Thomas, a rímfaragó

Skót mese

Nem volt kegyesebb és lovagiasabb vitéz a 13. századi Skóciában Thomas Learmontnál, a berwickshire-i Ercildoune-kastély uránál. Szerette a könyveket, a költészetet és a zenét
(ami ez idő tájt nem igazán volt szokványos), sőt mindezek mellett szívesen tanulmányozta a természetet is; a közeli erdőkben és mezőkön figyelte a vadak és madarak szokásait.
    Történt egyszer, egy napsugaras májusi reggelen, hogy Thomas elhagyta Ercildoune
erődjét, és barangolni ment az erdőbe, amely ott terült el az Eildon-domb lejtőiről lerohanó
Huntly-patak mentén. Csodálatos reggel volt: friss, ragyogó és langymeleg; minden olyan
gyönyörű volt, akár a Paradicsomban lehetett.
    A kibomló zsenge levelek minden fát friss, zöld köntösbe öltöztettek, és a mohaszőnyegen,
a fiatalember lába alatt , sárga kankalinok és csillogó szirmú szellőrózsák emelték fejüket a
reggeli égboltra. A madárkák úgy énekeltek, hogy majd szétrepedt a torkuk, rovarok százai kavarogtak a napfényben, és a patak mentén fényes szemű vízipatkányok dugták ki az
orrukat üregeikből, mintha tudnák, hogy eljött a nyár, és ki akarnák venni a részüket mindenből.
    Thomas olyan boldognak érezte magát a természet vidámságától körülvéve, hogy leheveredett egy fa tövében, megfigyelni az állatokat maga körül.
Ahogy ott heverészett, egyszerre a bokrokon keresztül csörtető lópaták dobogása ütötte meg
a fülét, és amikor felpillantott, meglátta a legszebb hölgyet, akit valaha is látott.
A hölgy éppen feléje tartott egy szürke ló hátán.
    Fényes selyem lovaglóruhát viselt, melynek színe olyan volt, mint a friss tavaszi fűé, válláról bársonyköpönyeg omlott le, amely tökéletesen illett ruhájához.
Szőke haja hullámzó aranyként omlott a vállára; fején drágaköves diadém ragyogott, tűzként csillogott a napfényben.
Lova nyerge elefántcsontból készült, nyeregtakarója vérvörös szaténból; hevedere selyemből volt, kengyele pedig metszett kristályból.
    A gyeplőt vert aranyból készítették, és ezüstharangocskák csüngtek le róla, melyek a lovas
közeledtével úgy csilingeltek, mintha tündérek játszanának rajtuk.
    A hölgy nyilvánvalóan vadászatra igyekezett, mert kürt volt nála és egy köteg nyílvessző.
Hét szürke agarat pórázon vezetett, a többi szimatoló kopó a lova mellett szaladt.
Mialatt leereszkedett a völgybe, egy régi skót dalt énekelgetett.
Olyan királynői légkör övezte, és annyira varázslatos volt az öltözéke, hogy Thomas már azon volt, hogy letérdel az ösvény mellé és imádja, mert azt gondolta, ez csak a Szent Szűz lehet.
    De amikor a lovas mellé érve észrevette, mit akar, csak szomorúan rázta a fejét.
-    Én nem az az áldott hölgy vagyok, akinek te gondolsz – mondta.
-    Az emberek királynőnek szólítanak, bár az én országom messze van innen, mert én
Tündérföld királynője vagyok, nem a Mennyek országáé.
     És ez így is volt, mert ettől a pillanattól kezdve mintha varázslat lett volna úrrá Thomason,
amely feledtetett vele minden óvatosságot, körültekintést, sőt elvette még a józan eszét is.
Bár tudta, milyen veszélyes halandó embernek a tündérek dolgaiba ártani magát, mégis annyira elvarázsolta a hölgy szépsége, hogy egy csókot kért tőle. A királynő éppen ezt akarta,
hiszen tudta, hogyha megcsókolja Thomast, azzal a hatalmába keríti.
    És amint ajkaik találkoztak,a hölgy ijesztő változáson ment át, a fiatalember nagy rémületére. Szépséges köpönyege és selyem lovaglóruhája hirtelen megfakult, és hosszú,
hamuszürke köntössé változott.
Szépsége is elhervadt: öreg lett és színtelen, és ami a legborzasztóbb volt az egészben,
sűrű, szőke haja félig megőszült, Thomas szeme láttára.
     A hölgyből, látva a szerencsétlen ember döbbenetét és rettenetét, gúnyos kacaj tört fel:
  -  Most már nem látszom olyan szépnek, mint eleinte, de ez úgysem számít, hiszen a
szolgálatomba adtad magad, Thomas, hét hosszú évre.
Mert az, aki megcsókolja a Tündérkirálynőt, annak követnie kell őt a Tündérek Földjére, és szolgálnia kell, amíg az ideje le nem telik.
     Amikor szegény Thomas meghallotta ezeket a szavakat, térdre borult és kegyelemért esedezett. De nem volt kegyelem számára. A Tündérkirálynő az arcába nevetett, és közelebb léptetett hozzá almásderes paripáján.
-    Nem, nem! – válaszolt Thomas könyörgésére.
-    Csókot kértél, most fizess érte! Ne is tétlenkedj tovább, hanem ülj fel mögém!
-    Itt az indulás ideje!
Így hát Thomas félelemtől nyöszörögve és sóhajtozva felkapaszkodott a királynő háta mögé.
Amint felült a lóra, a hölgy megrázta a gyeplőt, és a szürke paripa vágtatni kezdett.
     Csak mentek-mentek, a szélnél is sebesebben, amíg maguk mögött nem hagyták az élők földjét, és meg nem érkeztek egy hatalmas pusztaság széléhez.
Szárazon, kietlenül és vigasztalanul nyúlt el előttük, amíg a szem ellátott, legalábbis így
tűnt Thomas of Ercildoune fáradt szemének. Azon gondolkodott, vajon át kell-e kelniük különös társával ezen a pusztaságon, és ha igen, van-e valami esélyük, hogy élve átérjenek
a túloldalára.
     A Tündérkirálynő hirtelen megrántotta a gyeplőt, és a szürke ló megtorpant vad vágtájában.
  -   Most le kell szállnod a földre, Thomas! – szólt a hölgy, válla felett hátrapillantva boldogtalan foglyára.
  -   Aztán hajolj le és tedd a fejedet a térdemre! Három titkos dolgot mutatok neked, amelyet
nem láthat halandó szem.
     Így hát Thomas lemászott a nyeregből, lehajolt, és fejét a Tündérkirálynő térdére tette.
És íme, amint újra a pusztaságra tekintett, úgy látta, mintha teljesen megváltozott volna:
három út vezetett át rajta, melyeket Thomas eddig észre sem vett. Mindhárom út teljesen
eltérő volt.
     Az egyik szélesen, simán és egyenesen vágott át a homokon, és senki sem tévedhetett
el rajta, aki erre vette az útját. A második annyira különbözött ettől, amennyire csak lehetett:
keskeny út volt, hosszú és kanyargós; egyik oldalon tövises sövény szegélyezte, a másikon vadrózsabokrok. Tüskéik olyan hosszúra nőttek és ágaik úgy összefonódtak, hogy aki errefelé
indult, csak nagy üggyel-bajjal maradhatott meg rajta.
    A harmadik mindkettőtől különbözött. Nagyon szép út volt: páfrány, hanga és aranysárga rekettye között kanyargott felfelé a domboldalon, és úgy tűnt, kellemes lenne ezt az utat választani.
  -   És most, ha akarod, elmondom neked, hová vezetnek ezek az utak – mondta a Tündérkirálynő.
 -    Az első, amint látod, széles, sima és könnyű. Sokan ezt választják utazásukhoz.
Ez az út, bár jónak látszik, rosszul végződik, és az emberek, akik ezt választják, örökre bánni fogják a döntésüket.
A keskeny útról, melyet tövisek és rózsabokrok szegélyeznek, csak nagyon kevesen kérdezik, vajon merre visz.
De ha megkérdeznék, talán sokan fellelkesülnének és nekivágnának, mert ez az út a becsületesség útja, és bár kemény és fárasztó, mégis a dicsőséges király városában végződik, melyet a nagy király városának is neveznek.
      Végül a harmadik, a szép út, amely a domboldalon halad felfelé a páfrányosban: erről
halandó ember nem tudja, hová vezet.
De én tudom, Thomas, mert ahová ez az út visz, az a szép Tündérföld, és mi ezt az utat fogjuk választani. És jól jegyezd meg, Thomas, ha viszont akarod még látni Ercildoune várát,
vigyázz a nyelvedre,  amikor elérünk az utunk végéhez! Egy szót se szólj senkihez, csak hozzám, mert annak a halandónak, aki meggondolatlanul kinyitja a száját Tündérföldön,
örökre ott kell maradnia.
     Ez után a királynő megparancsolta Thomasnak, hogy szálljon vissza a lóra, és továbbmentek.
     A páfrányos út mégsem volt olyan szép, amilyennek először látszott. Alig haladtak rajta,
amikor az út keskeny vízmosásba torkollott, ami úgy tűnt, egyenesen a föld alá vezet, ahol
nincs vezérlő fénysugár, a levegő pedig nyirkos és nehéz. Mindenünnen a rohanó víz hangja
hallatszott, míg végül a paripa elmerült benne; a hideg, borzongató habok először Thomas
lábszárát nyaldosták, aztán már a térdét is elborították. A bátorsága lassan apadni kezdett,
mióta el voltak vágva a nappali világosságtól, de most aztán végképp megadta magát;
biztosra vette, hogy ő és különös társa soha nem érnek el biztonságban útjuk végéhez.
     Ájulás környékezte, és ha nem kapaszkodik olyan erősen a tündér hamuszürke köntösébe,
biztosan lefordul a nyeregből, és vízbe fúl.
     De, mint minden dolognak – legyen az rossz vagy jó -, ennek is vége szakadt egyszer;
végül derengeni kezdett, és a fény egyre erősödött, mígnem kiértek a napsütésre.
Ekkor Thomas bátorsága visszatért, és felpillantott; épp egy szépséges gyümölcsösön lovagoltak át, ahol nagy bőségesen termett az alma, a körte, a füge és a borszőlő.
Thomas szája kiszáradt a szomjúságtól és gyengének érezte magát, ezért gyümölcsre vágyott, amely majd felüdíti. Kinyújtotta a kezét, hogy szakítson belőlük, de társa hátrafordult
a nyeregben és megtiltotta neki.
   -  Ezekből neked nem szabad enned, egyetlen almát kivéve, és azt mindjárt meg is kapod tőlem. De ha bármely másikat csak megérintesz, örökre ideköt téged Tündérföldhöz.
      Így hát szegény Thomas kénytelen volt megtartóztatni magát, amennyire csak tudta.
Lassan haladtak tovább, amíg elértek egy piros almáktól roskadozó kicsiny fához.
A Tündérkirálynő lehajolt, szakított egyet és odaadta társának.
   -  Ezt neked adhatom – mondta -, és örömmel teszem, mert ezek az igazság almái;
aki eszik belőlük, elnyeri jutalmát. Annak száját soha többé nem hagyja el hazugság.
Thomas elvette az almát, és megette; ezentúl az igazság kegyelme volt az ajkán, és ezért az emberek,évekkel később, Igazmondó Thomasnak nevezték.
      Már csak egy kis utat kellett megtenniük, majd megpillantottak egy varázslatos kastélyt a
domboldalon.
-    Ott lakom – mondta a királynő, büszkén mutatva a kastélyra.
-    És ott időzik az uram és az udvar összes nemese. És mivel az uramnak furcsa természete
van, és nem szereti, ha idegen gavallérokat lát a társaságomban, ezért kérlek, mindkettőnk
kedvéért, egy szót se szólj senkihez. Ha valaki megkérdi tőlem, kiféle-miféle lennél, azt fogom mondani, hogy néma vagy. Így észrevétlen maradsz a tömegben.
      E szavakkal a hölgy felemelte vadászkürtjét, és nagyot fújt bele.
Miután a kürt erős, harsogó hangon megszólalt, a királynő megint csodás változáson esett át:
csúf hamuszín köntöse lehullott róla, hajáról eltűnt a dér; újra zöld lovaglóruháját és köpönyegét viselte, arca pedig megint szép lett és fiatal.
Thomasszal is csoda történt, mert ahogy egy pillantást vetett magára, felfedezte, hogy durva,
vidékies ruhái finom, barna öltözetté változtak, és lábára szaténcipő simult.
     Amint felharsant a kürt, a kastély kapuja azonnal kitárult, és elősietett a király, hogy
találkozzon a királynővel. Annyi lovag, nemes hölgy, énekmondó és apród kísérte, hogy Thomasnak, aki már lecsúszott a ló nyergéből, nem volt nehéz a parancsnak engedelmeskedve észrevétlenül a kastélyba jutnia.
     Mindenki nagyon örvendezett, hogy viszontláthatja a királynőt; bekísérték a lovagterembe, ő pedig kegyesen szólt hozzájuk, és megengedte, hogy kezet csókoljanak neki.
Aztán férjével együtt felmentek az emelvényre, amely a hatalmas csarnok távoli végében állt.
Ott volt a két trón, melyen a királyi pár helyet foglalt, hogy figyelemmel kísérje a kezdődő mulatságot.
     Szegény Thomas ezalatt a terem másik végében, távol álldogált magányosan, bár elbűvölte a szeme elé táruló különleges látvány.
     Előkelő hölgyek, udvaroncok és lovagok táncoltak a csarnok egyik részén, a másikat viszont vadászok lepték el, hatalmas agancsú szarvasokat hurcolva, amelyeket nyilván ők ejtettek el a hajtóvadászaton. A zsákmányt halomba dobálták a padlón, és a halott állatokat szakácsok serege vette körül, feldarabolták őket, és a konyhába cipelték, hogy elkészítsék.
Mindent összevetve különös, szokatlan jelenet volt, és Thomas nem is vette észre, hogyan múlik az idő. Csak állt és bámult, egy szót sem szólva senkihez. Így folytatódott három hosszú napon át, mígnem a királynő felemelkedett a trónjáról, lelépett az emelvényről, és keresztülvágott a csarnokon Thomashoz.
-    Itt az idő, hogy lóra ülj és menj, Thomas, ha újra látni szeretnéd a szép Ercildoune várát –mondta. Thomas csodálkozva nézett rá.
-    Hét hosszú évről beszéltél, úrnőm! – kiáltott fel.
-    És én még csak három napja vagyok itt. A királynő elmosolyodott.
-    Az idő gyorsan repül Tündérföldön, barátom. Azt hiszed, csak három napja vagy itt, pedig már hét esztendeje, hogy mi ketten találkoztunk. És most itt az ideje, hogy elmenj! Szívesen tartóztatnálak még, de nem lehet, a te érdekedben: a Gonosz Lélek minden hetedik évben feljön a sötétség birodalmából, és kiválaszt, majd elragad egyet az embereim közül.
Attól félek, most téged választana, amilyen jóvágású fiú vagy. Nem szeretném, hogy bántódásod essen, ezért még ma éjjel visszaviszlek saját hazádba.
     Újra előhozták a szürke lovat, Thomas és a királynő felültek rá, és ahogy jöttek, úgy tértek vissza Eildon fájához a Huntly-patak mellé. Aztán a királynő istenhozzádot mondott, és búcsúajándékként Thomas azt kérte tőle, hogy adjon neki valamit, amivel bizonyíthatja az emberek előtt, hogy valóban Tündérföldön járt.
- Az igazság ajándékát már megadtam neked – felelte a királynő. – És most megkapod a jövendölés és a költészet ajándékát. Képes leszel előre látni a jövőt, és azt csodálatos versekbe foglalni. E láthatatlan ajándékok mellé itt van még valami, amit a halandók is láthatnak a saját szemükkel: egy hárfa, amely Tündérföldön készült.
Isten veled, barátom! Egy napon talán visszatérek érted.
     E szavakkal a hölgy eltűnt, és Thomas egyedül maradt. Az igazat megvallva egy kis szomorúságot érzett, mert el kellett válnia egy ilyen sugárzó lénytől, és vissza kellett térnie a közönséges emberek közé.
     Ezután még hosszú évekig élt Ercildoune várában, és egész Skóciában híre ment költészetének és jóslatainak; az emberek ezért elnevezték Igazmondó Thomasnak, vagy Thomas, a Rímfaragónak.
     Nem tudom leírni nektek az összes jóslatot, amit Thomas mondott, és amelyek szinte teljes egészében beteljesültek, de néhányat elmondok közülük.
     Megjósolta Bannockburn (Kenyérpatak) csatáját e szavakkal:
                                        
                                           „ A kenyér patakjának vize
                                             Vérrel lészen festve.”

      E jövendölés azon a szörnyű napon vált valóra, amikor a kis Bannockburn-patak vizét a legyőzött angolok vére festette vörösre.
      Megjósolta az angol korona egyesítését is egy herceg uralkodása alatt, aki a francia királyné fia, ereiben azonban mégis Bruce vére csörgedezik:

                                         „ A francia királyné szül egy fiat,
                                           Aki ura lesz egész Britanniának.
                                           És ez meglészen kilenc nemzedék múlva.”

     Ez be is teljesedett 1603-ban, amikor Jakab király, Stuart Mária skót királynő fia lett mindkét ország uralkodója.
     Tizennégy hosszú év telt el, és az emberek kezdték elfelejteni, hogy Thomas, a Rímfaragó valaha is Tündérföldön járt. De végül egy napon, amikor Skócia éppen hadban állt Angliával, a skót hadsereg megpihent a Tweed-folyó partjánál, nem messze Ercildoune erődjétől. A vár ura elhatározta, hogy nagy lakomát rendez, és meghívja rá a sereget vezető összes nemest és főurat, hogy vacsorázzanak vele.
     Ez a lakoma sokáig emlékezetes maradt. Ercildoune ura nagy gondot fordított arra, hogy minden a lehető legcsodálatosabb legyen. És amikor a vacsora véget ért, felemelkedett a helyéről, fogta a tündérhárfát, és egyik dalt a másik énekelte a régmúlt időkről az összegyűlt vendégeknek. Azok lélegzet-visszafolytva hallgatták; úgy érezték, hogy soha többé nem hallanak már ennél csodálatosabb muzsikát. És ez így is volt.
     Késő éjszaka, miután a nemesek visszatértek a sátraikba, az őrt álló katona meglátott a holdfényben egy hófehér szarvasbikát és egy ünőt, amint lassan lefelé ballagtak a tábor mellett elhaladó úton. Volt valami szokatlan ezekben az állatokban, ezért hívta a feljebbvalóját, hogy jöjjön és nézze meg őket. A parancsnok szólt a társainak, és nemsokára már az egész csapat figyelte a néma teremtményeket, amelyek ünnepélyesen lépkedtek, valami emberi füllel nem hallható zene ütemére.
-    Van ebben valami hátborzongató – mondta végül az egyik katona.
-    Küldjünk Thomas of Ercildoune-ért. Talán ő meg tudja mondani, hogy baljós előjel-e ez, vagy sem.
-    Igen, küldjünk Thomas of Ercildoune-ért! – kiáltották egyszerre mindannyian.
Egy kis apródot szalasztottak a várba, hogy felkeltse álmából a Rímfaragót.
Amikor meghallotta a fiú üzenetét, a látó arca komoly lett és ünnepélyes.
-    Ez egy hívás – mondta csendesen. – Hívás tündérföld királynőjétől. Régóta várok már rá, és végül megérkezett.
 Amikor kilépett a vár kapuján, ahelyett, hogy csatlakozott volna a rá váró emberek kis csoportjához, egyenesen a hófehér szarvasbikához és az ünőhöz ment. Amint odaért, az állatok megálltak egy pillanatra, mintha üdvözölni akarnák. Aztán mindhárman lassan leballagtak a kicsiny Leader-folyó meredek partjához, és eltűntek a tajtékzó habokban, mivel a folyó éppen áradt.
      Bár mindent alaposan átkutattak, nyomát sem lelték többé Thomas of Ercildoune-nak, és a környékbeliek a mai napig úgy hiszik, hogy a szarvasbika és az ünő a Tündérkirálynő üzenethozói voltak, és Thomas, a Rímfaragó visszament velük a tündérek földjére.

Fordította: Farkas Bíborka