Óriásölő Margaret

Ír népmese

Volt egyszer egy királyfi, Simonnak hívták. A Keleti-Birodalom királyának volt a kisebbik fia.
Egyszer ez a királyfi valami dologban Írországban járt. Amikor hajóra szállt, hogy hazafelé induljon, odaállt a partra egy szépséges leány, és felkiáltott a fedélzetre:
- Vigyél magaddal, Simon királyfi! Ahogy megláttalak, menten megszerettelek, és nem akarok nélküled élni.
- Kivagy te, szép leány? - kérdezte a királyfi.
- Margaret a nevem, s tudom, hogy a boldogságom, de még a tiéd is attól függ, hogy magaddal viszel-e.
Simon királyfi egy kicsit furcsállta a dolgot, de azért így felelt:
- Nem bánom, gyere velem.
A leány felszállt a hajóra, a királyfi pedig elszalajtotta az egyik legényét a mészároshoz.
- Eredj gyorsan, hozz egy jó darab marhahúst. Ha már szép lány vendégünk van a hajón, illik,hogy finom eledellel vendégeljük meg.
Amikor a legény visszatért a marhahússal, a tengerészek felszedték a horgonyt, és kifeszítették
a vitorlákat. A hajó kifutott a tengerre. De alig vesztették szem elől a partot, amikor egyszerre csak valami irdatlan nagy szörnyeteg bukkant fel a hullámokból,és egyenest feléjük tartott. Nem tudták, micsoda lehet, mert a legöregebb hajósok sem láttak még effélét. Leginkább az óriáskígyóhoz hasonlított. Amikor a hajó közelébe ért, ezt kiáltotta iszonyúságos hangon:
- Ír hús van a hajótokon, idáig érzem a szagát! Dobjátok ide tüstént, máskülönben mindenestül felbontom a hajót!
- Ha éppen arra fáj a fogad,hát megkaphatod - felelte Simon. De azért nem adta oda az egész marhahúst, csak a negyedrészét vágta le, azt hajította a tengerbe. A szörnyeteg elégedetten falta fel, és eltűnt a mélyben. Hanem másnap már megint ott kavarta a vizet a hajó előtt.
- Még mindig van ír hús a hajótokon – kiáltotta -, idáig érzem a szagát. Dobjátok ide tüstént, máskülönben mindenestül elbontom a hajót!
- Ha éppen arra fáj a fogad,hát megkaphatod - felelte Simon. S azzal levágta a hús második negyedét is. Harmadnap a harmadik negyedet kebelezte be a szörnyeteg, negyedik nap a maradékot. De az ötödik napon megint csak felbukkant a hullámokból.
- Még mindig van ír hús a hajótokon! - kiabálta. - Idáig érzem a szagát.
- Nincs már egy falat sem! – válaszolta a királyfi. Tegnap etted meg az utóját.
- Ha nem dobod be tüstént, mindenestül felborítom a hajót! - fenyegetődzött a szörnyeteg.
- Mondtam már, hogy minden húsunkat megetted! - felelte a királyfi. - Egy falat nem sok, annyit sem hagytál.
- De bizony, van ott még elég, ha nem marhahús, hát emberhús. Az a fő, hogy Írországból való.
Margaret, aki eddig a hajófenékben pihent, meghallotta, hogy mit kíván a szörnyeteg. Felment a fedélzetre, és így szólt Simonhoz:
- Eressz le egy csónakot, hadd szálljak bele, mert engem követel a szörnyeteg. Ha megmenekülök, akkor semmi baj, ha pedig felfal a szörnyeteg, akkor legalább nem pusztultok el velem együtt ti is, valamennyien.
- Hogy segíthetnék rajtad? – töprengett Simon.
- Nem segíthetsz sehogyan – válaszolta Margaret. - S különben is, mindenről én magam tehetek, mert akaratod ellenére kéredzkedtem fel a hajóra. Simon nem tehette kockára tovább az emberei életét. Nagy sajnálkozva megparancsolta hát, hogy bocsássák vízre az egyik csónakot. Margaret pedig elbúcsúzott Simontól, beszállt a csónakba, és egyenesen a szörnyeteg felé evezett. A szörnyeteg meglátta a leányt, és szélesre tátotta a száját, hogy csónakostul lenyelje. Hanem ekkor - ki tudja, milyen erő korbácsolta fel a vizet? - toronymagas hullám emelkedett fel a tengerből, felkapta Margaret csónakját, és kivetette a partra. Mindjárt el is csitulta tenger. De Margaret akármerre nézett is, sehol sem lelte Simon királyfi hajóját a nagy, sima vízen. Puszta homokpart volt az, amelyre a hulláma csónakot sodorta.
Margaret csak úgy találomra elindult az egyik irányba. Hét nap, hét éjjelvándorolt, amíg végre egy kis kunyhót pillantott meg a messzeségben.
- Talán befogadnak éjszakára ebbe a kunyhóba! - gondolta magában. Nagy sokára odaért. Benyitott az ajtón. Egy anyóka ült odabent, éppen a vacsoráját főzögette a tűzhelyen.
- Nem adnál szállást holnap reggelig? - kérdezte a leány az anyókát.
- Ki vagy és hogy kerülsz ide? – tudakolta az anyó. Margaret elmondta, hogyan kéredzkedett fel Simon királyfi hajójára, hogyan követelte ki magának a tengeri szörnyeteg, s hogyan vetette a partra hét napi és hét éjszakai járóföldre innen egy toronymagasságú hullám. Az anyóka figyelmesen hallgatta. Azután így szólt:
- Nembánom, itt maradhatsz, ameddig akarod.
Margaret kérdezte meg az anyót, hogy kicsoda, és miért él itt egymagában a pusztaságon.
- A Fehér Erdő királynőjének leánya vagyok - felelte az anyóka. - Valamikor békességben éltem az anyámmal otthon a hazámban. Egy napon arra tévedt egy gonoszóriás, és megölte az anyámat. Azóta egyre csak arra várok, hogy valaki bosszút álljon az óriáson. Azért költöztem ide, ebbe a kunyhóba,mert erre vezet az út az óriás kastélya felé. Van egy varázsgyűrűm, azt akarom az ujjára húzni annak, aki az óriás megölésére indul. Másnap reggel egy fényes fegyverzetű vitéz és egy szépséges ifjú asszony kopogtatott be a kunyhó ajtaján.
- Nem tudod. anyó, merre vezet az út az óriás kastélya felé? – kérdezte a vitéz.
- De bizony tudom – felelte az öregasszony -, és meg is mondom, ha elárulod, hogy kik vagytok, és mi végből igyekeztek az óriás kastélyába.
- Megmondom szívesen - felelte a vitéz. Stephen herceg vagyok, a Keleti-Birodalom királyának öregebbik fia, ez pedig feleségem és bátor fegyverhordozóm. Azért keressük az óriást, hogy megöljük, mert kegyetlenül pusztítja az országunk népét.
- Hát, ha azért mentek, akkor az ujjatokra próbálok egy varázsgyűrűt. Mert aki ezt a gyűrűt hordja, azzal nem bír az óriás. Azzal kivett a ládából egy csillogó aranygyűrűt.
- Nyújtsd az ujjadat - mondta a vitéznek. Hanem a gyűrű szűk volt Stephen ujjára.
- S most nyújtsd ide te is - mondta Stephen feleségének. De a gyűrű az asszony ujjára sem illett. Ekkor így szólt az anyóka:
- Sok-sok esztendeje várom, hogy eljöjjön valaki, és végre megbüntesse az óriást. De most mégis azt mondom. hogy ne menjetek. mert a varázsgyűrű nélkül nem bírtok vele.
- Márpedig mi nem fordulunk vissza a fele útról, ha már idáig eljöttünk – felelte Stephen herceg. - Bízunk abban. hogy varázsgyűrű nélkül is elbánunk az óriással.
Az öregasszony és Margaret egész éjjel virrasztott, annyira aggódott a fényes fegyverzetű vitéz és szépséges felesége életéért. Virradatkor útnak indultak, hogy megtudják, mi történt velük. Hanem alig értek az óriás kastélyának közelébe, látták, hogy a vitéz is, a felesége is holtan hever a földön. Tisztességgel eltemették őket, azután szomorúan hazamentek. Másnap reggel megint kopogtatnak a kunyhó ajtaján. Margaret kinyitja az ajtót, s kit lát? Simont, a Keleti-Birodalom királyának kisebbik fiát.
- Hát te élsz? - kiáltotta fel örömmel a királyfi, amikor megpillantotta a leányt. – Azt hittem, felfalt a szörnyeteg, vagy belevesztél a tengerbe.
- Nem falt fel a szörnyeteg, nem is vesztem a tengerbe - válaszolta Margaret. – Szerencsésen partra vetette a hullám, és ez a derék öregasszony befogadott a kunyhójába.
- Tegnap erre járt a bátyám, Stephen herceg meg a felesége. Nem láttátok véletlenül?
- De bizony láttuk - felelte Margaret, és elmondotta, hogy mi történt velük.
- Nyugodjanak békében! – sóhajtott Simon.
- Hanem akkor most rajtam a sor. Megbosszulom a halálukat. Megyek,és párviadalra hívom az óriást.
- Várj egy percig - szólt az öregasszony. – Előbb az ujjadra próbálok egy varázsgyűrűt.
Mert aki ezt a gyűrűt hordja, azzal nem bír az óriás. S azzal megint kivette ládájából a csillogó aranygyűrűt. - Nyújtsd az ujjadat – mondta Simonnak. Hanem Simon ujjára is szűk volt a gyűrű.
Így szólt ekkor az anyóka:
- Sok-sok esztendeje várom, hogy eljöjjön valaki, és végre megbüntesse az óriást. Most azonban mégis azt mondom, hogy ne menj, mert varázsgyűrű nélkül nem bírsz vele.
- Márpedig én nem fordulok vissza a fele úton, ha már idáig eljöttem - felelte Simon királyfi.
- Bízom abban, hogy varázsgyűrű nélkül is elbánok az óriással.
- Vigyázz magadra, mert elpusztulsz te is, akárcsak a bátyád – mondta az öregasszony. - S látom, még csak fegyverhordozód sincs. Margaret gondolt egyet.
- Hadd legyek én a fegyverhordozód! - szólt Simonhoz. - Vigyél magaddal, hiszen megmondtam már Írországban, a tenger partján: úgy szeretlek, hogy élni sem akarok nélküled.
- Nem viszlek én! - válaszolta a királyfi. - elég, ha magam vagyok a veszedelemben.
- És ha a varázsgyűrű ráillik az ujjamra?- kérdezte Margaret. – Akkor sem mehetek veled?
- De, akkor velem jöhetsz - mondta Simon. - Hanem hát úgyis tudom, hogy szűk lesz az a gyűrű a te ujjadra is.
De Margaretnek olyan finom, vékony ujja volt, hogy éppen ráillett a gyűrű. Így hát együtt indultak az óriás kastélya felé. Útközben egy halászemberrel találkoztak.
- Meg akarunk küzdeni az óriással - mondta Simon. - Nem tudod, merre találjuk?
- Nem tudom, hogy éppen merre jár – felelte a halász. – De annyit tudok, hogy abba a kis házba, amott az erdőszélén, oda mindig bejárogat, ha erre visz az útja. Legjobb, ha ott vártok reá. Hanem vigyázzatok, reggelig ki ne aludjon a mécses a szobában, máskülönben végetek.
Simon herceg és Margaret belépett a házba. Mécsest gyújtottak, mert már sötétedett. Egy ideig ott üldögéltek, beszélgettek. Egyszerre csak azt mondja Simon:
- Nem tudom, mi van velem, de úgy elálmosodtam, hogy a szememet sem bírom nyitva tartani.
- Márpedig nem lesz jó, ha elalszol – felelte Margaret. - Minden percben jöhet az óriás!
De Simon herceg már nem is hallotta az intő szót. A feje alákonyult, mélyen elaludt. Pedig már közeledett is az óriás, csak úgy döngött a föld.
- Ébredj, Simon - kiáltotta a leány. Hanem a herceg olyan mélyen aludt, hogy Margaret hiába rázta, hiába kiáltozott a fülébe, nem ébredt fel. De ekkor már ott is állt az óriás a ház előtt.
- Kivan ebben a házban? - ordította olyan erővel, hogy a ház beléremegett. - Ír ember szagát érzem!
- Jól érzed, óriás! - felelte Margaret.
- Tyű, a nemjóját! - kurjantotta az óriás. – Egy falásra nagy vagy, kettőre kicsi. Mihez kezdjek veled? Tapossalak agyon, vagy repítselek egyetlen fúvással a hetedik határba?
- Hallod-e, óriás! - kiáltotta vissza Margaret. - Nem azért jöttem, hogy a fecsegésedet hallgassam, hanem, hogy fejedet vegyem. - S azzal kardot ragadott, és kilépett a ház elé. Mindjárt összecsaptak. Kardjuk villámokat szórt a sötét éjszakában. s az óriás akkorákat toppantott a kőre, hogy itt is, ott is forrás buggyant belőle a talpa alatt.
- Ejnye, teremtette!-lihegte az óriás. – Hát nem bírok veled, te ír fajzat?
- De nem ám! - nevetett Margaret. Pedig csak úgy vaktában vagdalkozott a sűrű sötétségben. Amikor aztán megvirradt, Margaret elhajította a kardját, derékon kapta az óriást, és úgy földhöz teremtette, hogy mozdulni sem tudott. Akkor látta csak az óriás, hogy nem is férfival, hanem leánnyal csatázott. Mindjárt kitalálta, hogy a leánynak csak a varázsgyűrű adhatott ekkora erőt, s tudta, hogy elveszett. Ravaszsággal próbálkozott hát.
- Kíméld meg az életemet, vitéz leány! - könyörgött. - Ha futni engedsz, tiéd a kastélyom, minden kincsem. De Margaret a furfangra furfanggal felelt. - Nem kell a kastélyod, nem kellenek a kincseid - mondta. - A villámló kardodat add nekem, azt elfogadom.
- Itt a kardom - válaszolta az óriás. – Eredj az erdőbe, találsz ott egy csúf, rücskös fatörzset: próbáld ki rajta, hogy jól fog-e az éle.
- Nem megyek én sehová. Inkább rajtad próbálom ki a kardot! - Kiáltotta a leány, és egy suhintással levágta az óriást. Akkor ébredt fel a házban Simon királyfi.
- Margaret! - kiáltotta ijedten, amikor látta, hogy a leány nincs a szobában- Hol vagy? Nem járt itt az óriás?
- Gyere ki. Győződjél meg róla a saját szemeddel, hogy itt járt-e! Simon kilépett a ház elé, és meglátta a halott óriást.
- Restellem, hogy elaludtam – csóválta a fejét. – Még szerencse,hogy veled volt a varázsgyűrű Első útjuk az anyókához vezetett. Elújságolták neki, hogy az óriás elpusztult, és megköszönték a segítségét. Simon ezután így szólt Margarethez:
- Most pedig gyere velem!
- Megyek! - felelte gondolkodás nélkül a leány. - Ahová te mégy, oda megyek én is! - De azért megkérdezte: - Hová megyünk?
- A Keleti birodalomba - válaszolta Simon herceg. - Bemutatlak apámnak, anyámnak. Mert ha te is úgy akarod, feleségül veszlek. Otthon nagy örömmel fogadták Simont és menyasszonyát a királyi szülők,s nem győzték dicsérni, hogy olyan vitézül megbosszulta Stephen herceg és felesége halálát, s megszabadította az országot a garázda óriástól. Még aznap megvolt a lakodalom. Néhány esztendő múlva az öreg király átadta az uralkodást. Simon király és az óriásölő Margaret királyné bölcsen, igazságosan országolt a birodalomban. S nem csak ők maguk voltak boldogok, hanem boldoggá tették a népet is, melyen uralkodtak.


Dégh Linda fordítása