Walesi népmese

Réges-régen élt Pantamasban egy öregember. Jól élhetett volna, volt nagy gazdasága, de mi öröme volt benne, ha a tündérek minden áldott éjjel a földjére jártak táncolni, s mindent letapostak? Gondolkozott az öregember, hogy ugyan mit is csináljon, de mert semmi okos nem jutott az eszébe, elment egy híres boszorkányhoz, s attól kért tanácsot. A boszorkány gondolkozott egy darabig, aztán azt mondta neki:
—Lesd meg, fiam, a tündéreket, s ha még egyszer ott látod őket, szántsd fel azon a helyen, ahol táncoltak, a földet, vesd be búzával, s ne félj, nem jönnek többet oda. Megtette az öreg, amit a boszorkány tanácsolt, s hát igaza volt a vén banyának: nem jöttek oda többet a tündérek. Boldog volt az öreg, hogy olyan szépen elmúlt a veszedelem, s mindennap kijárt a földre, hogy nézegesse a vetést. Egy nap, mikor már estvéledett, éppen hazatérőben volt a mezőről, egyszerre csak előtte termett egy pirinyó emberke vörös ruhában, aki a kezében egy hegyes kardot szorongatott. A kardot az öregember mellének szegezte, s így szólt:
—Vigyázz magadra, mert nem kerülöd el a bosszúnkat!
— s avval eltűnt.
Először nagyot nevetett az ember a kis emberkén, de aztán, amikor a szavaira gondolt, elkomolyodott, s nem érezte valami bátorságosan magát. Na, telt-múlt az idő, a tavaszból nyár lett, a nyárból ősz, mind megérett a gabona, s az öregember nagyban készülődött az egész családjával, hogy másnap learatják a búzát. A kis vörös öregemberre nem is gondolt már, szégyellte is magát, hogy félni tudott tőle. Hát ahogy lefekszenek az aratás előtt való este, s mind elalszanak, egyszerre csak megroppan az egész ház, mintha össze akarna roskadni, kiugranak nagy ijedten az ágyból, s hallják, hogy valaki azt mondja:
—Vigyázzatok, mert a bosszú közeledik! Néztek jobbra-balra, de bizony senkit se láttak, aztán nagy remegve ismét lefeküdtek. Hát amikor másnap kimennek aratni a mezőre, még csak egy szál búza se volt sehol, fekete hamu fedte az egész földet. Keresztül-kasul járta az öreg a földet, hogy ugyan ki égethette el ezt a sok drága búzát, s egyszerre csak ismét előtte termett a kis vörös emberke, a mellének szegezte a kardját, s mondta:
—Ez csak a kezdete volt a bosszúnknak, lesz még folytatása is.
Elfehéredett a szegény öreg, mint a fehérített vászon, s elkezdett könyörögni a kis embernek, hogy így s úgy, ne tegyék tönkre, inkább megengedi, hogy a tündérek örökké ott táncoljanak ezután a földjén.
—Ez nem elég — felelte szigorúan a kis ember —, a királyom annyira megharagudott reád, hogy téged is el akar varázsolni, s ezen már senki nem segít.
Zokogni kezdett a szegény ember, s addig-addig könyörgött a kis embernek, mígnem az megígérte neki, hogy megkéri a királyt, változtassa meg a szavát.
—Három nap múlva, mikor a nap leszáll, várj itt reám, akkor itt leszek a király válaszával — mondotta az embernek, és eltűnt. Harmadnap csakugyan megjelent az emberke, s így szólt a remegő gazdához:
—A királyom nem engedte el a büntetést, de avval enyhítette, hogy ha te nem akarsz megszenvedni érte, átszáll ez az átok a családodra, s majd valamelyik fiad vagy unokád fog szenvedni érted. Ez a szabadulás igen megtetszett az öregnek, õ bizony nem gondolt a maradékaira, hanem szépen hazament, s nem szólt senkinek. Sok-sok évig élt még azután, s amikor meghalt, a fiai nagy sírással kísérték ki a temetőbe. A tündérek ismét ott táncoltak minden éjszaka, s folyton azt énekelték:
—Vár a bosszú, vár, tireátok vár!
De bizony az öreg fiai úgy megszokták már ezt az örökös éneket, hogy nem is féltek tőle, s egymásután haltak meg késő öregségben mind, ahányan voltak.
Több száz esztendő elmúlt már, mikor Madoc, az ükunokája az öregnek éppen a lakodalmát, tartotta egy gyönyörű leánnyal, s nagy vígságban voltak mind az asztal körül, amikor egyszerre a patak zúgásából mindenki tisztán hallotta ezeket a szavakat:
—Nemsokára üt a bosszú órája!
Mindnyájan az ablakhoz szaladtak, de most már csak a patak csobogása hallatszott, semmi más. Ismét visszaültek a lakodalmas asztalhoz, ettek, ittak, vígan voltak, de egyszerre recsegni-ropogni kezdett a ház, mintha össze akarna dőlni, s ugyanaz a hang, amelyet előbb hallottak, újra megszólalt:
—Üt már a bosszú órája!
A vendégek persze annyifelé szaladtak, ahányan voltak, magát a menyasszonyt is hazakísérte Madoc a szüleihez, hogy ne kelljen ebben a félelmetes házban maradnia.
Várták, várták Madocot a szülei haza, amikor a menyasszonyát hazakísérte, de bizony azt várhatták, nem jött az meg se reggel, se este. Tűvé tették az egész falut, de nem volt egy teremtett lélek sem, aki látta volna; keresték, kutatták mindenfelé, de sehol még a lába nyomát se látták.
Elmentek az öregek egy vén remetéhez, hogy attól kérjenek tanácsot, hol keressék egyetlen fiukat, s a remete így válaszolt:
—Hiába keresitek Madocot, szegény emberek, mert egy régi átok teljesedett be rajta, s ti soha, míg ez a világ világ lesz, őt többet meg nem látjátok. Gondoljátok azt, hogy meghalt, bár valamikor, tán sok száz év múlva, elő fog kerülni, de hát ti azt úgysem éritek meg.
A két szegény öreg nagy búsan hazament, s csakugyan úgy is történt, ahogy az öreg remete mondotta. Évek teltek-múltak egymásután, de Madocnak semmi híre se jött, mindenki elhitte, hogy meghalt, csak a menyasszonya várta hűségesen. Minden áldott nap kiment egy nagy hegyre, onnan tekingetett szerteszéjjel, hogy vajon nem látja-e meg valamerre Madocot, s mindennap szomorúbban tért haza.
Szeme elhomályosodott a sok sírástól, haja megőszült az évek múltával, aztán õ is meghalt, s Madocnak minden rokona, anélkül, hogy valamit is hallottak volna róla.
Pedig Madoc élt! Mikor hazafelé ment a menyasszonyától, egyszerre csak tündéri szép zene hangjai ütötték meg a fülét, megállt, hallgatódzott, s mind közeledett az égi hangok felé. Egy barlanghoz ért, onnan zendültek ki a hangok, s őt annyira elbájolták, hogy csak ment, ment, mindig beljebb.
Amint beért a barlang belsejébe, ott se látott semmit, csak a zenét hallotta. De egyszerre csak eszébe jutott: a szülei már aggódni fognak, hogy ilyen sokáig nem tért haza, s indult ki a barlangból. Odakint délre sütött a nap, pedig éjszaka volt, amikor bement a barlangba. Csudálkozott nagyon, sietett is haza, s hát amint nagy futva beront a házba, egy ősz öregembert pillant meg a kályha mellett. Az öreg rákiáltott:
—Hát te miért futsz úgy, mintha kergetnének?
Madoc visszahökkent: egy idegen ember ült ott, s a szoba is egész idegen volt neki. Bátortalanul szólalt meg, mert érezte, hogy itt valami csodának kellett történnie.
—Én Madoc vagyok.
—Madoc? — mondotta az öreg fejcsóválva. — Semmiféle Madocot nem ismerek errefelé. Régen mesélte az öregapám, hogy élt itt egyszer egy Madoc, s az úgy eltűnt, hogy soha meg nem lelték. De van annak már száz esztendeje is.
Madoc zokogva ült le egy székre, s az öregember vigasztalva topogott hozzá, de mikor megérintette a vállát, egyszerre összeomlott, mintha homokból lett volna.
Egy marék hamu maradt a helyén...

Skót népmese

Mielőtt még az első hajósok a tengernek fordították volna hajóik orrát, hogy felfedezzék, mi van a szülőföldjükön túl, a Tengerek Királya és Királynéja már akkor békében és boldogan élt a hullámok alatt. Sok szép tengeri gyermekük, barnaszeműek és formás karúak-lábúak, naphosszat a szilaj tengeri lovakkal játszadoztak, és az óceán mélyén viruló vízirózsa ligetekben úszkáltak. A tengerben élő különleges emberek zenélni is szerettek, és bármerre jártak, elkísérte őket a hullámok nevetésének muzsikája.
Ám egy napon nagy bánat szakadt a Tengeri Király és gondtalan gyermekei nyakába, mert édesanyjuk, a Királyné megbetegedett és meghalt, ők pedig meggyászolván, eltemették a korall-barlangok közé. Ezután már nem volt senki, aki gondot viselt volna a tenger gyermekeire, megfésülte volna szép hajukat, és elaltatta volna őket a vizek lágy zenéjével. A Király látta, hogy hajuk rendetlenül csüng, mint a kusza hínár, és hallotta, amint éjjelenként nyugtalanul forgolódnak ágyukban, mert elkerüli őket az álom. Azt gondolta magában, hogy új feleséget kell keresnie, aki törődik a gyermekeivel.
A tengeri erdő sötét mélyén élt egy furcsa vízi boszorkány; a Király őt kérte feleségül, noha nem érzett semmit iránta, mert a szíve ott maradt korallok közé temetett asszonyánál. A vízi boszorkány azt gondolta, előkelő dolog lenne királynénak lenni és egy hatalmas birodalmon uralkodni, beleegyezett hát a házasságba, és így lett a tengeri gyermekek mostohaanyja. Ám nem volt jó anyjuk, mert látván barna szemüket és formás karjukat-lábukat, megirigyelte szépségüket, ahogyan bármelyik tengerlakóra haragudott, aki kedvesebb volt a szemnek, mint ő maga.
Egy napon visszalátogatott a tengeri erdő sötét mélyére, hogy az ott rejtőző gonosz, sárga tintahal tojásokból szedjen. Ezekből varázsitalt készített, hogy kegyetlen bűvöletet bocsásson a tenger gyermekeire. Azt kívánta, hogy veszítsék el formás testüket, és változzanak fókává. Életük végéig fókaként kell, hogy éljenek a tengerben, kivéve minden esztendőben egyetlen napot, amikor napszálltától napszálltáig visszanyerik régi alakjukat.
Ezt a varázslatot bocsátotta a boszorkány a tengeri lovakkal játszadozó s a vízirózsák között kószáló gyermekekre. Testük vaskossá vált és elvesztette formáját, szép karjuk ügyetlen uszonyokká lett, finom bőrüket selymes szürke, fekete és aranybarna réteg fedte el. Melegbarna szemük azonban megmaradt és továbbra is képesek voltak szeretett muzsikájukra.
Amikor apjuk felfedezte, mi történt, haragja az elvetemült boszorkány ellen nem ismert határokat, és mindörökké száműzte őt a tengeri erdő sötét mélyére. A varázslatot azonban nem oldhatta fel. A tengeri gyermekekből lett fókák szomorúan arról daloltak, hogy nem maradhatnak többet az apjukkal azon a helyen, hol egykor olyan boldogan éltek. Az öreg király pedig bánatosan nézte, amint tovaúsznak.
Hosszú-hosszú időn át a fókák a tengereket járták. Minden évben egyszer, napszálltától napszálltáig egy emberi szemtől rejtett partszakaszon megszabadultak szürke, fekete és aranybarna fókabőrüktől, felöltvén régi, kedves alakjukat. Ám szórakozásuk és játékuk nem tarthatott sokáig, csak a következő napnyugtáig, amikor újra fel kellett venniük a fókabőrt, és visszasiklani a tenger vizébe.
Azt beszélik, a fókák érkeztek először a Nyugati Szigetekre, mint Lochlann északi királyainak titkos küldöttei. Akármi legyen is az igazság, az biztos, hogy szeretik a ködös nyugati partokat, s a mai napig láthatjátok őket, amint ott időznek Lewis szigete, a Fóka-szigetként ismert Rona, vagy a Harris-szoros körül. A Hebridákon élők jól ismerik a tengeri gyermekek legendáját, és azt is tudják, hogy évente egyszer egyetlen napon bárki találkozhat velük, amint a tengerparton játszadoznak napszálltától napszálltáig.
Úgy történt, hogy a Külső-Hebridákon, Bernary szigetén élt egy halász egymagában, név szerint Roderic MacCodrum, a Donald klánból. Egy napon ez a halász végighaladt azon a partszakaszon, ahol a csónakját hagyta, és egyszerre dalolást hallott az egyik közeli sziklacsoport felől. Óvatosan közelebb ment a sziklákhoz, és átkukucskált felettük. Saját szemével látta, hogyan játszanak ott a tenger gyermekei, míg le nem megy a nap. Hosszú hajuk úszott mögöttük játék közben, és szemük örömtől csillogott. MacCodrum nem nézelődött sokáig, mert tudta, hogy a fókák félnek a halandó emberektől. Viszont, amikor megfordult, hogy odébbálljon, észrevette a halomba hányt fókabőröket - voltak köztük szürkék, feketék és aranybarnák - úgy, ahogy a tengeri gyermekek hagyták őket az egyik sziklán. Kivette közülük azt az aranybarnát, amely a legfényesebben csillogott, úgy gondolván, hogy ezt a szép zsákmányt hazaviszi tengerparti kunyhójába. Magával vitte hát, és biztonságos helyre rejtette, a kalyiba szemöldökfája fölé.
Roderic éppen a hálóját javította, amikor nem sokkal napszállta után, furcsa, szomorú hangokat hallott odakintről. Kinézett, s az ajtó előtt állt a leggyönyörűbb asszony, akit valaha is látott. Karja-lába formás volt, szeme pedig melegbarna. Fehér testén semmit sem viselt, csak aranybarna haja dús hullámai fedték el szépségét.
- Ó, segíts, segíts rajtam, halandó ember! - könyörgött. - Szerencsétlen tengeri leány vagyok, elvesztettem a fókabőrömet, és amíg meg nem találom, nem térhetek vissza a testvéreim közé!
Amint Roderick beinvitálta őt a kunyhóba, és vállára borította a takaróját, már pontosan tudta, hogy ez a lány nem lehet más, mint akinek aznap reggel a partról ellopta aranybarna fókabőrét. Csak fel kellett volna nyúlnia a szemöldökfa fölé és levennie az elrejtett fókabőrt, hogy a lány szabadon csatlakozhasson tengeri testvéreihez. Roderic viszont elnézte őt, amint a tűzhely mellett üldögélt, és azt gondolta, milyen kellemes élete lehetne, ha megszerezné ezt a szép tengeri leányzót feleségnek, hogyan vidítaná fel magányos szívét. Így szólt hát:
- Nem segíthetek, hogy megtaláld a fókabőrödet. Biztos vagyok benne, hogy ember lopta el a partról, és már rég messze jár vele. De ha itt maradsz, és a feleségem leszel, életem végéig megbecsüllek és szeretni foglak.
A tengeri királylány ráemelte bánatos barna szemét a halászra.
- Ha tényleg ellopták a fókabőrömet, és nincs remény, hogy visszaszerezzem, nem maradt más választásom, mint hogy hozzád menjek feleségül. - mondta. - Azért teszem, mert nem remélhetek több kedvességet, mint amit eddig tőled kaptam, és félek egyedül nekivágni a halandók világának.
Aztán nagyot sóhajtott, annyira vágyott a tengeri élet után, és azt gondolta, soha nem lesz többé része benne.
- De szeretnék a testvéreimmel lenni, akik hiába szólongatnak és várnak rám!
A halász szíve megrendült a lány bánatát látván, azonban annyira megbűvölte a szépsége és szelídsége, hogy tudta, sohasem tudná útjára engedni.
Roderick MacCodrum és gyönyörű fóka-felesége éveken át éltek a tengerparti kunyhóban, és sok gyermekük született: aranybarna hajúak és lágy, daloló hangúak. Azok, akik a magányos sziget körül laktak, úgy emlegették őt, hogy a "Fókás MacCodrum", mivel fóka-asszonnyal házasodott, gyermekeit pedig, mint a "Fókás MacCodrum Gyermekeit". Mindezen idő alatt a Tengeri Király leánya nem feledte nagy bánatát. Sokszor sétált egyedül a parton, hallgatva a ceol-marát, a tenger énekét, és a gait na marát, vagyis a hullámok kacagását. Néha testvéreit is megpillanthatta, amikor a part közelében úsztak, és hallhatta, amint nevén szólongatják rég elveszített nővérüket. Az asszony pedig teljes szívéből kívánta, bár újra közöttük lehetne.
Aztán egy napon Roderick halászni indult, mint rendesen, szeretettel búcsúzva feleségétől és gyermekeitől. Ám amint a csónak felé ballagott, egy nyúl keresztezte az útját, a balszerencse biztos jeléül. Roderick habozott, hogy visszaforduljon-e vagy sem a rossz ómen után, de aztán feltekintett az égre, és így okoskodott magában:
- Csak egy kicsit szelesebb idő lesz az én balszerencsém ma; ennél nagyobb viharokat is megéltem már a tengeren - azzal folytatta az útját.
Nem lehetett még kinn hosszabb ideje, amikor feltámadt a szél. Ott fütyült a tenger felett, és a kunyhó körül, ahol a családját hagyta. A legkisebb gyermek épp odakinn volt a vízparton, és kagylókat szorított a füléhez, hogy a tenger zenéjét hallgassa, amikor édesanyja behívta őt a házba. Amint átlépte a küszöböt, a szél olyan vadul kezdett el fújni, hogy a kunyhó ajtaja bevágódott, és beleremegett az egész tőzegtető. A szemöldökfa felől pedig elmozdult és lezuhant a fókabőr, amelyet Roderick egykor odarejtett, s ami szép fóka-felesége tulajdona volt.
Az asszony egyetlen szót sem szólt a férfi ellen, aki akaratát semmibe véve tartotta őt magánál hosszú éveken át, hanem ledobta földi öltözékét, és magára kapta a fókabőrt. Aztán röviden búcsút vett a gyermekeitől, és belevetette magát a vízbe. Nemsoká visszafordult, hogy egy pillantást vessen a kis házra, ahol talán némi boldogságban volt része, bár akarta ellenére élt ott. Az Atlanti-óceán felől hömpölygő, tajtékos hullámok vonalán túl látta elhagyatott gyermekeit a parton állni. Ám a tenger hívása erősebb volt számára, mint halandó gyermekei zokogása; messze-messze kiúszott, örömében énekelve.
Amikor Roderick MacCodrum hazatért, bevégezve a halászatot, látta, hogy az asszonyi gondoskodástól elhagyatott kunyhó ajtaja tárva-nyitva áll, és semmi jele az őt üdvözlő tőzegtűznek. Szívét elfogta a félelem, és felnyújtózott a szemöldökfa fölé. Amint felfedezte, hogy a fókabőr eltűnt, már tudta, hogy szépséges asszonya visszatért a tengerbe. Mekkora volt bánata, mikor síró gyermekei elmesélték, hogyan búcsúzott tőlük az édesanyjuk, és hogyan hagyta őket magukra a parton.
- Elátkozott ez a mai nap, mert egy nyúl szaladt át előttem, amikor a csónakomhoz mentem - bánkódott Roderick. - Túl erősen fújt a szél a halászathoz, ráadásul most ez a szerencsétlenség is a nyakamba szakadt!
Soha sem feledte szép fóka-feleségét, hanem egész életén át gyászolta. Roderick MacCodrum fiai, és utánuk azok fiai pedig - visszaemlékezvén fóka-édesanyjukra - sosem bántottak egyetlen fókát sem. A "Fókás MacCodrumok" néven ismerte a Donald klán e tagjait ezentúl mindenki Észak-Uist és a Külső-Hebridák vidékén

Skót népmese

Élt egyszer, valahol a Cader Idris egyik rejtekében, egy csapat tündér. Az volt a szokásuk, hogy időnként felkerekedtek, és végiglátogatták a környék falvait. Házról házra jártak, és próbára tették az embereket, jók-e vagy rosszak. Akik barátságtalanul fogadták tündér vendégeiket, azok pórul jártak: életük végéig elkerülte őket a szerencse. De akik szíves fogadtatásban részesítették őket, amikor sötét, viharos éjszakákon utasemberek képében megjelentek náluk, azok mindig szerencsével jártak azontúl.
    Egy este a vén, rhysbeli Morgan magányosan üldögélt kuckójában a tűzhely mellett. Csendesen szítta pipáját, és egy kis keserű sörrel vigasztalgatta magát, amiért ilyen egyedül maradt. Az ital lassacskán a fejébe szállt, és a vén Morgan szíve megkönnyebbedett. Úgy érezte, hogy énekelnie kell. Mindjárt rá is gyújtott egy dalra.
    Szó, ami szó, a hangja nem volt valami szép. Akadt is egy ember a faluban, aki – az öreg Morgan nagy bosszúságára – azt mondta róla, hogy vén tehén bőgésére vagy még inkább egy utat tévesztett, vak kutya vinnyogására hasonlít. Meg is sértette ezzel alaposan az öreget, mert Walesben mindenki nagyon büszke a szép hangjára, hiszen a dalnoki mesterség nagy becsben áll azon a vidéken.
    De akárhogy is: a vén Morgan nagy gyönyörűségét lelte a saját énekében, különösképpen ezen a csöndes, békés estén. Csak azt sajnálta, hogy senki sem hallja a hangját – mert hát a magányos öröm mégiscsak fél öröm.
    De egyszerre csak valaki halkan kopog az ajtón. Morgan nagyon megörült, hogy lesz, aki hallgatja az énekét. Egyre szebben cifrázta hát, és nem is hagyta abba, amíg befejezte a dalt. De akkor nagyot kiáltott:
-    Mire való az ajtó, ha nem arra, hogy belépj rajta! Bújj be, akárki vagy!
Látnivaló, hogy Morgan nemigen ügyelt a finom beszédre. Nyílott az ajtó, és három porlepte, fáradtnak látszó utasember lépett be a szobába.
    Nem voltak mások, mint Cader Idris alakot váltott tündérei, akik arra voltak kíváncsiak, hogy vajon hogyan fogadja őket a ház gazdája.
    Az öreg Morgan azonban nem is sejtette, hogy kik a látogatói.
-    Jó uram – szólalt meg az utasok egyike -, fáradtak vagyunk, törődöttek, éhesek. Nem
kérünk egyebet, csak egy harapás ennivalót, amit a tarisznyánkba tehetünk, és magunkkal vihetünk. Aztán nem is alkalmatlankodunk, nyomban továbbállunk.
-    Ha csak ennyi a kívánságotok – felelte Morgan -, hát ez igazán nem sok. Amott az asztalon
 találtok egy szegetlen cipót és egy jókora darab sajtot. Mellette a kés is, vágjatok belőle, amennyi csak jólesik. Lakjatok jól, a maradékot pedig tegyétek a tarisznyátokba, s vigyétek magatokkal. Ne mondja senki, hogy a rhysi Morgan nem látta szívesen az ajtaján bekopogtató idegen utasokat!
    A három vándor az asztalhoz lépett, és nekilátott a kenyérnek meg a sajtnak. Jóízűen falatoztak, Morgan pedig, hogy a vendégeit felvidítsa – no meg hogy magamagának is egy kis örömet szerezzen -, ismét dalba fogott. Dalolt szakadatlanul, csak azért hagyta félbe olykor-olykor az éneket, hogy egy-egy korty borral locsolgassa kiszáradó torkát.
   A vendégek, miután jóllaktak, kipihenték magukat, felálltak az asztaltól, és indulásra készülődtek.
-    Jó uram – mondotta az egyik -, köszönjük, amit értünk tettél. Bőkezű vendéglátó gazda
 voltál, de mi sem leszünk hálátlanok hozzád. Hatalmunkban áll, hogy teljesítsük egy kívánságodat. Szólj: mire vágyol leginkább ezen a világon?
-    Megmondom, mi az én nagy kívánságom – kiáltott fel az öreg Morgan. – Szeretnék egy
szépen szóló hárfát! De olyan legyen, hogy akármilyen ügyetlenül pengetem is a húrjait, tempósan, vidáman szóljon, sohase játsszék bánatos nótát. Hanem hát mit is beszélek! Úgy is tudom, hogy csak tréfálkoztok velem.
   De alig ejtette ki az utolsó szavakat az öreg Morgan, máris meggyőződött róla, hogy tévedett, amikor tréfának vélte a vendégek beszédét. Mert egyszerre csak azt látta, hogy a tűzhely mellett, éppen a lába előtt, egy pompás, vadonatúj hárfa áll. Úgy termett ott, mintha a földből nőtt volna ki. Meg akarta köszönni az ajándékot vendégeinek, de azok már eltűntek. Az ajtóhoz futott és felrántotta, de odakintről csak a sötét némaság tekintett vissza rá.
„ Életemben nem láttam ehhez fogható csodát! – szólt magában. – Úgy látszik, tündéreket láttam vendégül ma este! „
Úgy érezte, hogy csak egy kis sörital hozhatja rendbe a gondolatait. Fenékig ürítette a hasas palackot. Ettől csakugyan megkönnyebbült egy kicsit. Alaposabban szemügyre vette a csodálatos hangszert. Óvatosan körüljárta, megtapogatta, majd gyengéden megérintette ujjaival a húrokat. Abban a pillanatban a hárfa bolondos, szédítően vad táncnótába fogott.
    A zenére odacsődültek a szomszédok. Alig léptek be a szobába, máris táncra perdültek a muzsikaszóra, és ropták, mintha sohasem akarnák abbahagyni. Addig járták a táncot, amíg csak Morgan el nem eresztette a húrokat.
    Hamarosan országszerte szétfutott a hír, hogy milyen csodálatos zeneszerszámra tett szert az öreg Morgan. Özönlött hozzá a sok látogató, a kíváncsiskodó, hogy megnézze, meghallgassa azt a csodálatos hárfát. De valahányszor az öreg megpengette a hangszerét, házának minden vendége úgy érezte, hogy menten táncra kell perdülnie. Addig abba se tudta hagyni a táncot, amíg Morgan bele nem fáradt a játékba. Még a bénák is peckesen illegették-billegették magukat a hárfa hangjaira, sőt, mindenki csudájára, egy féllábú ember is olyan tüzes táncot járt, hogy bárki megirigyelte volna. Egy napon az az ember is megjelent a bámészkodók között, aki minduntalan azzal keserítette az öreget, hogy egy vén tehén bőgéséhez vagy egy utat tévesztett vak kutya vinnyogásához hasonlította a hangját. Ő is hallotta a szóbeszédet, de nem hitt neki, míg a saját szemével, fülével meg nem győződik róla. Morgan így szólt magában, amikor régi ellenségét megpillantotta:
„ No, várj, most visszafizetem a kölcsönt! „
S azzal végigfuttatta ujjait a hárfa húrjain. Eltökélte magában, hogy ezúttal rogyásig muzsikál a táncolóknak.
    Amit elhatározott, meg is cselekedte: játszott, játszott, órák hosszat, szakadatlanul. A táncosok már alig vánszorogtak, és könyörögtek, hogy hagyja abba a játékot. De ő csak egyre játszott. Roppantul mulatságosnak találta a dolgot, dehogyis hagyta volna abba! Akkorát nevetett a magatehetetlen, rángatózó táncosokon, hogy az oldala is nyilallott, és könnyek potyogtak a szeméből.
   De kiváltképp azon az emberen mulatott pompásan, aki annyiszor kigúnyolta. Most bezzeg nem volt gúnyolódó kedvében! Zihálva, reszketve, rogyadozó térddel járta a táncot. Morgan pedig egyre vadabbul tépte a húrokat, a táncosok meg egyre gyorsabban forogtak körbe-körbe a szobában, feldöntve széket, asztalt, pohárszéket, szekrényt, sőt némelyik akkorát ugrott, hogy a feje koppanva ütődött a mennyezetbe.
   Mindaddig nem hagyta abba Morgan az eszeveszett muzsikát, ameddig a táncosok egymás hegyén-hátán, eszméletlenül nem hevertek a földön, s ellensége, a csúfolódó szomszéd ki nem törte a lábát. De addigra már Morgannak is belefájdult az oldala, belefáradt a kacagásba az állkapcsa, úgyhogy megelégelte a bosszút, és abbahagyta a hárfapengetést.
   Morgan aznap elégedetten hajtotta álomra a fejét. De reggelre kelve látta, hogy eltűnt a házból a hárfa. Nem is látta soha többé. Mert a tündérek megharagudtak, hogy nem saját örömére és mások szórakoztatására, hanem bosszúállásra használta fel ajándékukat.
   Be is kiáltottak hozzá éjszaka az ablakon:
-    Rossz célra használtad ajándékunkat, Morgan! Amit adtunk, visszavettük! Ki-ki jól gondolja
meg, hogy mire fordítja a tündérek ajándékát!

Ír népmese

Volt egyszer egy királyfi, Simonnak hívták. A Keleti-Birodalom királyának volt a kisebbik fia.
Egyszer ez a királyfi valami dologban Írországban járt. Amikor hajóra szállt, hogy hazafelé induljon, odaállt a partra egy szépséges leány, és felkiáltott a fedélzetre:
- Vigyél magaddal, Simon királyfi! Ahogy megláttalak, menten megszerettelek, és nem akarok nélküled élni.
- Kivagy te, szép leány? - kérdezte a királyfi.
- Margaret a nevem, s tudom, hogy a boldogságom, de még a tiéd is attól függ, hogy magaddal viszel-e.
Simon királyfi egy kicsit furcsállta a dolgot, de azért így felelt:
- Nem bánom, gyere velem.
A leány felszállt a hajóra, a királyfi pedig elszalajtotta az egyik legényét a mészároshoz.
- Eredj gyorsan, hozz egy jó darab marhahúst. Ha már szép lány vendégünk van a hajón, illik,hogy finom eledellel vendégeljük meg.
Amikor a legény visszatért a marhahússal, a tengerészek felszedték a horgonyt, és kifeszítették
a vitorlákat. A hajó kifutott a tengerre. De alig vesztették szem elől a partot, amikor egyszerre csak valami irdatlan nagy szörnyeteg bukkant fel a hullámokból,és egyenest feléjük tartott. Nem tudták, micsoda lehet, mert a legöregebb hajósok sem láttak még effélét. Leginkább az óriáskígyóhoz hasonlított. Amikor a hajó közelébe ért, ezt kiáltotta iszonyúságos hangon:
- Ír hús van a hajótokon, idáig érzem a szagát! Dobjátok ide tüstént, máskülönben mindenestül felbontom a hajót!
- Ha éppen arra fáj a fogad,hát megkaphatod - felelte Simon. De azért nem adta oda az egész marhahúst, csak a negyedrészét vágta le, azt hajította a tengerbe. A szörnyeteg elégedetten falta fel, és eltűnt a mélyben. Hanem másnap már megint ott kavarta a vizet a hajó előtt.
- Még mindig van ír hús a hajótokon – kiáltotta -, idáig érzem a szagát. Dobjátok ide tüstént, máskülönben mindenestül elbontom a hajót!
- Ha éppen arra fáj a fogad,hát megkaphatod - felelte Simon. S azzal levágta a hús második negyedét is. Harmadnap a harmadik negyedet kebelezte be a szörnyeteg, negyedik nap a maradékot. De az ötödik napon megint csak felbukkant a hullámokból.
- Még mindig van ír hús a hajótokon! - kiabálta. - Idáig érzem a szagát.
- Nincs már egy falat sem! – válaszolta a királyfi. Tegnap etted meg az utóját.
- Ha nem dobod be tüstént, mindenestül felborítom a hajót! - fenyegetődzött a szörnyeteg.
- Mondtam már, hogy minden húsunkat megetted! - felelte a királyfi. - Egy falat nem sok, annyit sem hagytál.
- De bizony, van ott még elég, ha nem marhahús, hát emberhús. Az a fő, hogy Írországból való.
Margaret, aki eddig a hajófenékben pihent, meghallotta, hogy mit kíván a szörnyeteg. Felment a fedélzetre, és így szólt Simonhoz:
- Eressz le egy csónakot, hadd szálljak bele, mert engem követel a szörnyeteg. Ha megmenekülök, akkor semmi baj, ha pedig felfal a szörnyeteg, akkor legalább nem pusztultok el velem együtt ti is, valamennyien.
- Hogy segíthetnék rajtad? – töprengett Simon.
- Nem segíthetsz sehogyan – válaszolta Margaret. - S különben is, mindenről én magam tehetek, mert akaratod ellenére kéredzkedtem fel a hajóra. Simon nem tehette kockára tovább az emberei életét. Nagy sajnálkozva megparancsolta hát, hogy bocsássák vízre az egyik csónakot. Margaret pedig elbúcsúzott Simontól, beszállt a csónakba, és egyenesen a szörnyeteg felé evezett. A szörnyeteg meglátta a leányt, és szélesre tátotta a száját, hogy csónakostul lenyelje. Hanem ekkor - ki tudja, milyen erő korbácsolta fel a vizet? - toronymagas hullám emelkedett fel a tengerből, felkapta Margaret csónakját, és kivetette a partra. Mindjárt el is csitulta tenger. De Margaret akármerre nézett is, sehol sem lelte Simon királyfi hajóját a nagy, sima vízen. Puszta homokpart volt az, amelyre a hulláma csónakot sodorta.
Margaret csak úgy találomra elindult az egyik irányba. Hét nap, hét éjjelvándorolt, amíg végre egy kis kunyhót pillantott meg a messzeségben.
- Talán befogadnak éjszakára ebbe a kunyhóba! - gondolta magában. Nagy sokára odaért. Benyitott az ajtón. Egy anyóka ült odabent, éppen a vacsoráját főzögette a tűzhelyen.
- Nem adnál szállást holnap reggelig? - kérdezte a leány az anyókát.
- Ki vagy és hogy kerülsz ide? – tudakolta az anyó. Margaret elmondta, hogyan kéredzkedett fel Simon királyfi hajójára, hogyan követelte ki magának a tengeri szörnyeteg, s hogyan vetette a partra hét napi és hét éjszakai járóföldre innen egy toronymagasságú hullám. Az anyóka figyelmesen hallgatta. Azután így szólt:
- Nembánom, itt maradhatsz, ameddig akarod.
Margaret kérdezte meg az anyót, hogy kicsoda, és miért él itt egymagában a pusztaságon.
- A Fehér Erdő királynőjének leánya vagyok - felelte az anyóka. - Valamikor békességben éltem az anyámmal otthon a hazámban. Egy napon arra tévedt egy gonoszóriás, és megölte az anyámat. Azóta egyre csak arra várok, hogy valaki bosszút álljon az óriáson. Azért költöztem ide, ebbe a kunyhóba,mert erre vezet az út az óriás kastélya felé. Van egy varázsgyűrűm, azt akarom az ujjára húzni annak, aki az óriás megölésére indul. Másnap reggel egy fényes fegyverzetű vitéz és egy szépséges ifjú asszony kopogtatott be a kunyhó ajtaján.
- Nem tudod. anyó, merre vezet az út az óriás kastélya felé? – kérdezte a vitéz.
- De bizony tudom – felelte az öregasszony -, és meg is mondom, ha elárulod, hogy kik vagytok, és mi végből igyekeztek az óriás kastélyába.
- Megmondom szívesen - felelte a vitéz. Stephen herceg vagyok, a Keleti-Birodalom királyának öregebbik fia, ez pedig feleségem és bátor fegyverhordozóm. Azért keressük az óriást, hogy megöljük, mert kegyetlenül pusztítja az országunk népét.
- Hát, ha azért mentek, akkor az ujjatokra próbálok egy varázsgyűrűt. Mert aki ezt a gyűrűt hordja, azzal nem bír az óriás. Azzal kivett a ládából egy csillogó aranygyűrűt.
- Nyújtsd az ujjadat - mondta a vitéznek. Hanem a gyűrű szűk volt Stephen ujjára.
- S most nyújtsd ide te is - mondta Stephen feleségének. De a gyűrű az asszony ujjára sem illett. Ekkor így szólt az anyóka:
- Sok-sok esztendeje várom, hogy eljöjjön valaki, és végre megbüntesse az óriást. De most mégis azt mondom. hogy ne menjetek. mert a varázsgyűrű nélkül nem bírtok vele.
- Márpedig mi nem fordulunk vissza a fele útról, ha már idáig eljöttünk – felelte Stephen herceg. - Bízunk abban. hogy varázsgyűrű nélkül is elbánunk az óriással.
Az öregasszony és Margaret egész éjjel virrasztott, annyira aggódott a fényes fegyverzetű vitéz és szépséges felesége életéért. Virradatkor útnak indultak, hogy megtudják, mi történt velük. Hanem alig értek az óriás kastélyának közelébe, látták, hogy a vitéz is, a felesége is holtan hever a földön. Tisztességgel eltemették őket, azután szomorúan hazamentek. Másnap reggel megint kopogtatnak a kunyhó ajtaján. Margaret kinyitja az ajtót, s kit lát? Simont, a Keleti-Birodalom királyának kisebbik fiát.
- Hát te élsz? - kiáltotta fel örömmel a királyfi, amikor megpillantotta a leányt. – Azt hittem, felfalt a szörnyeteg, vagy belevesztél a tengerbe.
- Nem falt fel a szörnyeteg, nem is vesztem a tengerbe - válaszolta Margaret. – Szerencsésen partra vetette a hullám, és ez a derék öregasszony befogadott a kunyhójába.
- Tegnap erre járt a bátyám, Stephen herceg meg a felesége. Nem láttátok véletlenül?
- De bizony láttuk - felelte Margaret, és elmondotta, hogy mi történt velük.
- Nyugodjanak békében! – sóhajtott Simon.
- Hanem akkor most rajtam a sor. Megbosszulom a halálukat. Megyek,és párviadalra hívom az óriást.
- Várj egy percig - szólt az öregasszony. – Előbb az ujjadra próbálok egy varázsgyűrűt.
Mert aki ezt a gyűrűt hordja, azzal nem bír az óriás. S azzal megint kivette ládájából a csillogó aranygyűrűt. - Nyújtsd az ujjadat – mondta Simonnak. Hanem Simon ujjára is szűk volt a gyűrű.
Így szólt ekkor az anyóka:
- Sok-sok esztendeje várom, hogy eljöjjön valaki, és végre megbüntesse az óriást. Most azonban mégis azt mondom, hogy ne menj, mert varázsgyűrű nélkül nem bírsz vele.
- Márpedig én nem fordulok vissza a fele úton, ha már idáig eljöttem - felelte Simon királyfi.
- Bízom abban, hogy varázsgyűrű nélkül is elbánok az óriással.
- Vigyázz magadra, mert elpusztulsz te is, akárcsak a bátyád – mondta az öregasszony. - S látom, még csak fegyverhordozód sincs. Margaret gondolt egyet.
- Hadd legyek én a fegyverhordozód! - szólt Simonhoz. - Vigyél magaddal, hiszen megmondtam már Írországban, a tenger partján: úgy szeretlek, hogy élni sem akarok nélküled.
- Nem viszlek én! - válaszolta a királyfi. - elég, ha magam vagyok a veszedelemben.
- És ha a varázsgyűrű ráillik az ujjamra?- kérdezte Margaret. – Akkor sem mehetek veled?
- De, akkor velem jöhetsz - mondta Simon. - Hanem hát úgyis tudom, hogy szűk lesz az a gyűrű a te ujjadra is.
De Margaretnek olyan finom, vékony ujja volt, hogy éppen ráillett a gyűrű. Így hát együtt indultak az óriás kastélya felé. Útközben egy halászemberrel találkoztak.
- Meg akarunk küzdeni az óriással - mondta Simon. - Nem tudod, merre találjuk?
- Nem tudom, hogy éppen merre jár – felelte a halász. – De annyit tudok, hogy abba a kis házba, amott az erdőszélén, oda mindig bejárogat, ha erre visz az útja. Legjobb, ha ott vártok reá. Hanem vigyázzatok, reggelig ki ne aludjon a mécses a szobában, máskülönben végetek.
Simon herceg és Margaret belépett a házba. Mécsest gyújtottak, mert már sötétedett. Egy ideig ott üldögéltek, beszélgettek. Egyszerre csak azt mondja Simon:
- Nem tudom, mi van velem, de úgy elálmosodtam, hogy a szememet sem bírom nyitva tartani.
- Márpedig nem lesz jó, ha elalszol – felelte Margaret. - Minden percben jöhet az óriás!
De Simon herceg már nem is hallotta az intő szót. A feje alákonyult, mélyen elaludt. Pedig már közeledett is az óriás, csak úgy döngött a föld.
- Ébredj, Simon - kiáltotta a leány. Hanem a herceg olyan mélyen aludt, hogy Margaret hiába rázta, hiába kiáltozott a fülébe, nem ébredt fel. De ekkor már ott is állt az óriás a ház előtt.
- Kivan ebben a házban? - ordította olyan erővel, hogy a ház beléremegett. - Ír ember szagát érzem!
- Jól érzed, óriás! - felelte Margaret.
- Tyű, a nemjóját! - kurjantotta az óriás. – Egy falásra nagy vagy, kettőre kicsi. Mihez kezdjek veled? Tapossalak agyon, vagy repítselek egyetlen fúvással a hetedik határba?
- Hallod-e, óriás! - kiáltotta vissza Margaret. - Nem azért jöttem, hogy a fecsegésedet hallgassam, hanem, hogy fejedet vegyem. - S azzal kardot ragadott, és kilépett a ház elé. Mindjárt összecsaptak. Kardjuk villámokat szórt a sötét éjszakában. s az óriás akkorákat toppantott a kőre, hogy itt is, ott is forrás buggyant belőle a talpa alatt.
- Ejnye, teremtette!-lihegte az óriás. – Hát nem bírok veled, te ír fajzat?
- De nem ám! - nevetett Margaret. Pedig csak úgy vaktában vagdalkozott a sűrű sötétségben. Amikor aztán megvirradt, Margaret elhajította a kardját, derékon kapta az óriást, és úgy földhöz teremtette, hogy mozdulni sem tudott. Akkor látta csak az óriás, hogy nem is férfival, hanem leánnyal csatázott. Mindjárt kitalálta, hogy a leánynak csak a varázsgyűrű adhatott ekkora erőt, s tudta, hogy elveszett. Ravaszsággal próbálkozott hát.
- Kíméld meg az életemet, vitéz leány! - könyörgött. - Ha futni engedsz, tiéd a kastélyom, minden kincsem. De Margaret a furfangra furfanggal felelt. - Nem kell a kastélyod, nem kellenek a kincseid - mondta. - A villámló kardodat add nekem, azt elfogadom.
- Itt a kardom - válaszolta az óriás. – Eredj az erdőbe, találsz ott egy csúf, rücskös fatörzset: próbáld ki rajta, hogy jól fog-e az éle.
- Nem megyek én sehová. Inkább rajtad próbálom ki a kardot! - Kiáltotta a leány, és egy suhintással levágta az óriást. Akkor ébredt fel a házban Simon királyfi.
- Margaret! - kiáltotta ijedten, amikor látta, hogy a leány nincs a szobában- Hol vagy? Nem járt itt az óriás?
- Gyere ki. Győződjél meg róla a saját szemeddel, hogy itt járt-e! Simon kilépett a ház elé, és meglátta a halott óriást.
- Restellem, hogy elaludtam – csóválta a fejét. – Még szerencse,hogy veled volt a varázsgyűrű Első útjuk az anyókához vezetett. Elújságolták neki, hogy az óriás elpusztult, és megköszönték a segítségét. Simon ezután így szólt Margarethez:
- Most pedig gyere velem!
- Megyek! - felelte gondolkodás nélkül a leány. - Ahová te mégy, oda megyek én is! - De azért megkérdezte: - Hová megyünk?
- A Keleti birodalomba - válaszolta Simon herceg. - Bemutatlak apámnak, anyámnak. Mert ha te is úgy akarod, feleségül veszlek. Otthon nagy örömmel fogadták Simont és menyasszonyát a királyi szülők,s nem győzték dicsérni, hogy olyan vitézül megbosszulta Stephen herceg és felesége halálát, s megszabadította az országot a garázda óriástól. Még aznap megvolt a lakodalom. Néhány esztendő múlva az öreg király átadta az uralkodást. Simon király és az óriásölő Margaret királyné bölcsen, igazságosan országolt a birodalomban. S nem csak ők maguk voltak boldogok, hanem boldoggá tették a népet is, melyen uralkodtak.


Dégh Linda fordítása

Ír népmese

Egyszer volt, hol nem volt... Volt egyszer egy legény, Shaun volt a becsületes neve. Mindenki tudta róla, hogy a legderekabb és a legszorgalmasabb is az egész faluban. Nem volt fiatalember, aki nála jobban forgatta volna a cséphadarót, az ásót vagy a sarlót, vagy aki napi munkáját nála megbízhatóbban, jó munkáshoz illően végezte volna. Tetejébe szép termetű, jó külsejű legény is volt, nem akadt nála különb a környéken. Nem is csoda, ha a csinos lányok sokat ábrándoztak róla. Shaun azonban amilyen jóképű, olyan óvatos is volt, és bár maga is meg akart házasodni, nem akármilyen feleséget keresett, hanem ügyes kezű, tiszta és csinos lányt szeretett volna elvenni, aki ugyanolyan tisztességes és iparkodó, mint o maga. Hanem az volt a baj, hogy nem egy ilyen lány volt a környéken, hanem egy kerek tucat! Mind megfelelt feleségnek, mind hajlandó is volt, ráadásul mind egyformán csinos. Volt azonban kettő, akikről Shaun úgy vélte, hogy valamivel különbek a többinél, hanem Biddy és Sally aztán olyan hajszálpontosan egyformák voltak minden tekintetben, hogy ha az élete múlott volna rajta, akkor sem tudott volna választani közülük. Akik ismerték őket, azt mondták, egyik sem tud túltenni a másikon. Mindenki csak jót mondott róluk, és jót kívánt nekik. Shaun mind a kettőnek tette a szépet, de mivel nem tudta, hogyan válasszon közülük, úgy gondolta, rájuk bízza: döntsenek ok maguk, ha tudnak. így hát szólt a szomszédoknak, hogy egy hét múlva fonóversenyt tart. Biddynek és Sallynek pedig külön is megmondta: azt veszi feleségül, aki győz a fonóban, mert hiszen jól tudta, hogy biztosan kettőjük közül valamelyik lesz a győztes. A lányok is békésen belementek a dologba, Biddy váltig erősítgette Sallynek, hogy Sally lesz a győztes a fonóban, és SaIly,aki nem akart lemaradni az udvariaskodásban, ugyanezt mondta őneki. Írország északi részén is gyakran összegyűltek egy-egy gazdaháznál a hajadon lányok fonni - ezt fonónak nevezték. Minden lány, akinek az volt a híre, hogy gyorsan és szépen tud fonni, napkelte előtt elment abba a házba, ahol a fonót tartják. Rendszerint elkísérte a kedvese vagy valamelyik férfirokona, aki vitte a rokkát, és biztonságban végigvezette a földeken vagy az utakon. A fonó mindig igen vidám és örömteli esemény volt, és mellesleg előmozdította az iparkodást és a jó munka jogos büszkeségét. A vidám hangulatot az is fokozza, hogy táncra van kilátás, mert a fonó mindig tánccal végződik. Amikor a győztes nevét kihirdetik, a lányt bálkirálynőnek tekintik, és nagy tisztelettel veszik körül. No, már csak két nap volt hátra a fonóig, amikor úgy három óra felé az öreg Biddyék házába egyszer csak besétált egy pöttöm asszonyság, magas sarkú cipőben, és rövid piros köpönyegben. Történetesen senki sem volt otthon, csak Biddy,aki széket húzott a tűz mellé, és hellyel kínálta az assszonyságot.
Az le is ült, és kis idő múlva élénk beszélgetésbe kezdtek.
- Hallom - mondja az idegen asszony -, holnapután nagy fonó lesz Shaun házánál.
- Így igaz,jóasszony- felelte Biddy mosolyogva.
- És igaz-e – folytatta az apró asszonyság-, hogy aki győz a fonóban, férjet is nyer vele?
- Igen, az is igaz.
- Hát, aki megkapja Shaunt, boldog asszony lesz, mert igen derék legény.
- Ez a színtiszta igazság- sóhajtott fel Biddy.- Hanem - mondta, másra terelve a szót -, fáradtnak látszol, jóasszony! Azt hiszem, jobb lenne, ha ennél egy falatot, és innál egy kis tejet, hogy erot adjon az útra!
- Köszönöm, kedveském - mondta az asszony -, eszem egy falatot a kedvedért. Remélem, kerek egy esztendő múlva sem leszel tőle szegényebb!
- Persze, hogy nem - mondta a lány -, hiszen tudod, hogy amit jó szívvel adunk, az mindig áldást hoz a házra.
Az asszony neki is látott az ételnek, amit Biddy elébe tett, és az evéstől szemmel láthatólag felfrissült.
No - mondta, és felállt -, derék leány vagy, és ha kitalálod a nevemet a fonóverseny végéig, akkor te leszel a győztes.
- Hiszen sohasem láttalak még - mondta Biddy. – Hogy tudnám kitalálni a nevedet?
- Még sosem láttál,az igaz- felelte az öregasszony-, és nem is fogsz többé látni, csak még egyszer,de ha nem tudod meg a nevemet, mire a fonónak vége lesz, fájni fog a szíved, mert jól tudom, hogy szereted Shaunt.
Ezzel el is ment. Nagyon elszomorította szegény Biddyt, mert nagyon szerette Shaunt.
Ugyanazon a napon Sally is egyedül üldögélt apja házában, és a fonón járt az esze, amikor ki sétált be a házba? Hát, a pöttöm asszonyság.
- Isten hozott, derék asszony - mondja Sally -, szép napunk van ma, Istennek legyen hála érte.
- Bizony - mondta az asszonyság -, szebbet kívánni sem lehetne.
- Mi hírt hallottál utad során? - kérdezte Sally.
- A környéken csak egy újság van - felelte az asszonyság -, a nagy fonó ami Shaun házában lesz. Azt beszélik, hogy te vagy megnyered, vagy elveszíted - tette hozzá, és erősen Sally szemei közé nézett.
- Attól nemigen félek - felelte Sally magabiztosan. - De ha őt el veszítem, kapok én másikat, talán még különbet is.
- Az nem lesz könnyű - felelte a vénasszony -, és boldognak kell lenned, ha elnyered, már ha el tudod.
- Azt bízd csak rám - mondta Sally. - Biddy derék lány, elismerem, de ami a fonást illeti, nem éri meg azt a napot, amikor engem lehagy benne. Nem ülsz le pihenni egy kicsit? - kérdezte aztán. - Alighanem elfáradtál.
Ideje volt, hogy eszedbe jusson" - gondolta az asszonyság, de nem szólt semmit.
Leült hát, és elcsevegett sok mindenről, amiről fiatal lányok beszélgetni szeretnek. Vagy félóra múlva aztán fölállt, kezébe vette a botját és búcsút mondott Sallynek, és útjára indult. A háztól pár lépésnyire vissza;tézett, és nem tudta megállni, hogy meg ne szólaljon magában:
"Csinos vagy, jól forog a nyelved, de nem jutott eszedbe, hogy megkínálj!"
Szegény Biddy mindenfelé kérdezősködött az öregasszonyról, de mindhiába. Egy lelket sem talált, aki látta volna, vagy hallott volna róla. Kezdett elcsüggedni, mert tudta, ha Shaunt elveszíti, sok szomorú napja lesz, hiszen olyat, mint ő, sohasem fog találni, legalábbis olyat nem, akit ennyire szeretne.
Fölvirradt a fonóverseny napja, és a környék összes leánya odasereglett Shaun házába. Ok ketten, akiknek a versenyében el kellett dőlnie, kié lesz a vőlegény, messze kimagaslottak szépségükkel a többi közül, meg is csodálta őket mindenki. Nagy volt a jókedv és a vidámság. Biddy és Sally messze megelőzték a többieket, de annyira egyformán fontak, hogy a csévélők akkor sem tudták volna megmondani, melyikük a jobb, ha az életük múlt volna rajta. Már dél felé járt az idő, de még semmi különbség nem volt közöttük. Ekkor, mindenki nagy meglepetésére és sajnálatára,
Biddy Corrigan rokkájának lábítója kettétörött! Ez minden jel szerint eldöntötte a versenyt a vetélytársnője javára. Hanem még ennél is jobban elkeserítette Biddyt, hogy még mindig nem tudta a pöttöm asszonyság nevét. Biddy öccse, egy tizennégy év körüli legényke, történetesen
éppen ott volt, amikor a baleset történt, mert a szülei elküldték, vigyen nekik hírt, hogy áll a verseny a két fonólány között. Elszalasztották hát a bognárhoz, hogy javítsa meg a lábítót: ez volt Biddy utolsó, halvány reménye a győzelemre. Johnny persze nagyon szerette volna, hogy a nővére győzzön, és hogy minél kevesebb időt veszítsen, toronyiránt átvágott a földeken. Öreg sánc mellett vezetett az útja, melyről azt beszélték, hogy a tündérek kedvenc tartózkodási helye. Egy galagonyabokor mellől rokka zümmögését hallotta. Egy hang pedig ezt énekelte:
.. Egy lánya faluból nem tudja a nevem! Az én nevem Lassan járj, Lassan járj!
A fiú nem ijedt meg: a hang irányába indult. Bizony nem más fonogatott a bokor tövében, mint a pöttöm asszonyság! - Egy lány a faluból - mondta neki a legényke - nagy bajban van,
mert eltörött a lábítója. Éppen sietek, hogy megjavíttassam. - Az asszonyság abban a pillanatban lekapta a lábítót saját rokkájáról, és odaadta a fiúnak, hogy vigye el gyorsan a nővérének.
- Nincs veszíteni való időd - tette hozzá -, siess, és add ezt oda neki, de nehogy megmondd, hogyan szerezted! Azt meg semmiképpen el ne áruld neki, hogy Lassan járj küldte!
A fiúcska visszafordult, aztán persze elmesélte, hogy egy pöttöm asszonyság küldte a lábítót, akinek Lassan járj a neve. No, egyszeriben örömkönnyek szöktek Biddy szemébe! Újra fonni kezdett, soha még emberi ujj nem pergette olyan gyorsan a fonalat. Az egész fonó elhűlve nézte, milyen tenger sok fonalat tesz időről időre a kosarába. Barátainak kezdett könnyebb lenni a szíve. A végén megint fej fej mellett haladtak. Egyszer csak belépett a pöttöm asszonyság, és felkiáltott:
- Van-e itt valaki, aki tudja a nevemet? Háromszor tette fel a kérdést, mire Biddy összeszedte a bátorságát, és válaszolt neki:
- A neved: Lassan járj!
Így igaz! - mondta az öregasszony. – Ez a név irányítson téged meg az uradat egész életetekben. Mindig haladjatok, de mindig lassan járjatok! Ritkán álljatok meg, menjetek kitartóan, és nem lesz okotok megbánni a napot, amikor találkoztatok Lassan járjjal! Mondanunk sem kell, hogy Biddy győzött a fonásban. Megnyerte a versenyt, és vele a férjét. Megfogadták az asszonyság tanácsát. Sokáig éltek szeretetben, békességben.