Ukrán népmese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény paraszt, nyelve, mint a haraszt. Felesége is volt meg három gyereke, két fia és egy szépséges leánya.   

      Történt egyszer, hogy az apjuk elküldte a fiúkat a mezőre szántani.

A fiúk így szóltak:

-          Jó atyánk, estig megéhezünk. Ki hoz majd ebédet nekünk?

-          Elküldöm Olenka leányomat, ő visz majd nektek enni – feleli az apjuk.

-          De ki mutatja meg nekem az utat? – kérdi Olenka. – Én nem tudom, merre fogtok szántani!

-          Könnyebben megtalálod az utat – feleli a két bátyja. – Útközben botot faragunk, a forgácsot meg elszórjuk, így könnyen megtalálsz bennünket.

A két fiútestvér kiment dolgozni a mezőre.

Eljött az ebéd ideje. Az apa meg az anya két fazekat adott Olenkának – az egyikben borscs volt, a másikban haluska -, s elküldték leányukat a mezőre.

      Csakhogy a mezőtől nem messze egy félelmetes sárkány lakott. Ennek a sárkánynak már régen megtetszett Olenka, már régen gondolt arra, hogy elrabolja, de eddig nem sikerült neki.

      Most, hogy meghallotta, mit beszélnek a fiúk, utánuk osont az úton, észrevétlenül felszedte a forgácsot, s átdobálta arra az ösvényre, amely az ő barlangjához vezetett.

      Olenka el is indult ezen az ösvényen, s egyenesen a sárkány karmai közé került.

A két fiútestvér meg várja, várja az ebédet, de nem győzte kivárni. Este, amikor éhesen hazamentek, azt kérdik a szüleiktől:

-          Miért nem küldtetek nekünk enni?

-           Hogyhogy nem küldtünk? – csodálkozott a két öreg. – Hiszen még kora délelőtt volt, amikor útnak indítottuk Olenkát a mezőre!

A két fiú azonnal rájött, hogy a leánnyal valami baj történt.

-          Jó atyánk, jó anyánk, Olenka után kell mennünk. Lehet, hogy valami szerencsétlenség érte, vagy talán a sárkányhoz tévedt.

El is indultak.

Ahogy mennek az úton, szembejön velük egy juhász a nyájával.

-          Merre visz az utatok, testvérek? – kérdi a juhász.

A két fiú elmondta, hogy Olenkát keresi.

-          Hát bizony, a ti Olenkátok a sárkánynál van – mondja a juhász. – Csakhogy a sárkányt nehéz ám legyőzni! Ha erőt akartok gyűjteni, egyétek meg a nyájam legnagyobb juhát.

-          Köszönjük, nem vagyunk éhesek – felelte a két testvér, s továbbment.

Később megint találkoztak egy juhásszal, aki kosokat hajtott.

-          Merre visz az utatok, testvérek?

A két fiú ennek a juhásznak is elmondta a bánatát.

-          Hát bizony, nehéz legyőzni a sárkányt – mondta a juhász. - Egyétek meg a nyájam legnagyobb kosát, különben nem lesz erőtök megbirkózni vele!

De ők a kost sem fogadták el, csak mentek tovább. Mennek az úton, egyszer csak jön velük szembe egy kondás. Kondát hajt.

-          Merre indultok, testvérek?

A két fiú a kondásnak is elmesélte, merre visz az útjuk. A kondás megcsóválta a fejét.

-          Nagy fába vágtátok a fejszéteket! Egyétek meg a kondám legnagyobb süldőjét, különben legyőz titeket a sárkány.

A két fiú a süldőt sem fogadta el. Mentek tovább.

Meg is érkeztek a sárkány udvarára. Itt észrevette őket a kis húguk, s elébük szaladt.

-          Édes testvéreim, hogyan találtatok rám? Hogyan fogtok megküzdeni a sárkánnyal? Hiszen ő százszorta erősebb!

Olenka bement a sárkányhoz a palotába, s megkérdezte:

-          Mondd, mit tennél, ha a két testvérbátyám vendégségbe jönne hozzád?

A sárkány elmosolyodott.

-          Hellyel kínálnám, megvendégelném őket, mint kedves vendégeket.

 Olenka az emeleti szobába vezette fivéreit.

-          Tessék – mondja -, itt a két bátyám. Fogadd őket szívesen, vendégeld meg őket.

-          Nos – mondja a sárkány -, állom a szavamat! – S az asztalhoz ültette a két fiút, majd megkínálta őket vaskenyérrel és kőbabbal. – Egyetek, drága vendégeim!

A két fiú belekóstolt a sárkány ételébe: de egy morzsányit sem tudtak enni belőle, nem ment bele a foguk.

-          Nos, ha ti még a kenyeremből sem tudtok harapni, hogy akartok akkor megbirkózni velem? – mondta a sárkány, s megragadta a két fiút, bedobta őket egy sötét pincébe, majd három lakattal rájuk zárta az ajtót.

Odahaza az apjuk meg az anyjuk csak várta, várta a fiúkat: de sehogy sem tudták kivárni sem őket, sem Olenkájukat.

Elmúlt egy nap, elmúlt kettő, teltek-múltak a hetek, de a testvérek csak nem jöttek haza.

    Egyszer az anyjuk vízért ment a kútra. Ahogy meríti a vizet, észre sem vette, hogy a vederbe valahonnan beleesett egy szem borsó.

Este pedig, amikor ivott a vízből, véletlenül lenyelte a szem borsót.

    Nemsokára született egy kisfia – Guruljborsócska.

Guruljborsócska meg nem is naponta, hanem szemlátomást nőtt, akár a kelt tészta. Három nap sem telt bele, s már együtt ült a szüleivel az asztalnál, együtt szürcsölgette velük a káposztalevest, s meg akarta tudni szüleitől az igazságot.

-          Mondd, apám, mondd, anyám, én vagyok az első fiatok? Vagy előttem is voltak gyermekeitek?

A szülők elsírták magukat. Elmondták neki, hogyan veszett oda a két bátyja meg a nővére. Azt mondja erre Guruljborsócska:

-          Hát bizony sehogy sincs rendjén, hogy a sárkány pusztítsa a családunkat. Elmegyek, és megkeresem, hová rejtette el a két bátyámat meg a nővéremet. Megpróbálom kiszabadítani őket. Csak egy jó kard kellene hozzá.

Guruljborsócska elment a kovácsműhelybe, s hét pud vasat adott a kovácsnak.

-          Kovácsolj nekem egy kardot, de erőset ám!

A kovács készített is neki egy kitűnő kardot. Mikor elkészült a kard, Guruljborsócska fogta, meglendítette, s feldobta a felhőkbe. Maga meg lefeküdt aludni.

-          Te – mondja a kovácsnak -, kelts fel, ha majd visszaesik a kard. Csakhogy az nem lesz olyan hamar!

És csakugyan. Tizenkét napig aludt Guruljborsócska.

Tizenkét nap múlva hallja a kovács, hogy zeng az ég, zuhan lefelé a kard. Felébresztette hát Guruljborsócskát. Az meg a kard alá tartotta az öklét. Mikor a kard ráesett, kétrét hajlott, nem bírta ki a próbát.

-          Rossz kardot csináltál! – mondja Guruljborsócska a kovácsnak -, csinálj másikat!

A kovács most már tizenöt pud vasat vett elő, s olyan kardot kovácsolt, amilyet még egyetlen vitéz sem viselt. Odaadta Guruljborsócskának. Az meg fogta, meglendítette, s feldobta a felhők fölé. Ő maga újból lefeküdt aludni.

-          Kelts fel – mondja -, ha visszaesik.

A kard most csak három hét múlva esett vissza. Guruljborsócska alátartotta az öklét: a kard ráesett, de nem hajlott meg – kibírta a próbát.

-          Na, most már rendben van – mondja Guruljborsócska -, most már elmehetek a sárkányhoz.

El is ment.

Ahogy megy, szembejön vele egy juhász a juhnyájával.

-          Hová-hová, te derék vitéz?

Guruljborsócska elmondta, hogy a sárkányhoz megy, a nővérét meg a két bátyját akarja kiszabadítani.

-          Edd meg a nyájam legnagyobb juhát, megnő az erőd – mondja a juhász.

-          Köszönöm, nincs a reggeli ellen kifogásom – felelte Guruljborsócska.

Reggelire meg is ette a juhot, s továbbment.

Az úton találkozott egy másik juhásszal is, aki kosokat hajtott.

-          Hová indultál, te derék vitéz?

Guruljborsócska elmondta neki, mi járatban van. A juhász nekiadta a legnagyobb kost, hogy egye meg. Guruljborsócska meg is ette ebédre, aztán továbbment.

    Megy, mendegél, szembejön vele egy kondás a kondával.

-          Merre visz az utad, te derék vitéz?

És nekiadta a legnagyobb disznót.

-          Tessék, edd meg vacsorára, megnő tőle az erőd.

Guruljborsócska megvacsorázott, s ment tovább a maga útján. Éjjel, amikor a sárkány már aludni tért, beállított az udvarába.

Itt összetalálkozott Olenkával. Elmondta neki, hogy eljött kiszabadítani őt meg a két bátyját. Olenka lefektette Guruljborsócskát aludni, reggel pedig megkérdezte a sárkánytól:

-          Mi lenne, ha eljönne az öcsém? Hogyan fogadnád?

A sárkány elmosolyodott.

-          Hellyel kínálnám, megvendégelném, jó házigazdaként viselkednék.

Erre Olenka bevezette Guruljborsócskát az emeleti szobába.

-          Foglalj helyet, te derék legény, légy a vendégem – mondja a sárkány.

-          Tessék, itt az ennivaló. Egyél.

S az asztalra rakta a vaskenyeret meg a kőbabot.

-          Hát bizony – mondja Guruljborsócska -, itt az ideje, hogy beharapjak valamit.

Beleült a vas karosszékbe, de a karosszék összerogyott alatta.Guruljborsócska  dühbe gurult.

-          Így fogadod te a vendégeket? Miféle karosszéked van? Nem tudtál erősebbet szerezni?

A sárkány elcsodálkozott.

„ Hát – gondolja magában -, ez valóban derék egy legény! Nem olyan, mint a két bátyja!” Guruljborsócska aztán megfogta a vaskenyeret, kettétörte, beleharapott, s kőbabot evett hozzá.

-          Nem rossz – mondja. – Nagyszerű reggeli!

A sárkány most még jobban elcsodálkozott. Guruljborsócska mindent megevett, amit csak eléje tett.

-          Most pedig – mondja a sárkány – nézd meg a gazdaságomat.

Kimentek az udvarra. Az udvaron egy hatalmas tuskó feküdt. Négy öl széles, húsz öl hosszú volt.

-          Tessék – mondja a sárkány -, hasítsd szét ezt a tuskót fejsze nélkül, égesd el tűz nélkül. Ha nem csinálod meg, odakerülsz, ahová a két bátyád.

Guruljborsócska csak belebökött az ujjával, s a tuskó apró darabokra esett szét. Aztán rálehelt, s a tuskóból csak hamu maradt.

-          Nos, jól hajtottam végre a parancsodat? – kérdi Guruljborsócska.

A sárkány szinte magánkívül volt az ámulattól.

-          Jól – mondja. – Látom, vitéz vagy. Gyerünk, birkózzunk meg. Meglátjuk, ki az erősebb. Úgy látom, erős vagy, de én sem vagyok ám gyenge!

A sárkány rálehelt a földre, s a föld rézből való rétté változott alatta.

Guruljborsócska is rálehelt a földre, alatta meg ezüstrétté vált a föld.

Elkezdtek birkózni.

Amikor a sárkány földhöz vágta Guruljborsócskát, Guruljborsócska térdig süppedt az ezüstrétbe.

De amikor Guruljborsócska vágta földhöz a sárkányt, akkor a sárkány süllyedt derékig a rézrét földjébe. Ekkor Guruljborsócska felkapta a kardját, s levágta a sárkány fejét.

   Aztán végigjárta a pincéket, megtalálta a két bátyját, s kivezette őket a napvilágra.

Megnyergelték a lovakat, zsákokba rakták a sárkány minden kincsét, s Olenkával együtt hazamentek.

   A szülők már nem is remélték, hogy viszontlátják őket. Volt hát öröm, amikor a három fiú meg a szépséges leánytestvérük hosszú idő múlva visszatért a régen elhagyott szülői házba.

   Az öregek nagy lakomát csaptak örömükben.

Én is ott voltam, mézet, sört ittam, bajszomon csurgott, számba nem jutott.

 Fordította: Drávai Gizella

Román népmese

Hajdanában, réges-régen, amikor jövendőmondók jártak a földön, és megjósolták az emberek sorsát egész életükre, a bölcsőtől a koporsóig, akkor esett meg ez a történet, amit nektek el akarok mesélni. Jól jegyezzétek meg hát, kedves fiaim, hogy most se nem tündérekről és sárkányokról, se nem császárokról és királyokról, se nem egyéb kitalált dolgokról mesélek nektek, mint máskor szoktam; hanem ezt a szép mesét úgy mondom el, ahogy kukorica­hántáskor hallottam Gaurean Georgétól, a szancsali sánta embertől, amott Balázsfalva mellett, Erdélyben.

Mondják, hogy valamikor, bizonyosan jó ideje már annak, amikor nálunk felé még nem volt vasút, egy gazdag bojár mendegélt valahonnan hazafelé, gyalogosan. Elég az hozzá, hogy utolérte az eső a bojárt, és térdig érő sár lett, hogy lépni is alig tudott benne. De mit ad az Isten, már az éjszaka is beállott, és ő még mindig nem ér haza, de még csak falut sem lát a közelben. Jó vacsoraidő tájt azonban mégis egy falura bukkant. Most, amint a faluban találta magát, már könnyebben lélegzett, és kopogtatni kezdett a házak ajtaján, hogy éjjeli szállást adjanak neki. De mintha varázslat történt volna: az egyik háznál nem válaszoltak, a másiknál nem akartak szállást adni, a harmadiknál beteg volt, a negyediket gyermeksírás verte fel, az ötödikben meg éppen halott volt, és senki sem akart éjjeli szállást adni a bojárnak.

Egyre csak kopogtatva az ajtókon és az ablakokon, nagy kutyaugatástól kísérve, bejárta az egész falut; már csupán egyetlen házikó látszott a falu végén, ahol még nem próbált szeren­csét. Ott is az ablakhoz ment, gyenge világosságot pillantott meg a tűzhelyen, a tűz mellett meg egy férfit, az ágy előtt pedig egy öregasszonyt. Leskelődött egy kicsit az ablakon, aztán bekiáltott:

- Aluszik-e, bátya?

- Nem én, de mi a baj?

- Legyen olyan jó, adjon szállást az éjszakára, mert úgy hull itt kinn az eső, mintha dézsából öntenék, fúj a szél, és sötét van, hogy az orromig sem látok, lehetetlenség, hogy virradatig mind járkáljak. Végigjártam mindenkit ebben a nagy faluban, és szállást kértem, de senki sem adott; legyen olyan jó, adjon kend.

- Szívesen adnék - mondta a ház gazdája -, de látja, a feleségemet a szülés kínjai gyötrik, itt a bábaasszony, vecsernye óta egyre mind kínlódik, és nem tudja megszülni; hogy engedjünk idegen embert a házunkba, amikor éppen ilyen bajban vagyunk.

- Mégis, ne űzzön el a házától éjnek idején, mert istenemre mondom, irtózom kint járni, és senkinél sem látok már világosságot. Meghúzódom valahol egy sarokban, akár a pitvarban is.

Ekkor a bábaasszony felkiáltott az örömtől:

- Hála Istennek!

És az asszony sóhajtott egyet az ágyban, és nem nyögött többé. Minden örömre fordult. Az asszonynak egy szép, egészséges kisfia született, hogy az ember mind nézte volna. Félóra múlva a világosság kialudt: a virrasztásban kimerült házbeliek mindnyájan lenyugodtak, ki ahova tudott, és úgy elaludtak, mint a bunda. A bojár egy lócára feküdt le a ház elülső felében, az ablak alatt. A kakasok éjféli kukorékolását senki sem hallotta a házbeliek közül, csupán­csak a bojár, aki egyedül nem aludt az egész házban. Mihelyt végeznek a kakasok a kukoré­kolással, hát jön a három jövendőmondó, megáll az ablak alatt és elkezd jóslásokat mondani.

Az egyik így szól: „Sok baj éri majd ezt a gyermeket, de aztán minden jóra fordul.”

A másik így szól: „Derék, szép férfiú válik belőle, és igen okos, de a szerencse sem fogja elkerülni.”

A harmadik jövendőmondó így szól: „És elörökli az egész vagyonát ennek a bojárnak, aki most ebben a házban van.”

Alighogy kimondják e szavakat a jövendőmondók, oda is lettek, s a bojár eléggé bosszanko­dott, mikor meghallotta, hogy milyen rosszat jósoltak reá nézve. Hogy is hunyhatta volna be a szemét? Az egész hosszú éjszakán át nem aludt egy cseppet sem, hanem folyton azon törte a fejét, miképpen pusztíthatná el a gyermeket, aki el fogja örökölni az ő vagyonát. Alig várta, hogy már egyszer megvirradjon. Mihelyt felkeltek nyugvóhelyükről, elkezdte a bojár:

- Jaj, kedveseim, egész éjjel nem aludtam, folyton azon járt az eszem, milyen jó is lenne, ha kendtek nekem adnák ezt a fiúcskát; kendtek szegények és fiatalok, lehet még elég gyerme­kük, én pedig gazdag bojár vagyok, és nem voltam olyan szerencsés, hogy az Isten gyermek­kel áldott volna meg. Úgy tartanám, és úgy nevelném, mint egy úrfit, ha kendtek nekem adnák. Mit szólnak hozzá?

- Isten ments, bojár uram - mondta a férfi meg az asszony -, nem jutottunk még éppen odáig, hogy eladjuk a legelső porontyunkat! Ne is beszéljen erről, az Isten bocsássa meg.

- Álljunk csak meg, jó emberek - mondta a bojár -, nincs mit így beszélnünk: íme, itt van száz arany, adják nekem a gyermeket, és a pénz legyen a kendteké.

Amint ezt kimondotta a bojár, az asztalra rakott száz fényes, csillogó aranyat, hogy a napra lehetett nézni, de azokra nem.

Amikor meglátták a mi embereink a sok szép pénzt, amilyen nekik soha életükben nem volt, így gondolták magukban: gyermeket ad még nekünk az Isten, de száz aranyat nem tudjuk, mikor láthatunk ismét. És összeszedték a pénzt, és odaadták a bepólyált csecsemőt a bojárnak, aki elillant vele.

„Hála neked, Istenem - mondta a bojár, mihelyt kihúzta lábát a házból -, hála neked, Istenem, most majd meglátom, miként fogja elörökölni az én vagyonomat!”

Amint kiért a faluból, hazafelé vette az útját. Az út éppen a maga erdején vezetett keresztül. Az erdő kellős közepén belétette a fiúcskát egy vastag fa odvába, és odábbállott, azt gondolva az ő rosszféle agyában, hogy e cselekedete által túljár a jövendőmondók eszén, mert a gyer­mek meghal az odúban, és nem örökli el az ő vagyonát.

A magával tehetetlen gyermek, amint felébredt álmából, bőgni kezdett, ahogy csak a torkán kifért. A bojár egyik juhásza éppen arrafelé haladt a nyáj élen, és mihelyt meghallotta az odúból a gyermeksírást, odaszólt a fiának, aki a nyáj után haladt:

- Hé, fiam, hallgatózz csak te is, úgy tetszik nekem, hogy valami elfojtott hangot hallok, mintha csecsemősírás volna, hallgatózz csak te is, mert te jobban hallasz.

- Hagyja el, édesapám - mondta a fiú -, hátha gonosz szellem lesz az, ne vesztegessük az időt a keresésével, inkább vessünk keresztet, és mondjuk: Uram, oltalmazz!

- Úgy kellene, hogy tegyünk, de engemet sehogy sem nyugtat meg. Hátha bűnt követünk el, ha nem nézzük meg, hogy ki sír? Ha ördögfióka lesz, keresztet vetünk, és agyba-főbe verjük, ha emberi lélek, megmentjük a pusztulástól.

És mindketten, apa és fia, vetni kezdték a keresztet, és keresésére indultak, miközben a Miatyánkot mormolták. De nem keresgéltek sokáig, mert mihelyt a fa odvához közeledtek, még tisztábban hallották a sírást, és amikor kivették, látták, hogy olyan csecsemővel van dolguk, akit bizonyára valamely átkozott asszony vagy rossz útra tévedt anya vetett el magá­tól, hogy megszabaduljon tőle.

- Hála neked, Urunk - mondták ekkor mindketten -, hogy erre az útra vezéreltél, és meg­menthetünk egy emberfiát.

- Vigyük magunkkal, édesapám, vigyük magunkkal, szép és egészséges, jól be van pólyálva. Megkereszteljük, mert Isten tudja, meg van-e már keresztelve, aztán hozzászoktatjuk a juhokhoz, mint a bárányt, és jó az Isten, még segítségünkre lesz, ha él; ha pedig nem, legyen meg az Úr akarata! - És keresztet vetettek a pásztorok és a patakhoz mentek, ahol megkeresz­telték, és a Kapott János nevet adták neki.

És nődögélt Kapott János, olyan gyorsan, mint a mesében, és egyre nagyobb, egyre szebb lett; juhtejjel táplálták, és gyalogfenyőből készült bölcsőben ringatták. Télen-nyáron a pásztorokkal volt, közöttük jött meg az értelme, ismerni kezdte őket, a hegyekben tanult meg járni, bárá­nyokkal és kecskegidákkal játszadozva; énekelni a rigótól tanult meg, furulyát Pahon bátya készített neki, a falevélen sípolni pedig Gligor apó tanította meg. Kapott János úgy nőtt, mint­ha húzták volna, és sohasem jött le a hegyekből, a juhnyáj mellől. Amikor már húsztesztendős volt, hát jön a bojár az esztenához, hogy lássa a nyáját. Nem tudott semmit a pásztorok Kapott Jánosáról. De amikor meglátta, azt kérdezte Gligor apótól:

- Öregapám, kié ez a fickó?

- A miénk, bojár uram, a miénk és a jóságos Istené.

- Hogyhogy a tiétek? Én úgy tudom, hogy neked csak a Pahon fiad van, Pahon pedig nincs megházasodva, hogy mondod hát, hogy a tiétek?

- Hát az úgy történt, bojár uram, hogy most valami húsz esztendeje, ebben s ebben az erdőben kaptuk egy fa odvában, megesett a szívünk rajta, és felneveltük, most pedig, amióta nagyob­bacska lett, nagy hasznunkra van a nyáj mellett; ő jár Pahonnal együtt a juhokkal, én pedig az esztenánál maradok, hogy elkészítsem a sajtot meg az ételt, míg a fejés ideje eljő.

Amikor ezt hallotta a bojár, hideg borzongás futott végig a testén, mint valami kígyó. De csakhamar magához tért, és így szólt Gligor apóhoz:

- Tudod mit, Gligor apó, add nekem Kapott Jánost, hadd tartsam én az udvaromban, mert nem találok megbízható cselédet; tudom én, hogy hűséges lesz hozzám, ti istenfélőnek neveltétek, és tudom, hogy nem fog engem meglopni.

- Jaj, uram, bojár uram, hogy tehetnénk mi effélét, hiszen éppen azért bajlódtunk vele, amíg nagyra neveltük, hogy segítségünkre legyen; nem adhatjuk, bojár uram, nem, semmiképpen sem.

- Hej, Gligor apó, jól tudjátok ti, hogy erőszakkal is elvehetem tőletek, de így nem akarom, hanem íme, a tiéd ez a száz arany, tedd el jól a pénzt, és add ide a fiút nekem cselédnek, vagyis szolgának, ahogy mondani szokás.

Gligor apó, akinek soha életében nem volt egyetlen aranya sem, százat pedig még csak nem is látott, sóvárgott a száz aranyra, és miközben elvette, így szólt:

- Legyen meg hát, de én azt hiszem, hogy nem akar elmenni, engem pedig Isten őrizzen attól, hogy erőszakkal elkergessem.

- Nem úgy lesz az, Gligor apó. Elküldjük a fiút egy levéllel az én feleségemhez, a nagyságos asszonyhoz, ő aztán jól fogadja, amint tudják ennek a módját az asszonyok, és a fiú még csak nem is gondol többé reátok meg a nyájra.

Megkötötték az egyezséget. Pahon és Kapott János semmit sem tudott arról, hogy a bojár milyen cselt szőtt Gligor apóval. A bojár levelet firkantott egy darab papirosra, összehajtogatta négyfelé, és odaadta Gligor apónak, hogy adja át Kapott Jánosnak, az pedig vigye haza a bojár feleségének.

- Hé, te, Kapott János - kiáltotta Gligor apó -, gyere csak ide, hé!

És amikor hozzájuk jött a legény, átadta neki a darabka összehajtogatott papirost, amelynek egyik oldalán ott volt az írás, és így szólt hozzá:

- Eredj ezzel a bojárné nagyságos asszonyhoz, az udvarba, a bojár nem megy haza vagy egy hétig, te pedig maradj ott, míg visszatér a bojár, és amikor őnagysága hazaérkezik, ismét szabaddá tesz téged, és visszajössz hozzánk. Megértetted?

- Megértettem, Gligor apó. De engedelemmel legyen mondva, menjen Pahon bátya, mert én soha nem jártam a faluban, emberek között, azt se tudom, hova vigyem a levelet, sem azt, hogy miként is beszéljek a nagyságával. Kereken megmondom, hogy én jószántomból nem megyek, ha nem kényszerítenek.

Gligor apónak kiesett a könny a szeméből, de úgy érezte, hogy égeti az arcát, félrefordult hát, letörülte, és aztán így szólott:

- Eredj csak te, kedves fiam, eredj, nem szabad ellenkeznünk a bojárral, mert lám, őnagysága nyája mellett, őnagysága földjén élünk, aztán meg egy-két hét nem a világ, amíg a bojár megjön, hanem legyen helyén a te eszed, és fogadj szót a nagyságos bojárné asszonynak.

Ezekkel a szavakkal elküldték Kapott Jánost a falu irányába, messziről megmutattak neki egy bádoggal fedett tornyot, a hegy lábánál, és azt mondták, hogy az a templom tornya, a templom mellett pedig ott vannak a bojár házai, az egész faluban csak azoknak van két sor ablakuk. Kérdezősködjék csak a bojári udvar felől, akárki megmutatja, mivelhogy nincs más bojár az egész faluban; aztán adja oda a levelet a nagyságának. Elindult.

A bojár elmondott egy „Dicsértessék az Úr nevé”-t, s ment a maga útjára, magában pedig ezt gondolta: „Most aztán nem menekül meg.” Gligor apó is mondott egy „Dicsértessék az Úr nevé”-t, és megmutatta Pahonnak a pénzt, aki szinte kővé vált, hogy ennyi aranyat lát egy helyen, és meg sem merte kérdezni az öregtől, hogy honnan van a pénz, de még csak meg sem fordult az eszében, hogy az éppen Kapott János ára lenne. Induláskor Kapott János leemelte kucsmáját a fejéről, háromszor keresztet vetett, és háromszor ezt mondta: „Uram, segíts!” Erre tanította volt őt Gligor apó.

Mendegélt hát Kapott János, ment-mendegélt, de hetykén mendegélt ám lefelé a hegyoldalon, és idő múltával, mikor a nap hevesebben sütött, rábukkant egy kútra egy nagy bükkfa alatt. „Itt pihenek egyet” - mondta Kapott János, és behúzódott a bükkfa árnyékába, juhászmódra ivott egyet a kútból, kényelmesen hanyatt feküdt, és kucsmáját levelestül, mindenestül félredobva, elővette a furulyáját, és nótára gyújtott, hogy a bükkfa ágain elnémulva ültek a rigók, és olyan figyelmesen hallgatták, mintha ők is szerettek volna úgy megtanulni nótázni, mint ő. Mind furulyázott, mind furulyázott, és egyszer csak kiesett a furulya a kezéből. Elszenderedett.

Akkoriban az Úr Szent Péterrel együtt a földön járt. Éppen ahhoz a kúthoz értek ők is, és vizet ittak, mint hosszú útban kifáradt vándorok. Szent Péter fel akarta ébreszteni Kapott Jánost, de az Úr így szólt:

- Hagyd csak, hadd aludjék, mert el van fáradva szegény. Látod-e, milyen jól esik neki az álom?

Aztán felvette a levelet a kucsma mellől, és elolvasta:

Tudatlak, kedves feleségem, hogy azt a legényt, aki e levelet viszi, Kapott Jánosnak hív­ják, én meg azt akarom és parancsolom, hogy mihelyt hazaér, küldd le a pincébe valami után, a cigányunk pedig rejtezzék el a pinceajtó mögött, és mihelyt megpillantja Kapott Jánost, hogy oda belép, vágja le a fejét. Ha nem cselekszel úgy, amint én parancsolom, ne várj haza, mert akkor mehetsz, amerre a szemeddel látsz. Egy hét múlva hazajövök. Senki, az egy cigányunkon kívül, ne tudjon meg semmit a dologról.

A végén pedig ott volt a bojár aláírása.

Mikor látta az Úr, hogy mi áll a levélben írva, így szólt Szent Péterhez:

- Látod, cimbora, a bojárok a varázslók ellen akarnak szegülni, de ez azért sem fog sikerülni.

Aztán őszentfelsége más levelet írt, éppen olyan nagyot, és a Kapott János kucsmája mellé tette, a bojár levelét pedig zsebre vágta, és eltűntek.

Egy idő múlva, amikor jól kialudta magát, Kapott János is felkelt, de nem tudta, hogy valaki még járt arrafelé. Furulyáját tüszőjébe szúrta, kucsmáját a fejébe nyomta, egyik kezébe fogta a levelet, a másikba botját, és gyerünk a falu felé. Uzsonnatájt állott az idő, mikor beért a bojári udvarba, és átadta a levelet a bojárnénak. Az mindjárt megismerte a bojár kezeírását, aztán behívta Kapott Jánost a házba, ahol Saftica kisasszony, a bojár egyetlen lánya is jelen volt, és hangosan felolvasta:

Tudatlak, hogy ezt a legényt, ki a levelemet viszi, Kapott Jánosnak hívják, előkelő család sarja, én meg azt akarom és parancsolom, hogy mihelyt a levél a kezedhez jut, hívd el a falu papját, és mondd meg neki, hogy eskesse össze a mi Saftica kisasszonyunkkal. Ez az én kívánságom és parancsom, ha pedig nem teljesíted, eredj, amerre a szemeddel látsz, hogy otthon ne találjalak. Egy hét múlva hazaérkezem.

A végén pedig ott volt a bojár aláírása.

- Hallottátok, kedves gyermekeim, mit parancsol az én uram, a bojár?

- Hallottuk, édesanyám - felelte Saftica, és nem tudott betelni a szép és ügyes legény nézésével.

- Hallottuk, bojárné asszonyom - felelte Kapott János, s nagyra tágult szemmel úgy nézte a szép, csinos kisasszonyt, hogy az ember azt hitte volna, felfalja a szemével. Mindjárt felöl­töztették bojári ruhába, eljött a pap, összeeskette őket, és az egész falu jelen volt a Saftica bojárkisasszony és Kapott János bojárúrfi lakodalmán. Akkora szerelmet aztán ritkán lehetett látni, amilyen az új pár között volt. Fürödtek a boldogságban. Saftica hálát adott az Istennek, hogy ilyen derék, szép és okos férjet rendelt neki, de Kapott János is hálát adott az Istennek, hogy az útjába rendelte azt a becsületes bojárt.

A hét elteltével hazajött a bojár, s hát mit lát: a bojárné térden állva ad hálát az Istennek a leánya boldogságáért, Kapott János pedig Safticával sétál és játszadozik gyermekmódra a kertben, a virágok között.

- Mi van veled, feleség? - kérdi a bojár, mihelyt belépett a házba.

- Hát mi volna, hálát adok az Istennek, hogy ilyen derék vőt rendelt a házunkba.

- Miféle vőt? - kérdi a bojár.

- Hát miféle vőt, azt, akit te küldtél hozzám most egy hete.

- Te asszony, te nem azt tetted, amit én a levélben megparancsoltam; no, vedd elé azt a levelet!

- Készséggel - mondta a bojárné, és odaadta a levelet.

Amint a bojár a levelet olvasta, csikorgatta a fogát, de aztán egyszerre magához tért, és így szólt:

- Kedvem szerint való dolog, jó, hogy így esett.

Estefelé felhősödni kezdett az ég. A bojár kiment a szőlőbe, és azt mondta a vincellérnek:

- Ide figyelj, a szőlő és a barack már ehető, és azt vettem észre, hogy lopogatják, te nem őrzöd jól. No hát, azt mondom neked, jaj lesz a bőrödnek, ha úgy találom, hogy nem őrzöd becsü­le­tesen. Akárki jőne is éjszaka a szőlőbe, lődd le, senkinek sem szabad irgalmaznod. Megértet­ted? Ha pedig csak egy gaz tolvajt is le tudnál lőni, öt aranyat kapsz tőlem. Megértetted?

- Megértettem, bojár uram.

Vacsoratájban esni kezdett az eső, de nemcsak úgy akárhogy, hanem azt hitte volna az ember, hogy világvége lesz: villámlott, mennydörgött, hogy vacogtak a fazekak a szegen. Vacsora után így szólt a bojár:

- Jaj, istenem, be szívesen megennék vagy két jó, friss szőlőfürtöt, ha akadna olyan bátor ember, aki egy kosárkával behozzon.

- Itt vagyok én, apám - mondta Kapott János, és felvett egy kiskosarat, és ki az ajtón! Mire az asszonyok észrevették volna, már el is ment.

- Istenem, Istenem - mondta Saftica -, nem tudta valamelyik szolgát elküldeni, éppen őt engedte kimenni ilyen időben?

- Tiszta igaz - tette hozzá a bojárné.

- Hallgassatok már - mondta a bojár -, hiszen láttátok, hogy tiszta szeretetből ment, én aztán tudom, hogy nem küldtem; meg aztán bátor ember, nem valami tutyimutyi. - De magában így szólott: „Hála Istennek, tudom, hogy most nem viszi el a bőrét anélkül, hogy belé ne lőnének, és a jövendőmondók is csak hazugságban maradnak ez egyszer, mert nem örökli el a vagyono­mat, amihez ne is adjon neki az Isten szerencsét.” - De ekkor nyílik az ajtó, és belép Kapott János, a kosara telis-tele szép, jófajta szőlővel.

- Nem megmondtam nektek? - szólt a bojár. - Nem megmondtam, hogy bátor ember, nem valami tutyimutyi.

De magában nem tudott megbékélni azzal, hogy miképpen úszhatta meg ép bőrrel. Eközben csendesedett az eső, és a bojár hirtelen kiment, és neki a szőlőhegynek, hogy megbüntesse a vincellért. Amikor éppen lépne be a szőlőhegy lábánál... puff!!... egy puskalövés, és a bojár felfordul, de úgy bőg, mint valami ökör. Aztán odamegy a vincellér, hogy lám, ki az, és meg­rémül, mikor azt látja, hogy maga a bojár.

- Ne félj semmit - mondta a bojár -, jegyezd meg, hogy ennek így kellett történnie, vigyél, haza az enyéimhez.

Még élt a bojár éjfél tájáig, aztán meghalt.

Kapott János és Saftica elörökölte a vagyont és a bojárságot, s még most is élnek, ha meg nem haltak.

Fordította: Bözödi György