Az égbe nyúló babvirág

Angol népmese

Egy kis faluban, nem messze Londontól élt egyszer egy szegény özvegyasszony. Nem volt neki az égvilágon senkije, aki támasza lehetett volna, csak egyetlenegy fia: Jack. Csakhogy ezt az egy szem fiát úgy elkényeztette, hogy mi tagadás, se szorgalmas nem volt, se engedelmes. Igaz ugyan, hogy a gyerekben körömfeketényi rossz szándék sem volt, mikor ezt vagy azt a bolondságot elkövette, de azért tudta jól, hogy bármit tesz is, anyja megbocsátja. Nem is kapott tőle egyetlen korholó szót sem, amióta csak élt. Ám miből éljen, kinek se pénze, se szorgalma?

Az özvegyasszonynak apránként el kellett adogatnia mindenét. Végül nem maradt semmije, csak egy árva tehénkéje. Könny szökött akkor a szegény asszony szemébe, és kétségbeesésében mégiscsak

korholni kezdte a fiát:

– Ó, te hasznavehetetlen kölyök! A te tunyaságod, nemtörődöm lustaságod most aztán megbosszulta magát! Ébredj föl végre, te félkótya! Annyi pénzem sincs, hogy egy falás kenyeret vegyek! Nincs semmink, csak ez az egy szem tehénkénk, és most azt is el kell adnunk, máskülönben éhen veszünk.

Jacknek megesett a szíve az édesanyján, és fogadkozott, hogy lesz ez még másképp is! De mert nemsokára alaposan megéhezett, és egy falás kenyér nem sok, annyi sem volt a házban, rábeszélte a szegény asszonyt: adjanak túl a tehénen, de nyomban. Az özvegy nagy keservesen beleegyezett.

Elindult hát Jack a tehénnel. Útközben találkozott egy mészárossal, aki szintén a vásárra igyekezett.

A mészárosnál volt egy zacskó bab, s nagy büszkén mutogatta, mert nem akármiféle bab volt, hanem fehérbe, szürkébe, zöldbe játszó, óriás szemű tarkabab. Jack vágyakozva nézegette. Észrevette ezt a mészáros, aki ismerte jól a mi emberünket, és elhatározta, kihasználja a fiú bolondos természetét. Felkínálta hát a babot cserébe a tehénért. A félnótás Jack azt hitte, pompás vásárt csinál. Ráállt hát az alkura, és a tehén néhány hitvány babszemért gazdát cserélt.

Mikor aztán a fiú odahaza előhúzta a babos zacskót, és elbüszkélkedett a vásárral, a szegény özvegy kétségbeesésében, haragjában fogta az egészet, és kihajította az ablakon. A nyitott zacskóból szanaszét repültek a babszemek, még a kert végébe is jutott belőlük.

Másnap reggel, amikor Jack felült az ágyban, és kitekintett az ablakon, nem akart hinni a szemének. Fel is pattant rögtön, és rohant ki a kertbe. Hát uramfia, látnia kellett, hogy a csodálatos babszemek az éjszaka gyökeret eresztettek, kihajtottak, s hogy indáik hatalmas buja szövevénye láncba vagy még inkább létrába fonódott össze, mely felvezet egészen az égig.

Meresztgette a szemét, de hiába, sehogy sem látta, hol végződik a bab-létra, messze-messze, talán a fellegeken is túl. Megpróbált az indák ága-bogán felkapaszkodni, és lám, súlya alatt meg sem ingott, meg sem moccant a hatalmás babvirág, erős volt, mint a vas.

Nosza, gondolt egyet a legény, ő bizony kitapasztalja, hova-meddig nyújtózik ez az égi létra. Szaladt is nyomban az édesanyjához, s elmondta neki, mit akar.

Hasztalan rimánkodott szegény özvegy, hogy így, hogy úgy, leesik, meg ne próbálja. Jack rá se hederített, hanem elindult. Hosszú-hosszú ideig kapaszkodott felfelé, míg az indák végéhez nem ért. Ájuldozott is már a fáradtságtól. Ahogy ott körülnézett, hát csodák csodája, ismeretlen, idegen világban találta magát. Terméketlen, puszta sivatagnak látszott, sehol egy fa, egy bokor, egy ház, egyetlen élőlény. Jack elszomorodva leült egy kőre, és eszébe jutott az édesanyja. Azt gondolta, igaza volt szegény asszonynak, ebben a sivatagban nyomorultul el kell pusztulnia.

Kisvártatva azért összeszedte magát, és útnak indult. Bizakodott, hogy előbb-utóbb mégiscsak valami házra vagy tanyára bukkan, ahol ennivalót kérhet. Ment, mendegélt hát szál magában a sivatagban, s uramfia, egyszerre csak elébe toppant egy gyönyörű szép asszony. Selyem volt a ruhája, selyem a cipellője, jobbjában egy elefántcsont pálca, azon egy páva, színaranyból.

– Jól figyelj rám, Jack – mondta az asszony –, elárulok neked valamit, amit még az édesanyád sem mert elmondani. De mielőtt megtenném, add szavadat, hogy cserébe minden parancsomat teljesíted. Tudd meg, hogy én tündér vagyok, és segíteni akarok rajtad, s ha nem engedelmeskedsz, megfosztasz attól a varázserőtől, amivel téged megsegíthetlek. Akkor pedig véged van neked is, anyádnak is.

Megijedt erre a fiú, már hogyne ijedt volna meg, hiszen a szavaiból megértette, hogy nehéz próba vár rá. De ha már belefogott, nem hátrálhat meg. Így hát engedelmeskedett, ahogy a tündér kívánta.

– Halld hát, amit hallanod kell – mondta a tündér. – Apád gazdag ember volt, de kegyes szívű, adakozó kedvű. Sőt gyakran maga kutatta fel az elesetteket, a megszomorodott szívű gyámoltalanokat. Élt pedig édesapád házától nem messze egy rettenetes óriás. Ez a szörnyeteg fertelmes gonoszságában nem állhatta, ha valakit dicsérve emlegetett a nép, s így hát elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra véget vet annak a sok beszédnek, amely édesapád jótetteit magasztalja. Nem sok idő múlva a szerencse a kezére játszott, hogy alávaló tervét megvalósítsa. Megtudta ugyanis, hogy szüleid útra kelnek, mert néhány napot idegenben, barátaiknál akarnak eltölteni. Visszaútban rájuk tört, apádat megölte, édesanyádat pedig elfogta, és házába hurcolta.

Karon ülő gyerek voltál, amikor ez történt. Édesanyádat az óriás tüstént pincebörtönbe zárta, és ott tartotta nagy titokban. Rólad meg kijelentette, hogy ő a te gyámod, s mivel szüleid elpusztultak, minden vagyon reá száll.

Be is ült a birtokba teljes nyilvánossággal. Hosszú ideig senyvedt édesanyád a föld alatti börtönben. Végre az óriás, aki félt, hogy netán mégis valami szóbeszéd támad, felajánlotta, visszaadja szabadságát, visszaadja édes gyermekét, ha megesküszik: soha senkinek el nem árulja, mi történt valójában.

Mit tehetett szegény özvegy, ráállt az egyezségre, hiszen már azt sem tudta, hova legyen a fia nélkül. Az óriás hát hajóra ültetett benneteket, és elküldött egy messzi országba.

Én édesapádat születésétől fogva ismertem. Szerettem volna segíteni rajta, de még a tündérrel is megesik, hogy nem ura akaratának. Azon a napon kaptam vissza tündérhatalmamat, amikor te a mészárossal találkoztál. Láttam, hogy odaadod a tehenet a tarkababért.

Segíteni akartam, legalább rajtad, apád helyett, ezért növeltem magasra a babvirágot, ezért fontam égbe nyúló létrát az indáiból. Az én hívásomra jöttél te ide. Tudd meg hát, az óriás itt lakik ebben az országban, és a te dolgod, hogy megbosszuld édesapád csúf halálát, édesanyád végtelen szenvedését.

Jack engedelmesen bólintott.

– Megparancsolom – emelte fel a hangját a tündér –, hogy pusztítsd el az óriást. Pusztítsd el, de előbb szerezd vissza az édesapád kincseit, az aranytojó tyúkot, a feneketlen kincseszsákot és a magától szóló hárfát. De megmondom előre, jól vigyázz, mert nehéz próbát kell kiállnod. Az első próba az, hogy anyádnak egy szót sem szólhatsz, bárhogy faggasson is, amíg el nem pusztítottad az óriást. A második próba, hogy az óriás gyanakvásán fondorlattal kell túljárnod. Ravaszságán csak ravaszsággal győzhetsz. Egyet sose feledj: úgy őrzi a vagyonát, mint a hétfejű sárkány. Ha csak egy szem lencsét is elveszel, azt is észreveszi. Az utolsó próba akkor vár rád, ha feladatodat sikerrel elvégezted. Ez a próba a szíved próbája. Édesapád kincse csak addig marad a kezedben, amíg úgy élsz vele, mint ahogy valaha ő élt vele. Ha nem segítesz a bajbajutottakon, ha csak magadra gondolsz, porrá válik a kezedben a gyémánt, és a feneketlen zsák kiürül. Most menj! Veszélyek közé küldlek, de ne félj, mert segíteni fogok.

Így szólt, s eltűnt a tündér. Jack meg nekivágott az útnak. Ment, ment, rótta az utat, egészen alkonyatig. Már éppen azon gondolkozott, mitévő legyen éjszakára, mikor a távolban egy szép, tágas udvarházat pillantott meg. Örült Jack, hogy nem marad étlen-szomjan, nem kell a puszta földön éjszakáznia, és meggyorsította a lépteit. Hamarosan oda is ért a ház elé. Egy barátságos asszonyság állt a küszöbön. Jack köszöntötte, ahogy illik, s szállást kért tőle meg egy falás kenyeret. Az asszony ámult-bámult, alig tudott szóhoz jutni, hogy egyszerre csak ott állott előtte egy idegen. Amióta csak világ a világ, nem fordult meg az ő házában sohase vendég. Tudja mindenki – mondta –, tudja az egész környék, hogy az ő férje kegyetlen és hatalmas óriás, megöli nyomban, aki csak a keze ügyébe kerül.

Megrémült erre Jack, de mégsem fordult vissza, mert eszébe jutott a tündérnek tett ígérete. Kérlelni kezdte az asszonyt, hogy fogadja be és rejtse el. Fogadja be legalább erre az éjszakára.

Jó asszony volt az óriás felesége, s megesett a szíve a fiú könyörgésén. Bevezette Jacket a konyhába, s ellátta étellel-itallal bőségesen. Alig fejezte be a fiú a falatozást, odakint feldübörgött a föld: jött az óriás. Megijedt az asszony, sebtében a kemencébe bújtatta Jacket, s szaladt az ura elébe. De már akkor ki is vágódott az ajtó, s belépett az óriás.

– Asszony, asszony – kiáltott fel mennydörgő hangon –, idegen szagot érzek!

– Ugyan, jó uram – felelte az asszony –, nincs itt senki idegen. Már hogy is lenne! – s azzal, amilyen gyorsan csak tudta, elébe rakta a párolgó ételt.

Az óriás kéjesen beleszagolt a jó pecsenyeillatba, és hitt neki. A fiút elfogta a kíváncsiság, s egy keskeny résen át kitekintett. No hiszen, volt mit néznie, volt min csodálkoznia. Az óriás evett, ivott hat helyett.

Vége-hossza nem volt a vacsorájának. De hát az óriás bendője sem volt feneketlen bendő, egyszer mégiscsak megtelt. Megtörölte a bajuszát meg a szakállát, s akkor aztán maga elé állított az asztalra egy tyúkot. Egyszerre csak rászólt, hogy „Rajta!” – mire a tyúk tojt egy tojást. Egy tojást, de színaranyból! Aztán az óriás újból ráparancsolt, s újból ott ragyogott az asztalon az aranytojás. Így ment ez hosszú ideig.

Végre az óriás elunta, lefeküdt, és úgy hortyogott, hogy zengett belé a ház. Hajnalban – aludt még mindenki – Jack nagy óvatosan kilopakodott a kemencéből. Nem sokat gondolkozott, fogta az aranytojó tyúkot, s futott, ahogy a lába bírta.

Futott, futott, s mire az óriás felébredt, már el is érte a babvirág-létrát, s gyorsan lemászott rajta.

„No, ez is megvolna” – gondolta magában, s nevetnie kellett, mert szinte elevenen látta, hogy dúl-fúl odahaza haragjában az óriás. Aztán fogta a tyúkot, s benyitott az édesanyjához. Sírva fakadt szegény

özvegy, úgy esett a fia nyakába, sírt, zokogott nagy örömében. De igazánból jól ki sem sírhatta magát, Jack máris elébe állította a tyúkot, s rászólt:

„Rajta!” – s íme, ott csillogott az ő asztalukon is az aranytojás. Örült szegény özvegyasszony, persze hogy örült a tojásnak, még jobban örült megkerült fiának, s így aztán semmi, de semmi nem hiányzott a boldogságához.

Igen ám, de Jack nem tudott nyugton megülni odahaza. Egyre az óriás járt az eszében, s a tündérnek adott szava. Egy reggel fogta magát, nekiindult, megmászta a bab-létrát, s csakugyan estére megint elérte az óriás házát. Az asszony ott állt az ajtóban. Jack kieszelt valami hosszú és keserves históriát, hogy meghassa a jó szívét, s szállást kért tőle ismét.

Szabódott az óriás felesége, hogy így meg úgy, egyszer már befogadott egy idegent, s az a hálátlan elemelte az ura legdrágább kincsét, nem mer ő már senkit se beereszteni a házba. De Jack addig-addig kérlelte, míg az mégiscsak engedett, s elrejtette a fiút a ház mélyén egy kamrában.

Jött az óriás, teletömte a bendőjét, majd előhozatta feleségével a kincseszsákját, s megszámlálta aranyát, ezüstjét. A roppant csillogástólvégül is elálmosodott, bekötötte a zsák száját, és elaludt. És persze hortyogott megint, hogy remegett belé a ház.

Jack, aki rejtekhelyéről mindezt titokban végignézte, nagy óvatosan előlopakodott, s már ki is nyújtotta a kezét a zsák után, amikor az óriás kutyája dühösen felüvöltött.

De csodák csodája, az óriás meg se moccant álmában, és a kutya is apránként megnyugodott. Jack nem tétovázott tovább, fogta a zsákot, ki az ajtón, és futott, futott a babvirágig. Bizony éppen ideje volt, hogy hazaérjen. Alig lépett be a konyhába, elfogta valami titkos nyugtalanság. A tűzhelyre nézett, nem égett a tűz. Bekopogtatott édesanyja szobájába, ugyan kopogtathatott, sehol senki. A harmadik szomszédnál lelt az édesanyjára, nagy betegen.

Szegény asszonynak a szíve majd megszakadt bánatában, hogy a fia eltűnt. Bánta a dolgot Jack, azt se tudta, hogy kényeztesse, ápolja, ölelgesse szegény édesanyját, hogy verjen lelket belé. Kicsinybe múlott, hogy a tündér beszédét ki nem kottyantotta. De végül mégis megemberelte magát, s hogy az édesanyja erőre kapott, megmutogatta neki a kincset. Teljes volt már megint az özvegy boldogsága.

Igen ám, de meddig? Mert Jack jól emlékezett a tündér parancsára, hogy harmadszor is neki kell vágnia a kalandos útnak. Az év leghosszabb napján, pirkadatkor hát nekirugaszkodott, és felkúszott újra a magasba.

Megtalálta az utat, s estére el is ért az óriás házához. Ott állt az asszony, ott álldogált most is, mint annak előtte. Csakhogy Jacket nem akarta semmiképpen sem beengedni. A fiú azonban addig-addig könyörgött, míg végre mégis ráállt. De közben telt az idő, már jött is az óriás. Nem volt mit tenni, Jack nagy hirtelen belebújt a rézüstbe. Az óriás csak belépett, s máris felkiáltott:

– Asszony, asszony! Idegen szagot érzek!

A fiú rá se hederített, mert tudta már, hogy így szokta. Később úgyis megnyugszik. Csakhogy úgy látszott, ez egyszer az óriás nem nyugszik meg. Hiába csitította a felesége, dúlva-fúlva végigkutatta a házat, felforgatta a kamrát, tűvé tett mindent a konyhában. Jack hallotta a bútorok zuhanását, a léptei reccsenését, a nehéz fújtatását, s majd belehalt a félelembe.

Ezerszer is azt kívánta, bár otthon maradt volna. Mikor az óriás az üstnek is nekiesett, és már-már felemelte a tetejét, azt hitte: ütött az utolsó órája. De csodák csodája, az óriás keze tétovázni kezdett, lecsúszott a fedőről, majd kisvártatva a kutatást is abbahagyta, és megnyugodva letelepedett a tűz mellé.

Vacsora után az óriás előhozatta a hárfáját. Jack alig tudott magához térni meglepetésében, mert egyszerre csak gyönyörű muzsikát hallott. El sem tudta képzelni, hogy ki játszik; olyan lágy, andalító dallamok követték egymást. Nem, egy ilyen gonosz, beste lélek, mint az óriás, nem csalhat ki a hárfából ilyen gyönyörűséget! Összeszedte hát a bátorságát, és kikandikált a fedő alól.

S csakugyan nem az óriás játszott, magától szólott a csodálatos hárfa. Jack abban a szempillantásban tudta, hogy ez a hárfa kell még neki az óriás rabolt kincseiből. Az óriás különben – jól sejtette ezt Jack – nem élvezte a gyönyörű zenét, ilyen gonosz lélek hogy is élvezhette volna, hanem inkább elálmosodott tőle.

Le is feküdt nyomban aludni.

Itt volt hát a cselekvés ideje! Jack előbújt az üstből, s a hárfát magához szorítva indult az ajtónak. De a hárfa egy gonosz tündér varázslata alatt állott, és hangosan kiáltozni kezdett:

„Uram! Uram!” Az óriás felriadt, s megindult a fiú után. Szerencsére a hárfajáték alatt unalmában olyan sokat ivott, hogy forgott vele a világ. Jack pedig rohant, rohant, ahogy a lába bírta. Igen ám, de az óriás apránként összeszedte magát, s ha dülöngélve is, mindenütt a nyomában volt. Így értek végül a babvirág csúcsára. Jack utolsó erőfeszítésével belevetette magát az indák közé, s kúszott, csúszott lefelé. Pillanatokig tartott, s földet ért.

Azt hitte, megmenekült. Az óriás nem jöhet utána. Csakhogy amint föltekintett, hát uramfia, mit lát? Ott kúszik az óriás a babszáron lefelé. Nosza, futott a baltáért, s vágta, csépelte a babot. El is vált az nyomban a tövétől. Egy puffanás, de olyan puffanás, hogy olyat még nem hallott senki, amióta a világ világ, s az óriás behemót teste ott feküdt a kertben. Ott feküdt mozdulatlan, bizony, mozdulatlan, mert azonmód szörnyethalt a beste lélek.

Jack most már szép sorjában mindent elmondott az édesanyjának, a tündért, az óriással való kalandjait, és szívből kérte bocsánatát, hogy annyi aggodalmat, gondot okozott neki.

Megfogadta, hogy a jövőben engedelmes jó fia lesz. És az egész szomszédság bizonyíthatja: megtartotta az ígéretét.

Anya és fia aztán példás szeretetben és boldog megelégedésben élt. Csak azon nem győztek csodálkozni, hogy olyasmi esett meg velük, ami csak a mesében szokott, de ott aztán minden mesében megesik. Mondogatták is egymásnak:

„Úgy látszik, nincsen új a nap alatt! Olykor még a mesében sincs.”