Dél-afrikai népmese


Élt egyszer egy faluban négy leány. Ketten közülük testvérek, s volt nekik egy kisöccsük is. Kedvese is volt mind a négy leánynak. Mondják egy szép napon a legények:
-- Tartsuk meg a lakodalmat! Gyertek velünk holnap a falunkba!
Feleli a négy leány:
-- Megyünk hát, hogyne mennénk!
Mondta a nővérek kisöccse is:
-- Megyek ám én is veletek!
Ott éjszakázott akkor a négy legény a négy leánynál, másnap aztán valamennyien fölkerekedtek, velük ment a kisfiú is. Mennek, mennek, mendegélnek, egyszer azt mondja párjának mind a négy legény:
-- Eredjetek csak, mi hátra maradunk vacsorára valót vadászni.
Szólott a kisfiú:
-- Veletek maradok én is.
A négy leány folytatta útját, de alighogy eltűntek szem elől, megragadta a négy legény a kisfiút, bekötötték a szemét, s feltették egy fa tetejére. Azt mondták neki:
-- Menten véged, ha leveszed a kendőt a szemedről!
Ráfelelt a kisfiú:
-- Nem veszem én, dehogy veszem!
A négy legény egy szempillantás alatt oroszlánná változott! A kisfiú meg kikukucskált a kendő mögül, s látta, amint az oroszlánná vált négy legény üldözőbe vesz egy antilopot. El is ejtették, aztán megint visszaváltoztak emberi alakjukba. Ekkor a kisfiú visszahúzta a szemére a kendőt. Jött a négy legény, leemelték a gyereket a fáról, szeméről le a kendőt, s kérdezték:
-- Láttál-e valamit?
-- Már hogyan is láttam volna? -- méltatlankodott a kisfiú. -- Hisz kendő volt a szememen!
-- No, akkor jól van -- mondta rá a négy legény, s dolguk végezetten eredtek a négy leány után. Elérkeztek aztán egy barlanghoz. Mondja a négy legény:
-- Maradjunk itt éjszakára! Megfőzik a leányok a húst, aztán leheveredünk, s reggel majd megyünk tovább.
Úgy is történt: a négy leány megfőzte a húst, a legények ettek belőle egy keveset. Hanem akkor így szólottak a leányokhoz:
-- Egyetek csak, lakjatok jól! A maradékot meg a csontokat dobjátok el. Azzal a négy legény ment útjára, s a négy leány meg a kisfiú jóllakott az antilophússal. Akkor aztán eldobták a csontokat meg a maradékot. Jóllaktak, le is feküdtek, s a négy leány menten elaludt. Nem úgy azonban a kisfiú! Lefeküdt ő is, de nem jött álom a szemére. Kikukucskált a barlangból, s meglátta az eldobott húsmaradékot meg a csontokat. Közben a négy legény ott rejtőzött a bokorban, várták, mikor alszik el a négy leány meg a kisfiú. Amikor azt hitték, hogy elaludtak már, előlopakodtak, egy szempillantás alatt oroszlánná változtak, felfalták a húsmaradékot, de még a csontokat is. Látta mindezt a kisfiú, hogy az oroszlánok jóllaktak és menten visszaváltoztak emberi alakjukba. Aztán bebújtak a barlangba, s leheveredtek aludni. Alig virradt másnap, a kisfiú felkeltette két nővérét:
-- Csitt! halkan, gyertek utánam! Fontos dolgot mondok nektek! Kilopakodtak a barlangból, akkor aztán a kisfiú arra a helyre vezette őket, ahol előző este a maradékot eldobálták, és így szólt:
-- Amint vadászni indult tegnap ez a négy legény, menten oroszlánná változott. Mikor este kimentek a barlangból, oroszlánná váltak megint csak, és felfalták a húsmaradékot meg a csontot. Láthatjátok saját szemetekkel: itt a pora az összetört csontoknak, s itt az oroszlánok lába nyoma!
Ugyan megrémült erre a két nővér! Hanem a kisfiú így biztatta őket:
-- Sose féljetek, elbánunk majd velük! Menjetek csak vissza a barlangba, feküdjetek le, ne törődjetek semmivel!
Szót fogadott a két nővér, lefeküdtek ők is meg az öccsük is. Fényes nappal volt már, mire felkelt a négy legény. Keltegetik a lányokat meg a kisfiút, s mondják:
-- Induljunk hát a falunkba!
Fel is kerekedtek mindannyian. Elértek egy folyóhoz, az meg éppen áradt. Mondja a kisfiú a legényeknek:
-- Eredjetek csak előre. Mi majd várunk itt, míg apad a víz, ti meg addig vadászhattok odaát.
Ráállt a négy legény, mondták, várjanak csak a leányok meg a kisfiú, míg apad a folyó, ők meg addig kedvükre vadászgatnak a túlparton. S ahogy mondták, már át is keltek a megduzzadt vízen. Alig értek át, mondja a két nővér a másik két leánynak:
-- Hallgassátok csak meg kisöcsénk szavát!
Mondja a gyerek:
-- Oroszlánná változott az éjjel a négy legény, s mind felfalták a csontokat meg a húsmaradékot.
-- Nem igaz! -- felelte a két leány.
-- Tulajdon szemünkkel láttuk a csontok porát, meg az oroszlánok lába nyomát! -- bizonygatta a két nővér. No, erre már megrémült a másik két leány is. Hanem a kisfiú bátorította őket:
-- Sose féljetek, majd csak túljárunk az eszükön!
Azzal nyomban nekilátott, font egy jó nagy kosarat. Akkor szólt a négy leánynak:
-- Másszatok csak be sorra mind a kosárba! -- s ahogy bemásztak, utánuk bújt ő is. Amikor mind az öten jól befészkelődtek, elővett a kisfiú egy varázserejű musvét*, azzal rávágott a kosárra, s közben így dalolt: Repülj haza, kosaram! Haj, repülj haza, kosaram! Haj-haja, repülj haza, kosaram! És ahogy énekelt, s a kosarat csapkodta, az egyszerre csak a levegőbe emelkedett, szárnyra kelt, és átrepült a megáradt folyó felett. Elrepült a bozót felett is, ahol a négy legény vadászott. Azok persze megint oroszlánná váltak, úgy űzték a vadat. Amikor megpillantották a repülő kosarat s benne a négy leányt meg a kisfiút, futásnak eredtek, s uzsgyi, a kosár után. Hanem az gyorsabb volt a legfürgébb oroszláncsapásnál is, s a négy oroszlán bizony el nem érte. A kisfiú meg egyre csapkodta a kosarat és énekelt: Repülj haza, kosaram! Haj, repülj haza, kosaram! Haj-haja, repülj haza, kosaram! Repült, repült a kosár, míg csak el nem ért a négy leány meg a kisfiú falujába. Ott aztán biztonságban földet ért. A kisfiút pedig busásan megjutalmazta a leányok apja.


* musve -- varázserejű állatfarok, többnyire ökörfarok.

Dél-afrikai népmese

A régi szép időkben, amikor a farmerek feleségei még maguk köpülték a vajat, egy gazda éppen a vásárba tartott egy szekérnyi vajjal teli hordóval. Bóbiskolva ült a bakon, lazán fogva a gyeplőt, mivel a szamarak már ismerték az utat. Nem sejtette, hogy egy ravasz sakál és egy éhes hiéna a közelben lapulva várnak rá.

- Hiéna, vén cimbora, – mondta Sakál – látok egy farmert, útban a vásárba egy szekérnyi hordóval, és tudom, hogy a hordókban zsíros sárga falusi vaj van. Már a nyálam is csorog, ha erre gondolok. Miért nem csenünk el egy hordónyit?

Hiéna csak hunyorgott vérben forgó szemeivel, és azt kérdezte:

- De hogyan?

- Rendkívül egyszerűen – válaszolta Sakál. - Te végigfekszel az úton, annak a csipkebokornak az árnyékában, és halottnak tetteted magad. A gazda biztosan felpakol téged a szekérre, hogy megmutasson otthon a gyermekeinek. Aztán, mihelyt már nem figyel rád, legurítod az egyik hordót, és te is leugrasz utána.

Hiéna lebaktatott a dombról, kifeküdt az úttest közepére, és úgy tett, mintha egy szikra élet sem lenne benne.

- Hóóóó, hóóóó! – kiáltott fel a farmer, amikor a csipkebokorhozért. - Úgy látom, az ott egy döglött hiéna. Hazaviszem, hogy lássák a gyermekek.

Azzal megmarkolta Hiénát a farkánál fogva, és felröpítette a szekérre. Hiéna fájdalmában összeszorította az állkapcsát – úgy érezte, mintha tövestül rántották volna ki a farkát. Aztán elővigyázatosan kinyitotta egyik szemét, és elégedetten látta, hogy a farmer csak pipázgat, mintha semmi más dolga nem lenne ezen a

világon. Ekkor nagyon-nagyon óvatosan legurította az egyik hordót a szekér végéről. A zsákmány egyenesen a bozótba repült, és Hiéna is ugrott azonnal utána. Pillanatok alatt ott volt Sakál is:

- Gyorsan gurítsuk be abba az üregbe, hogy a vaj egy kicsit tudjon

érni az árnyékban.

- Érni??? – kérdezte meglepődve a lakomát már türelmetlenül váró hiéna.

- Persze, hát nem tudtad, hogy a vajat érlelni kell, mielőtt meg lehet enni?

Hiéna segített Sakálnak elrejteni a hordót az üregben, majd hazament. Sakál azt ígérte neki, hogy minden nap megnézi majd, hogy elég érett-e már a vaj.

Másnap Hiéna felkereste Sakált a tanyáján:

- Gyere, nézzük meg, hogy ehető-e már a vaj – hívta.

De Sakál csak rázta a fejét:

- Sajnálom, komám, de ma nem érek rá, a feleségemnek kiskölyke született.

- Hát nem csodálatos – örült Hiéna. - Milyen nevet adtál neki?

- Teteje-elfogyott – válaszolta Sakál.

Egy nappal később Hiéna újra ott volt Sakál odújánál:

- Ma sem tudok menni – szabadkozott Sakál. - Feleségemnek még egy kiskölyke született.

- Egyem a lelkét – örvendezett Hiéna. - Ennek milyen nevet adtál?

- Félig-üres – válaszolta Sakál.

Hiéna várt három napot, mígnem a vaj iránti epekedése majdnem az őrületbe kergette, aztán újra felkereste otthonában Sakált:

- Ma már biztosan mehetünk megnézni azt a vajat – nyafogott.

- Nahát, gondoltad volna, hogy a feleségemnek újabb kiskölyke születik, a neve Mind-elfogyott.

Aznap éjjel Hiéna nagyon rosszul aludt. Azt álmodta, hogy küzd egy óriási hordónyi olvadozó vajban, és közben Sakál egyre csak nevet rajta.

Másnap megint Sakál házánál volt:

- Követelem, hogy menjünk megnézni, hogy ehető-e már végre az a

vaj – nyöszörgött.

- Te Hiéna, ha hiszed, ha nem, feleségemnek újabb kölyke született, és nem hagyhatom egyedül.

- Ezt meg hogy hívják? – kérdezte mogorván.

- Hordó-kaparék – válaszolta Sakál ravaszul kacsintva.

- Ebben az esetben megnézem én magam – vágott vissza Hiéna, és szaladni kezdett az üreg felé, ahogy csak bírta a lába.

Amikor a rejtekhelyre ért, üresen találta a hordót. Hiéna már majdnem felrobbant a dühtől, mire visszaért Sakál tanyájára.

- Mind megetted a vajat, te zsivány! – kiáltotta.

De Sakál ártatlanul az égre meresztette mancsait, és azt válaszolta:

- Hogyan gyanúsíthatsz meg ilyesmivel? Másrészt, honnan tudhatom, hogy nem te voltál? De van egy tervem: mindketten kifekszünk a napra, és a forró napsugarak hamarosan kiolvasztják a tolvajból a vajat!

Hiéna még el sem szenderedett, amikor Sakál felvett egy gyöngytyúk-tollat, és kimártotta vele az utolsó kis maradékot a hordó aljából. Aztán fogta, és mind felkente a hiéna szája köré, majd felébresztette.

Ott ült tehát Hiéna, vajtól fénylő ostoba szőrös képpel!

- Üssön belém a mennykő, te Hiéna, hát nem csurog a szájadról a vaj! - kiáltott fel Sakál. - Te vén gazember, te etted meg a vajat! – majd fogta és elagyabugyálta egy tövises ággal.

- Nem én voltam, nem én voltam! – üvöltötte Hiéna.

- Te etted meg az egész vajat, és most már azt is tudom, hogy miért nevezted legfiatalabb kölyködet Hordó-kaparéknak! – nyüszített, majd éhesen és bánatosan elsomfordált.