű belevágta csőrét Róbert mellébe s lecsippentett
egy darabot a szívéből. Aztán belevágta a karmait Róbert vállába s átrepült
vele a hasadékon.
Most végre ott volt a szerencse városának a kapuja előtt.
Még csak egy lépést kell lépnie s
bent van a szerencse városában! De ezt az egy lépést már
nem tudta megtenni, a kapu előtt összerogyott. Amint ott hevert, a földön egy acélszívet
pillantott meg. Mohón nyúlt az acélszív után, betette a mellé a darabocska
vérző hús mellé, ami a szívéből megmaradt.
- Itt vagyok hát végre, - gondolta Róbert, de csak kíváncsiságot
érzett, örömet semmit. Aztán felsóhajtott: Mit ér nekem a gazdagság, ha elvesztettem a
szívemet?!
Bement a városba, s amerre ment, mindenütt rengeteg kincs
hevert, csak ki kellett volna
nyújtani a kezét utána, de nem vágyott reá.
- Semmi egyéb nincs ebben a városban, - jajdult fel a
szegény fiú - csak arany és drágakő, s ezért elcseréltem a szívemet! Istenem, ha még egyszer
visszakaphatnám!
Barátokat keresett, de egyet sem talált. Itt mindenkinek
acélból volt a szíve s kinevették, mert az ő szívének egy része még hús volt. Szeretett volna
dolgozni valamit, de semmi munkája nem akadt. Eszébe jutottak szülei, testvérei, akiktől el
sem búcsúzott s úgy fájt az a megmaradt darabocska szíve!
Nem volt maradása a szerencse városában. Elhatározta hát,
hogy hazamegy egyszerű, fehér házikójukba s úgy él majd, ahogy a többi falusiak élnek.
Hej, de boldog volt, amint hazafelé mendegélt! Az a
darabocska szív, ami az övé volt, boldogan dobogott, de az acélszív szörnyű fájdalmat okozott neki.
Amikor a kis faluba érkezett, szegényebb volt, mint valaha, a teste hideg, mert
az a kicsi szív már alig dobogott. A testvére nyitott ajtót neki s boldogan szorította karjai közé, de
Róbert nem bírta el ezt a nagy örömet.
Sápadt arcát elborították a könnyek, aztán összeesett,
eszméletlen terült el a földön. Édesapja ágyba fektette, édesanyja zokogva borult rá s ím,
halljátok, az anyai könnyek csudát műveltek:
az acélszív megroppant, kiesett Róbert melléből s új szív
lett a darabocska szívből! Oh, de
boldog volt most Róbert!
Ha valaki gazdagságról beszélt neki ezután, ez volt rá a
szava:
- Ha Isten
vagyont ad, örömmel fogadom, de a szívem árán sohasem vásárolnám meg!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése