Spanyol népmese


Volt egyszer egy király, annak három leánya. Egyszer a király messzi útra indult egy városba. Megkérdezte a lányait, mit hozzon nekik. A leg­nagyobb lány ruhát kívánt. A középső köpönyeget. A legkisebb lány meg azt mondta:
-     Édesapám, arra kérném, hozzon nekem egy szép rózsát.
Útra kélt a király, és elért a nagy városba. Mikor hazaindult, megvette a ruhát meg a köpenyt a két nagyobbik lánynak. De rózsát, akárhogy is keresett, egyet se talált. Hát rózsa nélkül indult hazafelé. Hazamenet egy kert mellett vitt az útja. A kert telis-tele volt virágzó rózsabokorral! A király arca felderült: „No, végre mégis meglesz a kislá­nyom rózsája!”
Leszállt a lováról, hogy leszakítson egy ró­zsaszálat. A temérdek rózsa közül kiválasztotta a legszebbiket. De alighogy levágta, előbújt a bokorból egy sárkány, és rárivallt:
-     Ki engedte meg, hogy lemessed ezt a rózsát?
-     Idefigyelj – válaszolt a király -, király vagyok, van három lányom. Utazásról térek haza, mindenik lányomnak vinnék valamit. A két idősebb ruhát meg köpenyt kívánt, meg­vettem a városban. De a legkisebbik egy rózsát kért tőlem. A városban rózsát nem találtam. Hát bizony, beléptem ebbe a kertbe, hogy le­szakasszak egyet.
-      Jól van – felelte a sárkány. – Viheted a rózsát, de holnap idejöjj a legkisebb lányoddal! Mert ha nem, az életeddel játszol.
Hazament a király. Szétosztotta az aján­dékokat a lányainak, aztán nagy búsan visszavonult a szobájába. Bement hozzá a legkisebb lánya.
-   Édesapám, miért olyan szomorú? A király csak sóhajtott:
-   Ó, édes lányom, ha tudnád, milyen nagy bajban vagyok!
-   Mi nyomja a szívét, édesapám?
-   No, hát idehallgass, édes lányom: a vá­rosban nem találtam egy szál rózsát sem. A te
rózsádra hazajövet egy kertben leltem. Hát, amikor a rózsát lenyisszan­tom, előbújik egy sárkány, és megparancsolja, hogy holnap vigyelek el hozzá.
A királylány felnevetett:
-     Sose búsuljon ezen, édesapám, elmegyek én a sárkányhoz! Másnap reggel megnyergeltet a király két lovat, és útra kelnek. Meg is érkeznek a rózsakerthez, de nem találnak ott egy lelket se.
A kertben megpillantanak egy kastélyt, belépnek. A kastély üres, kihalt. Nincs benne senki. A középső teremben egy terített asztal áll, megrakva finom ételekkel. Leültek, ettek. Mikor jóllaktak, visszamentek a kertbe, sétálgattak, de most sem találkoztak egy lélekkel se.
Estefelé ismét bementek az ebédlőterembe. Az asztal újra csak tele a legjobb, legízletesebb ételekkel. Leszállt az éj, benyitottak néhány szobába. Az egyikben vetett ágyat találtak. Bementek, lepihentek. Közben sehol egy teremtett lélek. Másnap reggel már várta őket a reggeli. Falatozás után az apa a lányához fordult:
-    No, édes lányom, nekem most el kell mennem. Téged itt hagylak. – Ezzel el is ment. A lány meg ott maradt, és félelmében keservesen sírva fakadt: nem tudta, mi lesz vele.
Megint csak kiment a kertbe. Amint így bolyongott, egyszerre csak előtte áll a sárkány.
-    Ne félj tőlem, királylány – mondta -, légy a feleségem. Add szavadat, hogy eljössz hozzám feleségül! – A leányka először vonakodott, de végre is beleegyezett. Erre a sárkány asztalhoz vezette. Láthatatlan kezek szol­gáltak fel nekik. Akárcsak délután az uzsonnánál és este a vacsoránál. Vacsora után kinyílt a királylány hálószobájának ajtaja. Bement és lefe­küdt aludni.
Másnap reggel, ahogy felkel, hát ki vár rá az ebédlőteremben, mint egy gyönyörű herceg. A lány az első pillanatban szólni se tudott a megle­petéstől. Aztán megkérdezte:
-       Ki vagy, te ismeretlen?
A herceg megfogta a kezét, és így szólt:
-        Én vagyok a te sárkányod. Sárkánnyá varázsoltak, és addig tartott a varázslat, amíg akadt valaki, aki feleségül jön hozzám.
Megölelték, megcsókolták egymást. Most már nem volt más hátra, minthogy megtartsák a lakodalmat.
Boldogan éltek, sok fogolypecsenyét ettek. De nekem nem adtak be­lőle. Csak egy kis bábut adtak, az is vajból volt.
Mivel éppen nyár volt, az is elolvadt hamar.

Spanyol népmese

Réges-régen élt egy ember, s annak volt két fia. Az egyik, amikor felcseperedett, elment világot látni, s teltek-múltak az évek, senki semmi hírt nem hallott róla, azt hitték, hogy talán

meg is halt. Az apjuk is lassan-lassan megöregedett, meg is halt, s ráhagyta egész vagyonát a kisebbik fiára, aki ezentúl egyedül gazdálkodott a birtokon. Egyszer, amikor jő haza, látja, hogy a szobában egy idegen ember áll, s nézeget jobbra-balra, mintha nem ismerné meg a házat. Amikor a fiatal legény bejött, megkérdezte tõle az idegen:

—Elfelejtettél engem?

—Nem felejthetek el olyan valakit, akit nem is ismertem soha — felelte barátságtalanul a legény.

—Én vagyok a te rég elvándorolt testvéred — válaszolta az utas —, s egy krajcár nélkül tértem haza. Itt hallottam a faluban, hogy meghalt az édesapánk, Isten nyugosztalja szegényt.

—Már hat hónapja meghalt — felelt a gazdag legény —, s rád hagyott egy vén fakoporsót, ott van most is a padlás tetején. Jobb lesz, ha sok fecsegés helyett az után nézel, mert én ugyan nem töltöm veled a drága idõmet! — Azzal megfordult, s otthagyta a szegény embert a házban.

Mit volt mit tenni, felkapaszkodott a padlásra a szegény vándor, s hát ott csakugyan megtalálta a fakoporsót, de az olyan rozoga volt, hogy alig tartotta össze egy-két szeg a deszkáit.

„Minek ez az ócska koporsó nekem? — mondotta magában. — Legfeljebb tüzet rakhatok belõle, egyébre úgyse jó.”

Le is vitte a hátán a koporsót az udvarra, elkezdte hasogatni egy fejszével, s hát amint hasogatja, egyszerre egy kis titkos rekeszt lát benne, azt mindjárt kinyitja, s egy írást talál benne. Nézi, nézi jobbról-balról a papírt, hát látja, hogy adóslevél, amely az apja nevére szólt, s egy gazdag ember volt az adós.

Zsebre dugta hamar az írást, szaladt vele a bíróhoz, mutatja neki, s hát az azt mondja, hogy attól az embertõl ugyan hiába kéri a pénzét, mert az apjának se akarta semmiképpen megfizetni az adósságát. Nem sokat törõdött José (mert így hívták a szegény embert) evvel a beszéddel, szaladt az adóshoz, s addig fenyegette, hogy így s úgy, viszi akár a király elébe is a dolgot, hogy az nagy keservesen kifizette õneki a pénzt. Bezzeg boldog volt most José, zsebre dugta a sok aranyat, többet nem is nézett az öccse háza felé, hanem elindult a szomszéd város irányába.

Amint ment, mendegélt, jön vele szembe egy szegény asszony nagy sírással. Kérdezi José tõle:

—Hát neked mi bajod, te szegény asszony?

—Nagy baj az én bajom — felelte zokogva az asszony —, halálán van az uram, s egy kegyetlen ember, akinek pénzzel tartozik, ilyen betegen be akarja záratni a börtönbe.

—Ne búsulj, te szegény asszony — mondta José neki —, adok én pénzt, hogy kifizesd az urad adósságát.

Bezzeg hálálkodott a szegény asszony Josénak, s szaladt haza boldogan a pénzzel, átadta annak, akinek tartozott, s futott az urához. No, annak szegénynek többet semmire se volt

szüksége, meg volt már halva, mire a felesége hazaért. Mikor José beérkezett a városba, ismét ott találta az utcán a szegény asszonyt, siratta az urát, hogy még csak el se temetheti, mert mind ami pénzt kapott, odaadta adósságba. Megsajnálta José, kifizette a koporsó árát is, s ment tovább. Erõsen megfogyatkozott most már a pénze, összevissza három arany volt a zsebében. Gondolta magában, evvel ugyan nem jut messzire, õ bizony beáll a királyhoz szolgálatba.

Úgy is tett, ahogy elgondolta magában, elment a királyi udvarba, s ott legelõször szolga lett, de olyan ügyesen végezte a dolgát, hogy a király csakhamar lovaggá tette.

Telt-múlt az idõ, az ifjabbik testvér mind elpazarolta a pénzét, s olyan szegény lett, mint a templom egere. Hallotta, hogy a bátyja milyen szerencsésen járt a királyi udvarban, elment hát oda, s addig könyörgött a bátyjának, amíg az õ szavára fel nem vették szolgának.

Itt is irigy s rosszlelkû maradt, mint amilyen azelõtt volt, s amikor megtudta, hogy az öreg, csúf király szerelmes Bella-Flór hercegnõbe, aki elmenekült elõle valahová, elhatározta, hogy azt hazudja a királynak: az õ bátyja tudja, hová bujdosott a hercegnõ, s el is tudja hozni. Gondolta, majd karóba húzatja a király a José fejét, ha leány nélkül tér vissza.

Úgy is tett, ahogy a gonosz eszével elgondolta, felsompolygott a királyhoz, s eléadta a mondókáját. Hej, felugrott a király nagy örömében, s szalajtott rögtön José után.

Jött is az lélekszakadva, mert el nem tudta gondolni, hogy miért hívatják olyan sebbel-lobbal. Hát, alighogy beteszi a lábát a király szobájába, mondja ez neki:

—Ebben a pillanatban rohanj Bella-Flór hercegnõért, s ha nélküle térsz haza, az életeddel játszol! — Amint ezt mondta, hátat fordított a király, s otthagyta egyedül a teremben.

Állt, állt egy darabig nagy csudálkozással José, s nem tudta elgondolni, hogy ugyan honnan is tudja õ elhozni Bella-Flór hercegnõt, mikor azt se tudja, hogy hol van. De a világ végéig mégse állhatott a király szobájában, nagy búsan lement az istállóba, hogy lovat válasszon magának az útra.

Nézegette a szebbnél szebb lovakat egymásután, olvasgatta le a nevüket az aranytábláról, mert abba volt mindegyiké belevésve, de egyik se tetszett neki, s már végire ért az istállónak, mikor egy öreg fehér ló feléje fordította fejét, s így szólt hozzá suttogva:

—Válassz engem, s minden jóra fordul!

José nem is gondolkodott a dolgon sokat, rátette a nyerget a fehér lóra, kivezette az istállóból, ráugrott, s elindultak. Ott volt a kemence elõtt három frissen sütött cipó, azt felvétette a ló Joséval, s betették a tarisznyába, úgy mentek ki a kapun. Jó messzire haladtak már anélkül, hogy valami történt volna velük, egyszerre aztán a ló megpillant egy hatalmas hangyabolyt, ott megállott, s azt mondta Josénak:

—Morzsáld el azt a három cipót ezeknek a hangyáknak, fiam.

—Jó lenne az nekünk is, édes lovam — felelte José, de a ló nem hallgatott a szavára, s azt válaszolta:

—Egy alkalmat se mulassz el soha, hogy jót tégy valakivel! Add oda a cipókat!

Többet José egyet sem ellenkezett, hanem elmorzsálta a cipókat, aztán felült a lova hátára, s mentek tovább. Alig mentek ismét egy jó darabon, sziklás, meredek helyre értek, s hát ott vergõdött egy hatalmas sas a vadász hálójában.

Megállott a ló a sas elõtt, s mondta Josénak:

—Szállj le, s szabadítsd ki azt a szegény madarat !

—Igen sokáig fog tartani, édes lovam — felelte José

—, s mikor érünk akkor a hercegnõhöz?

—Ne törõdj te avval, te csak ne mulassz el soha egy alkalmat se, hogy jót tégy valakivel — mondotta a ló Josénak. Leszállott hát kénytelen-kelletlen a legény, s kiszabadította a sast a hálóból, s akkor indultak ismét tovább. Amint jó darabon mentek, egy folyó partjára érnek, hát ott látnak a homokban egy kis halat, amint tátogtat nagy keservesen, s

szeretne visszajutni a vízbe.

—Nem látod, édes gazdám, azt a kis halat ? — szólalt meg ismét a ló. — Hiszen ha nem teszed vissza a vízbe, meg fog fulladni a homokban.

—Nohát, mi így soha rá nem találunk Bella-Flór hercegnõre, ha minden percben megállunk — dohogott José, de mégis leszállott, s visszadobta a vízbe a halat.

—Ne félj, az nem idõveszteség, amikor másokon segítünk — mondotta a ló, s avval mentek ismét tovább.

Kis idõ múlva rengeteg erdõ közepébe értek, ott állott a Bella-Flór hercegnõ palotája, s õ, éppen mikor odaértek, etetgette a tyúkjait, kakasait.

—Álljunk meg itt az udvaron, majd én ficánkolok s kelletem magam — mondotta a ló —, hogy a hercegnõ is kedvet kapjon egy kis lovaglásra. Akkor aztán, ha felült reám, ugrálni kezdek, úgy teszek, mintha le akarnám dobni a hátamról, s te mondjad neki, hogy bizonyosan azért ugrálok, mert nem szokott nõ ülni rajtam, aztán kérjed, engedje meg, hogy te is felülj a háta mögé, hogy vigyázhass rá. Ha aztán te is a nyeregben leszel, egyet se búsulj, repülünk haza a király udvarába, mint a szél.

Minden úgy történt, ahogy a ló elõre megmondotta, s alig telt belé egy jó fertály óra, már vágtattak, sebesebben, mint a szél, a királyi vár felé. A hercegnõ rögtön látta, hogy õt bizony

csúffá tették, de nem szólt egy szót sem, hanem hirtelen leoldotta a kötényét, amely tele volt csirkéknek való korpával, s egy szempillantás alatt mind leszórta a földre.

—Ó, istenem — sikoltott most —, elejtettem mind a korpámat, kérlek, lovag, szállj le s szedd fel. De José nem állította meg a lovat, hanem azt felelte neki:

—Lesz ott elég korpa, ahova mi megyünk — s avval vágtattak is tovább.

Nemsokára egy sûrû erdõbe értek, ott elévette Bella-Flór hercegnõ a zsebkendõjét, elengedte, s a szél felfújta a legmagasabb fa tetejére.

—Ó, istenem — kiáltott fel —, állítsd meg a lovat, s menj fel a fa tetejére a zsebkendõmért!

—Lesz ott elég zsebkendõ, ahová mi megyünk — felelte José, és vágtatott tovább.

Az erdõbõl hamarosan kijutottak, s egy patakhoz értek, ott lehúzta Bella-Flór hercegnõ az ujjáról az aranygyûrûjét, behajította a vízbe, s felsikoltott:

—Jaj, istenem, a legkedvesebb gyûrûm beleesett a vízbe, szálljunk le, és nézzük meg, hol lehet. De José nem állította meg most sem a lovat, hanem azt mondta:

—Lesz ott szebbnél szebb gyûrû elég, ahová mi megyünk.

Nemsokára a palotához értek. Hát a király már ott várta õket, de bizony a hercegnõ még csak rá sem vetette a tekintetét, hamar beszaladt egy szobába, s magára zárta az ajtót. Hiába könyörgött a király neki, hogy jöjjön ki, egyre azt hajtogatta, hogy csak akkor jön ki, ha elhozza neki valaki azt a három dolgot, amit elvesztett az úton. Hívatta a király ismét Josét, mert azt gondolta, ha valaki, akkor csak õ fogja tudni, hogy mit s hol vesztett el a hercegnõ. No, szegény José, amint meghallotta a király parancsát, megint búnak eresztette a fejét, de bizony azt ereszthette, mert ha kedves volt az élete, újra vissza kellett indulnia. Legelõször is hû társához, a fehér lóhoz ment, elkeseregte a bánatát, de az megvigasztalta:

—Egyet se búsulj, édes gazdám, ülj fel a hátamra, majd csak megleszünk valahogy.

Fel is pattant José rögtön a hátára, s mentek a sebes szélnél is sebesebben, addig, amíg a hangyabolyhoz nem értek. Ott megállott a ló, s azt mondta Josénak:

—Akarod, hogy megkapjad a hercegnõ korpáját?

—Hát persze hogy akarom — felelte José —, de hiába akarom, mert míg a világ meg két nap, nem tudnám én azt összeszedni.

—Kiálts csak egyet a hangyáknak, ne félj, összeszedik azok neked hálából, hogy jóllakattad õket — mondotta a ló.

Csodálkozva tekintett José a lóra, de mert okosabb dolog úgysem jutott az eszébe, hát kiáltott a hangyáknak, s ím, alig mondta el nekik, hogy mit akar, nagy sürgés-forgás támadt közöttük, s hordták nagy buzgón mindenünnen a korpamorzsákat.

José leült egy fa alá pihenni, a lova meg ropogtatta mellette a jó friss füvet, amíg csak egy jókora halom korpa nem állott elõttük. Azt hamar felszedte José, bekötötte egy zsákba, felpattant a lóra, és mentek tovább. Addig vágtattak, amíg csak ahhoz a hatalmas fához nem értek, amelyre felröpítette a szél Bella-Flór hercegnõ zsebkendõjét. Csóválta szegény José a fejét, amikor megpillantotta a fa legeslegtetején, egy vékonyka ág végén lobogni a zsebkendõt.

—Hej, ha madár volnék — sóhajtotta —, akkor talán le tudnám hozni onnan, de ember képében sohase!

—Egyet se félj, édes gazdám — mondotta a ló —, hívd csak azt a sast, amelyiket megszabadítottál a hálóból, majd lehozza az neked a zsebkendõt.

Kiáltott is mindjárt José a sasnak, s az ott termett, egy perc múlva már hozta is csõrében a Bella-Flór hercegnõ zsebkendõjét. Köszönte nagy boldogan José, s felpattant ismét

a fehér lóra, s addig vágtattak, míg csak a patak partjára nem értek.

Már sötétedett az idõ, s José alig látott az orráig, nemhogy a patak fenekén meg tudta volna találni a gyûrût. Felsóhajtott nagy szomorúan:

—Hogy tudnám én megtalálni azt a gyûrût, mikor azt sem tudom, hogy merre keressem?

—Ne búsulj — felelte a fehér ló —, kiálts csak egyet annak a halnak, amelyiket bedobtál a vízbe, majd eléhozza az mindjárt.

Csakugyan így is tett José, kiáltott a halnak, az ott is termett, s egy szempillantás múlva hozta szájában a gyûrût.

Köszönte José, s felpattant a lóra, visszalovagolt a palotába. Hej, vitte a király nagy örömmel a hercegnõ szobájához az elveszett holmikat, de bizony az most se akarta semmiképpen

beereszteni, hanem azt kiáltotta ki:

—Addig az én szobám ajtaját ki nem nyitja senki, amíg azt a gazembert, aki elrabolt engem a váramból, forró olajban meg nem fõzik!

A király megszomorodott erre a beszédre, hogy így fizessen a José hûséges szolgálatáért, de aztán mégis maga elé hívatta, s azt mondta neki:

—Nem tehetek róla, édes szolgám, hogy így kell hûségedet megháláljam, de Bella-Flór hercegnõ azt akarja, hogy forró olajban fõzesselek meg, s én az õ kívánsága ellen semmit sem tehetek.

Elbúsulta magát szegény José, lement nagy búsan az istállóba, s elpanaszolta szomorú sorsát a fehér lónak.

—Egyet se búsulj — vigasztalta meg a ló —, csak ülj az én hátamra. Amikor be kell ugranod a forró olajba, én felszippantom az egyik orrlyukamon a forró olajat, s mire kieresztem a másikon, már le is hûlt, semmi bajod se lesz tõle.

Többet egyet se kérdezõsködött José, hanem úgy tett, ahogy a fehér ló tanácsolta, s amikor az egész udvar összegyûlt, mosolygó arccal ugratott belé a forró olajba. Hát majd meghalt mindenki a nagy csudálkozástól, amikor egy perc múlva kiugrott az olajoskatlanból, de úgy megfiatalodva s megszépülve, hogy a szemük-szájuk elállott a bámulástól.

Bella-Flór hercegnõ is eléjött a szobájából erre a csudálatos hírre, s amint meglátta a gyönyörû legényt, rögtön a nyakába borult, s azt mondta:

—Én a tied, te az enyém, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Bezzeg, José se mondatta kétszer ezt magának, a király meg szertelen nagy bosszúságában beleugrott az olajoskádba, s abban a szempillantásban porrá is égett. Josét ekkor kikiáltották királlyá, s még aznap megtartotta a lakodalmát Bella-Flór hercegnõvel. Amikor a legnagyobb dínomdánom folyt a palotában, õ kisurrant az istállóba, s megkérdezte a fehér lovat:

—Mondd meg most már, édes lovam, miért tettél te annyi jót velem?

A fehér ló pedig így válaszolt neki:

—Nem vagyok én ló, hanem annak a szegény embernek a lelke, akinek az adósságát kifizetted, s akit eltemettettél. Hálából tettem mindent, amit tettem, s jegyezd meg jól magadnak, hogy minden jótettnek megvan a jutalma, elébb vagy utóbb.

Azzal eltûnt a fehér ló, s José felment a palotába. Még sokáig élt boldogságban a szép Bella-Flór hercegnõvel, s jóságosan uralkodott élete végéig.

Spanyol népmese

Magas, sötét sziklákon épült várban lakott egy ifjú lovag az édesanyjával. A lovag egy tavaszi estén elment vadászni, és útközben tiszta vizű tóhoz ért. Egyszer csak szárnysuhogást hallott, s látta ám, hogy három hófehér hattyú szállt a tiszta vizű tó partjára. A lovag egy fa mögé húzódott, onnan figyelte a hattyúkat. Azok ledobták fehér tollruhájukat, gyönyörű lánnyá változtak mind a hárman, belegázoltak a tiszta vizű tóba, ott fürödtek, lubickoltak. Aztán kiúsztak a partra, ismét felöltötték tollruhájukat, és elszálltak.

Gyönyörű volt mind a három hattyúlány, leggyönyörűbb mégis a legfiatalabb. A lovagnak nem volt többé sem éjszakája, sem nappala, mindig a szépséges lányra gondolt. Elmondta az édesanyjának, hogy mit látott a tiszta vizű tó partján, s megmondta azt is, hogy nem lesz ő boldog addig, míg azt a szépséges hattyúlányt haza nem viheti, feleségül nem veheti.

Elszomorodott a lovag édesanyja, sírva kérte a fiát, felejtse el a hattyúlányt, tündér az, és úgysem marad meg földi ember mellett. Szerette a lovag, nagyon szerette az édesanyját, de még jobban szerette a gyönyörű hattyúlányt, nem hallgatott hát az édesanyja szavára. A tiszta vizű tó partján ült éjjel is, nappal is, leste, várta a hattyúlányok visszatértét.

Egy este ismét szárnysuhogást hallott. A tópartra röpült a három hattyú, mind a három ledobta tollruháját, s most is három szépséges lány gázolt a vízbe. Amíg ott lubickoltak, a lovag fölkapta a legfiatalabb hattyúlány tollruháját, s futott vele, ahogy csak bírta a lába. A három szépséges lány a partra úszott, a két idősebbik magára kapta tollruháját, s hangos szárnysuhogással messzire szállt. A legkisebbik meg addig szaladt a lovag után, amíg utol nem érte, akkor térdre hullott előtte, úgy kérte, adja vissza tollruháját, hadd szálljon a nővérei után. A lovag azonban nem hallgatott a könyörgő szóra, köpönyegébe takarta a szépséges lányt, hazavitte a várába, és feleségül vette. A hattyúlány elfelejtette nővéreit, elfelejtette a tiszta vizű tavat, a tollruhájával együtt elvesztette emlékeit is.

Hat tavasz múlt el így. A hetedik tavaszon a hattyúlány megkérdezte az urát, hogyan is került ő a sötét sziklák tetején magasodó lovagvárba. A lovag elmesélte a feleségének azt a régi-régi tavaszi estét, elővette a hét lakat alatt őrzött hattyúbőrt is, vajon emlékszik-e erre a felesége. Az meg kezébe vette a csillogó hattyútoll ruhát, a vállára borította, azon nyomban ismét hattyúvá változott, és huss! - elszállt a nyitott ablakon át.

A lovag ezentúl minden tavasszal elment a tiszta vizű tó partjára, ott ült éjjel is, ott ült nappal is, de hiába leste, várta a hattyúkat, soha többé nem látott közülük egyet sem, de még a szárnyuk suhogását sem hallotta.

Spanyol népmese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legényecske, Róbert volt a neve. A falujától még húsz mértföldnyire sem volt oly ügyes fiú, mint amilyen ő volt. Egy este Róbert a társaival kiment az erdőbe, ott nagy tüzet gyújtottak, köréje telepedtek s hallgatták nagy csendben egy öreg katona meséjét. Az öreg katona, akinek arcát beforradt sebek borították, a szerencse városáról mondott mesét a fiúknak.

- Ez a város - mesélte a katona - olyan magas hegy tetején épült, hogy még a madár is elfárad, mire odaér. S hej, mi tenger arany, ezüst, gyémánt van ott! Az ott lakó emberek azt sem tudják, mit kezdjenek azzal a rettentő sok kinccsel. A házakat aranyból, a várakat ezüstből építették, a hajókat pedig gyémántból faragták ki. Az utcák vert arannyal vannak kikövezve.

De van is ott tisztaság! Ha a kocsik felverik a port, az is csak aranypor, összesöprik s beleöntik a csatornákba. De mit ér ez a rettentő nagy gazdagság, ha idegen embernek nem lehet része abban! Nem ám, mert senki lélek még nem tudott eljutni abba a városba, oly nehéz az útja.

Hej, pedig de sokan próbáltak szerencsét!

Róbert csupa szem és fül volt, s mikor az öreg katona bevégezte a mesét, izgatottan kérdezte:

- Bácsi! Ismeri-e maga az utat, amelyik ahhoz a csuda városhoz visz?

- Azt hiszem, igen, - válaszolt az öreg - de nem tanácsolom neked, fiam, hogy szerencsét próbálj.

- Miért?

- Azért, fiam, mert az az út hosszú is, sziklás is. Én is elindultam egyszer, de már az első nap visszafordultam. De ha nem hallgatnál rám s megpróbálnád a szerencsét, két utat is mutathatok, odavezetőt. Az egyik széles, sziklás út, tele kavicsokkal, mik véresre sebzik lábadat s halálra fárasztanak. Még ha ki is bírnád ezt az utat, oly hatalmas ellenségek támadnak rád mindenfelől, hogy azokat ugyan soha le nem győzöd. S ha legyőznéd is, mit érnél vele?

Mire a szerencse városába érsz, olyan öregember leszel, hogy semmi örömed sem lesz a tenger kincsben. A másik út keskeny és sima, de...

- Ne mondjon többet, bácsi, - szólt közbe Róbert - a másik úton indulok el, akármi vár reám a végén!

- Jól van, jól, - mondta az öreg katona - adja Isten, hogy meg ne bánd az elhatározásodat.

Én megmutatom az utat.

Az öreg katona Róbertet beleállította az útba, ez meg vidáman elindult a szerencse városa felé. Ment, mendegélt s két nap multán egy széles pataknak a partjához ért. A patak partján egy csónak volt kikötve s abban egy néger óriás ült.

- Ez az út visz a szerencse városába? - kérdezte Róbert.

- Ez, fiacskám, csak át kell ám jutnod ezen a patakon.

- Hát akkor légy olyan jó és vígy át engem.

- Szívesen, - mondta az óriás - de van-e öt aranyad?

- Öt arany? Sohasem is volt s nem is lesz talán soha. Bizony, ilyen szegény fiút ingyen is átvihetnél.

- Sajnálom, fiacskám, de ingyen nem vihetlek át. Ha nincs pénzed, engedd meg, hogy a

szívedből vágjak ki egy darabocskát s akkor átviszlek.

Róbert nem szólt semmit, csak szétnyitotta az ingét, intett a négernek, az meg kivágott egy

darabocskát a szívéből. Amikor átért a patak túlsó partjára, olyan boldog volt, hogy semmi

fájdalmat sem érzett. Látta messziről a szerencse városát, a szeme már most káprázott a

szertelen ragyogástól s észre sem vette, hogy az ingét a piros vér elborította. De mégis csak nehezen vánszorgott tovább s még százat sem lépett, óriás nagy hegy ágaskodott elébe. A hegy aljában egy másik néger óriás állt őrt.

- Hová, hová, fiam? - állította meg a néger.

Mondta Róbert, hogy hová.

- Ohó! Van-e pénzed? Nincs? Akkor engedd meg, hogy a szívedből vágjak le egy darabocskát, különben nem engedlek tovább.

Róbert habozás nélkül nyitotta szét véres ingét, s a néger levágott belőle egy darabocskát.

Tovább ment a fiú, bár alig állt a lábán. Már-már azt hitte, hogy elérkezett a ragyogó, tündöklő városhoz, amikor egy rettentő mély sziklahasadék állta el az útját. Szegény fiú, kétségbeesetten ült le egy kőre. Ebben a pillanatban egy saskeselyű szállt le mellé s mondta:

- Át akarsz jutni, ezen a sziklahasadékon? Átviszlek, ha adsz egy darabot a szívedből.

- Végy hát belőle, - mondta szomorúan a fiú.

A keselyű belevágta csőrét Róbert mellébe s lecsippentett egy darabot a szívéből. Aztán belevágta a karmait Róbert vállába s átrepült vele a hasadékon.

Most végre ott volt a szerencse városának a kapuja előtt. Még csak egy lépést kell lépnie s

bent van a szerencse városában! De ezt az egy lépést már nem tudta megtenni, a kapu előtt összerogyott. Amint ott hevert, a földön egy acélszívet pillantott meg. Mohón nyúlt az acélszív után, betette a mellé a darabocska vérző hús mellé, ami a szívéből megmaradt.

- Itt vagyok hát végre, - gondolta Róbert, de csak kíváncsiságot érzett, örömet semmit. Aztán felsóhajtott: Mit ér nekem a gazdagság, ha elvesztettem a szívemet?!

Bement a városba, s amerre ment, mindenütt rengeteg kincs hevert, csak ki kellett volna

nyújtani a kezét utána, de nem vágyott reá.

- Semmi egyéb nincs ebben a városban, - jajdult fel a szegény fiú - csak arany és drágakő, s ezért elcseréltem a szívemet! Istenem, ha még egyszer visszakaphatnám!

Barátokat keresett, de egyet sem talált. Itt mindenkinek acélból volt a szíve s kinevették, mert az ő szívének egy része még hús volt. Szeretett volna dolgozni valamit, de semmi munkája nem akadt. Eszébe jutottak szülei, testvérei, akiktől el sem búcsúzott s úgy fájt az a megmaradt darabocska szíve!

Nem volt maradása a szerencse városában. Elhatározta hát, hogy hazamegy egyszerű, fehér házikójukba s úgy él majd, ahogy a többi falusiak élnek.

Hej, de boldog volt, amint hazafelé mendegélt! Az a darabocska szív, ami az övé volt, boldogan dobogott, de az acélszív szörnyű fájdalmat okozott neki. Amikor a kis faluba érkezett, szegényebb volt, mint valaha, a teste hideg, mert az a kicsi szív már alig dobogott. A testvére nyitott ajtót neki s boldogan szorította karjai közé, de Róbert nem bírta el ezt a nagy örömet.

Sápadt arcát elborították a könnyek, aztán összeesett, eszméletlen terült el a földön. Édesapja ágyba fektette, édesanyja zokogva borult rá s ím, halljátok, az anyai könnyek csudát műveltek:

az acélszív megroppant, kiesett Róbert melléből s új szív lett a darabocska szívből! Oh, de

boldog volt most Róbert!

Ha valaki gazdagságról beszélt neki ezután, ez volt rá a szava:

- Ha Isten vagyont ad, örömmel fogadom, de a szívem árán sohasem vásárolnám meg!