A gőgös királylány

Francia népmese

Volt egyszer egy királylány, aki nem a szépségéről, nem az okosságáról volt híres-nevezetes, hanem a kevélységéről meg a rövid eszéről. Messze földről jöttek a kérők a kevély királylányhoz, de ő egyre-másra elutasította őket: egyik kérőjét sem találta elég szépnek, elég gazdagnak. Édesapja, az öreg király már azt hitte, pártában marad a lánya, mert egyre ritkábban jelentkezett kérő.

 

Rózsanyílás idején azonban váratlanul a királyi palotába érkezett egy deli szép királyfi: okos is volt, szép is, kedves is, de ruhája egyszerű, szinte szegényes, ajándékba pedig csak egy frissen nyílott rózsaszálat hozott a királylánynak.

 

- Szép a virágod - mondta a kevély királylány -, ilyen szép rózsát még sohasem láttam. Mondd, királyfi, sok aranyat, sok gyémántot fizettél érte?

 

- Nem adtam én a rózsáért sem aranyat, sem gyémántot - felelte a királyfi -, az édesanyám kertjében nyílott, ma hajnalban szakítottam le.

 

- Takarodj előlem! Kertben nyílott közönséges rózsát akarsz nekem ajándékozni? Hiszen ilyet akárki lánya kaphat! Aranyon, gyémánton vásárolj nekem rózsát!

 

A daliás királyfi sarkon fordult, otthagyta a palotát, de nem ment messzire, csak a város végébe, ott megszállt egy kicsi házban. Levetette királyi ruháját, paraszti gúnyába bújt, s visszaballagott a királyi palotába. Beállt kanásznak a király disznói mellé. Míg a disznók makkoltak, ő szorgalmasan dolgozott: fabrikált is egy olyan csodálatos fazekat, hogy ha abban vizet forraltak, hát a víz dalolni kezdett, olyan szépen, hogy a fülemüle sem szebben.

 

Egyszer aztán kisétált a makkosba a kevély királylány. Meghallotta a muzsikáló fazék nótáját, s megkérdezte a kanászt, eladná-e neki aranyért, gyémántért a csudafazekat.

 

- Aranyért, gyémántért nem adom - mondta az álruhás királyfi -, de ha adsz nekem száz csókot, a tied lesz a fazék.

 

No, megörült a rövid eszű, kevély királykisasszony, s máris ölelte, csókolta a kanászt. Meglátta az öreg király, hogy a lánya a kanászát csókolgatja, s nagy haragosan ráripakodott:

 

- Hej, te rövid eszű lány! Szélnek eresztetted a királyi kérőket, csókot adsz a kanásznak, vigyen el a házamtól a kanász!

 

Úgy is történt. A kevély királylány egy szál szoknyában ment el az apja házától. Az álruhás királyfi meg elvitte a maga birodalmába, ott felöltötte királyi ruháját, és a leány elé állt.

 

- Rám ismersz-e, kevély királykisasszony?

 

- Uram teremtőm, hiszen te vagy az én egykori kérőm, a rózsás királyfi! Hiszen akkor én mégis királyné leszek!

 

- Csak lennél, de az én királyném nem leszel! Nekem nem kell olyan feleség, aki nem becsüli az édesanyám kertjében termett rózsát! Majd jó leszel libapásztornak.

 

Így is lett. A rövid eszű, kevély királylány azóta is libákat őriz, és esténként be-benéz az öreg királyné kertjébe, ahol az a szép piros rózsa nyílott.

 

Átdolgozta: Bartócz Ilona