Kenyai népmese

Lokitoyo egy hallgatag, szerény fiatalember volt. Nem tudta mi az álnokság, és sokáig nagy naivitásának volt az áldozata.

- Az emberi színjáték túl bonyolult dolog az én számomra - állapította meg. - Elhagyom a falumat, az állatokhoz csatlakozom. Azok jobban megértenek engem, és én is jobban megértem őket, mint az embereket.

Összeszedte a holmiját, összecsomagolta és egy bot végére kötötte. Eloltotta a tüzet a kunyhója mellett, és nagy léptekkel elindult az erdő felé. Lokitoyo három napig vándorolt. Amikor behatolt a bozótba, evett egy keveset a magával vitt ételből, majd a folyóból oltotta a szomját. Magára csavarva a takaróját, lefeküdt az árokba aludni.

A negyedik nap reggelén elhatározta, hogy letelepszik ott, ahová megérkezett. A bozót szép volt, a föld jó, és onnan nem messze kis patak csordogált. Úgy döntött, hogy házat épít magának. Levágott pár ágat. Miután leszedte róluk a leveleket, a földbe döfte azokat. Sarat csinált, összekeverte száraz fűvel, és azzal befedte a falakat. Lekaszált egy kevés füvet, amiből tetőt készített. Utána ajtót formált bambuszrudakból, amiket megnedvesített fakéreggel fogott össze. Miután befejezte a házat, Lokitoyo elégedetten megkezdte magányos életét. Nagyon boldog volt, és összebarátkozott az állatokkal, amikkel találkozott, melyek a környéken éltek.

Egy reggel Lokitoyo kiment a házából, hogy gombát szedjen és kiásson néhány gyökeret, amik az élelmét képezték. Nem zárta be a háza ajtaját, de ki is mehetne be, hiszen ő volt az egész vidék egyetlen lakója. Már nem kellett félnie az emberektől.

Nem sietősen szedte Lokitoyo a gombát, és dobálta bele a kosarába, amit ő maga font bambuszrostokból. A Nap vidáman melegítette az egész természetet, és a föld a humusz kellemes illatát árasztotta. Ezután gyökereket ásott ki. Miután megtelt a kosara, elindult visszafelé. Sietni kezdett, mert hatalmas felhők borultak a Kilimanjáróra.

- Vihar közeledik. Tényleg sürgősen haza kell érnem.

Amikor Lokitoyo befordult a tisztásra, ahol a kunyhója emelkedett, nagyon boldog volt. Mindjárt otthon lesz, gondolta, de ekkor váratlanul hangot hallott:

- Állj!

Lokitoyo megdöbbenve állt meg, körülnézett, de semmi gyanúsat sem látott. Tett egy lépést előtte, de ismét hallotta a parancsoló hangot:

- Megtiltom, hogy belépj, én egy nagyon fontos személyiség vagyok.

Úgy tűnt, hogy a hang bentről jön. És az ajtó, ami egy pillanattal előbb még félig nyitva volt, közben becsukódott. Lokitoyo úgy gondolta, hogy a távolléte alatt tolvaj lopózott be a házába. Érezte, hogy elönti a harag, és dühösen így szólt:

- Ez a ház az enyém. Én építettem saját kezemmel, saját verejtékemmel. Utasítalak, hogy a lehető leggyorsabban hagyd el!

De senki sem jött ki.

A látogató hangja erősebben és még fenyegetőbben hangzott:

- Én vagyok a világ legfontosabb személye. Ha ide belépsz, megöllek.

Lokitoyo ez alkalommal megijedt. Már nem volt mersze dühösen rákiáltani a banditára, aki a hatalmába kerítette a lakását. De mégis, ki lehetett az az ilyen hatalommal rendelkező bandita?

- Ha ember, biztosan van fegyvere, és én semmit sem tehetek, hiszen védtelen vagyok. Ha állat, szörnyűséges lehet, mert a hangja az oroszlán hangjára hasonlít. Még a fogai között végezhetem. Mit tegyek? mi lesz velem?

Megkerülte a házat, és benézett az ablakon, de semmit sem látott: túl sötét volt, hogy bármit is ki lehessen venni.

- Talán egy gonosz szellem, aki rosszat akar nekem - gondolta, és nagyon megijedt.

Nem tudva, hogy mit is tegyen, úgy döntött, hogy felkeresi az állatbarátait, azok biztosan segíteni fognak.

Legelőször a hiénával találkozott. Lokitoyo elmondta neki a kalandját, és segítséget kért tőle. A hiéna elkísérte egészen a kunyhóig. Be akart menni, de alig ért el az ajtóig, amikor felhangzott ugyanaz a fenyegető hang:

- Vissza! Nagyon fontos személyiség vagyok. Mindenkit megölök, aki csak átlépi a küszöböt.

A hiéna pánikba esett és meghunyászkodva elmenekült.

A nagyon szerencsétlen Lokitoyo felkereste a többi barátját is, a leopárdot, az orrszarvút, az elefántot, a bivalyt. Ugyanígy felkereste az oroszlánt is, aki mindig nagyon barátságos volt hozzá. Azonban ezek közül a hatalmas állatok közül egyiknek sem volt mersze szembeszállni a parancsoló hanggal. Senki sem merte kinyitni az elátkozott ház ajtaját.

Lokitoyo, amikor már teljesen elvesztette a bátorságát, leült egy rönkre. Állát a tenyerére támasztva szomorúan nézte a házát, ahová már nem mehetett be. Micsoda sorscsapás! Körülötte elnémult az egész bozót. Kibírhatatlan volt ez a csend. Lokitoyo hangosan siránkozott:

- Mi lesz most velem? Nagy istenek, mit tegyek, mit tegyek? ez a betolakodó valóban egy nagyon fontos személy lehet, ha még a legjobb barátaimnak sem sikerült elkapniuk. Ki segít akkor nekem?

Lokitoyo sírva fakadt. Ezt látva a barna hangya, megsajnálva őt, felkínálta a segítségét, de Lokitoyo kedvesen így szólt:

- Szegény hangya! Azt hiszed, hogy te, a te parányi termeteddel legyőzhetsz egy olyan fontos személyt, aki még magát az oroszlánt is megrémítette? Nem látok semmiféle lehetőséget.

A Hangya Hölgy azonban nagyon bátor volt. Büszkén így felelt:

- Éppen az apró termetemmel mehetek be mindenhová, ahová csak akarok. Elbújhatok és megfigyelhetem az idegent. Engedd meg, hogy szerencsét próbáljak!

Lokitoyonak nem volt vesztenivalója, és mivel a Hangya Hölgy hangja annyira meggyőző, ő maga meg olyan bátor volt, hogy beleegyezett:

- Rendben van. Próbáld meg!

A hangya határozottan elindult a kunyhó felé. Alig ért az ajtóhoz, amikor a tekintélyes hang megdördült:

- Én fontos személy vagyok. Mindenkit megölök, aki csak ide belép.

A hangya habozott pár másodpercig. Lokitoyo azt mondta magában, hogy a játszmát ismét elvesztette... De a hangya folytatta az útját. Bement az ajtó alatt.

A fiatalember és minden állat remegett, a legrosszabbra vártak. A kunyhó mellett semmi mást nem lehetett hallani, csak a gyors lélegzetvételeket.

Amíg kint minden nyugodt volt, mi történt bent? A derék hangya végül felfedezte a bűnöst, aki egy szék alá bújt. Az egy ujjnál nem nagyobb féreg volt. A földön tekergett. Azt gondolta, hogy a ravaszságával kisajátítja Lokitoyo házát, és megakadályozza másoknak, hogy bemenjenek. Ah, micsoda gonosz is volt ez a földi giliszta!

De a hangya, akin a harag lett úrrá, keményen rákiáltott:

- Miért űzöl ilyen gúnyt velem? Mindjárt meglátjuk, mindjárt meglátjuk - a csápjait mozgatva az ellenségre támadt.

Egyetlen harapással végzett a gilisztával, ami szörnyűséges sikolyt hallatott. Összerándult és kimúlt. A hangya felemelte a holttestet, a kijárathoz vitte. Boldogan jelentette be:

- Mindenki jól figyeljen! Íme a bűnös! Ez a fontos személyiség a valóságban csak egy földi giliszta volt. Nézzétek!

Az állatok nevetésben törtek ki. Lokitoyo is velük együtt nevetett. Derűs hangulat lett úrrá mindenkin: a feszültség és a félelem tovatűnt. Ezután jó volt élni.

A fiatalember köszönetet mondott a bátor hangyának. És az oroszlán, mintegy kiengesztelésképpen és kártérítésül megölt egy szép antilopot és neki adta.

Ekkor Lokitoyo megértette, hogy az állatok épp olyan álnokok, mint az emberek, és a boldog élethez arra van szükség, hogy az ember megfelelően válassza meg a barátait.

A Hangya Hölgyet pedig a szép erdő legbátrabb teremtményének ismerték el.

Fordította: Dabi István

Skót mese

Nem volt kegyesebb és lovagiasabb vitéz a 13. századi Skóciában Thomas Learmontnál, a berwickshire-i Ercildoune-kastély uránál. Szerette a könyveket, a költészetet és a zenét
(ami ez idő tájt nem igazán volt szokványos), sőt mindezek mellett szívesen tanulmányozta a természetet is; a közeli erdőkben és mezőkön figyelte a vadak és madarak szokásait.
    Történt egyszer, egy napsugaras májusi reggelen, hogy Thomas elhagyta Ercildoune
erődjét, és barangolni ment az erdőbe, amely ott terült el az Eildon-domb lejtőiről lerohanó
Huntly-patak mentén. Csodálatos reggel volt: friss, ragyogó és langymeleg; minden olyan
gyönyörű volt, akár a Paradicsomban lehetett.
    A kibomló zsenge levelek minden fát friss, zöld köntösbe öltöztettek, és a mohaszőnyegen,
a fiatalember lába alatt , sárga kankalinok és csillogó szirmú szellőrózsák emelték fejüket a
reggeli égboltra. A madárkák úgy énekeltek, hogy majd szétrepedt a torkuk, rovarok százai kavarogtak a napfényben, és a patak mentén fényes szemű vízipatkányok dugták ki az
orrukat üregeikből, mintha tudnák, hogy eljött a nyár, és ki akarnák venni a részüket mindenből.
    Thomas olyan boldognak érezte magát a természet vidámságától körülvéve, hogy leheveredett egy fa tövében, megfigyelni az állatokat maga körül.
Ahogy ott heverészett, egyszerre a bokrokon keresztül csörtető lópaták dobogása ütötte meg
a fülét, és amikor felpillantott, meglátta a legszebb hölgyet, akit valaha is látott.
A hölgy éppen feléje tartott egy szürke ló hátán.
    Fényes selyem lovaglóruhát viselt, melynek színe olyan volt, mint a friss tavaszi fűé, válláról bársonyköpönyeg omlott le, amely tökéletesen illett ruhájához.
Szőke haja hullámzó aranyként omlott a vállára; fején drágaköves diadém ragyogott, tűzként csillogott a napfényben.
Lova nyerge elefántcsontból készült, nyeregtakarója vérvörös szaténból; hevedere selyemből volt, kengyele pedig metszett kristályból.
    A gyeplőt vert aranyból készítették, és ezüstharangocskák csüngtek le róla, melyek a lovas
közeledtével úgy csilingeltek, mintha tündérek játszanának rajtuk.
    A hölgy nyilvánvalóan vadászatra igyekezett, mert kürt volt nála és egy köteg nyílvessző.
Hét szürke agarat pórázon vezetett, a többi szimatoló kopó a lova mellett szaladt.
Mialatt leereszkedett a völgybe, egy régi skót dalt énekelgetett.
Olyan királynői légkör övezte, és annyira varázslatos volt az öltözéke, hogy Thomas már azon volt, hogy letérdel az ösvény mellé és imádja, mert azt gondolta, ez csak a Szent Szűz lehet.
    De amikor a lovas mellé érve észrevette, mit akar, csak szomorúan rázta a fejét.
-    Én nem az az áldott hölgy vagyok, akinek te gondolsz – mondta.
-    Az emberek királynőnek szólítanak, bár az én országom messze van innen, mert én
Tündérföld királynője vagyok, nem a Mennyek országáé.
     És ez így is volt, mert ettől a pillanattól kezdve mintha varázslat lett volna úrrá Thomason,
amely feledtetett vele minden óvatosságot, körültekintést, sőt elvette még a józan eszét is.
Bár tudta, milyen veszélyes halandó embernek a tündérek dolgaiba ártani magát, mégis annyira elvarázsolta a hölgy szépsége, hogy egy csókot kért tőle. A királynő éppen ezt akarta,
hiszen tudta, hogyha megcsókolja Thomast, azzal a hatalmába keríti.
    És amint ajkaik találkoztak,a hölgy ijesztő változáson ment át, a fiatalember nagy rémületére. Szépséges köpönyege és selyem lovaglóruhája hirtelen megfakult, és hosszú,
hamuszürke köntössé változott.
Szépsége is elhervadt: öreg lett és színtelen, és ami a legborzasztóbb volt az egészben,
sűrű, szőke haja félig megőszült, Thomas szeme láttára.
     A hölgyből, látva a szerencsétlen ember döbbenetét és rettenetét, gúnyos kacaj tört fel:
  -  Most már nem látszom olyan szépnek, mint eleinte, de ez úgysem számít, hiszen a
szolgálatomba adtad magad, Thomas, hét hosszú évre.
Mert az, aki megcsókolja a Tündérkirálynőt, annak követnie kell őt a Tündérek Földjére, és szolgálnia kell, amíg az ideje le nem telik.
     Amikor szegény Thomas meghallotta ezeket a szavakat, térdre borult és kegyelemért esedezett. De nem volt kegyelem számára. A Tündérkirálynő az arcába nevetett, és közelebb léptetett hozzá almásderes paripáján.
-    Nem, nem! – válaszolt Thomas könyörgésére.
-    Csókot kértél, most fizess érte! Ne is tétlenkedj tovább, hanem ülj fel mögém!
-    Itt az indulás ideje!
Így hát Thomas félelemtől nyöszörögve és sóhajtozva felkapaszkodott a királynő háta mögé.
Amint felült a lóra, a hölgy megrázta a gyeplőt, és a szürke paripa vágtatni kezdett.
     Csak mentek-mentek, a szélnél is sebesebben, amíg maguk mögött nem hagyták az élők földjét, és meg nem érkeztek egy hatalmas pusztaság széléhez.
Szárazon, kietlenül és vigasztalanul nyúlt el előttük, amíg a szem ellátott, legalábbis így
tűnt Thomas of Ercildoune fáradt szemének. Azon gondolkodott, vajon át kell-e kelniük különös társával ezen a pusztaságon, és ha igen, van-e valami esélyük, hogy élve átérjenek
a túloldalára.
     A Tündérkirálynő hirtelen megrántotta a gyeplőt, és a szürke ló megtorpant vad vágtájában.
  -   Most le kell szállnod a földre, Thomas! – szólt a hölgy, válla felett hátrapillantva boldogtalan foglyára.
  -   Aztán hajolj le és tedd a fejedet a térdemre! Három titkos dolgot mutatok neked, amelyet
nem láthat halandó szem.
     Így hát Thomas lemászott a nyeregből, lehajolt, és fejét a Tündérkirálynő térdére tette.
És íme, amint újra a pusztaságra tekintett, úgy látta, mintha teljesen megváltozott volna:
három út vezetett át rajta, melyeket Thomas eddig észre sem vett. Mindhárom út teljesen
eltérő volt.
     Az egyik szélesen, simán és egyenesen vágott át a homokon, és senki sem tévedhetett
el rajta, aki erre vette az útját. A második annyira különbözött ettől, amennyire csak lehetett:
keskeny út volt, hosszú és kanyargós; egyik oldalon tövises sövény szegélyezte, a másikon vadrózsabokrok. Tüskéik olyan hosszúra nőttek és ágaik úgy összefonódtak, hogy aki errefelé
indult, csak nagy üggyel-bajjal maradhatott meg rajta.
    A harmadik mindkettőtől különbözött. Nagyon szép út volt: páfrány, hanga és aranysárga rekettye között kanyargott felfelé a domboldalon, és úgy tűnt, kellemes lenne ezt az utat választani.
  -   És most, ha akarod, elmondom neked, hová vezetnek ezek az utak – mondta a Tündérkirálynő.
 -    Az első, amint látod, széles, sima és könnyű. Sokan ezt választják utazásukhoz.
Ez az út, bár jónak látszik, rosszul végződik, és az emberek, akik ezt választják, örökre bánni fogják a döntésüket.
A keskeny útról, melyet tövisek és rózsabokrok szegélyeznek, csak nagyon kevesen kérdezik, vajon merre visz.
De ha megkérdeznék, talán sokan fellelkesülnének és nekivágnának, mert ez az út a becsületesség útja, és bár kemény és fárasztó, mégis a dicsőséges király városában végződik, melyet a nagy király városának is neveznek.
      Végül a harmadik, a szép út, amely a domboldalon halad felfelé a páfrányosban: erről
halandó ember nem tudja, hová vezet.
De én tudom, Thomas, mert ahová ez az út visz, az a szép Tündérföld, és mi ezt az utat fogjuk választani. És jól jegyezd meg, Thomas, ha viszont akarod még látni Ercildoune várát,
vigyázz a nyelvedre,  amikor elérünk az utunk végéhez! Egy szót se szólj senkihez, csak hozzám, mert annak a halandónak, aki meggondolatlanul kinyitja a száját Tündérföldön,
örökre ott kell maradnia.
     Ez után a királynő megparancsolta Thomasnak, hogy szálljon vissza a lóra, és továbbmentek.
     A páfrányos út mégsem volt olyan szép, amilyennek először látszott. Alig haladtak rajta,
amikor az út keskeny vízmosásba torkollott, ami úgy tűnt, egyenesen a föld alá vezet, ahol
nincs vezérlő fénysugár, a levegő pedig nyirkos és nehéz. Mindenünnen a rohanó víz hangja
hallatszott, míg végül a paripa elmerült benne; a hideg, borzongató habok először Thomas
lábszárát nyaldosták, aztán már a térdét is elborították. A bátorsága lassan apadni kezdett,
mióta el voltak vágva a nappali világosságtól, de most aztán végképp megadta magát;
biztosra vette, hogy ő és különös társa soha nem érnek el biztonságban útjuk végéhez.
     Ájulás környékezte, és ha nem kapaszkodik olyan erősen a tündér hamuszürke köntösébe,
biztosan lefordul a nyeregből, és vízbe fúl.
     De, mint minden dolognak – legyen az rossz vagy jó -, ennek is vége szakadt egyszer;
végül derengeni kezdett, és a fény egyre erősödött, mígnem kiértek a napsütésre.
Ekkor Thomas bátorsága visszatért, és felpillantott; épp egy szépséges gyümölcsösön lovagoltak át, ahol nagy bőségesen termett az alma, a körte, a füge és a borszőlő.
Thomas szája kiszáradt a szomjúságtól és gyengének érezte magát, ezért gyümölcsre vágyott, amely majd felüdíti. Kinyújtotta a kezét, hogy szakítson belőlük, de társa hátrafordult
a nyeregben és megtiltotta neki.
   -  Ezekből neked nem szabad enned, egyetlen almát kivéve, és azt mindjárt meg is kapod tőlem. De ha bármely másikat csak megérintesz, örökre ideköt téged Tündérföldhöz.
      Így hát szegény Thomas kénytelen volt megtartóztatni magát, amennyire csak tudta.
Lassan haladtak tovább, amíg elértek egy piros almáktól roskadozó kicsiny fához.
A Tündérkirálynő lehajolt, szakított egyet és odaadta társának.
   -  Ezt neked adhatom – mondta -, és örömmel teszem, mert ezek az igazság almái;
aki eszik belőlük, elnyeri jutalmát. Annak száját soha többé nem hagyja el hazugság.
Thomas elvette az almát, és megette; ezentúl az igazság kegyelme volt az ajkán, és ezért az emberek,évekkel később, Igazmondó Thomasnak nevezték.
      Már csak egy kis utat kellett megtenniük, majd megpillantottak egy varázslatos kastélyt a
domboldalon.
-    Ott lakom – mondta a királynő, büszkén mutatva a kastélyra.
-    És ott időzik az uram és az udvar összes nemese. És mivel az uramnak furcsa természete
van, és nem szereti, ha idegen gavallérokat lát a társaságomban, ezért kérlek, mindkettőnk
kedvéért, egy szót se szólj senkihez. Ha valaki megkérdi tőlem, kiféle-miféle lennél, azt fogom mondani, hogy néma vagy. Így észrevétlen maradsz a tömegben.
      E szavakkal a hölgy felemelte vadászkürtjét, és nagyot fújt bele.
Miután a kürt erős, harsogó hangon megszólalt, a királynő megint csodás változáson esett át:
csúf hamuszín köntöse lehullott róla, hajáról eltűnt a dér; újra zöld lovaglóruháját és köpönyegét viselte, arca pedig megint szép lett és fiatal.
Thomasszal is csoda történt, mert ahogy egy pillantást vetett magára, felfedezte, hogy durva,
vidékies ruhái finom, barna öltözetté változtak, és lábára szaténcipő simult.
     Amint felharsant a kürt, a kastély kapuja azonnal kitárult, és elősietett a király, hogy
találkozzon a királynővel. Annyi lovag, nemes hölgy, énekmondó és apród kísérte, hogy Thomasnak, aki már lecsúszott a ló nyergéből, nem volt nehéz a parancsnak engedelmeskedve észrevétlenül a kastélyba jutnia.
     Mindenki nagyon örvendezett, hogy viszontláthatja a királynőt; bekísérték a lovagterembe, ő pedig kegyesen szólt hozzájuk, és megengedte, hogy kezet csókoljanak neki.
Aztán férjével együtt felmentek az emelvényre, amely a hatalmas csarnok távoli végében állt.
Ott volt a két trón, melyen a királyi pár helyet foglalt, hogy figyelemmel kísérje a kezdődő mulatságot.
     Szegény Thomas ezalatt a terem másik végében, távol álldogált magányosan, bár elbűvölte a szeme elé táruló különleges látvány.
     Előkelő hölgyek, udvaroncok és lovagok táncoltak a csarnok egyik részén, a másikat viszont vadászok lepték el, hatalmas agancsú szarvasokat hurcolva, amelyeket nyilván ők ejtettek el a hajtóvadászaton. A zsákmányt halomba dobálták a padlón, és a halott állatokat szakácsok serege vette körül, feldarabolták őket, és a konyhába cipelték, hogy elkészítsék.
Mindent összevetve különös, szokatlan jelenet volt, és Thomas nem is vette észre, hogyan múlik az idő. Csak állt és bámult, egy szót sem szólva senkihez. Így folytatódott három hosszú napon át, mígnem a királynő felemelkedett a trónjáról, lelépett az emelvényről, és keresztülvágott a csarnokon Thomashoz.
-    Itt az idő, hogy lóra ülj és menj, Thomas, ha újra látni szeretnéd a szép Ercildoune várát –mondta. Thomas csodálkozva nézett rá.
-    Hét hosszú évről beszéltél, úrnőm! – kiáltott fel.
-    És én még csak három napja vagyok itt. A királynő elmosolyodott.
-    Az idő gyorsan repül Tündérföldön, barátom. Azt hiszed, csak három napja vagy itt, pedig már hét esztendeje, hogy mi ketten találkoztunk. És most itt az ideje, hogy elmenj! Szívesen tartóztatnálak még, de nem lehet, a te érdekedben: a Gonosz Lélek minden hetedik évben feljön a sötétség birodalmából, és kiválaszt, majd elragad egyet az embereim közül.
Attól félek, most téged választana, amilyen jóvágású fiú vagy. Nem szeretném, hogy bántódásod essen, ezért még ma éjjel visszaviszlek saját hazádba.
     Újra előhozták a szürke lovat, Thomas és a királynő felültek rá, és ahogy jöttek, úgy tértek vissza Eildon fájához a Huntly-patak mellé. Aztán a királynő istenhozzádot mondott, és búcsúajándékként Thomas azt kérte tőle, hogy adjon neki valamit, amivel bizonyíthatja az emberek előtt, hogy valóban Tündérföldön járt.
- Az igazság ajándékát már megadtam neked – felelte a királynő. – És most megkapod a jövendölés és a költészet ajándékát. Képes leszel előre látni a jövőt, és azt csodálatos versekbe foglalni. E láthatatlan ajándékok mellé itt van még valami, amit a halandók is láthatnak a saját szemükkel: egy hárfa, amely Tündérföldön készült.
Isten veled, barátom! Egy napon talán visszatérek érted.
     E szavakkal a hölgy eltűnt, és Thomas egyedül maradt. Az igazat megvallva egy kis szomorúságot érzett, mert el kellett válnia egy ilyen sugárzó lénytől, és vissza kellett térnie a közönséges emberek közé.
     Ezután még hosszú évekig élt Ercildoune várában, és egész Skóciában híre ment költészetének és jóslatainak; az emberek ezért elnevezték Igazmondó Thomasnak, vagy Thomas, a Rímfaragónak.
     Nem tudom leírni nektek az összes jóslatot, amit Thomas mondott, és amelyek szinte teljes egészében beteljesültek, de néhányat elmondok közülük.
     Megjósolta Bannockburn (Kenyérpatak) csatáját e szavakkal:
                                        
                                           „ A kenyér patakjának vize
                                             Vérrel lészen festve.”

      E jövendölés azon a szörnyű napon vált valóra, amikor a kis Bannockburn-patak vizét a legyőzött angolok vére festette vörösre.
      Megjósolta az angol korona egyesítését is egy herceg uralkodása alatt, aki a francia királyné fia, ereiben azonban mégis Bruce vére csörgedezik:

                                         „ A francia királyné szül egy fiat,
                                           Aki ura lesz egész Britanniának.
                                           És ez meglészen kilenc nemzedék múlva.”

     Ez be is teljesedett 1603-ban, amikor Jakab király, Stuart Mária skót királynő fia lett mindkét ország uralkodója.
     Tizennégy hosszú év telt el, és az emberek kezdték elfelejteni, hogy Thomas, a Rímfaragó valaha is Tündérföldön járt. De végül egy napon, amikor Skócia éppen hadban állt Angliával, a skót hadsereg megpihent a Tweed-folyó partjánál, nem messze Ercildoune erődjétől. A vár ura elhatározta, hogy nagy lakomát rendez, és meghívja rá a sereget vezető összes nemest és főurat, hogy vacsorázzanak vele.
     Ez a lakoma sokáig emlékezetes maradt. Ercildoune ura nagy gondot fordított arra, hogy minden a lehető legcsodálatosabb legyen. És amikor a vacsora véget ért, felemelkedett a helyéről, fogta a tündérhárfát, és egyik dalt a másik énekelte a régmúlt időkről az összegyűlt vendégeknek. Azok lélegzet-visszafolytva hallgatták; úgy érezték, hogy soha többé nem hallanak már ennél csodálatosabb muzsikát. És ez így is volt.
     Késő éjszaka, miután a nemesek visszatértek a sátraikba, az őrt álló katona meglátott a holdfényben egy hófehér szarvasbikát és egy ünőt, amint lassan lefelé ballagtak a tábor mellett elhaladó úton. Volt valami szokatlan ezekben az állatokban, ezért hívta a feljebbvalóját, hogy jöjjön és nézze meg őket. A parancsnok szólt a társainak, és nemsokára már az egész csapat figyelte a néma teremtményeket, amelyek ünnepélyesen lépkedtek, valami emberi füllel nem hallható zene ütemére.
-    Van ebben valami hátborzongató – mondta végül az egyik katona.
-    Küldjünk Thomas of Ercildoune-ért. Talán ő meg tudja mondani, hogy baljós előjel-e ez, vagy sem.
-    Igen, küldjünk Thomas of Ercildoune-ért! – kiáltották egyszerre mindannyian.
Egy kis apródot szalasztottak a várba, hogy felkeltse álmából a Rímfaragót.
Amikor meghallotta a fiú üzenetét, a látó arca komoly lett és ünnepélyes.
-    Ez egy hívás – mondta csendesen. – Hívás tündérföld királynőjétől. Régóta várok már rá, és végül megérkezett.
 Amikor kilépett a vár kapuján, ahelyett, hogy csatlakozott volna a rá váró emberek kis csoportjához, egyenesen a hófehér szarvasbikához és az ünőhöz ment. Amint odaért, az állatok megálltak egy pillanatra, mintha üdvözölni akarnák. Aztán mindhárman lassan leballagtak a kicsiny Leader-folyó meredek partjához, és eltűntek a tajtékzó habokban, mivel a folyó éppen áradt.
      Bár mindent alaposan átkutattak, nyomát sem lelték többé Thomas of Ercildoune-nak, és a környékbeliek a mai napig úgy hiszik, hogy a szarvasbika és az ünő a Tündérkirálynő üzenethozói voltak, és Thomas, a Rímfaragó visszament velük a tündérek földjére.

Fordította: Farkas Bíborka

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregember s annak tizenkét fia. A tizenegy idősebb dali, szép legény volt, büszke is volt rájuk az apjuk, a tizenkettedikre bezzeg nem lehetett nagyon büszke: vékony, nyaviga legényke volt, noha semerre se járt, beült az anyja mellé a konyhába, s ott sütkérezett a tűz mellett.
     Mikor a tizenegy idősebb legény annyira nőtt, hogy elmehettek már világot látni, felkészítette a szegény ember mindegyiket, ahogy tudta, vett mindegyiknek lovat, pénzt adott nekik, s azzal útra eresztette. A tizenkettedik legénykére senki se gondolt, s bátyjai el se búcsúztak tőle, nagy büszkén elvágtattak, anélkül, hogy istenhozzádot mondtak volna neki.
     Mikor kilovagolt a tizenegy legény, kisompolygott a konyhából Eszben, s mondta az apjának:
-    Édesapám, adjon nekem is egy lovat, s pénzt a zsebembe, hadd menjek én is világot látni.
-    Te kis béka – förmedt rá az apja -, te akarsz világot látni? Hiszen még itthon se vehetem semmi hasznodat, hát még a nagyvilágban ugyan mi lenne belőled!
Mondta Eszben:
-    Hát ha édesapám nem ad se lovat, se pénzt, majd szerzek én magamnak!
Úgy is tett Eszben, ahogy mondta, kiment az erdőbe, levágott egy ágat, lehántotta, olyanfajta lovat faragott belőle, mint bátyjaié, felpattant a hátára, s utánuk vágtatott.
A tizenegy legény egész álló nap lovagolt, estefelé nagy, setét erdőbe értek, ott el is esteledtek, s amint a fák közt bandukoltak, egy kis házikóra akadtak. Bekopogtattak, hát egy utálatos vén boszorkány nyitott ajtót.
-    Kaphatunk-e éjszakára szállást, öreganyám? – kérdezték a fiúk.
-    Kaphattok, fiaim, de csak az én leányaim mellett lesz fekvőhelyetek, mert azokat ugyan fel nem költöm érettetek!
Bánták is a fiúk, csakhogy lefekhettek, mert erősen el voltak fáradva a lovaglástól. Alighogy
lefeküdt a tizenegy legény, megérkezett Eszben is a falován, besurrant a házba észrevétlen, bebújt egy ágy alá, s ott kuporgott éjfélig. Akkor előbújt szép csendesen, felköltötte bátyjait, és megkérte őket, hogy cseréljenek hálósapkát a leányokkal, s ezek meg is tették nagy álmosan, de haragudtak Eszbenre, hogy ilyen bolondságért felköltötte őket. Alighogy elbújt ismét Eszben, jött be a vén boszorkány egy élesre fent bárddal, odatapogatott a nagy sötétben minden egyes ágyhoz, megsimogatta a hálósapkákat, s a fiúsapkásoknak egytől egyig lenyisszentette a fejét, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, kisompolygott a szobából.
      Eszben csak azt várta, hogy virradjon, hamar fölkeltette a bátyjait, szép csendesen kisompolyogtak a házból, lóra kaptak s elvágtattak, mint a sebes szél, még ennél is sebesebben. Bezzeg Eszben nem tudott lépést tartani velök, ott csámpáskodott szegény jóval mögöttük a falován.
Hát csak vágtatott a tizenegy legény, s egyszerre csak ott voltak a király városában, ott egyenesen felmentek a palotába, a király színe elé, s kérték, hogy fogadja fel őket szolgálatába.
-    Éppen jókor jöttök – mondotta a király -, mert kocsisokra van szükségem.
Jobb híján ez is jó volt, beszegődtek, és mindjárt a lovak mellé állottak.
     Mikor már ők szépen elrendezkedtek, akkor érkezett meg Eszben, ő is felment rögtön a király elé, hogy fogadja meg, de a király azt mondta neki, hogy semmi szüksége sincs ilyen kis legénykére, tovább egy házzal!
      Kiódalgott Eszben a palotából, de nem ment haza, hanem elbújt az udvarban a lovával együtt, úgy elbújt, hogy senki, még a bátyjai se tudták, hogy az udvarban van velük.
      Abban az időben, mikor a tizenegy testvér ott szolgált az udvarban, lakott egy lovag is ott, aki erősen haragudott a tizenegy fiúra, merthogy soha az ő szavát meg nem fogadták, egész nap henyéltek. Mit gondolt, mit nem a lovag, felment a királyhoz, de nem azért, hogy bepanaszolja őket, hanem azt mondotta neki:
-    Felséges királyom, hallottam, mikor a tizenegy legény arról beszélt, hogy tudnak ők egy olyan csodálatos galambról, akinek egy arany- s egy ezüsttolla van, de azt senki a világon kívülök meg nem tudja szerezni.
Mindjárt nagy kedvet kapott a király a galambra, hívatja maga elé a tizenegy legényt, s mondja nekik:
-    Három nap alatt kerítsétek elő az arany- és ezüsttollú galambot, mert különben mind a tizenegyen halálnak halálával haltok meg.
Hiába esküdözött a tizenegy legény égre-földre, hogy így meg úgy, soha még nem is láttak ilyen madarat, a király meg sem hallgatta őket, kikergette a palotából. Hej, sírtak, jajgattak a szegény fiúk, hogy hangos lett belé az udvar, meghallotta Eszben is, besurrant hozzájuk, s megkérdezte:
-    Mi bajotok, édes bátyáim?
-    Mit kérdezed, te alamuszi – förmedtek rá a fiúk -, úgyse segíthetsz a mi bánatunkon.
-    Mit tudjátok azt ti – mondotta Eszben -, hiszen már egyszer segítettem rajtatok!
Nagy sokára elmondták a legények neki, hogy mit követel rajtuk a király. Eszben szép csöndesen végighallgatta őket, s csak annyit mondott:
-    Adjatok nekem egy zacskó borsót, s majd meglátom, mit tehetek érettetek.
Adtak is a legények neki borsót, de bizony nem nagyon bizakodtak benne, hogy segíteni tudjon rajtuk. No, amint megvolt a kis zsák borsó, Eszben felkapott fehér falovacskájára, megsarkantyúzta, s azt mondotta neki:

                                              Repülj, repülj, kicsi lovam,
                                              Mint a szélvész, olyan gyorsan!

Repül is a faló olyan gyorsan, mint a szél, hegyen-völgyön, vízen át, amíg csak oda nem érnek a vén boszorkánynak a házához, aki a saját lányait ölte meg a tizenegy legény helyett.
      Egyenest bevágtatott Eszben az udvarra, ott lepattant a lóról, s elhintette az egész zsák borsót. Nemsokára búgást, burukkolást hallott, s nagy szárnycsattogással ereszkedett le a vén boszorkány arany- és ezüsttollú galambja. Egyéb se kellett Eszben! Amint elkezdett szemelgetni a gyönyörű madár, óvatosan mögéje lopódzkodott, megfogta s beledugta a zacskójába. Amint felkapott a lovára, s felemelkedett a levegőbe, jött ki a vén boszorkány a házából, nézett szét a galambja után, s megpillantotta helyette a levegőben vágtató Eszbent.
      Nagyot kiáltott, ahogy csak a torkából kifért:
-    Hej, te vagy az, Eszben?
-    Én bizony! – kiáltott vissza a legényke.
-    Te vitted el a galambomat?
-    Hát ki más vitte volna el?
-    Tudom, te voltál az a gazember is, aki megöletted velem a leányaimat!
-    Én hát!
-    Jössz-e még vissza, hé?
-    Jövök hát!
-    Megállj, mert akkor ki nem szabadulsz a körmeim közül!
     Mikor ezt kiáltotta a vén boszorkány, Eszben már olyan messze volt, hogy nem is válaszolhatott neki, repült sebes szélnél sebesebben, s nemsokára ott volt a király udvarán, s mutatta a bátyjainak a galambot. Bezzeg örültek azok, hogy majd kibújtak a bőrükből, vitték nagy diadallal a királynak, s az egy csomó pénzt ajándékozott nekik nagy örömében.
Boldogok voltak most a fiúk, de az irigy lovag majd megpukkadt, mikor meglátta, hogy a tizenegy legény túljárt az eszén. Nem volt nyugodalma, egyre azon törte a fejét, hogy s mint üldözhetné el a fiúkat. Hát egyszer megint felsompolygott a királyhoz, s azt mondta neki:
    - Felséges királyom, nehogy azt higgye, hogy csak ez a csodálatos galamb az, amit ez a tizenegy fiú meg tud szerezni felségednek! Hallottam, mikor a múltkor azt beszélték egymás közt, hogy tudnak egy kis vaddisznómalacot, amelyiknek aranyból s ezüstből van a sörtéje,
s ők ezt is szívesen elhoznák felségednek.
      Felhívatta rögtön a legényeket a király, hát azok csak szemöket-szájukat tátották, mikor hallották a király kívánságát.
Esküdöztek égre-földre, hogy soha ők olyan vaddisznómalacot nem láttak, de beszélhettek annyit, amennyit akartak, a király csak ennyit válaszolt nekik:
     - Három nap alatt vagy megszerzitek nekem a malacot, vagy halálnak halálával haltok meg!
Bezzeg lekonyult ismét a legények orra, úgy ültek az istállóban mind, nagy búval, bánattal, hogy azt se tudták, hova legyenek. Egyszer csak honnét, honnét nem, elébük lépett Eszben, s kérdezte nagy vidáman:
-    Hát nektek mi bajotok megint?
-    Ugyan, mit segít az rajtunk, ha el is mondjuk, te mihaszna! – mondották bosszúsan a fiúk.
-    Mit-e? – kérdezte Eszben. – Hát ki segített rajtatok kétszer, nem én?
Összenéztek a fiúk, hogy bizony, van abban valami, s elmondották, hogy a lovag megint mit hazudott a királynak, s hogy most vagy meg tudják szerezni a malacot, vagy meghalnak mind, ahányan vannak.
-    Egyet se szomorkodjatok – mondta nekik Eszben -, adjatok egy zsák malátát nekem, s majd elhozom én azt a malacot.
 Hozták is a fiúk mindjárt a malátát, Eszben meg felpattant fehér falovára, s mondta neki:

                                                  Repülj, repülj, kicsi lovam,
                                                 Mint a szélvész, olyan gyorsan!

Egykettőre át is repültek hegyen-völgyön, vízen, s ott voltak ismét a boszorkány udvarában. Hirtelen kiöntötte a malátát, hát jött is rögtön az arany- és ezüstsörtéjű malac nagy röfögéssel, s nekiállt a finom ételnek. De Eszben nem hagyta, hogy sokáig csámcsogjon, egykettőre felkapta, bedugta a zsákba, s ismét a lován termett. Alig emelkedett fel vele a levegőbe, jő ki a boszorkány az udvarra, keresi a malacát, hát, nem találja sehol. Felpillant a levegőbe, s amint meglátja ott Eszbent, nagy mérgesen felkiált hozzá:
-    Te vagy-e, Eszben?
-    Én hát, te vén boszorkány!
-    Te loptad el a gyönyörű kis malacomat?
-    Én bizony!
-    Ugye, te voltál az is, aki a galambomat elvitted?
-    Én bizony!
-    S te voltál az, aki megöletted velem a tizenegy szép leányomat, ugye?
-    Én hát!
-    Jössz-e még vissza, te lurkó?
-    Hogyne jönnék, öreganyám!
Darabokra is szaggatlak – sikította a vén boszorkány, de bizony Eszben nem sokat törődött vele, hogy mit beszél, jól megsarkantyúzta a lovát, s egykettőre ott termett a király udvarában.
    Bezzeg volt örömük a legényeknek, amikor meglátták a malacot Eszbennél, hamar elvették tőle, anélkül, hogy csak egy szóval is megköszönték volna neki a jóságát, s vitték a királyhoz.
Hej, megörült a király a malacnak, s még több aranyat, ezüstöt adott a fiúknak érte, mint a galambért. Annál mérgesebb lett a lovag, nem tudta, hova legen szertelen nagy bosszúságában, s most megint azon kezdte törni a fejét, hogy mit találhatna ki a legények ellen.
    Egyszer csak felsompolygott megint a királyhoz, s azt mondta neki:
-    Felséges királyom, az a tizenegy legény azt beszélte egymás között,, hogy tudnak ők többet is annál, amit eddig véghezvittek. Olyan lámpát szereznének felségednek, hogy hét országba elvilágítana innen.
Bezzeg rögtön nagy kedvet kapott a király a lámpára is, hívatta rögtön a legényeket.
     Nem szívesen mentek a fiúk, mert gondolták, hogy megint a lovag talált ki valamit, de mégiscsak felmentek a király parancsára. Nagy volt a szomorúságuk, amikor meghallották a király kívánságát, de egyet se mertek szólni, tudták úgy is, hogy a király nem hinné el a szavukat. Lementek tehát az istállóba, s ültek egymás mellett nagy szomorúan, mikor egyszerre csak betoppant Eszben.
-    Hát nektek miért van ilyen bús kedvetek? – kérdezte tőlük kacagva.
-    Mi közöd hozzá, te tacskó – mordultak rá a bátyjai -, te úgyse tudsz segíteni a bajunkon.
-    No-no, csak mondjátok el a bajotokat, hiszen eddig is tudtam segíteni rajtatok!
     Elmondták hát nagy ímmel-ámmal, hogy a király egy olyan lámpát követel rajtuk, amelyik hét országig világítson.
     -   Adjatok csak nekem egy zacskó sót, aztán majd meglátom, mit segíthetek rajtatok – mondotta Eszben. Rögtön szereztek sót, Eszben meg felpattant fehér falovára, s mondta neki kedvesen, nyájasan:

                                                        Repülj, repülj, kicsi lovam,
                                                      Mint a szélvész, olyan gyorsan!

     Nemsokára ismét ott volt a boszorkány háza előtt, próbált bejutni az ajtón, de bezzeg be volt zárva, mert éjfélre járt már az idő, mikor odaérkezett. Nem sokat töprenkedett, felmászott a házra, s a kéménylyukon leereszkedett a szobába.
     Nézelődött jobbra-balra, de bizony lámpát sehol sem látott, bármerre tekingetett is, mert a boszorkány őrizte azt, mint legdrágább kincsét. Már arra gondolt Eszben, hogy bebújik a kemencébe, s ott alszik egyet, mikor egyszerre csak megszólalt a vén banya nagy álmosan az ágyában:
-    Kelj csak fel, hé, főzz nekem egy kis kását, mert erősen megéheztem!
     Felkelt rögtön a tizenkettedik leánya, meggyújtotta a tüzet, s odatette a fazekat vízzel a kemencére.
-    Ne tégy bele sót, te, mert tudod, hogy anélkül szeretem – mondotta a lányának.
-    Tudom, dehogyis teszek bele! – mondotta a leány.
     Egyéb se kellett Eszbennek, csak azt várta, hogy elforduljon egy percre a leány a kemencétől, beleöntötte a só nagy részét a fazékba, s hirtelen visszaosont a sarokba. Egy-kettőt kavarintott a leány a kásában, aztán vitte az anyjának. Hej, prüszkölt, tüsszögött a vén banya, amikor belekóstolt a kásába, hogy zengett-zúgott belé a ház.
     -   Nem megmondtam, te mihaszna, hogy ne tégy sót bele?! Úgy megsóztad, hogy ennél még a tenger vize sem lehet sósabb!
     Esküdözött a leány, hogy ő ugyan nem tett bele egy szem nem sok, annyi sót sem, de mit volt mit nem tennie, új kását kellett főznie az anyjának. Nem volt víz bent a házban, ki kellett mennie érte az udvarra, s kérte a leány, hogy adja oda a hét országig világító lámpát, nehogy megbotoljék a sötétben. Oda is adta a vén boszorkány, de kétszer is meghagyta, hogy jól vigyázzon rá, nehogy valami baj érje a drága kincset. Na, a leány kimegy az ajtón, Eszben utána. Ott a kút mellett letette egy kőre a lámpát a leány, aztán nyúlt a veder után, hogy vizet merítsen. Több se kellett Eszbennek! Egyet lökött a leányon, az zsupsz! belé a kútba, ő meg egykettőre felkapott a lovára, s vágtatott hazafelé.
     A vén boszorkány várta, várta a leányát. s merthogy nem jött, kiment, hogy utánanézzen, mért marad el oly soká, hát látja, hogy Eszben repül az ő lámpájával. Utána rikoltozott, hogy csak úgy csengett bele a hely:
-    Te vagy-e megint, Eszben?
-    Én hát, vén boszorkány!
-    Ugye, te loptad el a szép galambomat?
-    Miért kérded, hisz úgyis tudod!
-    Hova tetted a vaddisznómat?
-    Jó helyt van az is!
-    He, te gyilkos, te öletted meg a tizenegy leányomat, ugye?
-    Én bizony!
-    Elloptad most kincset érő lámpámat, ugye?
-    El biz én, öreganyám!
-    Jössz-e még vissza?
-    Hogyne jönnék!
       -  Széttéplek, te gazember! – kiáltott utána a boszorkány, de bizony Eszben már nem is hallotta, mert addig árkon-bokron túl volt. Egykettőre megérkezett a király udvarába, s odaadta a lámpát a testvéreinek, azok vitték nagy diadallal a királyhoz, de Eszbennek bizony nem köszönte meg egyik sem a fáradozását.
     No, a király úgy megörült a lámpának, hogy még tízszer annyi aranyat-ezüstöt adott a fiúknak érte, mint a galambért, disznóért. Az irigy lovag, mikor látta a legények jó dolgát, azt se tudta, hova legyen irigységében, hazament, addig fel se jött a király palotájába, amíg ki nem talált megint valamit, amivel a legényeket eltüntethesse az udvarból.
     -  Felséges királyom – mondta a királynak – tudnak ezek a legények többet is ennél, mint amennyit megmutattak. Azt mondták, hogy tudnának egy olyan paplant keríteni, amelyik alá csak le kell feküdni, s meghallja az ember, hogy nyolc országban mit beszélnek.
     Bezzeg rögtön kedve szottyant a királynak a paplanra, s hívatta fel a fiúkat, hogy hozzák el neki hamar. Bámultak a fiúk jobbra-balra, hogy ugyan ki hallott ilyen paplanról, s esküdöztek, hogy sohase látták, de hiába volt minden szavuk, a király azt mondta nekik:
- Vagy elhozzátok nekem azt a paplant, vagy karóba húzatlak mind, ahányan vagytok!
Lementek a fiúk nagy búsan az istállóba, ott ültek, üldögéltek egymás mellett, lógatták az orrukat. Amint ott ülnek, előbújik valamelyik sarokból Eszben, megáll előttük kacagva, s mondja nekik:
- Hát nektek mi bajotok már megint?
Elmondják a fiúk, hogy milyen takarót kíván a király. Gondolkozik Eszben a dolgon, s azt válaszolja nekik:
- Nehéz dolog lesz azt a takarót megszerezni, de megpróbálom a kedvetekért.
Felült megint a falovára, szólt neki kedvesen, nyájasan:

                                                         Repülj, repülj, kicsi lovam,
                                                       Mint a szélvész, olyan gyorsan!

Hamarosan ott volt megint a ház előtt, de megint be volt zárva az ajtó, mert éjfélre járt az idő. Bánta is azt Eszben, tudta ő az utat a kéményen át is, ott lopózkodott be megint. Bebújt hamar a boszorkány ágya alá, mert éppen ő takaródzott be a csodapaplannal, de alig kuporodott alája, olyan csengés-bongás lett ott, hogy nyolc országba hallatszott annak a hangja. Hej, ugrott ki a vén boszorkány az ágyból, nézett az ágy alá, hogy ki van ott, de bezzeg Eszben se várt reá, futott ki onnan.
- Hohó, Eszben, hát te vagy ott? – rikoltotta a boszorkány, s kiáltott a leányának is, hogy kergesse, de bizony nem kellett azt sokat kergetni, egykettőre megfogták, s egy sötét nyirkos kis lyukba dugták. Soha oda nap nem sütött, ott száradt szegény lurkó tizennégy napig, töltötte a boszorkány leánya cukros tejjel, mézes mogyoróval, hogy mentől kövérebb legyen. Mikor a tizennégy nap eltelt, mondja a boszorkány a leányának, hogy vágja le Eszbennek az ujját, hadd lássa, hízott-e eleget. Megy a leány, hogy vágja le Eszbennek az ujját, de az addig hízelkedett neki, addig könyörgött, míg végre beleegyezett a leány, hogy egy darab vékonyka vasat behúz bőrrel, s azt nyújtja oda az anyjának az Eszben ujja helyett.
- Huh, de vékony az ujja – mondotta a boszorkány, amikor meglátta -, hisz ez csupa csont és bőr, még hizlalni kell egy kicsit.
Így hát még egy darabig hizlalta Eszbent a vén boszorkány, s mikor eltelt vagy tíz nap, megint küldte a leányát, hogy vágja le Eszbennek egy ujját, hadd lássa, hízott-e eleget. Megunta erősen Eszben, hogy olyan sokáig kell a sötét lyukban ülni, s gondolta magában, lesz, ami lesz, ő kimegy most onnan. Azt mondta a leánynak, hogy vágja le egy tehénnek a csecsét, s azt adja az anyjának. Bezzeg örült a vén boszorkány, mikor megtapogatta, s azt mondta a leányának:
- No, fiam, te ezt úgy meghizlaltad, hogy a húsban a csontot sem lehet megtalálni. Most már itt az ideje, hogy megsüssük.
Éppen akkor kellett a boszorkánynak boszorkánygyűlésre menni, s nem volt ideje, hogy ő maga süsse meg Eszbent, meghagyta hát a leányának, hogy mire ő hazajön, fűtse be jól a kemencét, és süsse meg a fiút. Avval el is ment, a lánya nagy szorgosan befűtött a kemencébe, úgy, hogy akár egy ökröt meg lehetett volna sütni, s mikor mindennel elkészült, eléhozta Eszbent a sötét lyukból, ráültette a lapátra, s be akarta lökni a kemencébe. De volt ám Eszbennek is esze. Amint odaértek a kemence szájához, szétvetette a lábát, s nem fért be rajta.
- Nem így kell a sütőlapáton ülni, Eszben – mondotta neki a leány.
- Hát hogyan?
- Tedd keresztbe a lábad – mondta a leány neki, de ő úgy tett, mintha nem értette volna meg, semmiképpen se csinálta úgy, ahogy kellett volna.
- Menj hát onnan – mondta mérgesen a leány -, majd megmutatom én neked, hogy kell sütőlapátra ülni.
Fel is ült rá, no de Eszbennek se kellett több, egy szempillantás alatt belódította, s rácsukta az ajtót. Rohant aztán a szobába, magára kapta a takarót, s rápattant a lovára. De a takaró úgy csengett-zengett, hogy nyolc országba elhallatszott a csengése. Meghallotta a boszorkány is, rohant haza, mint a szélvész.
- Te voltál itt, Eszben? – kiáltott utána.
- Én ám!
- Te voltál, ugye, aki megöletted tizenegy szép leányomat?
- Tudod, hát mért kérded?
- S elvitted a gyönyörű galambomat?
- Hogyne vittem volna!
- Elraboltad a kövér kis vaddisznómat, ugye?
- Kellett az nekem is!
- Belelökted a tizenkettedik leányomat a kútba, s elloptad a lámpámat, te gazember?!
- El biz én, öreganyám!
- Most meg megsütötted az utolsó leányomat, s elloptad legdrágább kincsemet, a takarómat?!
- Hogyne loptam volna el, te vén boszorkány?
- Jössz-e még ide, Eszben?
- Nem biz én ide többet!
Erre a válaszra olyan mérges lett a boszorkány, hogy ezer meg ezer porcikára ugrott szét dühében.
Na, örült Eszben, s vágtatott haza a királyi palotába, de bizony a bátyjai mind börtönben voltak, hogy nem tudták megszerezni a takarót.
Ahogy Eszben felvitte a takarót, a tizenegy fiút mindjárt szabadon eresztették. Most aztán bezzeg hogy megköszönték a fiúk Eszben jóságát, s bezzeg hogy dicsérték az ügyességét. Elmondotta Eszben a királynak az irigy lovag gonoszságát is, azt rögtön felakasztatta a király a legmagasabb fára; a tizenkét testvérnek pedig rengeteg aranyat, ezüstöt adott, de annyit, hogy alig bírták hazavinni.
No de volt öröm otthon! Az öregember már azt hitte, soha nem látja többet a fiait, s mikor a rengeteg pénzzel hazajöttek, azt se tudta, hova legyen örömében.
Elmondták az idősebbek, hogy Eszben hogy segítette ki őket minden bajukból, s bezzeg most már az öregember is megbecsülte, tenyerén hordozta a legkisebb fiát.
Így volt, mese volt.