Walesi népmese

Wales vidéke tele van hajdani várkastélyok romjaival, titokzatos, sziklába vájt sírkamrákkal és más effélékkel.

Ezeknek a romoknak, sírkamráknak a szomszédságában ma is azt tartja a nép – kivált az öregje -, hogy valamikor régen sok csodálatos dolog esett meg azon a tájon. Ilyen például a kis Elidyr története is.

    Elidyr - így beszélik - sok száz évvel ezelőtt élt. Özvegy édesanyja nehezen kereste meg kettejük mindennapi kenyerét, és ezért beadta fiát a Szent Dávid-kolostor iskolába. Gondolta, a tanulás évei alatt ellátják étellel, ruhával Elidyrt a papok, azután pedig papnak áll ő maga is, és nem lesz gondja a megélhetésre.

    Ez az iskola azonban másmilyen volt, mint a mai iskolák. Akit oda beírattak, amögött esztendőkre bezárult a világba vezető kapu: ott kellett élnie a kolostori termekben, ott ehette a sovány kenyerét, s vége-hossza nem volt a tanulásnak, imádságnak s az ilyen meg amolyan buzgólkodásnak.

    De ez még hagyján! Hanem a jámbor szerzetesek Salamon király igazságát vallották: „ Ha szereted a fiadat, ne sajnáld tőle a pálcát, mert javára válik az” – és jócskán bebizonyították, hogy mennyire szeretik a kis Elidyrt. Egyre- másra csattogott a fiú hátán a pálca. S ahogy telt az idő, úgy vált nehezebbé a mindennapos lecke, s mennél nehezedd volt a lecke, annál inkább szaporodtak az ütlegek.

    Egy napon azután Elidyr eltökélte magában, hogy nem szenvedi tovább ezt a fájdalmas tudományt.

Fogta magát – olyan tizenkét éves forma volt akkoriban – és megszökött. Nem nézett sem jobbra, sem balra, futott, amerre a lába vitte. Tudta, hogy a szerzetesek hamarosan felfedezik a szökését, és kutatására indulnak, s ezért alkalmas búvóhelyet keresett. Talált is egy szűk üreget a folyó partján, abban meghúzódott. Leheveredett a lágy homokra, és olyan boldognak érezte magát, mint talán még soha életében. Hamarosan elnyomta az álom.

    Átaludta az egész napot, az egész éjszakát. Csak másnap hajnalban ébredt fel, akkor is csak azért, mert felkeltette a tulajdon gyomra korgása. Igen ám, csakhogy világos nappal nem bújhatott elő a folyóparti barlangjából, ha nem akart a szerzetesek kezére kerülni. Hiszen azok közben már bizonyosan fellármázták az egész vidéket. Várt hát estig. Csak hogy este meg sötét volt, s Elidyr nem találta az utat.

    De addigra már valósággal mardosta a gyomrát, a száját, a torkát az éhség. A fiú sem maradni nem akart, sem elindulni nem mert. Tehetetlenségében sírva fakadt, és elhatározta, hogy lesz, ami lesz, visszamegy a kolostorba: inkább az ütlegeket viseli el, mint az éhséget.

    Hanem akkor valaki gyengéden megveregette a vállát. Elidyr felpillantott, és két apró emberkét pillantott meg maga előtt. Törpék voltak, az bizonyos, de – amennyire a sötétségben látni lehetett – egyikük sem volt öreg, s még csak szakállat sem viselt.

-         Te vagy az a fiú, akit annyit vertek a papok? – kérdezték.

-         Én vagyok – felelte Elidyr szipogva, és leste, hogy most mi lesz. Talán visszahurcolják a kolostorba ezek

az apró emberek?

-         És nem akarsz többé visszamenni hozzájuk?

Elidyr megvallotta, hogy bizony nem szívesen menne vissza a kolostorba.

-         Hát akkor a legjobb, ha velünk jössz, szegény fiú – mondták a kis emberek.

-         Hová visztek? – kérdezte Elidyr.

-         Olyan országba, ahol hírből sem ismerik a verést.

-         Enni is kapok? – tudakolta a fiú.

-         Amennyi csak kell – felelték a törpék.

Elidyr felállt, és követte a két apró emberkét. Azok furcsamód nem kifelé vezették a barlangból, hanem éppen a barlang mélye felé. Nem is barlang volt az – csak most vette észre a kis Elidyr - , hanem afféle hosszú folyosó. Mentek, talán egy óra hosszat, vagy annál is tovább. A két törpe két oldalról karonfogta a fiút, hogy el ne botoljék a vakhomályban. De azután nagy sokára valami halvány fény szűrődött be a folyosóra, és Elidyr, még vagy száz lépés után, egyszerre a szabad ég alatt találta magát.

    Nem volt éjszaka, de nappal sem volt. Sőt reggel sem volt és este sem. Mintha szürke felhő borítaná az eget, olyan gyenge világosság derengett a tájékon. De micsoda tájék volt az! Elidyr álmában sem képzelt soha szebbet. A selymes, zöldellő mezőn aranyvizű patakok csordogáltak, a fákon tarka tollú madarak daloltak, s ami mindennél szebb volt: a közeli, lankás domboldalon csillogó palota emelkedett, sokemeletes, de mégis alig magasabb, mint egy jókora földszintes ház Elidyrék falujában.

-         Hol vagyunk? – kérdezte ámultan a fiú.

-         A törpék birodalmában – felelték az emberkék.

Csakugyan,  ahogy lépdeltek a palotához, látta Elidyr, hogy mindenfelé olyasféle emberek járkálnak, üldögélnek,mint amilyenek a kísérői. A bőrük alabástromfehér, a hajuk hosszú, hullámos, aranyló. Némelyik lovon nyargalt, de a lova sem volt nagyobb egy jókora kutyánál. A másikat egy kutya kísérte, de ez meg akkora volt csak, mint egy nagyobbacska egér.

-         Hát ez meg miféle palota? – tudakolta Elidyr.

-         A tündérkirály palotája – válaszolták a kísérői. – Éppen ide igyekszünk.

Mindjárt be is vezették a királyhoz.

-         Ki vagy te, fiacskám? – kérdezte a király, aranytrónusán előrehajolva. – És hogy kerülsz ide?

Elidyr meg a két emberke mindent elmondott a királynak.

-         Szívesen látunk, ha itt akarsz maradni – mondta a király, aki maga is éppolyan csöpp volt, mint országának többi polgára. – Van egy fiam, épp annyi idős mint te. Eredj hozzá, játszadozzatok együtt.

A királyfi éppen a reggeliző asztalnál ült. Hellyel kínálta új pajtását is, és ettek, ittak, jóllaktak.

Azután kimentek az udvarra gurigázni. Néhány tucat golyó hevert az udvaron, színarany valamennyi, s akkora, mint egy-egy nyári alma. Azzal gurigázott a két gyerek ebédig. Ebéd után újra kezdték, és folytatták vacsoráig.

     Így telt el az első nap – és szakasztott így a többi is. Csak még azt kell elmondani, hogy reggelente eljött a kis királyfihoz a tanítómestere, és mindenféle szép, jó, okos tudományra oktatta. A királyfival együtt tanult Elidyr is. Játék és szórakozás közepette így gyarapodott észben, erőben, tudományban.

     Egy napon azonban eszébe jutott az édesanyja. Elgondolta, mennyit bánkódhatik utána, hiszen azt sem tudja, él-e, hal-e. Elszomorodott a szíve.

-         Mitől vagy olyan bánatos? – tudakolta pajtása, a kis királyfi.

Elidyr megmondta. És hozzátette, hogy szívesen lemond a jó életről, a finom ennivalókról, az arany gurigáról, az egész Törpeország boldogságáról, csak viszontláthassa a szülőanyját.

-         Gyere, beszéljünk édesapámmal! – felelte a királyfi.

Mindjárt be is mentek a királyhoz. A király végighallgatta Elidyrt, majd így szólt:

-         Megértem, gyermekem, hogy látni akarod édesanyádat. Hát csak menj el hozzá, és mondd meg neki, hogy tiszteltetem. Azután pedig gyere vissza, élj tovább a fiam mellett. Ahányszor akarod, mindig ellátogathatsz a faludba, mi szeretettel várunk vissza. Hogy pedig valahogy el ne tévedj, melléd adom kísérőnek azt a két emberkét, aki idehozott.

Elidyr szépen megköszönte a király jóságát, és rövidesen el is indult a két emberkével. Végigmentek a hosszú, sötét folyosón, és elérkeztek a folyóparti barlangba.

-         Innen most már szaladj haza egyedül. – mondták -, megvárunk.

Elidyr alig várta, hogy hazaérjen. De azért óvatosan ment, kerülővel, a kertek alján, nehogy véletlenül valamelyik szerzetes útjába botoljék. El is jutott baj nélkül édesanyja házához, nem látta meg senki.

Volt öröm! Az asszony töviről hegyire kifaggatta a fiút, hogy miért bujdosott el, hol járt azóta, amióta eltűnt, és nagyon örült, amikor meghallotta, hogy Elidyrnek milyen jó dolga van a törpekirály udvarában.

De különösképpen annak örült, hogy a fiának szabad ki-be járása van, és attól fogva gyakran láthatják egymást. Elidyr estefelé elbúcsúzott édesanyjától, és visszatért Törpeországba.

     Másnap aztán megint kezdődött a tanulás, játék, vidámság.

Egyszer ahogy megint ott gurigáztak az aranygolyókkal a palota udvarán, azt mondja Elidyr játszópajtásának, a kis királyfinak:

-         Az emberek odafönn a földön roppant nagy becsben tartják az aranyat. Egyszeriben gazdaggá tehetném az édesanyámat, ha megajándékozhatnám ilyen aranygolyóval!

-         Kérdezzük meg édesapámat! – felelte a királyfi.

Megint bementek a királyhoz, elmondták a kérésüket.

-         Mindenben szívesen a kedvedben járok, fiam – felelte a király. – De ezt az egyet nem engedhetem meg.

Ígérd is meg, hogy amit itt találsz, sohasem viszed fel a földre!

Elidyr sajnálta ugyan, hogy nem vihet ajándékot, de azért megígérte. Másnap, amikor megint meglátogatta az édesanyját, el is mondta:

-         Tudod-e anyám, hogy a törpekirály udvarán akkora színarany golyókkal gurigáztunk az udvaron, mint egy-egy nyári alma? Hoztam volna ajándékba egyet, de a király nem engedi.

-         Nem baj, fiam – felelte az anyja - , megleszek anélkül is.

Egyikük sem tudta, hogy a beszélgetésüket kihallgatta valaki, mégpedig nem más, mint a kapzsi, gonosz szomszédasszony, aki ott fülelt az ablak alatt. Nem szólt egy szót sem, hanem este, amikor Elidyr indult visszafelé, Törpeországba, egyszer elébe toppant a keresztútnál.

-         Idefigyelj te fiú! Ha nem hozol nekem egyet azokból a színarany golyókból, soha többé nem látogathatod meg az édesanyádat. Beárullak a papoknál, és azok visszahurcolnak a kolostor-iskolába!

-         Ne kívánd ezt tőlem! – könyörgött Elidyr. – Megígértem a törpekirálynak, hogy Törpeországból semmit sem hozok fel a földre.

-         Ugyan! – legyintett az asszony. – Hiszen tucatszám hever ott az aranygolyó! Észre sem veszik, ha egyet zsebre teszel!

Elidyr szomorúan ballagott vissza a törpekirály palotájába. Este alig ment le egy falat a torkán, éjszaka alig aludt. Folytonosan csak azon töprengett, hogy mit tegyen. Nem akarta megcsalni a jó törpéket, de nagyon félt a szomszédasszony bosszújától.

Végül is másnap, amikor a kis királyfival megint az udvaron gurigázott, hirtelen lehajolt, és zsebre tett egy aranygolyót. Azt hitte, senki sem látta.

Mindjárt abba is hagyta a játékot, és kéredzkedett fel, a földre. A két emberke közrefogta, és felkísérte a folyóparti barlang szájáig. Ott elbúcsúztak tőle.

Elidyr elindult hazafelé, szokása szerint óvatosan, kerülővel, a kertek alján. De a keresztútnál már várta a szomszédasszony.

-         No, elhoztad-e, amit kértem tőled? – tudakolta.

-         Elhoztam – felelte Elidyr. – De annyit mondhatok: nagyon restellem, hogy megloptam a jótevőimet.

-         Sose restelld! – nevetett az asszony. – Maradt azoknak elég!

Elidyr édesanyjának sem merte elmondani, hogy mit cselekedett. Pedig az anyja váltig faggatta, hogy mi bántja, miért olyan bánatos.

Estefelé visszatért a folyóparti barlangba. A két emberke – mint más estéken is – ott várta a barlang bejáratánál. De most szokatlanul komoly, bánatos volt az arcuk. S nemhogy bevezették volna a barlang mögött nyíló folyosóra, hanem mind a ketten útját állták.

-         Mindent tudunk! – mondta az egyik. – Megloptad a jótevőidet, megcsaltad a barátaidat!

-         Sohasem térhetsz vissza többé Törpeországba! – tette hozzá a másik. – Ez a büntetésed.

S azzal megfordultak, és eltűntek a barlang mélyén.

-         Hallgassatok meg! – kiáltotta Elidyr kétségbeesetten. – Nem rossz szándékkal tettem.

-         Tudjuk – felelték az emberkék, valahonnan a sötét messzeségből -, nem rossz szándékkal, hanem gyávaságból. S ez néha rosszabb a rossz szándéknál is.

Elidyr utánuk rohant. De a folyosó bejáratát, akármerre tapogatózott is, nem lelte sehol. Ott tévelygett, sírdogált egész éjszaka a barlangban. S másnap reggel, a napfényben látta, hogy jószerint nem is barlang az, ahol áll, csak afféle szűk üreg; nemcsak folyosó nem nyílik belőle, de még csak repedés sem látszik sehol a tömör sziklafalon.

Belátta, hogy itt nincs több keresnivalója: Törpeország kapuja örökre bezárult előtte. Kilépett a barlangból. S hát nem két szerzetesbe ütközött, mindjárt ott, a folyó partján?

-         No, most megfogtunk! – kiáltották a szerzetesek. – Most már nem menekülsz!

Behurcolták a kolostorba, és attól fogva még sűrűbben csattogott Elidyr hátán Salamon király pálcája, mint azelőtt. A szerzetesek minden lépését lesték, egy percre sem hagyták magára, szökésre nem is gondolhatott.

    Így hát Elidyr, akár akarta, akár nem, kitanulta a papok tudományát, és sok esztendő múlva pap lett maga is. Nem volt éppen rossz dolga azontúl, de azért mindig könnybe lábadt a szeme, ha eszébe jutott az elveszett törpeországi boldogság.

    Hát a kapzsi szomszédasszony vajon békén élvezhette a lopott gazdagságot?! Dehogyis! Nem élvezte az egy percig sem. Ott, a kertek alatt, a keresztútnál kendőjébe kötözte az aranygolyót. Otthon azután bezárkózott a házába, még a zsalut is becsukta, hogy senki be ne leshessen az ablakon, és nagy sóvárogva kihámozta kendőjéből a kincsét. De vajon mit látott? Azt, hogy amit a kezében tart, nem aranygolyó, hanem kavics, amilyent százszámra találni a folyó partján.

És a törpék? Azok – így beszélik az öregek – még gyakran fel-fellátogatnak a földre, hogy megsegítsék a bajba jutott embereket, s az emberek között akadt egy-kettő, aki háládatosabbnak, és állhatatosabbnak bizonyult, mint a kis Elidyr.

Angol népmese

Egy kis faluban, nem messze Londontól élt egyszer egy szegény özvegyasszony. Nem volt neki az égvilágon senkije, aki támasza lehetett volna, csak egyetlenegy fia: Jack. Csakhogy ezt az egy szem fiát úgy elkényeztette, hogy mi tagadás, se szorgalmas nem volt, se engedelmes. Igaz ugyan, hogy a gyerekben körömfeketényi rossz szándék sem volt, mikor ezt vagy azt a bolondságot elkövette, de azért tudta jól, hogy bármit tesz is, anyja megbocsátja. Nem is kapott tőle egyetlen korholó szót sem, amióta csak élt. Ám miből éljen, kinek se pénze, se szorgalma?

Az özvegyasszonynak apránként el kellett adogatnia mindenét. Végül nem maradt semmije, csak egy árva tehénkéje. Könny szökött akkor a szegény asszony szemébe, és kétségbeesésében mégiscsak

korholni kezdte a fiát:

– Ó, te hasznavehetetlen kölyök! A te tunyaságod, nemtörődöm lustaságod most aztán megbosszulta magát! Ébredj föl végre, te félkótya! Annyi pénzem sincs, hogy egy falás kenyeret vegyek! Nincs semmink, csak ez az egy szem tehénkénk, és most azt is el kell adnunk, máskülönben éhen veszünk.

Jacknek megesett a szíve az édesanyján, és fogadkozott, hogy lesz ez még másképp is! De mert nemsokára alaposan megéhezett, és egy falás kenyér nem sok, annyi sem volt a házban, rábeszélte a szegény asszonyt: adjanak túl a tehénen, de nyomban. Az özvegy nagy keservesen beleegyezett.

Elindult hát Jack a tehénnel. Útközben találkozott egy mészárossal, aki szintén a vásárra igyekezett.

A mészárosnál volt egy zacskó bab, s nagy büszkén mutogatta, mert nem akármiféle bab volt, hanem fehérbe, szürkébe, zöldbe játszó, óriás szemű tarkabab. Jack vágyakozva nézegette. Észrevette ezt a mészáros, aki ismerte jól a mi emberünket, és elhatározta, kihasználja a fiú bolondos természetét. Felkínálta hát a babot cserébe a tehénért. A félnótás Jack azt hitte, pompás vásárt csinál. Ráállt hát az alkura, és a tehén néhány hitvány babszemért gazdát cserélt.

Mikor aztán a fiú odahaza előhúzta a babos zacskót, és elbüszkélkedett a vásárral, a szegény özvegy kétségbeesésében, haragjában fogta az egészet, és kihajította az ablakon. A nyitott zacskóból szanaszét repültek a babszemek, még a kert végébe is jutott belőlük.

Másnap reggel, amikor Jack felült az ágyban, és kitekintett az ablakon, nem akart hinni a szemének. Fel is pattant rögtön, és rohant ki a kertbe. Hát uramfia, látnia kellett, hogy a csodálatos babszemek az éjszaka gyökeret eresztettek, kihajtottak, s hogy indáik hatalmas buja szövevénye láncba vagy még inkább létrába fonódott össze, mely felvezet egészen az égig.

Meresztgette a szemét, de hiába, sehogy sem látta, hol végződik a bab-létra, messze-messze, talán a fellegeken is túl. Megpróbált az indák ága-bogán felkapaszkodni, és lám, súlya alatt meg sem ingott, meg sem moccant a hatalmás babvirág, erős volt, mint a vas.

Nosza, gondolt egyet a legény, ő bizony kitapasztalja, hova-meddig nyújtózik ez az égi létra. Szaladt is nyomban az édesanyjához, s elmondta neki, mit akar.

Hasztalan rimánkodott szegény özvegy, hogy így, hogy úgy, leesik, meg ne próbálja. Jack rá se hederített, hanem elindult. Hosszú-hosszú ideig kapaszkodott felfelé, míg az indák végéhez nem ért. Ájuldozott is már a fáradtságtól. Ahogy ott körülnézett, hát csodák csodája, ismeretlen, idegen világban találta magát. Terméketlen, puszta sivatagnak látszott, sehol egy fa, egy bokor, egy ház, egyetlen élőlény. Jack elszomorodva leült egy kőre, és eszébe jutott az édesanyja. Azt gondolta, igaza volt szegény asszonynak, ebben a sivatagban nyomorultul el kell pusztulnia.

Kisvártatva azért összeszedte magát, és útnak indult. Bizakodott, hogy előbb-utóbb mégiscsak valami házra vagy tanyára bukkan, ahol ennivalót kérhet. Ment, mendegélt hát szál magában a sivatagban, s uramfia, egyszerre csak elébe toppant egy gyönyörű szép asszony. Selyem volt a ruhája, selyem a cipellője, jobbjában egy elefántcsont pálca, azon egy páva, színaranyból.

– Jól figyelj rám, Jack – mondta az asszony –, elárulok neked valamit, amit még az édesanyád sem mert elmondani. De mielőtt megtenném, add szavadat, hogy cserébe minden parancsomat teljesíted. Tudd meg, hogy én tündér vagyok, és segíteni akarok rajtad, s ha nem engedelmeskedsz, megfosztasz attól a varázserőtől, amivel téged megsegíthetlek. Akkor pedig véged van neked is, anyádnak is.

Megijedt erre a fiú, már hogyne ijedt volna meg, hiszen a szavaiból megértette, hogy nehéz próba vár rá. De ha már belefogott, nem hátrálhat meg. Így hát engedelmeskedett, ahogy a tündér kívánta.

– Halld hát, amit hallanod kell – mondta a tündér. – Apád gazdag ember volt, de kegyes szívű, adakozó kedvű. Sőt gyakran maga kutatta fel az elesetteket, a megszomorodott szívű gyámoltalanokat. Élt pedig édesapád házától nem messze egy rettenetes óriás. Ez a szörnyeteg fertelmes gonoszságában nem állhatta, ha valakit dicsérve emlegetett a nép, s így hát elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra véget vet annak a sok beszédnek, amely édesapád jótetteit magasztalja. Nem sok idő múlva a szerencse a kezére játszott, hogy alávaló tervét megvalósítsa. Megtudta ugyanis, hogy szüleid útra kelnek, mert néhány napot idegenben, barátaiknál akarnak eltölteni. Visszaútban rájuk tört, apádat megölte, édesanyádat pedig elfogta, és házába hurcolta.

Karon ülő gyerek voltál, amikor ez történt. Édesanyádat az óriás tüstént pincebörtönbe zárta, és ott tartotta nagy titokban. Rólad meg kijelentette, hogy ő a te gyámod, s mivel szüleid elpusztultak, minden vagyon reá száll.

Be is ült a birtokba teljes nyilvánossággal. Hosszú ideig senyvedt édesanyád a föld alatti börtönben. Végre az óriás, aki félt, hogy netán mégis valami szóbeszéd támad, felajánlotta, visszaadja szabadságát, visszaadja édes gyermekét, ha megesküszik: soha senkinek el nem árulja, mi történt valójában.

Mit tehetett szegény özvegy, ráállt az egyezségre, hiszen már azt sem tudta, hova legyen a fia nélkül. Az óriás hát hajóra ültetett benneteket, és elküldött egy messzi országba.

Én édesapádat születésétől fogva ismertem. Szerettem volna segíteni rajta, de még a tündérrel is megesik, hogy nem ura akaratának. Azon a napon kaptam vissza tündérhatalmamat, amikor te a mészárossal találkoztál. Láttam, hogy odaadod a tehenet a tarkababért.

Segíteni akartam, legalább rajtad, apád helyett, ezért növeltem magasra a babvirágot, ezért fontam égbe nyúló létrát az indáiból. Az én hívásomra jöttél te ide. Tudd meg hát, az óriás itt lakik ebben az országban, és a te dolgod, hogy megbosszuld édesapád csúf halálát, édesanyád végtelen szenvedését.

Jack engedelmesen bólintott.

– Megparancsolom – emelte fel a hangját a tündér –, hogy pusztítsd el az óriást. Pusztítsd el, de előbb szerezd vissza az édesapád kincseit, az aranytojó tyúkot, a feneketlen kincseszsákot és a magától szóló hárfát. De megmondom előre, jól vigyázz, mert nehéz próbát kell kiállnod. Az első próba az, hogy anyádnak egy szót sem szólhatsz, bárhogy faggasson is, amíg el nem pusztítottad az óriást. A második próba, hogy az óriás gyanakvásán fondorlattal kell túljárnod. Ravaszságán csak ravaszsággal győzhetsz. Egyet sose feledj: úgy őrzi a vagyonát, mint a hétfejű sárkány. Ha csak egy szem lencsét is elveszel, azt is észreveszi. Az utolsó próba akkor vár rád, ha feladatodat sikerrel elvégezted. Ez a próba a szíved próbája. Édesapád kincse csak addig marad a kezedben, amíg úgy élsz vele, mint ahogy valaha ő élt vele. Ha nem segítesz a bajbajutottakon, ha csak magadra gondolsz, porrá válik a kezedben a gyémánt, és a feneketlen zsák kiürül. Most menj! Veszélyek közé küldlek, de ne félj, mert segíteni fogok.

Így szólt, s eltűnt a tündér. Jack meg nekivágott az útnak. Ment, ment, rótta az utat, egészen alkonyatig. Már éppen azon gondolkozott, mitévő legyen éjszakára, mikor a távolban egy szép, tágas udvarházat pillantott meg. Örült Jack, hogy nem marad étlen-szomjan, nem kell a puszta földön éjszakáznia, és meggyorsította a lépteit. Hamarosan oda is ért a ház elé. Egy barátságos asszonyság állt a küszöbön. Jack köszöntötte, ahogy illik, s szállást kért tőle meg egy falás kenyeret. Az asszony ámult-bámult, alig tudott szóhoz jutni, hogy egyszerre csak ott állott előtte egy idegen. Amióta csak világ a világ, nem fordult meg az ő házában sohase vendég. Tudja mindenki – mondta –, tudja az egész környék, hogy az ő férje kegyetlen és hatalmas óriás, megöli nyomban, aki csak a keze ügyébe kerül.

Megrémült erre Jack, de mégsem fordult vissza, mert eszébe jutott a tündérnek tett ígérete. Kérlelni kezdte az asszonyt, hogy fogadja be és rejtse el. Fogadja be legalább erre az éjszakára.

Jó asszony volt az óriás felesége, s megesett a szíve a fiú könyörgésén. Bevezette Jacket a konyhába, s ellátta étellel-itallal bőségesen. Alig fejezte be a fiú a falatozást, odakint feldübörgött a föld: jött az óriás. Megijedt az asszony, sebtében a kemencébe bújtatta Jacket, s szaladt az ura elébe. De már akkor ki is vágódott az ajtó, s belépett az óriás.

– Asszony, asszony – kiáltott fel mennydörgő hangon –, idegen szagot érzek!

– Ugyan, jó uram – felelte az asszony –, nincs itt senki idegen. Már hogy is lenne! – s azzal, amilyen gyorsan csak tudta, elébe rakta a párolgó ételt.

Az óriás kéjesen beleszagolt a jó pecsenyeillatba, és hitt neki. A fiút elfogta a kíváncsiság, s egy keskeny résen át kitekintett. No hiszen, volt mit néznie, volt min csodálkoznia. Az óriás evett, ivott hat helyett.

Vége-hossza nem volt a vacsorájának. De hát az óriás bendője sem volt feneketlen bendő, egyszer mégiscsak megtelt. Megtörölte a bajuszát meg a szakállát, s akkor aztán maga elé állított az asztalra egy tyúkot. Egyszerre csak rászólt, hogy „Rajta!” – mire a tyúk tojt egy tojást. Egy tojást, de színaranyból! Aztán az óriás újból ráparancsolt, s újból ott ragyogott az asztalon az aranytojás. Így ment ez hosszú ideig.

Végre az óriás elunta, lefeküdt, és úgy hortyogott, hogy zengett belé a ház. Hajnalban – aludt még mindenki – Jack nagy óvatosan kilopakodott a kemencéből. Nem sokat gondolkozott, fogta az aranytojó tyúkot, s futott, ahogy a lába bírta.

Futott, futott, s mire az óriás felébredt, már el is érte a babvirág-létrát, s gyorsan lemászott rajta.

„No, ez is megvolna” – gondolta magában, s nevetnie kellett, mert szinte elevenen látta, hogy dúl-fúl odahaza haragjában az óriás. Aztán fogta a tyúkot, s benyitott az édesanyjához. Sírva fakadt szegény

özvegy, úgy esett a fia nyakába, sírt, zokogott nagy örömében. De igazánból jól ki sem sírhatta magát, Jack máris elébe állította a tyúkot, s rászólt:

„Rajta!” – s íme, ott csillogott az ő asztalukon is az aranytojás. Örült szegény özvegyasszony, persze hogy örült a tojásnak, még jobban örült megkerült fiának, s így aztán semmi, de semmi nem hiányzott a boldogságához.

Igen ám, de Jack nem tudott nyugton megülni odahaza. Egyre az óriás járt az eszében, s a tündérnek adott szava. Egy reggel fogta magát, nekiindult, megmászta a bab-létrát, s csakugyan estére megint elérte az óriás házát. Az asszony ott állt az ajtóban. Jack kieszelt valami hosszú és keserves históriát, hogy meghassa a jó szívét, s szállást kért tőle ismét.

Szabódott az óriás felesége, hogy így meg úgy, egyszer már befogadott egy idegent, s az a hálátlan elemelte az ura legdrágább kincsét, nem mer ő már senkit se beereszteni a házba. De Jack addig-addig kérlelte, míg az mégiscsak engedett, s elrejtette a fiút a ház mélyén egy kamrában.

Jött az óriás, teletömte a bendőjét, majd előhozatta feleségével a kincseszsákját, s megszámlálta aranyát, ezüstjét. A roppant csillogástólvégül is elálmosodott, bekötötte a zsák száját, és elaludt. És persze hortyogott megint, hogy remegett belé a ház.

Jack, aki rejtekhelyéről mindezt titokban végignézte, nagy óvatosan előlopakodott, s már ki is nyújtotta a kezét a zsák után, amikor az óriás kutyája dühösen felüvöltött.

De csodák csodája, az óriás meg se moccant álmában, és a kutya is apránként megnyugodott. Jack nem tétovázott tovább, fogta a zsákot, ki az ajtón, és futott, futott a babvirágig. Bizony éppen ideje volt, hogy hazaérjen. Alig lépett be a konyhába, elfogta valami titkos nyugtalanság. A tűzhelyre nézett, nem égett a tűz. Bekopogtatott édesanyja szobájába, ugyan kopogtathatott, sehol senki. A harmadik szomszédnál lelt az édesanyjára, nagy betegen.

Szegény asszonynak a szíve majd megszakadt bánatában, hogy a fia eltűnt. Bánta a dolgot Jack, azt se tudta, hogy kényeztesse, ápolja, ölelgesse szegény édesanyját, hogy verjen lelket belé. Kicsinybe múlott, hogy a tündér beszédét ki nem kottyantotta. De végül mégis megemberelte magát, s hogy az édesanyja erőre kapott, megmutogatta neki a kincset. Teljes volt már megint az özvegy boldogsága.

Igen ám, de meddig? Mert Jack jól emlékezett a tündér parancsára, hogy harmadszor is neki kell vágnia a kalandos útnak. Az év leghosszabb napján, pirkadatkor hát nekirugaszkodott, és felkúszott újra a magasba.

Megtalálta az utat, s estére el is ért az óriás házához. Ott állt az asszony, ott álldogált most is, mint annak előtte. Csakhogy Jacket nem akarta semmiképpen sem beengedni. A fiú azonban addig-addig könyörgött, míg végre mégis ráállt. De közben telt az idő, már jött is az óriás. Nem volt mit tenni, Jack nagy hirtelen belebújt a rézüstbe. Az óriás csak belépett, s máris felkiáltott:

– Asszony, asszony! Idegen szagot érzek!

A fiú rá se hederített, mert tudta már, hogy így szokta. Később úgyis megnyugszik. Csakhogy úgy látszott, ez egyszer az óriás nem nyugszik meg. Hiába csitította a felesége, dúlva-fúlva végigkutatta a házat, felforgatta a kamrát, tűvé tett mindent a konyhában. Jack hallotta a bútorok zuhanását, a léptei reccsenését, a nehéz fújtatását, s majd belehalt a félelembe.

Ezerszer is azt kívánta, bár otthon maradt volna. Mikor az óriás az üstnek is nekiesett, és már-már felemelte a tetejét, azt hitte: ütött az utolsó órája. De csodák csodája, az óriás keze tétovázni kezdett, lecsúszott a fedőről, majd kisvártatva a kutatást is abbahagyta, és megnyugodva letelepedett a tűz mellé.

Vacsora után az óriás előhozatta a hárfáját. Jack alig tudott magához térni meglepetésében, mert egyszerre csak gyönyörű muzsikát hallott. El sem tudta képzelni, hogy ki játszik; olyan lágy, andalító dallamok követték egymást. Nem, egy ilyen gonosz, beste lélek, mint az óriás, nem csalhat ki a hárfából ilyen gyönyörűséget! Összeszedte hát a bátorságát, és kikandikált a fedő alól.

S csakugyan nem az óriás játszott, magától szólott a csodálatos hárfa. Jack abban a szempillantásban tudta, hogy ez a hárfa kell még neki az óriás rabolt kincseiből. Az óriás különben – jól sejtette ezt Jack – nem élvezte a gyönyörű zenét, ilyen gonosz lélek hogy is élvezhette volna, hanem inkább elálmosodott tőle.

Le is feküdt nyomban aludni.

Itt volt hát a cselekvés ideje! Jack előbújt az üstből, s a hárfát magához szorítva indult az ajtónak. De a hárfa egy gonosz tündér varázslata alatt állott, és hangosan kiáltozni kezdett:

„Uram! Uram!” Az óriás felriadt, s megindult a fiú után. Szerencsére a hárfajáték alatt unalmában olyan sokat ivott, hogy forgott vele a világ. Jack pedig rohant, rohant, ahogy a lába bírta. Igen ám, de az óriás apránként összeszedte magát, s ha dülöngélve is, mindenütt a nyomában volt. Így értek végül a babvirág csúcsára. Jack utolsó erőfeszítésével belevetette magát az indák közé, s kúszott, csúszott lefelé. Pillanatokig tartott, s földet ért.

Azt hitte, megmenekült. Az óriás nem jöhet utána. Csakhogy amint föltekintett, hát uramfia, mit lát? Ott kúszik az óriás a babszáron lefelé. Nosza, futott a baltáért, s vágta, csépelte a babot. El is vált az nyomban a tövétől. Egy puffanás, de olyan puffanás, hogy olyat még nem hallott senki, amióta a világ világ, s az óriás behemót teste ott feküdt a kertben. Ott feküdt mozdulatlan, bizony, mozdulatlan, mert azonmód szörnyethalt a beste lélek.

Jack most már szép sorjában mindent elmondott az édesanyjának, a tündért, az óriással való kalandjait, és szívből kérte bocsánatát, hogy annyi aggodalmat, gondot okozott neki.

Megfogadta, hogy a jövőben engedelmes jó fia lesz. És az egész szomszédság bizonyíthatja: megtartotta az ígéretét.

Anya és fia aztán példás szeretetben és boldog megelégedésben élt. Csak azon nem győztek csodálkozni, hogy olyasmi esett meg velük, ami csak a mesében szokott, de ott aztán minden mesében megesik. Mondogatták is egymásnak:

„Úgy látszik, nincsen új a nap alatt! Olykor még a mesében sincs.”

Angol népmese


A tenger partján, egy óriási kastélyban lakott egyszer egy gróf: na­gyon gazdag és nagyon öreg volt. Már majdnem az egész nemzetsége ki­halt, csak egy unokája élt, egy leány, de szinte soha életében nem látta szemtől szembe, annyira gyűlölte, mert születésekor a leány anyja – a gróf legkedvesebb lánya – meghalt. Amikor a dajka első ízben elémutatta az újszülöttet, megesküdött, hogy amíg él, nem látja többé. Nem is volt már semmi öröme a világon, és csak szomorúan üldögélt az ablaka előtt. Bámulta a tengert, és keserves könnyeket hullajtott elvesz­tett lánya után való nagy szomorúságában, ősz haja már a vállát verdeste, hosszú fehér szakálla a karszékére csavarodott, és gyökeret vert a padló repedéseiben. Ezalatt az unokája is nőtt, növekedett, és szép leánnyá ser­dült, pedig senki sem ápolta, senki sem gondolt vele. Csak az öreg dajka adott neki néha valamit a konyha maradékaiból, amikor senki se látta, vagy ócska rongyos ruhát szerzett neki a kidobált holmikból, hogy legyen miben járnia. A palota többi szolgája, ha látta, belerúgott, és csúfondáros szavakkal zavarta el.
- Rongyoska! – kiáltották utána. Ujjal mutattak meztelen lábára, ron­gyaiból előkandikáló vállára, míg sírva nem fakadt és el nem futott, hogy elrejtőzzék a bokrok között. így cseperedett fel a leány, erdőn, mezőn, árokparton, bokrok között. Egyetlen társa a libapásztor volt, ez a vidám flótás. Gyakran előkapta fu­rulyáját, és oly gyönyörűségesen fújta, hogy a leány minden nyomorúsá­gáról elfelejtkezett, és táncra perdült a hangosan gágogó libák között. Egy szép napon rebesgetni kezdték az emberek, hogy a király épp most járja a birodalmát, és a közeli városban az ország nemes hölgyeinek és urainak nagy bált rendez: ezen a bálon választ mátkát egyetlen fia, a királyfi.
Megérkezett a királyi meghívás a tengerparti kastélyba is, felvitték a szolgák a kastély urának, aki mindegyre az ablaka előtt ült.
Amikor a gróf megkapta a király meghívását, levágatta szakállát, szol­gáival eléhozatta pompás ruháit, drágaságait; felszerszámoztatott egy fe­hér lovat arany-ezüst kantárral, nyereggel, úgy indult a király fogadására. Rongyoska is hallotta, hogy miféle nagy mulatságra készülnek az urak a városban, és keservesen sírdogált a konyhaajtó előtt, hogy ő nem lehet ott. Hallja ezt az öreg dajka, majd megszakad a szíve. Fel is ment a kastély urához, és kérve kérte, vigye el szépséges unokalányát a király báljára -csak most az egyszer. De a gróf a homlokát ráncolta, és hallgatást paran­csolt. A szolgák csak kacagtak az öregasszonyon:
- Hiszen Rongyoska akkor a legboldogabb, ha a libapásztorral játsza­dozhat – mondogatták gúnyosan.
Másodszor is, harmadszor is megpróbálta a dajka, de mindig csak megszidták, gorombán elkergették; utoljára már maguk a szolgák zavarták el nagy kiáltozással-ütlegeléssel a fényes termekből. Sírva menekült a sze­gény dajka a tengerpartra, úgy panaszolta el a haboknak a gróf kőszívű-ségét. És még ugyanabban az órában Rongyoskát is elűzte a kastély sza­kácsa. Most már egyetlen igaz pajtása volt az egész világon, a hűséges libapásztor. El is futott hozzá, elpanaszolta nagy baját. Hanem a libapász­tor megvigasztalta és megígérte, hogy elviszi a városba. Sose féljen, meg-láthajta majd a királyt és udvara pompáját! De Rongyoska szomorúan pillantott foszlányokban lógó ruhácskájára és meztelen lábacskáira; a liba­pásztor azonban a szájához illesztette furulyáját, és úgy értette a módját, olyan vidáman fújta, cifrázta, hogy a leány még a könnyeiről is elfelejtke­zett. Ott vezetgette kézen a libapásztor, ott táncoltak-1 ej tettek az ország­úton, és mentek egyenesen a város felé, ők meg a libák.
Nem mehettek messzire, amikor egy ékesen öltözött ifjú vágtatva utolérte őket, és megkérdezte, hogy merre visz az út a király palotája felé. Meghallotta, hogy ők is odatartanak, nosza, leszállt a lováról, és hozzájuk szegődött. Örült a pásztor a nyalka útitársnak, elékapta furulyáját, és oly vidáman fújta, billegette, hogy mindnyájuknak magasra szökött a kedve. A jövevény úgy álmélkodott, mintha mindez csoda volna: csak nézte, néz­te Rongyoskát, és nem tudott betelni látásával. Délben kerestek egy árnyas rétet, és amíg a szárnyát csapkodó libacsapat nagy gágogással nekiszaba­dult, ők hárman letelepedtek, a libapásztor pedig előszedte muzsikáló tu­dományát. Az idegen lovagnak ezalatt úgy megtetszett Rongyoska, hogy menten megkérte feleségül. De Rongyoska csak nevetett, és vidáman rázta aranyos fürtjeit:
-  Hiszen csak kinevetnének, ha egy libapásztorlányt vennél feleségül – válaszolta. – Válassz magadnak a szépséges hölgyek közül, akikkel majd a király bálján találkozol, és ne űzz csúfot a szegény Rongyoskából.
De mennél inkább ellenkezett, annál lágyabban szólt a furulyaszó, annál gyönyörűségesebbnek találta Rongyoskát az ifjú lovag, és hogy ezt kimutassa, illő tisztességtudással meghívta, legyen ott a király bálján éj­félkor úgy, amint van, meztélláb, azon rongyoskán, a libacsapattal és a pásztorral együtt. Akkor a király és az udvar előtt vele járja majd a táncot, és mint kedves mátkáját vezeti elő.
Eljött az est, a palota tündöklő ablakai mögött folyt a tánc a fényes teremben, nemesurak és úri dámák táncoltak a király előtt finom zene­szóra. Amikor az óra tizenkettőt ütött, hát – uramfia! – feltárult a tánc­terem ajtaja, besereglettek a libák, szárnyukat csattogtatták, jött a liba­pásztor, és feltűnt az ajtóban Rongyoska. Sugdolóztak, vihorásztak a dámák, kacagtak a nagyurak; a király csak bámult, hogy még a szava is elfogyott.
Ekkor felemelkedett aranyos székéből Rongyoska mátkája – mert a király mellett ült -, és elébe sietett.
Kézen fogta, háromszor megcsókolta mindenki szeme láttára, azzal a királyhoz fordult:
-  Királyapám – mert ő senki más nem volt, mint maga a királyfi -, választottam: itt van az én mátkám, akinek kedvességre, szépségre párja nincs az egész birodalomban.
Még be sem fejezte, amikor a libapásztor szájához emelte furulyáját, és halkan varázslatos dalba fogott. A furulya szavára Rongyoska koldus­gúnyája tündöklő drágakövekkel rakott pompás palásttá változott. Arany­korona volt a fején, és a libák helyén egy sereg bájos apród állt mögötte, azok hordozták uszályát. A király felemelkedett trónjáról, hogy menyét köszöntse; megharsantak a trombiták az új hercegnő tiszteletére.
Összeszaladt a nép az utcákon, úgy kiáltozták nagy örvendezve:
-  A királyfi a birodalom legszebb lányát választotta mátkájának!
A libapásztornak színét se látta azóta senki; nem is ismerték, és nem tudni, mi lett belőle. A gonosz, vén grófnak vissza kellett térnie a kasté­lyába – hiszen egykor esküvel fogadta, hogy unokáját nem akarja szemtől szembe látni. Azóta is ott ül egyedül, magára hagyatva kastélya ablakánál, és bámulja a messzi tengert.