Walesi népmese

Wales vidéke tele van hajdani várkastélyok romjaival, titokzatos, sziklába vájt sírkamrákkal és más effélékkel.

Ezeknek a romoknak, sírkamráknak a szomszédságában ma is azt tartja a nép – kivált az öregje -, hogy valamikor régen sok csodálatos dolog esett meg azon a tájon. Ilyen például a kis Elidyr története is.

    Elidyr - így beszélik - sok száz évvel ezelőtt élt. Özvegy édesanyja nehezen kereste meg kettejük mindennapi kenyerét, és ezért beadta fiát a Szent Dávid-kolostor iskolába. Gondolta, a tanulás évei alatt ellátják étellel, ruhával Elidyrt a papok, azután pedig papnak áll ő maga is, és nem lesz gondja a megélhetésre.

    Ez az iskola azonban másmilyen volt, mint a mai iskolák. Akit oda beírattak, amögött esztendőkre bezárult a világba vezető kapu: ott kellett élnie a kolostori termekben, ott ehette a sovány kenyerét, s vége-hossza nem volt a tanulásnak, imádságnak s az ilyen meg amolyan buzgólkodásnak.

    De ez még hagyján! Hanem a jámbor szerzetesek Salamon király igazságát vallották: „ Ha szereted a fiadat, ne sajnáld tőle a pálcát, mert javára válik az” – és jócskán bebizonyították, hogy mennyire szeretik a kis Elidyrt. Egyre- másra csattogott a fiú hátán a pálca. S ahogy telt az idő, úgy vált nehezebbé a mindennapos lecke, s mennél nehezedd volt a lecke, annál inkább szaporodtak az ütlegek.

    Egy napon azután Elidyr eltökélte magában, hogy nem szenvedi tovább ezt a fájdalmas tudományt.

Fogta magát – olyan tizenkét éves forma volt akkoriban – és megszökött. Nem nézett sem jobbra, sem balra, futott, amerre a lába vitte. Tudta, hogy a szerzetesek hamarosan felfedezik a szökését, és kutatására indulnak, s ezért alkalmas búvóhelyet keresett. Talált is egy szűk üreget a folyó partján, abban meghúzódott. Leheveredett a lágy homokra, és olyan boldognak érezte magát, mint talán még soha életében. Hamarosan elnyomta az álom.

    Átaludta az egész napot, az egész éjszakát. Csak másnap hajnalban ébredt fel, akkor is csak azért, mert felkeltette a tulajdon gyomra korgása. Igen ám, csakhogy világos nappal nem bújhatott elő a folyóparti barlangjából, ha nem akart a szerzetesek kezére kerülni. Hiszen azok közben már bizonyosan fellármázták az egész vidéket. Várt hát estig. Csak hogy este meg sötét volt, s Elidyr nem találta az utat.

    De addigra már valósággal mardosta a gyomrát, a száját, a torkát az éhség. A fiú sem maradni nem akart, sem elindulni nem mert. Tehetetlenségében sírva fakadt, és elhatározta, hogy lesz, ami lesz, visszamegy a kolostorba: inkább az ütlegeket viseli el, mint az éhséget.

    Hanem akkor valaki gyengéden megveregette a vállát. Elidyr felpillantott, és két apró emberkét pillantott meg maga előtt. Törpék voltak, az bizonyos, de – amennyire a sötétségben látni lehetett – egyikük sem volt öreg, s még csak szakállat sem viselt.

-         Te vagy az a fiú, akit annyit vertek a papok? – kérdezték.

-         Én vagyok – felelte Elidyr szipogva, és leste, hogy most mi lesz. Talán visszahurcolják a kolostorba ezek

az apró emberek?

-         És nem akarsz többé visszamenni hozzájuk?

Elidyr megvallotta, hogy bizony nem szívesen menne vissza a kolostorba.

-         Hát akkor a legjobb, ha velünk jössz, szegény fiú – mondták a kis emberek.

-         Hová visztek? – kérdezte Elidyr.

-         Olyan országba, ahol hírből sem ismerik a verést.

-         Enni is kapok? – tudakolta a fiú.

-         Amennyi csak kell – felelték a törpék.

Elidyr felállt, és követte a két apró emberkét. Azok furcsamód nem kifelé vezették a barlangból, hanem éppen a barlang mélye felé. Nem is barlang volt az – csak most vette észre a kis Elidyr - , hanem afféle hosszú folyosó. Mentek, talán egy óra hosszat, vagy annál is tovább. A két törpe két oldalról karonfogta a fiút, hogy el ne botoljék a vakhomályban. De azután nagy sokára valami halvány fény szűrődött be a folyosóra, és Elidyr, még vagy száz lépés után, egyszerre a szabad ég alatt találta magát.

    Nem volt éjszaka, de nappal sem volt. Sőt reggel sem volt és este sem. Mintha szürke felhő borítaná az eget, olyan gyenge világosság derengett a tájékon. De micsoda tájék volt az! Elidyr álmában sem képzelt soha szebbet. A selymes, zöldellő mezőn aranyvizű patakok csordogáltak, a fákon tarka tollú madarak daloltak, s ami mindennél szebb volt: a közeli, lankás domboldalon csillogó palota emelkedett, sokemeletes, de mégis alig magasabb, mint egy jókora földszintes ház Elidyrék falujában.

-         Hol vagyunk? – kérdezte ámultan a fiú.

-         A törpék birodalmában – felelték az emberkék.

Csakugyan,  ahogy lépdeltek a palotához, látta Elidyr, hogy mindenfelé olyasféle emberek járkálnak, üldögélnek,mint amilyenek a kísérői. A bőrük alabástromfehér, a hajuk hosszú, hullámos, aranyló. Némelyik lovon nyargalt, de a lova sem volt nagyobb egy jókora kutyánál. A másikat egy kutya kísérte, de ez meg akkora volt csak, mint egy nagyobbacska egér.

-         Hát ez meg miféle palota? – tudakolta Elidyr.

-         A tündérkirály palotája – válaszolták a kísérői. – Éppen ide igyekszünk.

Mindjárt be is vezették a királyhoz.

-         Ki vagy te, fiacskám? – kérdezte a király, aranytrónusán előrehajolva. – És hogy kerülsz ide?

Elidyr meg a két emberke mindent elmondott a királynak.

-         Szívesen látunk, ha itt akarsz maradni – mondta a király, aki maga is éppolyan csöpp volt, mint országának többi polgára. – Van egy fiam, épp annyi idős mint te. Eredj hozzá, játszadozzatok együtt.

A királyfi éppen a reggeliző asztalnál ült. Hellyel kínálta új pajtását is, és ettek, ittak, jóllaktak.

Azután kimentek az udvarra gurigázni. Néhány tucat golyó hevert az udvaron, színarany valamennyi, s akkora, mint egy-egy nyári alma. Azzal gurigázott a két gyerek ebédig. Ebéd után újra kezdték, és folytatták vacsoráig.

     Így telt el az első nap – és szakasztott így a többi is. Csak még azt kell elmondani, hogy reggelente eljött a kis királyfihoz a tanítómestere, és mindenféle szép, jó, okos tudományra oktatta. A királyfival együtt tanult Elidyr is. Játék és szórakozás közepette így gyarapodott észben, erőben, tudományban.

     Egy napon azonban eszébe jutott az édesanyja. Elgondolta, mennyit bánkódhatik utána, hiszen azt sem tudja, él-e, hal-e. Elszomorodott a szíve.

-         Mitől vagy olyan bánatos? – tudakolta pajtása, a kis királyfi.

Elidyr megmondta. És hozzátette, hogy szívesen lemond a jó életről, a finom ennivalókról, az arany gurigáról, az egész Törpeország boldogságáról, csak viszontláthassa a szülőanyját.

-         Gyere, beszéljünk édesapámmal! – felelte a királyfi.

Mindjárt be is mentek a királyhoz. A király végighallgatta Elidyrt, majd így szólt:

-         Megértem, gyermekem, hogy látni akarod édesanyádat. Hát csak menj el hozzá, és mondd meg neki, hogy tiszteltetem. Azután pedig gyere vissza, élj tovább a fiam mellett. Ahányszor akarod, mindig ellátogathatsz a faludba, mi szeretettel várunk vissza. Hogy pedig valahogy el ne tévedj, melléd adom kísérőnek azt a két emberkét, aki idehozott.

Elidyr szépen megköszönte a király jóságát, és rövidesen el is indult a két emberkével. Végigmentek a hosszú, sötét folyosón, és elérkeztek a folyóparti barlangba.

-         Innen most már szaladj haza egyedül. – mondták -, megvárunk.

Elidyr alig várta, hogy hazaérjen. De azért óvatosan ment, kerülővel, a kertek alján, nehogy véletlenül valamelyik szerzetes útjába botoljék. El is jutott baj nélkül édesanyja házához, nem látta meg senki.

Volt öröm! Az asszony töviről hegyire kifaggatta a fiút, hogy miért bujdosott el, hol járt azóta, amióta eltűnt, és nagyon örült, amikor meghallotta, hogy Elidyrnek milyen jó dolga van a törpekirály udvarában.

De különösképpen annak örült, hogy a fiának szabad ki-be járása van, és attól fogva gyakran láthatják egymást. Elidyr estefelé elbúcsúzott édesanyjától, és visszatért Törpeországba.

     Másnap aztán megint kezdődött a tanulás, játék, vidámság.

Egyszer ahogy megint ott gurigáztak az aranygolyókkal a palota udvarán, azt mondja Elidyr játszópajtásának, a kis királyfinak:

-         Az emberek odafönn a földön roppant nagy becsben tartják az aranyat. Egyszeriben gazdaggá tehetném az édesanyámat, ha megajándékozhatnám ilyen aranygolyóval!

-         Kérdezzük meg édesapámat! – felelte a királyfi.

Megint bementek a királyhoz, elmondták a kérésüket.

-         Mindenben szívesen a kedvedben járok, fiam – felelte a király. – De ezt az egyet nem engedhetem meg.

Ígérd is meg, hogy amit itt találsz, sohasem viszed fel a földre!

Elidyr sajnálta ugyan, hogy nem vihet ajándékot, de azért megígérte. Másnap, amikor megint meglátogatta az édesanyját, el is mondta:

-         Tudod-e anyám, hogy a törpekirály udvarán akkora színarany golyókkal gurigáztunk az udvaron, mint egy-egy nyári alma? Hoztam volna ajándékba egyet, de a király nem engedi.

-         Nem baj, fiam – felelte az anyja - , megleszek anélkül is.

Egyikük sem tudta, hogy a beszélgetésüket kihallgatta valaki, mégpedig nem más, mint a kapzsi, gonosz szomszédasszony, aki ott fülelt az ablak alatt. Nem szólt egy szót sem, hanem este, amikor Elidyr indult visszafelé, Törpeországba, egyszer elébe toppant a keresztútnál.

-         Idefigyelj te fiú! Ha nem hozol nekem egyet azokból a színarany golyókból, soha többé nem látogathatod meg az édesanyádat. Beárullak a papoknál, és azok visszahurcolnak a kolostor-iskolába!

-         Ne kívánd ezt tőlem! – könyörgött Elidyr. – Megígértem a törpekirálynak, hogy Törpeországból semmit sem hozok fel a földre.

-         Ugyan! – legyintett az asszony. – Hiszen tucatszám hever ott az aranygolyó! Észre sem veszik, ha egyet zsebre teszel!

Elidyr szomorúan ballagott vissza a törpekirály palotájába. Este alig ment le egy falat a torkán, éjszaka alig aludt. Folytonosan csak azon töprengett, hogy mit tegyen. Nem akarta megcsalni a jó törpéket, de nagyon félt a szomszédasszony bosszújától.

Végül is másnap, amikor a kis királyfival megint az udvaron gurigázott, hirtelen lehajolt, és zsebre tett egy aranygolyót. Azt hitte, senki sem látta.

Mindjárt abba is hagyta a játékot, és kéredzkedett fel, a földre. A két emberke közrefogta, és felkísérte a folyóparti barlang szájáig. Ott elbúcsúztak tőle.

Elidyr elindult hazafelé, szokása szerint óvatosan, kerülővel, a kertek alján. De a keresztútnál már várta a szomszédasszony.

-         No, elhoztad-e, amit kértem tőled? – tudakolta.

-         Elhoztam – felelte Elidyr. – De annyit mondhatok: nagyon restellem, hogy megloptam a jótevőimet.

-         Sose restelld! – nevetett az asszony. – Maradt azoknak elég!

Elidyr édesanyjának sem merte elmondani, hogy mit cselekedett. Pedig az anyja váltig faggatta, hogy mi bántja, miért olyan bánatos.

Estefelé visszatért a folyóparti barlangba. A két emberke – mint más estéken is – ott várta a barlang bejáratánál. De most szokatlanul komoly, bánatos volt az arcuk. S nemhogy bevezették volna a barlang mögött nyíló folyosóra, hanem mind a ketten útját állták.

-         Mindent tudunk! – mondta az egyik. – Megloptad a jótevőidet, megcsaltad a barátaidat!

-         Sohasem térhetsz vissza többé Törpeországba! – tette hozzá a másik. – Ez a büntetésed.

S azzal megfordultak, és eltűntek a barlang mélyén.

-         Hallgassatok meg! – kiáltotta Elidyr kétségbeesetten. – Nem rossz szándékkal tettem.

-         Tudjuk – felelték az emberkék, valahonnan a sötét messzeségből -, nem rossz szándékkal, hanem gyávaságból. S ez néha rosszabb a rossz szándéknál is.

Elidyr utánuk rohant. De a folyosó bejáratát, akármerre tapogatózott is, nem lelte sehol. Ott tévelygett, sírdogált egész éjszaka a barlangban. S másnap reggel, a napfényben látta, hogy jószerint nem is barlang az, ahol áll, csak afféle szűk üreg; nemcsak folyosó nem nyílik belőle, de még csak repedés sem látszik sehol a tömör sziklafalon.

Belátta, hogy itt nincs több keresnivalója: Törpeország kapuja örökre bezárult előtte. Kilépett a barlangból. S hát nem két szerzetesbe ütközött, mindjárt ott, a folyó partján?

-         No, most megfogtunk! – kiáltották a szerzetesek. – Most már nem menekülsz!

Behurcolták a kolostorba, és attól fogva még sűrűbben csattogott Elidyr hátán Salamon király pálcája, mint azelőtt. A szerzetesek minden lépését lesték, egy percre sem hagyták magára, szökésre nem is gondolhatott.

    Így hát Elidyr, akár akarta, akár nem, kitanulta a papok tudományát, és sok esztendő múlva pap lett maga is. Nem volt éppen rossz dolga azontúl, de azért mindig könnybe lábadt a szeme, ha eszébe jutott az elveszett törpeországi boldogság.

    Hát a kapzsi szomszédasszony vajon békén élvezhette a lopott gazdagságot?! Dehogyis! Nem élvezte az egy percig sem. Ott, a kertek alatt, a keresztútnál kendőjébe kötözte az aranygolyót. Otthon azután bezárkózott a házába, még a zsalut is becsukta, hogy senki be ne leshessen az ablakon, és nagy sóvárogva kihámozta kendőjéből a kincsét. De vajon mit látott? Azt, hogy amit a kezében tart, nem aranygolyó, hanem kavics, amilyent százszámra találni a folyó partján.

És a törpék? Azok – így beszélik az öregek – még gyakran fel-fellátogatnak a földre, hogy megsegítsék a bajba jutott embereket, s az emberek között akadt egy-kettő, aki háládatosabbnak, és állhatatosabbnak bizonyult, mint a kis Elidyr.

Angol népmese

Egy kis faluban, nem messze Londontól élt egyszer egy szegény özvegyasszony. Nem volt neki az égvilágon senkije, aki támasza lehetett volna, csak egyetlenegy fia: Jack. Csakhogy ezt az egy szem fiát úgy elkényeztette, hogy mi tagadás, se szorgalmas nem volt, se engedelmes. Igaz ugyan, hogy a gyerekben körömfeketényi rossz szándék sem volt, mikor ezt vagy azt a bolondságot elkövette, de azért tudta jól, hogy bármit tesz is, anyja megbocsátja. Nem is kapott tőle egyetlen korholó szót sem, amióta csak élt. Ám miből éljen, kinek se pénze, se szorgalma?

Az özvegyasszonynak apránként el kellett adogatnia mindenét. Végül nem maradt semmije, csak egy árva tehénkéje. Könny szökött akkor a szegény asszony szemébe, és kétségbeesésében mégiscsak

korholni kezdte a fiát:

– Ó, te hasznavehetetlen kölyök! A te tunyaságod, nemtörődöm lustaságod most aztán megbosszulta magát! Ébredj föl végre, te félkótya! Annyi pénzem sincs, hogy egy falás kenyeret vegyek! Nincs semmink, csak ez az egy szem tehénkénk, és most azt is el kell adnunk, máskülönben éhen veszünk.

Jacknek megesett a szíve az édesanyján, és fogadkozott, hogy lesz ez még másképp is! De mert nemsokára alaposan megéhezett, és egy falás kenyér nem sok, annyi sem volt a házban, rábeszélte a szegény asszonyt: adjanak túl a tehénen, de nyomban. Az özvegy nagy keservesen beleegyezett.

Elindult hát Jack a tehénnel. Útközben találkozott egy mészárossal, aki szintén a vásárra igyekezett.

A mészárosnál volt egy zacskó bab, s nagy büszkén mutogatta, mert nem akármiféle bab volt, hanem fehérbe, szürkébe, zöldbe játszó, óriás szemű tarkabab. Jack vágyakozva nézegette. Észrevette ezt a mészáros, aki ismerte jól a mi emberünket, és elhatározta, kihasználja a fiú bolondos természetét. Felkínálta hát a babot cserébe a tehénért. A félnótás Jack azt hitte, pompás vásárt csinál. Ráállt hát az alkura, és a tehén néhány hitvány babszemért gazdát cserélt.

Mikor aztán a fiú odahaza előhúzta a babos zacskót, és elbüszkélkedett a vásárral, a szegény özvegy kétségbeesésében, haragjában fogta az egészet, és kihajította az ablakon. A nyitott zacskóból szanaszét repültek a babszemek, még a kert végébe is jutott belőlük.

Másnap reggel, amikor Jack felült az ágyban, és kitekintett az ablakon, nem akart hinni a szemének. Fel is pattant rögtön, és rohant ki a kertbe. Hát uramfia, látnia kellett, hogy a csodálatos babszemek az éjszaka gyökeret eresztettek, kihajtottak, s hogy indáik hatalmas buja szövevénye láncba vagy még inkább létrába fonódott össze, mely felvezet egészen az égig.

Meresztgette a szemét, de hiába, sehogy sem látta, hol végződik a bab-létra, messze-messze, talán a fellegeken is túl. Megpróbált az indák ága-bogán felkapaszkodni, és lám, súlya alatt meg sem ingott, meg sem moccant a hatalmás babvirág, erős volt, mint a vas.

Nosza, gondolt egyet a legény, ő bizony kitapasztalja, hova-meddig nyújtózik ez az égi létra. Szaladt is nyomban az édesanyjához, s elmondta neki, mit akar.

Hasztalan rimánkodott szegény özvegy, hogy így, hogy úgy, leesik, meg ne próbálja. Jack rá se hederített, hanem elindult. Hosszú-hosszú ideig kapaszkodott felfelé, míg az indák végéhez nem ért. Ájuldozott is már a fáradtságtól. Ahogy ott körülnézett, hát csodák csodája, ismeretlen, idegen világban találta magát. Terméketlen, puszta sivatagnak látszott, sehol egy fa, egy bokor, egy ház, egyetlen élőlény. Jack elszomorodva leült egy kőre, és eszébe jutott az édesanyja. Azt gondolta, igaza volt szegény asszonynak, ebben a sivatagban nyomorultul el kell pusztulnia.

Kisvártatva azért összeszedte magát, és útnak indult. Bizakodott, hogy előbb-utóbb mégiscsak valami házra vagy tanyára bukkan, ahol ennivalót kérhet. Ment, mendegélt hát szál magában a sivatagban, s uramfia, egyszerre csak elébe toppant egy gyönyörű szép asszony. Selyem volt a ruhája, selyem a cipellője, jobbjában egy elefántcsont pálca, azon egy páva, színaranyból.

– Jól figyelj rám, Jack – mondta az asszony –, elárulok neked valamit, amit még az édesanyád sem mert elmondani. De mielőtt megtenném, add szavadat, hogy cserébe minden parancsomat teljesíted. Tudd meg, hogy én tündér vagyok, és segíteni akarok rajtad, s ha nem engedelmeskedsz, megfosztasz attól a varázserőtől, amivel téged megsegíthetlek. Akkor pedig véged van neked is, anyádnak is.

Megijedt erre a fiú, már hogyne ijedt volna meg, hiszen a szavaiból megértette, hogy nehéz próba vár rá. De ha már belefogott, nem hátrálhat meg. Így hát engedelmeskedett, ahogy a tündér kívánta.

– Halld hát, amit hallanod kell – mondta a tündér. – Apád gazdag ember volt, de kegyes szívű, adakozó kedvű. Sőt gyakran maga kutatta fel az elesetteket, a megszomorodott szívű gyámoltalanokat. Élt pedig édesapád házától nem messze egy rettenetes óriás. Ez a szörnyeteg fertelmes gonoszságában nem állhatta, ha valakit dicsérve emlegetett a nép, s így hát elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra véget vet annak a sok beszédnek, amely édesapád jótetteit magasztalja. Nem sok idő múlva a szerencse a kezére játszott, hogy alávaló tervét megvalósítsa. Megtudta ugyanis, hogy szüleid útra kelnek, mert néhány napot idegenben, barátaiknál akarnak eltölteni. Visszaútban rájuk tört, apádat megölte, édesanyádat pedig elfogta, és házába hurcolta.

Karon ülő gyerek voltál, amikor ez történt. Édesanyádat az óriás tüstént pincebörtönbe zárta, és ott tartotta nagy titokban. Rólad meg kijelentette, hogy ő a te gyámod, s mivel szüleid elpusztultak, minden vagyon reá száll.

Be is ült a birtokba teljes nyilvánossággal. Hosszú ideig senyvedt édesanyád a föld alatti börtönben. Végre az óriás, aki félt, hogy netán mégis valami szóbeszéd támad, felajánlotta, visszaadja szabadságát, visszaadja édes gyermekét, ha megesküszik: soha senkinek el nem árulja, mi történt valójában.

Mit tehetett szegény özvegy, ráállt az egyezségre, hiszen már azt sem tudta, hova legyen a fia nélkül. Az óriás hát hajóra ültetett benneteket, és elküldött egy messzi országba.

Én édesapádat születésétől fogva ismertem. Szerettem volna segíteni rajta, de még a tündérrel is megesik, hogy nem ura akaratának. Azon a napon kaptam vissza tündérhatalmamat, amikor te a mészárossal találkoztál. Láttam, hogy odaadod a tehenet a tarkababért.

Segíteni akartam, legalább rajtad, apád helyett, ezért növeltem magasra a babvirágot, ezért fontam égbe nyúló létrát az indáiból. Az én hívásomra jöttél te ide. Tudd meg hát, az óriás itt lakik ebben az országban, és a te dolgod, hogy megbosszuld édesapád csúf halálát, édesanyád végtelen szenvedését.

Jack engedelmesen bólintott.

– Megparancsolom – emelte fel a hangját a tündér –, hogy pusztítsd el az óriást. Pusztítsd el, de előbb szerezd vissza az édesapád kincseit, az aranytojó tyúkot, a feneketlen kincseszsákot és a magától szóló hárfát. De megmondom előre, jól vigyázz, mert nehéz próbát kell kiállnod. Az első próba az, hogy anyádnak egy szót sem szólhatsz, bárhogy faggasson is, amíg el nem pusztítottad az óriást. A második próba, hogy az óriás gyanakvásán fondorlattal kell túljárnod. Ravaszságán csak ravaszsággal győzhetsz. Egyet sose feledj: úgy őrzi a vagyonát, mint a hétfejű sárkány. Ha csak egy szem lencsét is elveszel, azt is észreveszi. Az utolsó próba akkor vár rád, ha feladatodat sikerrel elvégezted. Ez a próba a szíved próbája. Édesapád kincse csak addig marad a kezedben, amíg úgy élsz vele, mint ahogy valaha ő élt vele. Ha nem segítesz a bajbajutottakon, ha csak magadra gondolsz, porrá válik a kezedben a gyémánt, és a feneketlen zsák kiürül. Most menj! Veszélyek közé küldlek, de ne félj, mert segíteni fogok.

Így szólt, s eltűnt a tündér. Jack meg nekivágott az útnak. Ment, ment, rótta az utat, egészen alkonyatig. Már éppen azon gondolkozott, mitévő legyen éjszakára, mikor a távolban egy szép, tágas udvarházat pillantott meg. Örült Jack, hogy nem marad étlen-szomjan, nem kell a puszta földön éjszakáznia, és meggyorsította a lépteit. Hamarosan oda is ért a ház elé. Egy barátságos asszonyság állt a küszöbön. Jack köszöntötte, ahogy illik, s szállást kért tőle meg egy falás kenyeret. Az asszony ámult-bámult, alig tudott szóhoz jutni, hogy egyszerre csak ott állott előtte egy idegen. Amióta csak világ a világ, nem fordult meg az ő házában sohase vendég. Tudja mindenki – mondta –, tudja az egész környék, hogy az ő férje kegyetlen és hatalmas óriás, megöli nyomban, aki csak a keze ügyébe kerül.

Megrémült erre Jack, de mégsem fordult vissza, mert eszébe jutott a tündérnek tett ígérete. Kérlelni kezdte az asszonyt, hogy fogadja be és rejtse el. Fogadja be legalább erre az éjszakára.

Jó asszony volt az óriás felesége, s megesett a szíve a fiú könyörgésén. Bevezette Jacket a konyhába, s ellátta étellel-itallal bőségesen. Alig fejezte be a fiú a falatozást, odakint feldübörgött a föld: jött az óriás. Megijedt az asszony, sebtében a kemencébe bújtatta Jacket, s szaladt az ura elébe. De már akkor ki is vágódott az ajtó, s belépett az óriás.

– Asszony, asszony – kiáltott fel mennydörgő hangon –, idegen szagot érzek!

– Ugyan, jó uram – felelte az asszony –, nincs itt senki idegen. Már hogy is lenne! – s azzal, amilyen gyorsan csak tudta, elébe rakta a párolgó ételt.

Az óriás kéjesen beleszagolt a jó pecsenyeillatba, és hitt neki. A fiút elfogta a kíváncsiság, s egy keskeny résen át kitekintett. No hiszen, volt mit néznie, volt min csodálkoznia. Az óriás evett, ivott hat helyett.

Vége-hossza nem volt a vacsorájának. De hát az óriás bendője sem volt feneketlen bendő, egyszer mégiscsak megtelt. Megtörölte a bajuszát meg a szakállát, s akkor aztán maga elé állított az asztalra egy tyúkot. Egyszerre csak rászólt, hogy „Rajta!” – mire a tyúk tojt egy tojást. Egy tojást, de színaranyból! Aztán az óriás újból ráparancsolt, s újból ott ragyogott az asztalon az aranytojás. Így ment ez hosszú ideig.

Végre az óriás elunta, lefeküdt, és úgy hortyogott, hogy zengett belé a ház. Hajnalban – aludt még mindenki – Jack nagy óvatosan kilopakodott a kemencéből. Nem sokat gondolkozott, fogta az aranytojó tyúkot, s futott, ahogy a lába bírta.

Futott, futott, s mire az óriás felébredt, már el is érte a babvirág-létrát, s gyorsan lemászott rajta.

„No, ez is megvolna” – gondolta magában, s nevetnie kellett, mert szinte elevenen látta, hogy dúl-fúl odahaza haragjában az óriás. Aztán fogta a tyúkot, s benyitott az édesanyjához. Sírva fakadt szegény

özvegy, úgy esett a fia nyakába, sírt, zokogott nagy örömében. De igazánból jól ki sem sírhatta magát, Jack máris elébe állította a tyúkot, s rászólt:

„Rajta!” – s íme, ott csillogott az ő asztalukon is az aranytojás. Örült szegény özvegyasszony, persze hogy örült a tojásnak, még jobban örült megkerült fiának, s így aztán semmi, de semmi nem hiányzott a boldogságához.

Igen ám, de Jack nem tudott nyugton megülni odahaza. Egyre az óriás járt az eszében, s a tündérnek adott szava. Egy reggel fogta magát, nekiindult, megmászta a bab-létrát, s csakugyan estére megint elérte az óriás házát. Az asszony ott állt az ajtóban. Jack kieszelt valami hosszú és keserves históriát, hogy meghassa a jó szívét, s szállást kért tőle ismét.

Szabódott az óriás felesége, hogy így meg úgy, egyszer már befogadott egy idegent, s az a hálátlan elemelte az ura legdrágább kincsét, nem mer ő már senkit se beereszteni a házba. De Jack addig-addig kérlelte, míg az mégiscsak engedett, s elrejtette a fiút a ház mélyén egy kamrában.

Jött az óriás, teletömte a bendőjét, majd előhozatta feleségével a kincseszsákját, s megszámlálta aranyát, ezüstjét. A roppant csillogástólvégül is elálmosodott, bekötötte a zsák száját, és elaludt. És persze hortyogott megint, hogy remegett belé a ház.

Jack, aki rejtekhelyéről mindezt titokban végignézte, nagy óvatosan előlopakodott, s már ki is nyújtotta a kezét a zsák után, amikor az óriás kutyája dühösen felüvöltött.

De csodák csodája, az óriás meg se moccant álmában, és a kutya is apránként megnyugodott. Jack nem tétovázott tovább, fogta a zsákot, ki az ajtón, és futott, futott a babvirágig. Bizony éppen ideje volt, hogy hazaérjen. Alig lépett be a konyhába, elfogta valami titkos nyugtalanság. A tűzhelyre nézett, nem égett a tűz. Bekopogtatott édesanyja szobájába, ugyan kopogtathatott, sehol senki. A harmadik szomszédnál lelt az édesanyjára, nagy betegen.

Szegény asszonynak a szíve majd megszakadt bánatában, hogy a fia eltűnt. Bánta a dolgot Jack, azt se tudta, hogy kényeztesse, ápolja, ölelgesse szegény édesanyját, hogy verjen lelket belé. Kicsinybe múlott, hogy a tündér beszédét ki nem kottyantotta. De végül mégis megemberelte magát, s hogy az édesanyja erőre kapott, megmutogatta neki a kincset. Teljes volt már megint az özvegy boldogsága.

Igen ám, de meddig? Mert Jack jól emlékezett a tündér parancsára, hogy harmadszor is neki kell vágnia a kalandos útnak. Az év leghosszabb napján, pirkadatkor hát nekirugaszkodott, és felkúszott újra a magasba.

Megtalálta az utat, s estére el is ért az óriás házához. Ott állt az asszony, ott álldogált most is, mint annak előtte. Csakhogy Jacket nem akarta semmiképpen sem beengedni. A fiú azonban addig-addig könyörgött, míg végre mégis ráállt. De közben telt az idő, már jött is az óriás. Nem volt mit tenni, Jack nagy hirtelen belebújt a rézüstbe. Az óriás csak belépett, s máris felkiáltott:

– Asszony, asszony! Idegen szagot érzek!

A fiú rá se hederített, mert tudta már, hogy így szokta. Később úgyis megnyugszik. Csakhogy úgy látszott, ez egyszer az óriás nem nyugszik meg. Hiába csitította a felesége, dúlva-fúlva végigkutatta a házat, felforgatta a kamrát, tűvé tett mindent a konyhában. Jack hallotta a bútorok zuhanását, a léptei reccsenését, a nehéz fújtatását, s majd belehalt a félelembe.

Ezerszer is azt kívánta, bár otthon maradt volna. Mikor az óriás az üstnek is nekiesett, és már-már felemelte a tetejét, azt hitte: ütött az utolsó órája. De csodák csodája, az óriás keze tétovázni kezdett, lecsúszott a fedőről, majd kisvártatva a kutatást is abbahagyta, és megnyugodva letelepedett a tűz mellé.

Vacsora után az óriás előhozatta a hárfáját. Jack alig tudott magához térni meglepetésében, mert egyszerre csak gyönyörű muzsikát hallott. El sem tudta képzelni, hogy ki játszik; olyan lágy, andalító dallamok követték egymást. Nem, egy ilyen gonosz, beste lélek, mint az óriás, nem csalhat ki a hárfából ilyen gyönyörűséget! Összeszedte hát a bátorságát, és kikandikált a fedő alól.

S csakugyan nem az óriás játszott, magától szólott a csodálatos hárfa. Jack abban a szempillantásban tudta, hogy ez a hárfa kell még neki az óriás rabolt kincseiből. Az óriás különben – jól sejtette ezt Jack – nem élvezte a gyönyörű zenét, ilyen gonosz lélek hogy is élvezhette volna, hanem inkább elálmosodott tőle.

Le is feküdt nyomban aludni.

Itt volt hát a cselekvés ideje! Jack előbújt az üstből, s a hárfát magához szorítva indult az ajtónak. De a hárfa egy gonosz tündér varázslata alatt állott, és hangosan kiáltozni kezdett:

„Uram! Uram!” Az óriás felriadt, s megindult a fiú után. Szerencsére a hárfajáték alatt unalmában olyan sokat ivott, hogy forgott vele a világ. Jack pedig rohant, rohant, ahogy a lába bírta. Igen ám, de az óriás apránként összeszedte magát, s ha dülöngélve is, mindenütt a nyomában volt. Így értek végül a babvirág csúcsára. Jack utolsó erőfeszítésével belevetette magát az indák közé, s kúszott, csúszott lefelé. Pillanatokig tartott, s földet ért.

Azt hitte, megmenekült. Az óriás nem jöhet utána. Csakhogy amint föltekintett, hát uramfia, mit lát? Ott kúszik az óriás a babszáron lefelé. Nosza, futott a baltáért, s vágta, csépelte a babot. El is vált az nyomban a tövétől. Egy puffanás, de olyan puffanás, hogy olyat még nem hallott senki, amióta a világ világ, s az óriás behemót teste ott feküdt a kertben. Ott feküdt mozdulatlan, bizony, mozdulatlan, mert azonmód szörnyethalt a beste lélek.

Jack most már szép sorjában mindent elmondott az édesanyjának, a tündért, az óriással való kalandjait, és szívből kérte bocsánatát, hogy annyi aggodalmat, gondot okozott neki.

Megfogadta, hogy a jövőben engedelmes jó fia lesz. És az egész szomszédság bizonyíthatja: megtartotta az ígéretét.

Anya és fia aztán példás szeretetben és boldog megelégedésben élt. Csak azon nem győztek csodálkozni, hogy olyasmi esett meg velük, ami csak a mesében szokott, de ott aztán minden mesében megesik. Mondogatták is egymásnak:

„Úgy látszik, nincsen új a nap alatt! Olykor még a mesében sincs.”

Angol népmese


A tenger partján, egy óriási kastélyban lakott egyszer egy gróf: na­gyon gazdag és nagyon öreg volt. Már majdnem az egész nemzetsége ki­halt, csak egy unokája élt, egy leány, de szinte soha életében nem látta szemtől szembe, annyira gyűlölte, mert születésekor a leány anyja – a gróf legkedvesebb lánya – meghalt. Amikor a dajka első ízben elémutatta az újszülöttet, megesküdött, hogy amíg él, nem látja többé. Nem is volt már semmi öröme a világon, és csak szomorúan üldögélt az ablaka előtt. Bámulta a tengert, és keserves könnyeket hullajtott elvesz­tett lánya után való nagy szomorúságában, ősz haja már a vállát verdeste, hosszú fehér szakálla a karszékére csavarodott, és gyökeret vert a padló repedéseiben. Ezalatt az unokája is nőtt, növekedett, és szép leánnyá ser­dült, pedig senki sem ápolta, senki sem gondolt vele. Csak az öreg dajka adott neki néha valamit a konyha maradékaiból, amikor senki se látta, vagy ócska rongyos ruhát szerzett neki a kidobált holmikból, hogy legyen miben járnia. A palota többi szolgája, ha látta, belerúgott, és csúfondáros szavakkal zavarta el.
- Rongyoska! – kiáltották utána. Ujjal mutattak meztelen lábára, ron­gyaiból előkandikáló vállára, míg sírva nem fakadt és el nem futott, hogy elrejtőzzék a bokrok között. így cseperedett fel a leány, erdőn, mezőn, árokparton, bokrok között. Egyetlen társa a libapásztor volt, ez a vidám flótás. Gyakran előkapta fu­rulyáját, és oly gyönyörűségesen fújta, hogy a leány minden nyomorúsá­gáról elfelejtkezett, és táncra perdült a hangosan gágogó libák között. Egy szép napon rebesgetni kezdték az emberek, hogy a király épp most járja a birodalmát, és a közeli városban az ország nemes hölgyeinek és urainak nagy bált rendez: ezen a bálon választ mátkát egyetlen fia, a királyfi.
Megérkezett a királyi meghívás a tengerparti kastélyba is, felvitték a szolgák a kastély urának, aki mindegyre az ablaka előtt ült.
Amikor a gróf megkapta a király meghívását, levágatta szakállát, szol­gáival eléhozatta pompás ruháit, drágaságait; felszerszámoztatott egy fe­hér lovat arany-ezüst kantárral, nyereggel, úgy indult a király fogadására. Rongyoska is hallotta, hogy miféle nagy mulatságra készülnek az urak a városban, és keservesen sírdogált a konyhaajtó előtt, hogy ő nem lehet ott. Hallja ezt az öreg dajka, majd megszakad a szíve. Fel is ment a kastély urához, és kérve kérte, vigye el szépséges unokalányát a király báljára -csak most az egyszer. De a gróf a homlokát ráncolta, és hallgatást paran­csolt. A szolgák csak kacagtak az öregasszonyon:
- Hiszen Rongyoska akkor a legboldogabb, ha a libapásztorral játsza­dozhat – mondogatták gúnyosan.
Másodszor is, harmadszor is megpróbálta a dajka, de mindig csak megszidták, gorombán elkergették; utoljára már maguk a szolgák zavarták el nagy kiáltozással-ütlegeléssel a fényes termekből. Sírva menekült a sze­gény dajka a tengerpartra, úgy panaszolta el a haboknak a gróf kőszívű-ségét. És még ugyanabban az órában Rongyoskát is elűzte a kastély sza­kácsa. Most már egyetlen igaz pajtása volt az egész világon, a hűséges libapásztor. El is futott hozzá, elpanaszolta nagy baját. Hanem a libapász­tor megvigasztalta és megígérte, hogy elviszi a városba. Sose féljen, meg-láthajta majd a királyt és udvara pompáját! De Rongyoska szomorúan pillantott foszlányokban lógó ruhácskájára és meztelen lábacskáira; a liba­pásztor azonban a szájához illesztette furulyáját, és úgy értette a módját, olyan vidáman fújta, cifrázta, hogy a leány még a könnyeiről is elfelejtke­zett. Ott vezetgette kézen a libapásztor, ott táncoltak-1 ej tettek az ország­úton, és mentek egyenesen a város felé, ők meg a libák.
Nem mehettek messzire, amikor egy ékesen öltözött ifjú vágtatva utolérte őket, és megkérdezte, hogy merre visz az út a király palotája felé. Meghallotta, hogy ők is odatartanak, nosza, leszállt a lováról, és hozzájuk szegődött. Örült a pásztor a nyalka útitársnak, elékapta furulyáját, és oly vidáman fújta, billegette, hogy mindnyájuknak magasra szökött a kedve. A jövevény úgy álmélkodott, mintha mindez csoda volna: csak nézte, néz­te Rongyoskát, és nem tudott betelni látásával. Délben kerestek egy árnyas rétet, és amíg a szárnyát csapkodó libacsapat nagy gágogással nekiszaba­dult, ők hárman letelepedtek, a libapásztor pedig előszedte muzsikáló tu­dományát. Az idegen lovagnak ezalatt úgy megtetszett Rongyoska, hogy menten megkérte feleségül. De Rongyoska csak nevetett, és vidáman rázta aranyos fürtjeit:
-  Hiszen csak kinevetnének, ha egy libapásztorlányt vennél feleségül – válaszolta. – Válassz magadnak a szépséges hölgyek közül, akikkel majd a király bálján találkozol, és ne űzz csúfot a szegény Rongyoskából.
De mennél inkább ellenkezett, annál lágyabban szólt a furulyaszó, annál gyönyörűségesebbnek találta Rongyoskát az ifjú lovag, és hogy ezt kimutassa, illő tisztességtudással meghívta, legyen ott a király bálján éj­félkor úgy, amint van, meztélláb, azon rongyoskán, a libacsapattal és a pásztorral együtt. Akkor a király és az udvar előtt vele járja majd a táncot, és mint kedves mátkáját vezeti elő.
Eljött az est, a palota tündöklő ablakai mögött folyt a tánc a fényes teremben, nemesurak és úri dámák táncoltak a király előtt finom zene­szóra. Amikor az óra tizenkettőt ütött, hát – uramfia! – feltárult a tánc­terem ajtaja, besereglettek a libák, szárnyukat csattogtatták, jött a liba­pásztor, és feltűnt az ajtóban Rongyoska. Sugdolóztak, vihorásztak a dámák, kacagtak a nagyurak; a király csak bámult, hogy még a szava is elfogyott.
Ekkor felemelkedett aranyos székéből Rongyoska mátkája – mert a király mellett ült -, és elébe sietett.
Kézen fogta, háromszor megcsókolta mindenki szeme láttára, azzal a királyhoz fordult:
-  Királyapám – mert ő senki más nem volt, mint maga a királyfi -, választottam: itt van az én mátkám, akinek kedvességre, szépségre párja nincs az egész birodalomban.
Még be sem fejezte, amikor a libapásztor szájához emelte furulyáját, és halkan varázslatos dalba fogott. A furulya szavára Rongyoska koldus­gúnyája tündöklő drágakövekkel rakott pompás palásttá változott. Arany­korona volt a fején, és a libák helyén egy sereg bájos apród állt mögötte, azok hordozták uszályát. A király felemelkedett trónjáról, hogy menyét köszöntse; megharsantak a trombiták az új hercegnő tiszteletére.
Összeszaladt a nép az utcákon, úgy kiáltozták nagy örvendezve:
-  A királyfi a birodalom legszebb lányát választotta mátkájának!
A libapásztornak színét se látta azóta senki; nem is ismerték, és nem tudni, mi lett belőle. A gonosz, vén grófnak vissza kellett térnie a kasté­lyába – hiszen egykor esküvel fogadta, hogy unokáját nem akarja szemtől szembe látni. Azóta is ott ül egyedül, magára hagyatva kastélya ablakánál, és bámulja a messzi tengert.

Walesi népmese

Réges-régen élt Pantamasban egy öregember. Jól élhetett volna, volt nagy gazdasága, de mi öröme volt benne, ha a tündérek minden áldott éjjel a földjére jártak táncolni, s mindent letapostak? Gondolkozott az öregember, hogy ugyan mit is csináljon, de mert semmi okos nem jutott az eszébe, elment egy híres boszorkányhoz, s attól kért tanácsot. A boszorkány gondolkozott egy darabig, aztán azt mondta neki:
—Lesd meg, fiam, a tündéreket, s ha még egyszer ott látod őket, szántsd fel azon a helyen, ahol táncoltak, a földet, vesd be búzával, s ne félj, nem jönnek többet oda. Megtette az öreg, amit a boszorkány tanácsolt, s hát igaza volt a vén banyának: nem jöttek oda többet a tündérek. Boldog volt az öreg, hogy olyan szépen elmúlt a veszedelem, s mindennap kijárt a földre, hogy nézegesse a vetést. Egy nap, mikor már estvéledett, éppen hazatérőben volt a mezőről, egyszerre csak előtte termett egy pirinyó emberke vörös ruhában, aki a kezében egy hegyes kardot szorongatott. A kardot az öregember mellének szegezte, s így szólt:
—Vigyázz magadra, mert nem kerülöd el a bosszúnkat!
— s avval eltűnt.
Először nagyot nevetett az ember a kis emberkén, de aztán, amikor a szavaira gondolt, elkomolyodott, s nem érezte valami bátorságosan magát. Na, telt-múlt az idő, a tavaszból nyár lett, a nyárból ősz, mind megérett a gabona, s az öregember nagyban készülődött az egész családjával, hogy másnap learatják a búzát. A kis vörös öregemberre nem is gondolt már, szégyellte is magát, hogy félni tudott tőle. Hát ahogy lefekszenek az aratás előtt való este, s mind elalszanak, egyszerre csak megroppan az egész ház, mintha össze akarna roskadni, kiugranak nagy ijedten az ágyból, s hallják, hogy valaki azt mondja:
—Vigyázzatok, mert a bosszú közeledik! Néztek jobbra-balra, de bizony senkit se láttak, aztán nagy remegve ismét lefeküdtek. Hát amikor másnap kimennek aratni a mezőre, még csak egy szál búza se volt sehol, fekete hamu fedte az egész földet. Keresztül-kasul járta az öreg a földet, hogy ugyan ki égethette el ezt a sok drága búzát, s egyszerre csak ismét előtte termett a kis vörös emberke, a mellének szegezte a kardját, s mondta:
—Ez csak a kezdete volt a bosszúnknak, lesz még folytatása is.
Elfehéredett a szegény öreg, mint a fehérített vászon, s elkezdett könyörögni a kis embernek, hogy így s úgy, ne tegyék tönkre, inkább megengedi, hogy a tündérek örökké ott táncoljanak ezután a földjén.
—Ez nem elég — felelte szigorúan a kis ember —, a királyom annyira megharagudott reád, hogy téged is el akar varázsolni, s ezen már senki nem segít.
Zokogni kezdett a szegény ember, s addig-addig könyörgött a kis embernek, mígnem az megígérte neki, hogy megkéri a királyt, változtassa meg a szavát.
—Három nap múlva, mikor a nap leszáll, várj itt reám, akkor itt leszek a király válaszával — mondotta az embernek, és eltűnt. Harmadnap csakugyan megjelent az emberke, s így szólt a remegő gazdához:
—A királyom nem engedte el a büntetést, de avval enyhítette, hogy ha te nem akarsz megszenvedni érte, átszáll ez az átok a családodra, s majd valamelyik fiad vagy unokád fog szenvedni érted. Ez a szabadulás igen megtetszett az öregnek, õ bizony nem gondolt a maradékaira, hanem szépen hazament, s nem szólt senkinek. Sok-sok évig élt még azután, s amikor meghalt, a fiai nagy sírással kísérték ki a temetőbe. A tündérek ismét ott táncoltak minden éjszaka, s folyton azt énekelték:
—Vár a bosszú, vár, tireátok vár!
De bizony az öreg fiai úgy megszokták már ezt az örökös éneket, hogy nem is féltek tőle, s egymásután haltak meg késő öregségben mind, ahányan voltak.
Több száz esztendő elmúlt már, mikor Madoc, az ükunokája az öregnek éppen a lakodalmát, tartotta egy gyönyörű leánnyal, s nagy vígságban voltak mind az asztal körül, amikor egyszerre a patak zúgásából mindenki tisztán hallotta ezeket a szavakat:
—Nemsokára üt a bosszú órája!
Mindnyájan az ablakhoz szaladtak, de most már csak a patak csobogása hallatszott, semmi más. Ismét visszaültek a lakodalmas asztalhoz, ettek, ittak, vígan voltak, de egyszerre recsegni-ropogni kezdett a ház, mintha össze akarna dőlni, s ugyanaz a hang, amelyet előbb hallottak, újra megszólalt:
—Üt már a bosszú órája!
A vendégek persze annyifelé szaladtak, ahányan voltak, magát a menyasszonyt is hazakísérte Madoc a szüleihez, hogy ne kelljen ebben a félelmetes házban maradnia.
Várták, várták Madocot a szülei haza, amikor a menyasszonyát hazakísérte, de bizony azt várhatták, nem jött az meg se reggel, se este. Tűvé tették az egész falut, de nem volt egy teremtett lélek sem, aki látta volna; keresték, kutatták mindenfelé, de sehol még a lába nyomát se látták.
Elmentek az öregek egy vén remetéhez, hogy attól kérjenek tanácsot, hol keressék egyetlen fiukat, s a remete így válaszolt:
—Hiába keresitek Madocot, szegény emberek, mert egy régi átok teljesedett be rajta, s ti soha, míg ez a világ világ lesz, őt többet meg nem látjátok. Gondoljátok azt, hogy meghalt, bár valamikor, tán sok száz év múlva, elő fog kerülni, de hát ti azt úgysem éritek meg.
A két szegény öreg nagy búsan hazament, s csakugyan úgy is történt, ahogy az öreg remete mondotta. Évek teltek-múltak egymásután, de Madocnak semmi híre se jött, mindenki elhitte, hogy meghalt, csak a menyasszonya várta hűségesen. Minden áldott nap kiment egy nagy hegyre, onnan tekingetett szerteszéjjel, hogy vajon nem látja-e meg valamerre Madocot, s mindennap szomorúbban tért haza.
Szeme elhomályosodott a sok sírástól, haja megőszült az évek múltával, aztán õ is meghalt, s Madocnak minden rokona, anélkül, hogy valamit is hallottak volna róla.
Pedig Madoc élt! Mikor hazafelé ment a menyasszonyától, egyszerre csak tündéri szép zene hangjai ütötték meg a fülét, megállt, hallgatódzott, s mind közeledett az égi hangok felé. Egy barlanghoz ért, onnan zendültek ki a hangok, s őt annyira elbájolták, hogy csak ment, ment, mindig beljebb.
Amint beért a barlang belsejébe, ott se látott semmit, csak a zenét hallotta. De egyszerre csak eszébe jutott: a szülei már aggódni fognak, hogy ilyen sokáig nem tért haza, s indult ki a barlangból. Odakint délre sütött a nap, pedig éjszaka volt, amikor bement a barlangba. Csudálkozott nagyon, sietett is haza, s hát amint nagy futva beront a házba, egy ősz öregembert pillant meg a kályha mellett. Az öreg rákiáltott:
—Hát te miért futsz úgy, mintha kergetnének?
Madoc visszahökkent: egy idegen ember ült ott, s a szoba is egész idegen volt neki. Bátortalanul szólalt meg, mert érezte, hogy itt valami csodának kellett történnie.
—Én Madoc vagyok.
—Madoc? — mondotta az öreg fejcsóválva. — Semmiféle Madocot nem ismerek errefelé. Régen mesélte az öregapám, hogy élt itt egyszer egy Madoc, s az úgy eltűnt, hogy soha meg nem lelték. De van annak már száz esztendeje is.
Madoc zokogva ült le egy székre, s az öregember vigasztalva topogott hozzá, de mikor megérintette a vállát, egyszerre összeomlott, mintha homokból lett volna.
Egy marék hamu maradt a helyén...

Skót népmese

Mielőtt még az első hajósok a tengernek fordították volna hajóik orrát, hogy felfedezzék, mi van a szülőföldjükön túl, a Tengerek Királya és Királynéja már akkor békében és boldogan élt a hullámok alatt. Sok szép tengeri gyermekük, barnaszeműek és formás karúak-lábúak, naphosszat a szilaj tengeri lovakkal játszadoztak, és az óceán mélyén viruló vízirózsa ligetekben úszkáltak. A tengerben élő különleges emberek zenélni is szerettek, és bármerre jártak, elkísérte őket a hullámok nevetésének muzsikája.
Ám egy napon nagy bánat szakadt a Tengeri Király és gondtalan gyermekei nyakába, mert édesanyjuk, a Királyné megbetegedett és meghalt, ők pedig meggyászolván, eltemették a korall-barlangok közé. Ezután már nem volt senki, aki gondot viselt volna a tenger gyermekeire, megfésülte volna szép hajukat, és elaltatta volna őket a vizek lágy zenéjével. A Király látta, hogy hajuk rendetlenül csüng, mint a kusza hínár, és hallotta, amint éjjelenként nyugtalanul forgolódnak ágyukban, mert elkerüli őket az álom. Azt gondolta magában, hogy új feleséget kell keresnie, aki törődik a gyermekeivel.
A tengeri erdő sötét mélyén élt egy furcsa vízi boszorkány; a Király őt kérte feleségül, noha nem érzett semmit iránta, mert a szíve ott maradt korallok közé temetett asszonyánál. A vízi boszorkány azt gondolta, előkelő dolog lenne királynénak lenni és egy hatalmas birodalmon uralkodni, beleegyezett hát a házasságba, és így lett a tengeri gyermekek mostohaanyja. Ám nem volt jó anyjuk, mert látván barna szemüket és formás karjukat-lábukat, megirigyelte szépségüket, ahogyan bármelyik tengerlakóra haragudott, aki kedvesebb volt a szemnek, mint ő maga.
Egy napon visszalátogatott a tengeri erdő sötét mélyére, hogy az ott rejtőző gonosz, sárga tintahal tojásokból szedjen. Ezekből varázsitalt készített, hogy kegyetlen bűvöletet bocsásson a tenger gyermekeire. Azt kívánta, hogy veszítsék el formás testüket, és változzanak fókává. Életük végéig fókaként kell, hogy éljenek a tengerben, kivéve minden esztendőben egyetlen napot, amikor napszálltától napszálltáig visszanyerik régi alakjukat.
Ezt a varázslatot bocsátotta a boszorkány a tengeri lovakkal játszadozó s a vízirózsák között kószáló gyermekekre. Testük vaskossá vált és elvesztette formáját, szép karjuk ügyetlen uszonyokká lett, finom bőrüket selymes szürke, fekete és aranybarna réteg fedte el. Melegbarna szemük azonban megmaradt és továbbra is képesek voltak szeretett muzsikájukra.
Amikor apjuk felfedezte, mi történt, haragja az elvetemült boszorkány ellen nem ismert határokat, és mindörökké száműzte őt a tengeri erdő sötét mélyére. A varázslatot azonban nem oldhatta fel. A tengeri gyermekekből lett fókák szomorúan arról daloltak, hogy nem maradhatnak többet az apjukkal azon a helyen, hol egykor olyan boldogan éltek. Az öreg király pedig bánatosan nézte, amint tovaúsznak.
Hosszú-hosszú időn át a fókák a tengereket járták. Minden évben egyszer, napszálltától napszálltáig egy emberi szemtől rejtett partszakaszon megszabadultak szürke, fekete és aranybarna fókabőrüktől, felöltvén régi, kedves alakjukat. Ám szórakozásuk és játékuk nem tarthatott sokáig, csak a következő napnyugtáig, amikor újra fel kellett venniük a fókabőrt, és visszasiklani a tenger vizébe.
Azt beszélik, a fókák érkeztek először a Nyugati Szigetekre, mint Lochlann északi királyainak titkos küldöttei. Akármi legyen is az igazság, az biztos, hogy szeretik a ködös nyugati partokat, s a mai napig láthatjátok őket, amint ott időznek Lewis szigete, a Fóka-szigetként ismert Rona, vagy a Harris-szoros körül. A Hebridákon élők jól ismerik a tengeri gyermekek legendáját, és azt is tudják, hogy évente egyszer egyetlen napon bárki találkozhat velük, amint a tengerparton játszadoznak napszálltától napszálltáig.
Úgy történt, hogy a Külső-Hebridákon, Bernary szigetén élt egy halász egymagában, név szerint Roderic MacCodrum, a Donald klánból. Egy napon ez a halász végighaladt azon a partszakaszon, ahol a csónakját hagyta, és egyszerre dalolást hallott az egyik közeli sziklacsoport felől. Óvatosan közelebb ment a sziklákhoz, és átkukucskált felettük. Saját szemével látta, hogyan játszanak ott a tenger gyermekei, míg le nem megy a nap. Hosszú hajuk úszott mögöttük játék közben, és szemük örömtől csillogott. MacCodrum nem nézelődött sokáig, mert tudta, hogy a fókák félnek a halandó emberektől. Viszont, amikor megfordult, hogy odébbálljon, észrevette a halomba hányt fókabőröket - voltak köztük szürkék, feketék és aranybarnák - úgy, ahogy a tengeri gyermekek hagyták őket az egyik sziklán. Kivette közülük azt az aranybarnát, amely a legfényesebben csillogott, úgy gondolván, hogy ezt a szép zsákmányt hazaviszi tengerparti kunyhójába. Magával vitte hát, és biztonságos helyre rejtette, a kalyiba szemöldökfája fölé.
Roderic éppen a hálóját javította, amikor nem sokkal napszállta után, furcsa, szomorú hangokat hallott odakintről. Kinézett, s az ajtó előtt állt a leggyönyörűbb asszony, akit valaha is látott. Karja-lába formás volt, szeme pedig melegbarna. Fehér testén semmit sem viselt, csak aranybarna haja dús hullámai fedték el szépségét.
- Ó, segíts, segíts rajtam, halandó ember! - könyörgött. - Szerencsétlen tengeri leány vagyok, elvesztettem a fókabőrömet, és amíg meg nem találom, nem térhetek vissza a testvéreim közé!
Amint Roderick beinvitálta őt a kunyhóba, és vállára borította a takaróját, már pontosan tudta, hogy ez a lány nem lehet más, mint akinek aznap reggel a partról ellopta aranybarna fókabőrét. Csak fel kellett volna nyúlnia a szemöldökfa fölé és levennie az elrejtett fókabőrt, hogy a lány szabadon csatlakozhasson tengeri testvéreihez. Roderic viszont elnézte őt, amint a tűzhely mellett üldögélt, és azt gondolta, milyen kellemes élete lehetne, ha megszerezné ezt a szép tengeri leányzót feleségnek, hogyan vidítaná fel magányos szívét. Így szólt hát:
- Nem segíthetek, hogy megtaláld a fókabőrödet. Biztos vagyok benne, hogy ember lopta el a partról, és már rég messze jár vele. De ha itt maradsz, és a feleségem leszel, életem végéig megbecsüllek és szeretni foglak.
A tengeri királylány ráemelte bánatos barna szemét a halászra.
- Ha tényleg ellopták a fókabőrömet, és nincs remény, hogy visszaszerezzem, nem maradt más választásom, mint hogy hozzád menjek feleségül. - mondta. - Azért teszem, mert nem remélhetek több kedvességet, mint amit eddig tőled kaptam, és félek egyedül nekivágni a halandók világának.
Aztán nagyot sóhajtott, annyira vágyott a tengeri élet után, és azt gondolta, soha nem lesz többé része benne.
- De szeretnék a testvéreimmel lenni, akik hiába szólongatnak és várnak rám!
A halász szíve megrendült a lány bánatát látván, azonban annyira megbűvölte a szépsége és szelídsége, hogy tudta, sohasem tudná útjára engedni.
Roderick MacCodrum és gyönyörű fóka-felesége éveken át éltek a tengerparti kunyhóban, és sok gyermekük született: aranybarna hajúak és lágy, daloló hangúak. Azok, akik a magányos sziget körül laktak, úgy emlegették őt, hogy a "Fókás MacCodrum", mivel fóka-asszonnyal házasodott, gyermekeit pedig, mint a "Fókás MacCodrum Gyermekeit". Mindezen idő alatt a Tengeri Király leánya nem feledte nagy bánatát. Sokszor sétált egyedül a parton, hallgatva a ceol-marát, a tenger énekét, és a gait na marát, vagyis a hullámok kacagását. Néha testvéreit is megpillanthatta, amikor a part közelében úsztak, és hallhatta, amint nevén szólongatják rég elveszített nővérüket. Az asszony pedig teljes szívéből kívánta, bár újra közöttük lehetne.
Aztán egy napon Roderick halászni indult, mint rendesen, szeretettel búcsúzva feleségétől és gyermekeitől. Ám amint a csónak felé ballagott, egy nyúl keresztezte az útját, a balszerencse biztos jeléül. Roderick habozott, hogy visszaforduljon-e vagy sem a rossz ómen után, de aztán feltekintett az égre, és így okoskodott magában:
- Csak egy kicsit szelesebb idő lesz az én balszerencsém ma; ennél nagyobb viharokat is megéltem már a tengeren - azzal folytatta az útját.
Nem lehetett még kinn hosszabb ideje, amikor feltámadt a szél. Ott fütyült a tenger felett, és a kunyhó körül, ahol a családját hagyta. A legkisebb gyermek épp odakinn volt a vízparton, és kagylókat szorított a füléhez, hogy a tenger zenéjét hallgassa, amikor édesanyja behívta őt a házba. Amint átlépte a küszöböt, a szél olyan vadul kezdett el fújni, hogy a kunyhó ajtaja bevágódott, és beleremegett az egész tőzegtető. A szemöldökfa felől pedig elmozdult és lezuhant a fókabőr, amelyet Roderick egykor odarejtett, s ami szép fóka-felesége tulajdona volt.
Az asszony egyetlen szót sem szólt a férfi ellen, aki akaratát semmibe véve tartotta őt magánál hosszú éveken át, hanem ledobta földi öltözékét, és magára kapta a fókabőrt. Aztán röviden búcsút vett a gyermekeitől, és belevetette magát a vízbe. Nemsoká visszafordult, hogy egy pillantást vessen a kis házra, ahol talán némi boldogságban volt része, bár akarta ellenére élt ott. Az Atlanti-óceán felől hömpölygő, tajtékos hullámok vonalán túl látta elhagyatott gyermekeit a parton állni. Ám a tenger hívása erősebb volt számára, mint halandó gyermekei zokogása; messze-messze kiúszott, örömében énekelve.
Amikor Roderick MacCodrum hazatért, bevégezve a halászatot, látta, hogy az asszonyi gondoskodástól elhagyatott kunyhó ajtaja tárva-nyitva áll, és semmi jele az őt üdvözlő tőzegtűznek. Szívét elfogta a félelem, és felnyújtózott a szemöldökfa fölé. Amint felfedezte, hogy a fókabőr eltűnt, már tudta, hogy szépséges asszonya visszatért a tengerbe. Mekkora volt bánata, mikor síró gyermekei elmesélték, hogyan búcsúzott tőlük az édesanyjuk, és hogyan hagyta őket magukra a parton.
- Elátkozott ez a mai nap, mert egy nyúl szaladt át előttem, amikor a csónakomhoz mentem - bánkódott Roderick. - Túl erősen fújt a szél a halászathoz, ráadásul most ez a szerencsétlenség is a nyakamba szakadt!
Soha sem feledte szép fóka-feleségét, hanem egész életén át gyászolta. Roderick MacCodrum fiai, és utánuk azok fiai pedig - visszaemlékezvén fóka-édesanyjukra - sosem bántottak egyetlen fókát sem. A "Fókás MacCodrumok" néven ismerte a Donald klán e tagjait ezentúl mindenki Észak-Uist és a Külső-Hebridák vidékén

Skót népmese

Élt egyszer, valahol a Cader Idris egyik rejtekében, egy csapat tündér. Az volt a szokásuk, hogy időnként felkerekedtek, és végiglátogatták a környék falvait. Házról házra jártak, és próbára tették az embereket, jók-e vagy rosszak. Akik barátságtalanul fogadták tündér vendégeiket, azok pórul jártak: életük végéig elkerülte őket a szerencse. De akik szíves fogadtatásban részesítették őket, amikor sötét, viharos éjszakákon utasemberek képében megjelentek náluk, azok mindig szerencsével jártak azontúl.
    Egy este a vén, rhysbeli Morgan magányosan üldögélt kuckójában a tűzhely mellett. Csendesen szítta pipáját, és egy kis keserű sörrel vigasztalgatta magát, amiért ilyen egyedül maradt. Az ital lassacskán a fejébe szállt, és a vén Morgan szíve megkönnyebbedett. Úgy érezte, hogy énekelnie kell. Mindjárt rá is gyújtott egy dalra.
    Szó, ami szó, a hangja nem volt valami szép. Akadt is egy ember a faluban, aki – az öreg Morgan nagy bosszúságára – azt mondta róla, hogy vén tehén bőgésére vagy még inkább egy utat tévesztett, vak kutya vinnyogására hasonlít. Meg is sértette ezzel alaposan az öreget, mert Walesben mindenki nagyon büszke a szép hangjára, hiszen a dalnoki mesterség nagy becsben áll azon a vidéken.
    De akárhogy is: a vén Morgan nagy gyönyörűségét lelte a saját énekében, különösképpen ezen a csöndes, békés estén. Csak azt sajnálta, hogy senki sem hallja a hangját – mert hát a magányos öröm mégiscsak fél öröm.
    De egyszerre csak valaki halkan kopog az ajtón. Morgan nagyon megörült, hogy lesz, aki hallgatja az énekét. Egyre szebben cifrázta hát, és nem is hagyta abba, amíg befejezte a dalt. De akkor nagyot kiáltott:
-    Mire való az ajtó, ha nem arra, hogy belépj rajta! Bújj be, akárki vagy!
Látnivaló, hogy Morgan nemigen ügyelt a finom beszédre. Nyílott az ajtó, és három porlepte, fáradtnak látszó utasember lépett be a szobába.
    Nem voltak mások, mint Cader Idris alakot váltott tündérei, akik arra voltak kíváncsiak, hogy vajon hogyan fogadja őket a ház gazdája.
    Az öreg Morgan azonban nem is sejtette, hogy kik a látogatói.
-    Jó uram – szólalt meg az utasok egyike -, fáradtak vagyunk, törődöttek, éhesek. Nem
kérünk egyebet, csak egy harapás ennivalót, amit a tarisznyánkba tehetünk, és magunkkal vihetünk. Aztán nem is alkalmatlankodunk, nyomban továbbállunk.
-    Ha csak ennyi a kívánságotok – felelte Morgan -, hát ez igazán nem sok. Amott az asztalon
 találtok egy szegetlen cipót és egy jókora darab sajtot. Mellette a kés is, vágjatok belőle, amennyi csak jólesik. Lakjatok jól, a maradékot pedig tegyétek a tarisznyátokba, s vigyétek magatokkal. Ne mondja senki, hogy a rhysi Morgan nem látta szívesen az ajtaján bekopogtató idegen utasokat!
    A három vándor az asztalhoz lépett, és nekilátott a kenyérnek meg a sajtnak. Jóízűen falatoztak, Morgan pedig, hogy a vendégeit felvidítsa – no meg hogy magamagának is egy kis örömet szerezzen -, ismét dalba fogott. Dalolt szakadatlanul, csak azért hagyta félbe olykor-olykor az éneket, hogy egy-egy korty borral locsolgassa kiszáradó torkát.
   A vendégek, miután jóllaktak, kipihenték magukat, felálltak az asztaltól, és indulásra készülődtek.
-    Jó uram – mondotta az egyik -, köszönjük, amit értünk tettél. Bőkezű vendéglátó gazda
 voltál, de mi sem leszünk hálátlanok hozzád. Hatalmunkban áll, hogy teljesítsük egy kívánságodat. Szólj: mire vágyol leginkább ezen a világon?
-    Megmondom, mi az én nagy kívánságom – kiáltott fel az öreg Morgan. – Szeretnék egy
szépen szóló hárfát! De olyan legyen, hogy akármilyen ügyetlenül pengetem is a húrjait, tempósan, vidáman szóljon, sohase játsszék bánatos nótát. Hanem hát mit is beszélek! Úgy is tudom, hogy csak tréfálkoztok velem.
   De alig ejtette ki az utolsó szavakat az öreg Morgan, máris meggyőződött róla, hogy tévedett, amikor tréfának vélte a vendégek beszédét. Mert egyszerre csak azt látta, hogy a tűzhely mellett, éppen a lába előtt, egy pompás, vadonatúj hárfa áll. Úgy termett ott, mintha a földből nőtt volna ki. Meg akarta köszönni az ajándékot vendégeinek, de azok már eltűntek. Az ajtóhoz futott és felrántotta, de odakintről csak a sötét némaság tekintett vissza rá.
„ Életemben nem láttam ehhez fogható csodát! – szólt magában. – Úgy látszik, tündéreket láttam vendégül ma este! „
Úgy érezte, hogy csak egy kis sörital hozhatja rendbe a gondolatait. Fenékig ürítette a hasas palackot. Ettől csakugyan megkönnyebbült egy kicsit. Alaposabban szemügyre vette a csodálatos hangszert. Óvatosan körüljárta, megtapogatta, majd gyengéden megérintette ujjaival a húrokat. Abban a pillanatban a hárfa bolondos, szédítően vad táncnótába fogott.
    A zenére odacsődültek a szomszédok. Alig léptek be a szobába, máris táncra perdültek a muzsikaszóra, és ropták, mintha sohasem akarnák abbahagyni. Addig járták a táncot, amíg csak Morgan el nem eresztette a húrokat.
    Hamarosan országszerte szétfutott a hír, hogy milyen csodálatos zeneszerszámra tett szert az öreg Morgan. Özönlött hozzá a sok látogató, a kíváncsiskodó, hogy megnézze, meghallgassa azt a csodálatos hárfát. De valahányszor az öreg megpengette a hangszerét, házának minden vendége úgy érezte, hogy menten táncra kell perdülnie. Addig abba se tudta hagyni a táncot, amíg Morgan bele nem fáradt a játékba. Még a bénák is peckesen illegették-billegették magukat a hárfa hangjaira, sőt, mindenki csudájára, egy féllábú ember is olyan tüzes táncot járt, hogy bárki megirigyelte volna. Egy napon az az ember is megjelent a bámészkodók között, aki minduntalan azzal keserítette az öreget, hogy egy vén tehén bőgéséhez vagy egy utat tévesztett vak kutya vinnyogásához hasonlította a hangját. Ő is hallotta a szóbeszédet, de nem hitt neki, míg a saját szemével, fülével meg nem győződik róla. Morgan így szólt magában, amikor régi ellenségét megpillantotta:
„ No, várj, most visszafizetem a kölcsönt! „
S azzal végigfuttatta ujjait a hárfa húrjain. Eltökélte magában, hogy ezúttal rogyásig muzsikál a táncolóknak.
    Amit elhatározott, meg is cselekedte: játszott, játszott, órák hosszat, szakadatlanul. A táncosok már alig vánszorogtak, és könyörögtek, hogy hagyja abba a játékot. De ő csak egyre játszott. Roppantul mulatságosnak találta a dolgot, dehogyis hagyta volna abba! Akkorát nevetett a magatehetetlen, rángatózó táncosokon, hogy az oldala is nyilallott, és könnyek potyogtak a szeméből.
   De kiváltképp azon az emberen mulatott pompásan, aki annyiszor kigúnyolta. Most bezzeg nem volt gúnyolódó kedvében! Zihálva, reszketve, rogyadozó térddel járta a táncot. Morgan pedig egyre vadabbul tépte a húrokat, a táncosok meg egyre gyorsabban forogtak körbe-körbe a szobában, feldöntve széket, asztalt, pohárszéket, szekrényt, sőt némelyik akkorát ugrott, hogy a feje koppanva ütődött a mennyezetbe.
   Mindaddig nem hagyta abba Morgan az eszeveszett muzsikát, ameddig a táncosok egymás hegyén-hátán, eszméletlenül nem hevertek a földön, s ellensége, a csúfolódó szomszéd ki nem törte a lábát. De addigra már Morgannak is belefájdult az oldala, belefáradt a kacagásba az állkapcsa, úgyhogy megelégelte a bosszút, és abbahagyta a hárfapengetést.
   Morgan aznap elégedetten hajtotta álomra a fejét. De reggelre kelve látta, hogy eltűnt a házból a hárfa. Nem is látta soha többé. Mert a tündérek megharagudtak, hogy nem saját örömére és mások szórakoztatására, hanem bosszúállásra használta fel ajándékukat.
   Be is kiáltottak hozzá éjszaka az ablakon:
-    Rossz célra használtad ajándékunkat, Morgan! Amit adtunk, visszavettük! Ki-ki jól gondolja
meg, hogy mire fordítja a tündérek ajándékát!

Ír népmese

Volt egyszer egy királyfi, Simonnak hívták. A Keleti-Birodalom királyának volt a kisebbik fia.
Egyszer ez a királyfi valami dologban Írországban járt. Amikor hajóra szállt, hogy hazafelé induljon, odaállt a partra egy szépséges leány, és felkiáltott a fedélzetre:
- Vigyél magaddal, Simon királyfi! Ahogy megláttalak, menten megszerettelek, és nem akarok nélküled élni.
- Kivagy te, szép leány? - kérdezte a királyfi.
- Margaret a nevem, s tudom, hogy a boldogságom, de még a tiéd is attól függ, hogy magaddal viszel-e.
Simon királyfi egy kicsit furcsállta a dolgot, de azért így felelt:
- Nem bánom, gyere velem.
A leány felszállt a hajóra, a királyfi pedig elszalajtotta az egyik legényét a mészároshoz.
- Eredj gyorsan, hozz egy jó darab marhahúst. Ha már szép lány vendégünk van a hajón, illik,hogy finom eledellel vendégeljük meg.
Amikor a legény visszatért a marhahússal, a tengerészek felszedték a horgonyt, és kifeszítették
a vitorlákat. A hajó kifutott a tengerre. De alig vesztették szem elől a partot, amikor egyszerre csak valami irdatlan nagy szörnyeteg bukkant fel a hullámokból,és egyenest feléjük tartott. Nem tudták, micsoda lehet, mert a legöregebb hajósok sem láttak még effélét. Leginkább az óriáskígyóhoz hasonlított. Amikor a hajó közelébe ért, ezt kiáltotta iszonyúságos hangon:
- Ír hús van a hajótokon, idáig érzem a szagát! Dobjátok ide tüstént, máskülönben mindenestül felbontom a hajót!
- Ha éppen arra fáj a fogad,hát megkaphatod - felelte Simon. De azért nem adta oda az egész marhahúst, csak a negyedrészét vágta le, azt hajította a tengerbe. A szörnyeteg elégedetten falta fel, és eltűnt a mélyben. Hanem másnap már megint ott kavarta a vizet a hajó előtt.
- Még mindig van ír hús a hajótokon – kiáltotta -, idáig érzem a szagát. Dobjátok ide tüstént, máskülönben mindenestül elbontom a hajót!
- Ha éppen arra fáj a fogad,hát megkaphatod - felelte Simon. S azzal levágta a hús második negyedét is. Harmadnap a harmadik negyedet kebelezte be a szörnyeteg, negyedik nap a maradékot. De az ötödik napon megint csak felbukkant a hullámokból.
- Még mindig van ír hús a hajótokon! - kiabálta. - Idáig érzem a szagát.
- Nincs már egy falat sem! – válaszolta a királyfi. Tegnap etted meg az utóját.
- Ha nem dobod be tüstént, mindenestül felborítom a hajót! - fenyegetődzött a szörnyeteg.
- Mondtam már, hogy minden húsunkat megetted! - felelte a királyfi. - Egy falat nem sok, annyit sem hagytál.
- De bizony, van ott még elég, ha nem marhahús, hát emberhús. Az a fő, hogy Írországból való.
Margaret, aki eddig a hajófenékben pihent, meghallotta, hogy mit kíván a szörnyeteg. Felment a fedélzetre, és így szólt Simonhoz:
- Eressz le egy csónakot, hadd szálljak bele, mert engem követel a szörnyeteg. Ha megmenekülök, akkor semmi baj, ha pedig felfal a szörnyeteg, akkor legalább nem pusztultok el velem együtt ti is, valamennyien.
- Hogy segíthetnék rajtad? – töprengett Simon.
- Nem segíthetsz sehogyan – válaszolta Margaret. - S különben is, mindenről én magam tehetek, mert akaratod ellenére kéredzkedtem fel a hajóra. Simon nem tehette kockára tovább az emberei életét. Nagy sajnálkozva megparancsolta hát, hogy bocsássák vízre az egyik csónakot. Margaret pedig elbúcsúzott Simontól, beszállt a csónakba, és egyenesen a szörnyeteg felé evezett. A szörnyeteg meglátta a leányt, és szélesre tátotta a száját, hogy csónakostul lenyelje. Hanem ekkor - ki tudja, milyen erő korbácsolta fel a vizet? - toronymagas hullám emelkedett fel a tengerből, felkapta Margaret csónakját, és kivetette a partra. Mindjárt el is csitulta tenger. De Margaret akármerre nézett is, sehol sem lelte Simon királyfi hajóját a nagy, sima vízen. Puszta homokpart volt az, amelyre a hulláma csónakot sodorta.
Margaret csak úgy találomra elindult az egyik irányba. Hét nap, hét éjjelvándorolt, amíg végre egy kis kunyhót pillantott meg a messzeségben.
- Talán befogadnak éjszakára ebbe a kunyhóba! - gondolta magában. Nagy sokára odaért. Benyitott az ajtón. Egy anyóka ült odabent, éppen a vacsoráját főzögette a tűzhelyen.
- Nem adnál szállást holnap reggelig? - kérdezte a leány az anyókát.
- Ki vagy és hogy kerülsz ide? – tudakolta az anyó. Margaret elmondta, hogyan kéredzkedett fel Simon királyfi hajójára, hogyan követelte ki magának a tengeri szörnyeteg, s hogyan vetette a partra hét napi és hét éjszakai járóföldre innen egy toronymagasságú hullám. Az anyóka figyelmesen hallgatta. Azután így szólt:
- Nembánom, itt maradhatsz, ameddig akarod.
Margaret kérdezte meg az anyót, hogy kicsoda, és miért él itt egymagában a pusztaságon.
- A Fehér Erdő királynőjének leánya vagyok - felelte az anyóka. - Valamikor békességben éltem az anyámmal otthon a hazámban. Egy napon arra tévedt egy gonoszóriás, és megölte az anyámat. Azóta egyre csak arra várok, hogy valaki bosszút álljon az óriáson. Azért költöztem ide, ebbe a kunyhóba,mert erre vezet az út az óriás kastélya felé. Van egy varázsgyűrűm, azt akarom az ujjára húzni annak, aki az óriás megölésére indul. Másnap reggel egy fényes fegyverzetű vitéz és egy szépséges ifjú asszony kopogtatott be a kunyhó ajtaján.
- Nem tudod. anyó, merre vezet az út az óriás kastélya felé? – kérdezte a vitéz.
- De bizony tudom – felelte az öregasszony -, és meg is mondom, ha elárulod, hogy kik vagytok, és mi végből igyekeztek az óriás kastélyába.
- Megmondom szívesen - felelte a vitéz. Stephen herceg vagyok, a Keleti-Birodalom királyának öregebbik fia, ez pedig feleségem és bátor fegyverhordozóm. Azért keressük az óriást, hogy megöljük, mert kegyetlenül pusztítja az országunk népét.
- Hát, ha azért mentek, akkor az ujjatokra próbálok egy varázsgyűrűt. Mert aki ezt a gyűrűt hordja, azzal nem bír az óriás. Azzal kivett a ládából egy csillogó aranygyűrűt.
- Nyújtsd az ujjadat - mondta a vitéznek. Hanem a gyűrű szűk volt Stephen ujjára.
- S most nyújtsd ide te is - mondta Stephen feleségének. De a gyűrű az asszony ujjára sem illett. Ekkor így szólt az anyóka:
- Sok-sok esztendeje várom, hogy eljöjjön valaki, és végre megbüntesse az óriást. De most mégis azt mondom. hogy ne menjetek. mert a varázsgyűrű nélkül nem bírtok vele.
- Márpedig mi nem fordulunk vissza a fele útról, ha már idáig eljöttünk – felelte Stephen herceg. - Bízunk abban. hogy varázsgyűrű nélkül is elbánunk az óriással.
Az öregasszony és Margaret egész éjjel virrasztott, annyira aggódott a fényes fegyverzetű vitéz és szépséges felesége életéért. Virradatkor útnak indultak, hogy megtudják, mi történt velük. Hanem alig értek az óriás kastélyának közelébe, látták, hogy a vitéz is, a felesége is holtan hever a földön. Tisztességgel eltemették őket, azután szomorúan hazamentek. Másnap reggel megint kopogtatnak a kunyhó ajtaján. Margaret kinyitja az ajtót, s kit lát? Simont, a Keleti-Birodalom királyának kisebbik fiát.
- Hát te élsz? - kiáltotta fel örömmel a királyfi, amikor megpillantotta a leányt. – Azt hittem, felfalt a szörnyeteg, vagy belevesztél a tengerbe.
- Nem falt fel a szörnyeteg, nem is vesztem a tengerbe - válaszolta Margaret. – Szerencsésen partra vetette a hullám, és ez a derék öregasszony befogadott a kunyhójába.
- Tegnap erre járt a bátyám, Stephen herceg meg a felesége. Nem láttátok véletlenül?
- De bizony láttuk - felelte Margaret, és elmondotta, hogy mi történt velük.
- Nyugodjanak békében! – sóhajtott Simon.
- Hanem akkor most rajtam a sor. Megbosszulom a halálukat. Megyek,és párviadalra hívom az óriást.
- Várj egy percig - szólt az öregasszony. – Előbb az ujjadra próbálok egy varázsgyűrűt.
Mert aki ezt a gyűrűt hordja, azzal nem bír az óriás. S azzal megint kivette ládájából a csillogó aranygyűrűt. - Nyújtsd az ujjadat – mondta Simonnak. Hanem Simon ujjára is szűk volt a gyűrű.
Így szólt ekkor az anyóka:
- Sok-sok esztendeje várom, hogy eljöjjön valaki, és végre megbüntesse az óriást. Most azonban mégis azt mondom, hogy ne menj, mert varázsgyűrű nélkül nem bírsz vele.
- Márpedig én nem fordulok vissza a fele úton, ha már idáig eljöttem - felelte Simon királyfi.
- Bízom abban, hogy varázsgyűrű nélkül is elbánok az óriással.
- Vigyázz magadra, mert elpusztulsz te is, akárcsak a bátyád – mondta az öregasszony. - S látom, még csak fegyverhordozód sincs. Margaret gondolt egyet.
- Hadd legyek én a fegyverhordozód! - szólt Simonhoz. - Vigyél magaddal, hiszen megmondtam már Írországban, a tenger partján: úgy szeretlek, hogy élni sem akarok nélküled.
- Nem viszlek én! - válaszolta a királyfi. - elég, ha magam vagyok a veszedelemben.
- És ha a varázsgyűrű ráillik az ujjamra?- kérdezte Margaret. – Akkor sem mehetek veled?
- De, akkor velem jöhetsz - mondta Simon. - Hanem hát úgyis tudom, hogy szűk lesz az a gyűrű a te ujjadra is.
De Margaretnek olyan finom, vékony ujja volt, hogy éppen ráillett a gyűrű. Így hát együtt indultak az óriás kastélya felé. Útközben egy halászemberrel találkoztak.
- Meg akarunk küzdeni az óriással - mondta Simon. - Nem tudod, merre találjuk?
- Nem tudom, hogy éppen merre jár – felelte a halász. – De annyit tudok, hogy abba a kis házba, amott az erdőszélén, oda mindig bejárogat, ha erre visz az útja. Legjobb, ha ott vártok reá. Hanem vigyázzatok, reggelig ki ne aludjon a mécses a szobában, máskülönben végetek.
Simon herceg és Margaret belépett a házba. Mécsest gyújtottak, mert már sötétedett. Egy ideig ott üldögéltek, beszélgettek. Egyszerre csak azt mondja Simon:
- Nem tudom, mi van velem, de úgy elálmosodtam, hogy a szememet sem bírom nyitva tartani.
- Márpedig nem lesz jó, ha elalszol – felelte Margaret. - Minden percben jöhet az óriás!
De Simon herceg már nem is hallotta az intő szót. A feje alákonyult, mélyen elaludt. Pedig már közeledett is az óriás, csak úgy döngött a föld.
- Ébredj, Simon - kiáltotta a leány. Hanem a herceg olyan mélyen aludt, hogy Margaret hiába rázta, hiába kiáltozott a fülébe, nem ébredt fel. De ekkor már ott is állt az óriás a ház előtt.
- Kivan ebben a házban? - ordította olyan erővel, hogy a ház beléremegett. - Ír ember szagát érzem!
- Jól érzed, óriás! - felelte Margaret.
- Tyű, a nemjóját! - kurjantotta az óriás. – Egy falásra nagy vagy, kettőre kicsi. Mihez kezdjek veled? Tapossalak agyon, vagy repítselek egyetlen fúvással a hetedik határba?
- Hallod-e, óriás! - kiáltotta vissza Margaret. - Nem azért jöttem, hogy a fecsegésedet hallgassam, hanem, hogy fejedet vegyem. - S azzal kardot ragadott, és kilépett a ház elé. Mindjárt összecsaptak. Kardjuk villámokat szórt a sötét éjszakában. s az óriás akkorákat toppantott a kőre, hogy itt is, ott is forrás buggyant belőle a talpa alatt.
- Ejnye, teremtette!-lihegte az óriás. – Hát nem bírok veled, te ír fajzat?
- De nem ám! - nevetett Margaret. Pedig csak úgy vaktában vagdalkozott a sűrű sötétségben. Amikor aztán megvirradt, Margaret elhajította a kardját, derékon kapta az óriást, és úgy földhöz teremtette, hogy mozdulni sem tudott. Akkor látta csak az óriás, hogy nem is férfival, hanem leánnyal csatázott. Mindjárt kitalálta, hogy a leánynak csak a varázsgyűrű adhatott ekkora erőt, s tudta, hogy elveszett. Ravaszsággal próbálkozott hát.
- Kíméld meg az életemet, vitéz leány! - könyörgött. - Ha futni engedsz, tiéd a kastélyom, minden kincsem. De Margaret a furfangra furfanggal felelt. - Nem kell a kastélyod, nem kellenek a kincseid - mondta. - A villámló kardodat add nekem, azt elfogadom.
- Itt a kardom - válaszolta az óriás. – Eredj az erdőbe, találsz ott egy csúf, rücskös fatörzset: próbáld ki rajta, hogy jól fog-e az éle.
- Nem megyek én sehová. Inkább rajtad próbálom ki a kardot! - Kiáltotta a leány, és egy suhintással levágta az óriást. Akkor ébredt fel a házban Simon királyfi.
- Margaret! - kiáltotta ijedten, amikor látta, hogy a leány nincs a szobában- Hol vagy? Nem járt itt az óriás?
- Gyere ki. Győződjél meg róla a saját szemeddel, hogy itt járt-e! Simon kilépett a ház elé, és meglátta a halott óriást.
- Restellem, hogy elaludtam – csóválta a fejét. – Még szerencse,hogy veled volt a varázsgyűrű Első útjuk az anyókához vezetett. Elújságolták neki, hogy az óriás elpusztult, és megköszönték a segítségét. Simon ezután így szólt Margarethez:
- Most pedig gyere velem!
- Megyek! - felelte gondolkodás nélkül a leány. - Ahová te mégy, oda megyek én is! - De azért megkérdezte: - Hová megyünk?
- A Keleti birodalomba - válaszolta Simon herceg. - Bemutatlak apámnak, anyámnak. Mert ha te is úgy akarod, feleségül veszlek. Otthon nagy örömmel fogadták Simont és menyasszonyát a királyi szülők,s nem győzték dicsérni, hogy olyan vitézül megbosszulta Stephen herceg és felesége halálát, s megszabadította az országot a garázda óriástól. Még aznap megvolt a lakodalom. Néhány esztendő múlva az öreg király átadta az uralkodást. Simon király és az óriásölő Margaret királyné bölcsen, igazságosan országolt a birodalomban. S nem csak ők maguk voltak boldogok, hanem boldoggá tették a népet is, melyen uralkodtak.


Dégh Linda fordítása

Ír népmese

Egyszer volt, hol nem volt... Volt egyszer egy legény, Shaun volt a becsületes neve. Mindenki tudta róla, hogy a legderekabb és a legszorgalmasabb is az egész faluban. Nem volt fiatalember, aki nála jobban forgatta volna a cséphadarót, az ásót vagy a sarlót, vagy aki napi munkáját nála megbízhatóbban, jó munkáshoz illően végezte volna. Tetejébe szép termetű, jó külsejű legény is volt, nem akadt nála különb a környéken. Nem is csoda, ha a csinos lányok sokat ábrándoztak róla. Shaun azonban amilyen jóképű, olyan óvatos is volt, és bár maga is meg akart házasodni, nem akármilyen feleséget keresett, hanem ügyes kezű, tiszta és csinos lányt szeretett volna elvenni, aki ugyanolyan tisztességes és iparkodó, mint o maga. Hanem az volt a baj, hogy nem egy ilyen lány volt a környéken, hanem egy kerek tucat! Mind megfelelt feleségnek, mind hajlandó is volt, ráadásul mind egyformán csinos. Volt azonban kettő, akikről Shaun úgy vélte, hogy valamivel különbek a többinél, hanem Biddy és Sally aztán olyan hajszálpontosan egyformák voltak minden tekintetben, hogy ha az élete múlott volna rajta, akkor sem tudott volna választani közülük. Akik ismerték őket, azt mondták, egyik sem tud túltenni a másikon. Mindenki csak jót mondott róluk, és jót kívánt nekik. Shaun mind a kettőnek tette a szépet, de mivel nem tudta, hogyan válasszon közülük, úgy gondolta, rájuk bízza: döntsenek ok maguk, ha tudnak. így hát szólt a szomszédoknak, hogy egy hét múlva fonóversenyt tart. Biddynek és Sallynek pedig külön is megmondta: azt veszi feleségül, aki győz a fonóban, mert hiszen jól tudta, hogy biztosan kettőjük közül valamelyik lesz a győztes. A lányok is békésen belementek a dologba, Biddy váltig erősítgette Sallynek, hogy Sally lesz a győztes a fonóban, és SaIly,aki nem akart lemaradni az udvariaskodásban, ugyanezt mondta őneki. Írország északi részén is gyakran összegyűltek egy-egy gazdaháznál a hajadon lányok fonni - ezt fonónak nevezték. Minden lány, akinek az volt a híre, hogy gyorsan és szépen tud fonni, napkelte előtt elment abba a házba, ahol a fonót tartják. Rendszerint elkísérte a kedvese vagy valamelyik férfirokona, aki vitte a rokkát, és biztonságban végigvezette a földeken vagy az utakon. A fonó mindig igen vidám és örömteli esemény volt, és mellesleg előmozdította az iparkodást és a jó munka jogos büszkeségét. A vidám hangulatot az is fokozza, hogy táncra van kilátás, mert a fonó mindig tánccal végződik. Amikor a győztes nevét kihirdetik, a lányt bálkirálynőnek tekintik, és nagy tisztelettel veszik körül. No, már csak két nap volt hátra a fonóig, amikor úgy három óra felé az öreg Biddyék házába egyszer csak besétált egy pöttöm asszonyság, magas sarkú cipőben, és rövid piros köpönyegben. Történetesen senki sem volt otthon, csak Biddy,aki széket húzott a tűz mellé, és hellyel kínálta az assszonyságot.
Az le is ült, és kis idő múlva élénk beszélgetésbe kezdtek.
- Hallom - mondja az idegen asszony -, holnapután nagy fonó lesz Shaun házánál.
- Így igaz,jóasszony- felelte Biddy mosolyogva.
- És igaz-e – folytatta az apró asszonyság-, hogy aki győz a fonóban, férjet is nyer vele?
- Igen, az is igaz.
- Hát, aki megkapja Shaunt, boldog asszony lesz, mert igen derék legény.
- Ez a színtiszta igazság- sóhajtott fel Biddy.- Hanem - mondta, másra terelve a szót -, fáradtnak látszol, jóasszony! Azt hiszem, jobb lenne, ha ennél egy falatot, és innál egy kis tejet, hogy erot adjon az útra!
- Köszönöm, kedveském - mondta az asszony -, eszem egy falatot a kedvedért. Remélem, kerek egy esztendő múlva sem leszel tőle szegényebb!
- Persze, hogy nem - mondta a lány -, hiszen tudod, hogy amit jó szívvel adunk, az mindig áldást hoz a házra.
Az asszony neki is látott az ételnek, amit Biddy elébe tett, és az evéstől szemmel láthatólag felfrissült.
No - mondta, és felállt -, derék leány vagy, és ha kitalálod a nevemet a fonóverseny végéig, akkor te leszel a győztes.
- Hiszen sohasem láttalak még - mondta Biddy. – Hogy tudnám kitalálni a nevedet?
- Még sosem láttál,az igaz- felelte az öregasszony-, és nem is fogsz többé látni, csak még egyszer,de ha nem tudod meg a nevemet, mire a fonónak vége lesz, fájni fog a szíved, mert jól tudom, hogy szereted Shaunt.
Ezzel el is ment. Nagyon elszomorította szegény Biddyt, mert nagyon szerette Shaunt.
Ugyanazon a napon Sally is egyedül üldögélt apja házában, és a fonón járt az esze, amikor ki sétált be a házba? Hát, a pöttöm asszonyság.
- Isten hozott, derék asszony - mondja Sally -, szép napunk van ma, Istennek legyen hála érte.
- Bizony - mondta az asszonyság -, szebbet kívánni sem lehetne.
- Mi hírt hallottál utad során? - kérdezte Sally.
- A környéken csak egy újság van - felelte az asszonyság -, a nagy fonó ami Shaun házában lesz. Azt beszélik, hogy te vagy megnyered, vagy elveszíted - tette hozzá, és erősen Sally szemei közé nézett.
- Attól nemigen félek - felelte Sally magabiztosan. - De ha őt el veszítem, kapok én másikat, talán még különbet is.
- Az nem lesz könnyű - felelte a vénasszony -, és boldognak kell lenned, ha elnyered, már ha el tudod.
- Azt bízd csak rám - mondta Sally. - Biddy derék lány, elismerem, de ami a fonást illeti, nem éri meg azt a napot, amikor engem lehagy benne. Nem ülsz le pihenni egy kicsit? - kérdezte aztán. - Alighanem elfáradtál.
Ideje volt, hogy eszedbe jusson" - gondolta az asszonyság, de nem szólt semmit.
Leült hát, és elcsevegett sok mindenről, amiről fiatal lányok beszélgetni szeretnek. Vagy félóra múlva aztán fölállt, kezébe vette a botját és búcsút mondott Sallynek, és útjára indult. A háztól pár lépésnyire vissza;tézett, és nem tudta megállni, hogy meg ne szólaljon magában:
"Csinos vagy, jól forog a nyelved, de nem jutott eszedbe, hogy megkínálj!"
Szegény Biddy mindenfelé kérdezősködött az öregasszonyról, de mindhiába. Egy lelket sem talált, aki látta volna, vagy hallott volna róla. Kezdett elcsüggedni, mert tudta, ha Shaunt elveszíti, sok szomorú napja lesz, hiszen olyat, mint ő, sohasem fog találni, legalábbis olyat nem, akit ennyire szeretne.
Fölvirradt a fonóverseny napja, és a környék összes leánya odasereglett Shaun házába. Ok ketten, akiknek a versenyében el kellett dőlnie, kié lesz a vőlegény, messze kimagaslottak szépségükkel a többi közül, meg is csodálta őket mindenki. Nagy volt a jókedv és a vidámság. Biddy és Sally messze megelőzték a többieket, de annyira egyformán fontak, hogy a csévélők akkor sem tudták volna megmondani, melyikük a jobb, ha az életük múlt volna rajta. Már dél felé járt az idő, de még semmi különbség nem volt közöttük. Ekkor, mindenki nagy meglepetésére és sajnálatára,
Biddy Corrigan rokkájának lábítója kettétörött! Ez minden jel szerint eldöntötte a versenyt a vetélytársnője javára. Hanem még ennél is jobban elkeserítette Biddyt, hogy még mindig nem tudta a pöttöm asszonyság nevét. Biddy öccse, egy tizennégy év körüli legényke, történetesen
éppen ott volt, amikor a baleset történt, mert a szülei elküldték, vigyen nekik hírt, hogy áll a verseny a két fonólány között. Elszalasztották hát a bognárhoz, hogy javítsa meg a lábítót: ez volt Biddy utolsó, halvány reménye a győzelemre. Johnny persze nagyon szerette volna, hogy a nővére győzzön, és hogy minél kevesebb időt veszítsen, toronyiránt átvágott a földeken. Öreg sánc mellett vezetett az útja, melyről azt beszélték, hogy a tündérek kedvenc tartózkodási helye. Egy galagonyabokor mellől rokka zümmögését hallotta. Egy hang pedig ezt énekelte:
.. Egy lánya faluból nem tudja a nevem! Az én nevem Lassan járj, Lassan járj!
A fiú nem ijedt meg: a hang irányába indult. Bizony nem más fonogatott a bokor tövében, mint a pöttöm asszonyság! - Egy lány a faluból - mondta neki a legényke - nagy bajban van,
mert eltörött a lábítója. Éppen sietek, hogy megjavíttassam. - Az asszonyság abban a pillanatban lekapta a lábítót saját rokkájáról, és odaadta a fiúnak, hogy vigye el gyorsan a nővérének.
- Nincs veszíteni való időd - tette hozzá -, siess, és add ezt oda neki, de nehogy megmondd, hogyan szerezted! Azt meg semmiképpen el ne áruld neki, hogy Lassan járj küldte!
A fiúcska visszafordult, aztán persze elmesélte, hogy egy pöttöm asszonyság küldte a lábítót, akinek Lassan járj a neve. No, egyszeriben örömkönnyek szöktek Biddy szemébe! Újra fonni kezdett, soha még emberi ujj nem pergette olyan gyorsan a fonalat. Az egész fonó elhűlve nézte, milyen tenger sok fonalat tesz időről időre a kosarába. Barátainak kezdett könnyebb lenni a szíve. A végén megint fej fej mellett haladtak. Egyszer csak belépett a pöttöm asszonyság, és felkiáltott:
- Van-e itt valaki, aki tudja a nevemet? Háromszor tette fel a kérdést, mire Biddy összeszedte a bátorságát, és válaszolt neki:
- A neved: Lassan járj!
Így igaz! - mondta az öregasszony. – Ez a név irányítson téged meg az uradat egész életetekben. Mindig haladjatok, de mindig lassan járjatok! Ritkán álljatok meg, menjetek kitartóan, és nem lesz okotok megbánni a napot, amikor találkoztatok Lassan járjjal! Mondanunk sem kell, hogy Biddy győzött a fonásban. Megnyerte a versenyt, és vele a férjét. Megfogadták az asszonyság tanácsát. Sokáig éltek szeretetben, békességben.

Norvég népmese

Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.
Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!” kiáltott fel. „Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!”
A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni” – sóhajtotta – „átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!”
A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. „Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!”
Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. „Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta a fa – „csodás kincseket kapok majd.”
A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta. „Büszke hajó leszek, királyoknak való!”
A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta.
Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.
A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.”
Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.
De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. „Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.
Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.
Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.
Ez tette gyönyörűvé az első fát.
Ettől lett erős a második.
És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.

Fordította: Szabó Ági