Román népmese

Hajdanában, réges-régen, amikor jövendőmondók jártak a földön, és megjósolták az emberek sorsát egész életükre, a bölcsőtől a koporsóig, akkor esett meg ez a történet, amit nektek el akarok mesélni. Jól jegyezzétek meg hát, kedves fiaim, hogy most se nem tündérekről és sárkányokról, se nem császárokról és királyokról, se nem egyéb kitalált dolgokról mesélek nektek, mint máskor szoktam; hanem ezt a szép mesét úgy mondom el, ahogy kukorica­hántáskor hallottam Gaurean Georgétól, a szancsali sánta embertől, amott Balázsfalva mellett, Erdélyben.

Mondják, hogy valamikor, bizonyosan jó ideje már annak, amikor nálunk felé még nem volt vasút, egy gazdag bojár mendegélt valahonnan hazafelé, gyalogosan. Elég az hozzá, hogy utolérte az eső a bojárt, és térdig érő sár lett, hogy lépni is alig tudott benne. De mit ad az Isten, már az éjszaka is beállott, és ő még mindig nem ér haza, de még csak falut sem lát a közelben. Jó vacsoraidő tájt azonban mégis egy falura bukkant. Most, amint a faluban találta magát, már könnyebben lélegzett, és kopogtatni kezdett a házak ajtaján, hogy éjjeli szállást adjanak neki. De mintha varázslat történt volna: az egyik háznál nem válaszoltak, a másiknál nem akartak szállást adni, a harmadiknál beteg volt, a negyediket gyermeksírás verte fel, az ötödikben meg éppen halott volt, és senki sem akart éjjeli szállást adni a bojárnak.

Egyre csak kopogtatva az ajtókon és az ablakokon, nagy kutyaugatástól kísérve, bejárta az egész falut; már csupán egyetlen házikó látszott a falu végén, ahol még nem próbált szeren­csét. Ott is az ablakhoz ment, gyenge világosságot pillantott meg a tűzhelyen, a tűz mellett meg egy férfit, az ágy előtt pedig egy öregasszonyt. Leskelődött egy kicsit az ablakon, aztán bekiáltott:

- Aluszik-e, bátya?

- Nem én, de mi a baj?

- Legyen olyan jó, adjon szállást az éjszakára, mert úgy hull itt kinn az eső, mintha dézsából öntenék, fúj a szél, és sötét van, hogy az orromig sem látok, lehetetlenség, hogy virradatig mind járkáljak. Végigjártam mindenkit ebben a nagy faluban, és szállást kértem, de senki sem adott; legyen olyan jó, adjon kend.

- Szívesen adnék - mondta a ház gazdája -, de látja, a feleségemet a szülés kínjai gyötrik, itt a bábaasszony, vecsernye óta egyre mind kínlódik, és nem tudja megszülni; hogy engedjünk idegen embert a házunkba, amikor éppen ilyen bajban vagyunk.

- Mégis, ne űzzön el a házától éjnek idején, mert istenemre mondom, irtózom kint járni, és senkinél sem látok már világosságot. Meghúzódom valahol egy sarokban, akár a pitvarban is.

Ekkor a bábaasszony felkiáltott az örömtől:

- Hála Istennek!

És az asszony sóhajtott egyet az ágyban, és nem nyögött többé. Minden örömre fordult. Az asszonynak egy szép, egészséges kisfia született, hogy az ember mind nézte volna. Félóra múlva a világosság kialudt: a virrasztásban kimerült házbeliek mindnyájan lenyugodtak, ki ahova tudott, és úgy elaludtak, mint a bunda. A bojár egy lócára feküdt le a ház elülső felében, az ablak alatt. A kakasok éjféli kukorékolását senki sem hallotta a házbeliek közül, csupán­csak a bojár, aki egyedül nem aludt az egész házban. Mihelyt végeznek a kakasok a kukoré­kolással, hát jön a három jövendőmondó, megáll az ablak alatt és elkezd jóslásokat mondani.

Az egyik így szól: „Sok baj éri majd ezt a gyermeket, de aztán minden jóra fordul.”

A másik így szól: „Derék, szép férfiú válik belőle, és igen okos, de a szerencse sem fogja elkerülni.”

A harmadik jövendőmondó így szól: „És elörökli az egész vagyonát ennek a bojárnak, aki most ebben a házban van.”

Alighogy kimondják e szavakat a jövendőmondók, oda is lettek, s a bojár eléggé bosszanko­dott, mikor meghallotta, hogy milyen rosszat jósoltak reá nézve. Hogy is hunyhatta volna be a szemét? Az egész hosszú éjszakán át nem aludt egy cseppet sem, hanem folyton azon törte a fejét, miképpen pusztíthatná el a gyermeket, aki el fogja örökölni az ő vagyonát. Alig várta, hogy már egyszer megvirradjon. Mihelyt felkeltek nyugvóhelyükről, elkezdte a bojár:

- Jaj, kedveseim, egész éjjel nem aludtam, folyton azon járt az eszem, milyen jó is lenne, ha kendtek nekem adnák ezt a fiúcskát; kendtek szegények és fiatalok, lehet még elég gyerme­kük, én pedig gazdag bojár vagyok, és nem voltam olyan szerencsés, hogy az Isten gyermek­kel áldott volna meg. Úgy tartanám, és úgy nevelném, mint egy úrfit, ha kendtek nekem adnák. Mit szólnak hozzá?

- Isten ments, bojár uram - mondta a férfi meg az asszony -, nem jutottunk még éppen odáig, hogy eladjuk a legelső porontyunkat! Ne is beszéljen erről, az Isten bocsássa meg.

- Álljunk csak meg, jó emberek - mondta a bojár -, nincs mit így beszélnünk: íme, itt van száz arany, adják nekem a gyermeket, és a pénz legyen a kendteké.

Amint ezt kimondotta a bojár, az asztalra rakott száz fényes, csillogó aranyat, hogy a napra lehetett nézni, de azokra nem.

Amikor meglátták a mi embereink a sok szép pénzt, amilyen nekik soha életükben nem volt, így gondolták magukban: gyermeket ad még nekünk az Isten, de száz aranyat nem tudjuk, mikor láthatunk ismét. És összeszedték a pénzt, és odaadták a bepólyált csecsemőt a bojárnak, aki elillant vele.

„Hála neked, Istenem - mondta a bojár, mihelyt kihúzta lábát a házból -, hála neked, Istenem, most majd meglátom, miként fogja elörökölni az én vagyonomat!”

Amint kiért a faluból, hazafelé vette az útját. Az út éppen a maga erdején vezetett keresztül. Az erdő kellős közepén belétette a fiúcskát egy vastag fa odvába, és odábbállott, azt gondolva az ő rosszféle agyában, hogy e cselekedete által túljár a jövendőmondók eszén, mert a gyer­mek meghal az odúban, és nem örökli el az ő vagyonát.

A magával tehetetlen gyermek, amint felébredt álmából, bőgni kezdett, ahogy csak a torkán kifért. A bojár egyik juhásza éppen arrafelé haladt a nyáj élen, és mihelyt meghallotta az odúból a gyermeksírást, odaszólt a fiának, aki a nyáj után haladt:

- Hé, fiam, hallgatózz csak te is, úgy tetszik nekem, hogy valami elfojtott hangot hallok, mintha csecsemősírás volna, hallgatózz csak te is, mert te jobban hallasz.

- Hagyja el, édesapám - mondta a fiú -, hátha gonosz szellem lesz az, ne vesztegessük az időt a keresésével, inkább vessünk keresztet, és mondjuk: Uram, oltalmazz!

- Úgy kellene, hogy tegyünk, de engemet sehogy sem nyugtat meg. Hátha bűnt követünk el, ha nem nézzük meg, hogy ki sír? Ha ördögfióka lesz, keresztet vetünk, és agyba-főbe verjük, ha emberi lélek, megmentjük a pusztulástól.

És mindketten, apa és fia, vetni kezdték a keresztet, és keresésére indultak, miközben a Miatyánkot mormolták. De nem keresgéltek sokáig, mert mihelyt a fa odvához közeledtek, még tisztábban hallották a sírást, és amikor kivették, látták, hogy olyan csecsemővel van dolguk, akit bizonyára valamely átkozott asszony vagy rossz útra tévedt anya vetett el magá­tól, hogy megszabaduljon tőle.

- Hála neked, Urunk - mondták ekkor mindketten -, hogy erre az útra vezéreltél, és meg­menthetünk egy emberfiát.

- Vigyük magunkkal, édesapám, vigyük magunkkal, szép és egészséges, jól be van pólyálva. Megkereszteljük, mert Isten tudja, meg van-e már keresztelve, aztán hozzászoktatjuk a juhokhoz, mint a bárányt, és jó az Isten, még segítségünkre lesz, ha él; ha pedig nem, legyen meg az Úr akarata! - És keresztet vetettek a pásztorok és a patakhoz mentek, ahol megkeresz­telték, és a Kapott János nevet adták neki.

És nődögélt Kapott János, olyan gyorsan, mint a mesében, és egyre nagyobb, egyre szebb lett; juhtejjel táplálták, és gyalogfenyőből készült bölcsőben ringatták. Télen-nyáron a pásztorokkal volt, közöttük jött meg az értelme, ismerni kezdte őket, a hegyekben tanult meg járni, bárá­nyokkal és kecskegidákkal játszadozva; énekelni a rigótól tanult meg, furulyát Pahon bátya készített neki, a falevélen sípolni pedig Gligor apó tanította meg. Kapott János úgy nőtt, mint­ha húzták volna, és sohasem jött le a hegyekből, a juhnyáj mellől. Amikor már húsztesztendős volt, hát jön a bojár az esztenához, hogy lássa a nyáját. Nem tudott semmit a pásztorok Kapott Jánosáról. De amikor meglátta, azt kérdezte Gligor apótól:

- Öregapám, kié ez a fickó?

- A miénk, bojár uram, a miénk és a jóságos Istené.

- Hogyhogy a tiétek? Én úgy tudom, hogy neked csak a Pahon fiad van, Pahon pedig nincs megházasodva, hogy mondod hát, hogy a tiétek?

- Hát az úgy történt, bojár uram, hogy most valami húsz esztendeje, ebben s ebben az erdőben kaptuk egy fa odvában, megesett a szívünk rajta, és felneveltük, most pedig, amióta nagyob­bacska lett, nagy hasznunkra van a nyáj mellett; ő jár Pahonnal együtt a juhokkal, én pedig az esztenánál maradok, hogy elkészítsem a sajtot meg az ételt, míg a fejés ideje eljő.

Amikor ezt hallotta a bojár, hideg borzongás futott végig a testén, mint valami kígyó. De csakhamar magához tért, és így szólt Gligor apóhoz:

- Tudod mit, Gligor apó, add nekem Kapott Jánost, hadd tartsam én az udvaromban, mert nem találok megbízható cselédet; tudom én, hogy hűséges lesz hozzám, ti istenfélőnek neveltétek, és tudom, hogy nem fog engem meglopni.

- Jaj, uram, bojár uram, hogy tehetnénk mi effélét, hiszen éppen azért bajlódtunk vele, amíg nagyra neveltük, hogy segítségünkre legyen; nem adhatjuk, bojár uram, nem, semmiképpen sem.

- Hej, Gligor apó, jól tudjátok ti, hogy erőszakkal is elvehetem tőletek, de így nem akarom, hanem íme, a tiéd ez a száz arany, tedd el jól a pénzt, és add ide a fiút nekem cselédnek, vagyis szolgának, ahogy mondani szokás.

Gligor apó, akinek soha életében nem volt egyetlen aranya sem, százat pedig még csak nem is látott, sóvárgott a száz aranyra, és miközben elvette, így szólt:

- Legyen meg hát, de én azt hiszem, hogy nem akar elmenni, engem pedig Isten őrizzen attól, hogy erőszakkal elkergessem.

- Nem úgy lesz az, Gligor apó. Elküldjük a fiút egy levéllel az én feleségemhez, a nagyságos asszonyhoz, ő aztán jól fogadja, amint tudják ennek a módját az asszonyok, és a fiú még csak nem is gondol többé reátok meg a nyájra.

Megkötötték az egyezséget. Pahon és Kapott János semmit sem tudott arról, hogy a bojár milyen cselt szőtt Gligor apóval. A bojár levelet firkantott egy darab papirosra, összehajtogatta négyfelé, és odaadta Gligor apónak, hogy adja át Kapott Jánosnak, az pedig vigye haza a bojár feleségének.

- Hé, te, Kapott János - kiáltotta Gligor apó -, gyere csak ide, hé!

És amikor hozzájuk jött a legény, átadta neki a darabka összehajtogatott papirost, amelynek egyik oldalán ott volt az írás, és így szólt hozzá:

- Eredj ezzel a bojárné nagyságos asszonyhoz, az udvarba, a bojár nem megy haza vagy egy hétig, te pedig maradj ott, míg visszatér a bojár, és amikor őnagysága hazaérkezik, ismét szabaddá tesz téged, és visszajössz hozzánk. Megértetted?

- Megértettem, Gligor apó. De engedelemmel legyen mondva, menjen Pahon bátya, mert én soha nem jártam a faluban, emberek között, azt se tudom, hova vigyem a levelet, sem azt, hogy miként is beszéljek a nagyságával. Kereken megmondom, hogy én jószántomból nem megyek, ha nem kényszerítenek.

Gligor apónak kiesett a könny a szeméből, de úgy érezte, hogy égeti az arcát, félrefordult hát, letörülte, és aztán így szólott:

- Eredj csak te, kedves fiam, eredj, nem szabad ellenkeznünk a bojárral, mert lám, őnagysága nyája mellett, őnagysága földjén élünk, aztán meg egy-két hét nem a világ, amíg a bojár megjön, hanem legyen helyén a te eszed, és fogadj szót a nagyságos bojárné asszonynak.

Ezekkel a szavakkal elküldték Kapott Jánost a falu irányába, messziről megmutattak neki egy bádoggal fedett tornyot, a hegy lábánál, és azt mondták, hogy az a templom tornya, a templom mellett pedig ott vannak a bojár házai, az egész faluban csak azoknak van két sor ablakuk. Kérdezősködjék csak a bojári udvar felől, akárki megmutatja, mivelhogy nincs más bojár az egész faluban; aztán adja oda a levelet a nagyságának. Elindult.

A bojár elmondott egy „Dicsértessék az Úr nevé”-t, s ment a maga útjára, magában pedig ezt gondolta: „Most aztán nem menekül meg.” Gligor apó is mondott egy „Dicsértessék az Úr nevé”-t, és megmutatta Pahonnak a pénzt, aki szinte kővé vált, hogy ennyi aranyat lát egy helyen, és meg sem merte kérdezni az öregtől, hogy honnan van a pénz, de még csak meg sem fordult az eszében, hogy az éppen Kapott János ára lenne. Induláskor Kapott János leemelte kucsmáját a fejéről, háromszor keresztet vetett, és háromszor ezt mondta: „Uram, segíts!” Erre tanította volt őt Gligor apó.

Mendegélt hát Kapott János, ment-mendegélt, de hetykén mendegélt ám lefelé a hegyoldalon, és idő múltával, mikor a nap hevesebben sütött, rábukkant egy kútra egy nagy bükkfa alatt. „Itt pihenek egyet” - mondta Kapott János, és behúzódott a bükkfa árnyékába, juhászmódra ivott egyet a kútból, kényelmesen hanyatt feküdt, és kucsmáját levelestül, mindenestül félredobva, elővette a furulyáját, és nótára gyújtott, hogy a bükkfa ágain elnémulva ültek a rigók, és olyan figyelmesen hallgatták, mintha ők is szerettek volna úgy megtanulni nótázni, mint ő. Mind furulyázott, mind furulyázott, és egyszer csak kiesett a furulya a kezéből. Elszenderedett.

Akkoriban az Úr Szent Péterrel együtt a földön járt. Éppen ahhoz a kúthoz értek ők is, és vizet ittak, mint hosszú útban kifáradt vándorok. Szent Péter fel akarta ébreszteni Kapott Jánost, de az Úr így szólt:

- Hagyd csak, hadd aludjék, mert el van fáradva szegény. Látod-e, milyen jól esik neki az álom?

Aztán felvette a levelet a kucsma mellől, és elolvasta:

Tudatlak, kedves feleségem, hogy azt a legényt, aki e levelet viszi, Kapott Jánosnak hív­ják, én meg azt akarom és parancsolom, hogy mihelyt hazaér, küldd le a pincébe valami után, a cigányunk pedig rejtezzék el a pinceajtó mögött, és mihelyt megpillantja Kapott Jánost, hogy oda belép, vágja le a fejét. Ha nem cselekszel úgy, amint én parancsolom, ne várj haza, mert akkor mehetsz, amerre a szemeddel látsz. Egy hét múlva hazajövök. Senki, az egy cigányunkon kívül, ne tudjon meg semmit a dologról.

A végén pedig ott volt a bojár aláírása.

Mikor látta az Úr, hogy mi áll a levélben írva, így szólt Szent Péterhez:

- Látod, cimbora, a bojárok a varázslók ellen akarnak szegülni, de ez azért sem fog sikerülni.

Aztán őszentfelsége más levelet írt, éppen olyan nagyot, és a Kapott János kucsmája mellé tette, a bojár levelét pedig zsebre vágta, és eltűntek.

Egy idő múlva, amikor jól kialudta magát, Kapott János is felkelt, de nem tudta, hogy valaki még járt arrafelé. Furulyáját tüszőjébe szúrta, kucsmáját a fejébe nyomta, egyik kezébe fogta a levelet, a másikba botját, és gyerünk a falu felé. Uzsonnatájt állott az idő, mikor beért a bojári udvarba, és átadta a levelet a bojárnénak. Az mindjárt megismerte a bojár kezeírását, aztán behívta Kapott Jánost a házba, ahol Saftica kisasszony, a bojár egyetlen lánya is jelen volt, és hangosan felolvasta:

Tudatlak, hogy ezt a legényt, ki a levelemet viszi, Kapott Jánosnak hívják, előkelő család sarja, én meg azt akarom és parancsolom, hogy mihelyt a levél a kezedhez jut, hívd el a falu papját, és mondd meg neki, hogy eskesse össze a mi Saftica kisasszonyunkkal. Ez az én kívánságom és parancsom, ha pedig nem teljesíted, eredj, amerre a szemeddel látsz, hogy otthon ne találjalak. Egy hét múlva hazaérkezem.

A végén pedig ott volt a bojár aláírása.

- Hallottátok, kedves gyermekeim, mit parancsol az én uram, a bojár?

- Hallottuk, édesanyám - felelte Saftica, és nem tudott betelni a szép és ügyes legény nézésével.

- Hallottuk, bojárné asszonyom - felelte Kapott János, s nagyra tágult szemmel úgy nézte a szép, csinos kisasszonyt, hogy az ember azt hitte volna, felfalja a szemével. Mindjárt felöl­töztették bojári ruhába, eljött a pap, összeeskette őket, és az egész falu jelen volt a Saftica bojárkisasszony és Kapott János bojárúrfi lakodalmán. Akkora szerelmet aztán ritkán lehetett látni, amilyen az új pár között volt. Fürödtek a boldogságban. Saftica hálát adott az Istennek, hogy ilyen derék, szép és okos férjet rendelt neki, de Kapott János is hálát adott az Istennek, hogy az útjába rendelte azt a becsületes bojárt.

A hét elteltével hazajött a bojár, s hát mit lát: a bojárné térden állva ad hálát az Istennek a leánya boldogságáért, Kapott János pedig Safticával sétál és játszadozik gyermekmódra a kertben, a virágok között.

- Mi van veled, feleség? - kérdi a bojár, mihelyt belépett a házba.

- Hát mi volna, hálát adok az Istennek, hogy ilyen derék vőt rendelt a házunkba.

- Miféle vőt? - kérdi a bojár.

- Hát miféle vőt, azt, akit te küldtél hozzám most egy hete.

- Te asszony, te nem azt tetted, amit én a levélben megparancsoltam; no, vedd elé azt a levelet!

- Készséggel - mondta a bojárné, és odaadta a levelet.

Amint a bojár a levelet olvasta, csikorgatta a fogát, de aztán egyszerre magához tért, és így szólt:

- Kedvem szerint való dolog, jó, hogy így esett.

Estefelé felhősödni kezdett az ég. A bojár kiment a szőlőbe, és azt mondta a vincellérnek:

- Ide figyelj, a szőlő és a barack már ehető, és azt vettem észre, hogy lopogatják, te nem őrzöd jól. No hát, azt mondom neked, jaj lesz a bőrödnek, ha úgy találom, hogy nem őrzöd becsü­le­tesen. Akárki jőne is éjszaka a szőlőbe, lődd le, senkinek sem szabad irgalmaznod. Megértet­ted? Ha pedig csak egy gaz tolvajt is le tudnál lőni, öt aranyat kapsz tőlem. Megértetted?

- Megértettem, bojár uram.

Vacsoratájban esni kezdett az eső, de nemcsak úgy akárhogy, hanem azt hitte volna az ember, hogy világvége lesz: villámlott, mennydörgött, hogy vacogtak a fazekak a szegen. Vacsora után így szólt a bojár:

- Jaj, istenem, be szívesen megennék vagy két jó, friss szőlőfürtöt, ha akadna olyan bátor ember, aki egy kosárkával behozzon.

- Itt vagyok én, apám - mondta Kapott János, és felvett egy kiskosarat, és ki az ajtón! Mire az asszonyok észrevették volna, már el is ment.

- Istenem, Istenem - mondta Saftica -, nem tudta valamelyik szolgát elküldeni, éppen őt engedte kimenni ilyen időben?

- Tiszta igaz - tette hozzá a bojárné.

- Hallgassatok már - mondta a bojár -, hiszen láttátok, hogy tiszta szeretetből ment, én aztán tudom, hogy nem küldtem; meg aztán bátor ember, nem valami tutyimutyi. - De magában így szólott: „Hála Istennek, tudom, hogy most nem viszi el a bőrét anélkül, hogy belé ne lőnének, és a jövendőmondók is csak hazugságban maradnak ez egyszer, mert nem örökli el a vagyono­mat, amihez ne is adjon neki az Isten szerencsét.” - De ekkor nyílik az ajtó, és belép Kapott János, a kosara telis-tele szép, jófajta szőlővel.

- Nem megmondtam nektek? - szólt a bojár. - Nem megmondtam, hogy bátor ember, nem valami tutyimutyi.

De magában nem tudott megbékélni azzal, hogy miképpen úszhatta meg ép bőrrel. Eközben csendesedett az eső, és a bojár hirtelen kiment, és neki a szőlőhegynek, hogy megbüntesse a vincellért. Amikor éppen lépne be a szőlőhegy lábánál... puff!!... egy puskalövés, és a bojár felfordul, de úgy bőg, mint valami ökör. Aztán odamegy a vincellér, hogy lám, ki az, és meg­rémül, mikor azt látja, hogy maga a bojár.

- Ne félj semmit - mondta a bojár -, jegyezd meg, hogy ennek így kellett történnie, vigyél, haza az enyéimhez.

Még élt a bojár éjfél tájáig, aztán meghalt.

Kapott János és Saftica elörökölte a vagyont és a bojárságot, s még most is élnek, ha meg nem haltak.

Fordította: Bözödi György

Román népmese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregapó és egy öreganyó. Nem volt azoknak soha egy gyermekük sem, pedig annyira kívánták, hogy majd meghaltak a gyermek utáni sóvárgástól. Különösen az anyóka epekedett nagyon, szüntelenül fohászkodott az istenhez, könyörüljön meg rajtuk, s ajándékozza meg egy kisgyermekkel. Ám az isten tudja, mit kell teljesíteni a halandók kéréseiből, s mit nem. Nem született az anyókának gyermeke. Mit csináljon szegény? Készített egy bölcsőt, beletett egy szépen bebugyolált, gyermekként felöltöztetett hársfa darabot. Bárki azt hihette volna, hogy megháborodott szegény.
Amikor egy kis szabad ideje akadt, állandóan ringatta a hársfát, és dalolgatott neki szebbnél-szebb énekeket. Egyszer aztán, nem is akart hinni a fülének, gyermeksírást hallott a bölcsőből. Előbb nagyon megijedt, de amikor belenézett a bölcsőbe és a fadarab helyén egy gyönyörű fiút látott, majd eszét vesztette az örömtől. Olyan szép legényke volt, hogy olyant még nem látott a világ. Sírt, nevetett az anyóka, rohangált ki s be a házba, nem tudta, hogyan köszönhetné meg az istennek, hogy könyörült rajtuk, és gyermekkel ajándékozta meg vénségükre. Mikor az apóka hazafelé jött a munkából, az anyóka szembeszaladt vele, s mutogatta neki a fiút.
Megnézte az öreg a gyönyörű gyermeket, és szemeit az ég felé fordítva, hálát adott az istennek a szép ajándékért.

Megkeresztelték a gyermeket, a Hársvitéz nevet kapta. Nagy dínomdánom volt a komabálon, sok-sok fogásból állt a lakoma, hiszen a két vén tehetős, vagyonos ember maradt, nem volt gyermekük, akire elköltsék, amit szereztek.
Csodálatos gyorsasággal nőtt Hársvitéz. Amennyit egy mai gyermek egy esztendő alatt nő, annyit növekedett Hársvitéz egyetlen nap alatt. Körülbelül két esztendő múlva már olyan derék dalia lett, hogy a falu legerősebb legényeivel is megküzdött, és mindig ő maradt a győztes.
Egy szép napon Hársvitéz megpillantotta a kamrában az öregapó fiatalkori fegyverét. Nem sokat teketóriázott, leakasztotta a szegről, és elindult vadászni. Hiába marasztalta az öreganyóka, hasztalan ijesztgette, hogy mennyi baj leselkedik rá az idegenben – még nagyobb lett a mehetnéke.
Elindult Hársvitéz, beért az erdőbe; három éjjel s három nap kódorgott a fák között. Harmadnap reggel egy tisztás szélén különös szerzetet pillantott meg; ember volt az, de amit művelt az igen furcsa volt: az egyenes fákat görbítgette, a görbéket meg egyenesítette.
Hársvitéz, ezt látva, megkérdezte tőle, miért rongálja a fákat. Fagörbítő, mert így hívták azt az embert, azt felelte neki, hogy ne üsse az orrát olyan dolgokba, amelyek nem tartoznak rá, de ha nincs ellenére a dolog, felcsaphat kenyeres pajtásának, hátha a testi-lelki jó barátság valamikor mindkettőjüknek hasznára lehet. Hársvitéz nem bánta a dolgot, felcsapott Fagörbítő pajtásának, és együtt indultak tovább az erdőben. Mentek, amíg mentek, de egyszer csak egy sziklás vidéken megpillantottak egy embert. Az is furcsa dolgot művelt: a sziklákat, köveket gyúrta. Testi-lelki jó baráttá, kenyeres pajtássá fogadták Kőgyúrót is, hiszen mondanom sem kellene, hogy e különös szerzet is arról kapta a nevét, amit csinált, tehát Kőgyúrónak hívták. Hosszas vándorlás után megtelepedtek egy erdőben. Kunyhót építettek maguknak, hogy ne kelljen a szabad ég alatt éjszakázniuk. Megegyeztek abban, hogy mindennap otthon marad közülük egy főzni, a másik kettő pedig elmegy vadászni.

Első nap Fagörbítő maradt otthon. Finom ebédet készített. Ott álldogált a tűz mellett, a bográcsnál, és pajtásait várta. Ahogy ott álldogál gondolataiba merülve, egyszer csak megjelenik egy rusnya teremtmény, egy ősz szakállú emberke, akinek a teste nem volt nagyobb a tenyerem hosszánál, de a szakálla hét rőf is lehetett; azért nevezték Hétrőfösnek.
Fagörbítő jóformán még meg sem csodálhatta a kis emberkét, az már a bográcshoz ugrott, s mind egy cseppig kiitta az ételt belőle. Fagörbítő elkapta Hétrőfös szakállát, félig eltört egy nagy fát, becsíptette oda a rusnya emberke szakállát, hogy az mozdulni sem tudott. Amikor Hársvitéz és Kőgyúró hazaértek, látják, hogy egy rusnya emberke fickándozik fába szorított szakálla körül, Fagörbítő pedig új ételt főz, hiszen az elsőből mutatóba sem maradt.
Hársvitéz odalépett Hétrősföshöz, kiszabadította szakállát a fából, s az egyszeriben úgy eltűnt, mintha soha ott sem lett volna.
Nagy későre Fagörbítő csak megfőzte az ételt. Ettek, lepihentek, egész éjjel jól aludtak. Másnap Kőgyúróra került az otthon maradás sora. Vele is pontosan minden úgy történt, mint előző nap Fagörbítővel. Megjelent Hétrőfös és az utolsó cseppig megette az ételt. Amikor a vadászatból hazatértek, Hársvitéz megpillantotta Hétrőföst, szakálla hatalmas sziklával volt megnyomtatva, ott fickándozott, nem tudott szabadulni. Hársvitéz odalépett, elgördítette a hatalmas kődarabot az emberke szakálláról, az pedig volt, nincs, eltűnt rögtön.
Harmadik nap Hársvitéz maradt otthon ebédet főzni. De ő okosabb volt, két ebédet készített már előre, s amikor Hétrőfös megjelent, jóllakatta. A vadászatból hazatérők hiába nézelődtek, sehol sem látták Hétrőföst, s az ebéd is ott gőzölgött a bográcsban – éppen olyan volt, amilyennek az éhes ember a jó ebédet elképzeli, ízletes, sem túlforró, sem túl hideg.

Miután jóllaktak, mind a hárman felkerekedtek, átkeltek a hegyeken, és ott addig mentek, amíg egy király birtokára tévedtek. Ott az erdőben a király erdőkerülői rajtakapták Fagörbítőt, amint éppen hajlítgatta a szép fákat. Mind a hármukat megkötözték, s a király elé hurcolták. A király rettenetesen lehordta őket, s meg is akarta vesszőztetni, de megakadt a szeme Hársvitézen – látta, milyen daliás, erős, szép legény, ezért így szólt:
– Megbocsátok nektek, ha három lányomat kiszabadítjátok a sárkányok fogságából.
A király azt is megígérte, hogy a lányait feleségül adja hozzájuk, és a birodalmát is háromfelé osztja közöttük, csak szabadítsák meg a lányait.
Hársvitéz megígérte, hogy kiszabadítja a lányokat, és miután a király ellátta őket útravalóval, tiszta fehérneművel, elindultak megmenteni a királylányokat a sárkányok fogságából.
Mentek hegyen-völgyön, sok országon át, amíg egy kúthoz értek, amely a sötétség birodalmának lejárata volt; ott, a sötétség birodalmában tanyáztak a sárkányok.
A világosság birodalmából a sötétség birodalmába csak a sárkányok kútján keresztül lehet lejutni. Előbb Fagörbítőt engedték le a kútba. Abban egyeztek meg, hogy amikor rázni kezdi a kötelet, felhúzzák gyorsan. A kötél még félig sem ereszkedett le a kútba, amikor Hársvitéz már érezte, hogy Fagörbítő erősen rázza a kötelet.
– Mi történt veled, Fagörbítő, hogy ilyen hamar rázni kezdted a kötelet?
– Mi történt volna? Majd meghaltam a rettenetes bűztől, ami ott a kútban terjeng.
– Várj – mondta Kőgyúró –, majd én próbálkozom!
De ő is úgy járt, mint Fagörbítő.
Hársvitézre került a próbálkozás sora. Meghagyta, hogy ha rázza a kötelet, nehogy kihúzzák, hanem engedjék még gyorsabban lefelé.

Három napig ereszkedett lefelé Hársvitéz, amíg a kút fenekére ért. S hogy mit talált ott! Kígyók, szörnyek, háznyi nagy békák hemzsegtek egymás hegyén-hátán. Hársvitéz előrántotta a kardját, és mind megölte a rusnya hüllőket.
Miután így szépen megszabadult, a legidősebb sárkány udvarába indult.
Micsoda világ volt az! Más nap ragyogott ott, szebb a miénknél, a hold is fényesebb, s a kertek szebbek, virágzóbbak, mint az édenben. Amikor Hársvitéz a sárkány udvarába ért, megkereste a király leányát. A királylány, ahogy meglátta, így kiáltott fel:
– Mily szép, erős legény vagy, mégis megöl a gonosz sárkány, mihelyt megpillant.
– Hol van most a sárkány? – kérdezte Hársvitéz.
– Vadászni ment.
– S miről tudod meg, hogy hazafelé tart?
– Három mérföldről hazahajítja a buzogányát, s olyankor készen kell lenni az ebédnek.
Amint így beszélgettek, egyszer csak valami súlyos tárgy zuhant a kastély közelébe, mert kapu, ajtó, ablak megrezdült a nagy döndüléstől. A sárkány buzogánya volt. Hársvitéz felkapta, s nem hárommérföldnyire, öt mérföldre hajította vissza.
Amikor a hatalmas buzogány a sárkány feje mellett süvített el, a füle hegyét is eltalálta, annyira el, hogy egy darabkát le is szakított belőle. Sarkantyúzni kezdte erre a lovát a sárkány, rettenetes dühvel vágtatott haza. Amikor a bejáratnál a rézhídra ért, a lova ijedten horkantgatni kezdett, és hegyezte a fülét, mintha farkast látna.
Megszólalt a sárkány:

Kutyák egyék a húsodat, vén gebe! Mitől ijedezel? Nincs farkas a híd alatt, csak Hársvitéz bújt oda.
Erre kiugrott Hársvitéz a híd alól, és így szólt a sárkányhoz:
– Küzdjünk meg! Hogy akarod, karra vagy kardra?
A sárkány így felelt:
– Inkább karra. Birkózzunk, úgy igazságosabb. Erre összeakaszkodott Hársvitéz a sárkánnyal! Előbb a sárkány csapta úgy földhöz őt, hogy derékig belesüppedt a talajba, de az után kiugrott Hársvitéz és úgy odateremtette a sárkányt, hogy nyakig a földbe került. Előrántotta a kardját, és levágta a sárkány fejét. Azután felült a sárkány lovára és bekocogott az udvarba.
Hogy örült a királylány, amikor a győztesen visszatérő vitézt megpillantotta! De Hársvitéz nem hagyott neki sok időt a lelkendezésre, nyomban megkérdezte:
– Mit csinált a sárkány a kastélyával, amikor elment valahová?
– Ezzel az ostorral, ami itt a szegen függ, hármat rittyentett, s a kastély két almává változott.
Fogta Hársvitéz is az ostort és hármat rittyentett vele. Amikor harmadszor csattant az ostor, a kastély két almává változott. Hársvitéz odaadta a királylánynak a két almát.
Miután így megszabadította a király legnagyobb lányát, Hársvitéz elment a középső sárkány udvarába, hasonlóképpen legyőzte azt is, és megszabadította a király középső lányát is.
Már csak az maradt hátra, hogy a király legkisebb lányát is megszabadítsa a legkisebb sárkány fogságából.
A középső s a nagyobb lány megszabadítása sem volt könnyű, de sokkal nehezebb feladat volt a legkisebb sárkánnyal elbánni, mert az, hiába volt a legkisebb, de a legerősebb volt a három közül.

Már csak addig, amíg a legkisebb sárkány kastélyáig jutott, addig is szörnyű kalandokon ment át. Egy erdőn kellett áthaladnia, ahol minden lépésre valamilyen szörnnyel kellett megküzdenie. De odaért valahogy. Amikor a legkisebb királylány megpillantotta, így szólt hozzá:
– Milyen derék, szép legény vagy, s az a gonosz sárkány mégis, hogy elpusztít!
– Hol van most a sárkány? – kérdezte Hársvitéz.
– Vadászni ment.
– S honnan tudod meg, hogy elindult hazafelé?
– Hét mérföldről hazahajítja a buzogányát, s akkor az ebédnek készen kell lennie.
Ahogy így beszélgetnek, rettenetes nagy döndülést hallanak, belerezzent a kastély minden eresztéke. A sárkány buzogánya volt. Hársvitéz felkapta és kilenc mérföldre hajította vissza. Ahogy a hatalmas buzogány a sárkány feje mellett elzúgott, tövestül leborotválta a sárkány fülét.
Amikor a vágtázva hazatérő sárkány a kastélybejárat aranyhídjára ért, felhorkant a lova, s visszahőkölt. A sárkány szitkozódni kezdett:
– Hollók szedjék ki a szemed, hitvány gebe! Mit ijedezel? A híd alatt csak Hársvitéz rejtőzködik.
Erre kiugrott Hársvitéz a híd alól, és így szólt:
– Küzdjünk meg! Hogy akarod, karra vagy kardra?
– Karra! – válaszolt a sárkány. – Birkózni becsületesebb.
Birkózni kezdtek. Küzdöttek reggeltől estig, estétől reggelig, de egyiknek sem sikerült legyőznie a másikat.
Mindketten nagyon éhesek, szomjasok voltak. A sárkány megpillantott egy varjút, és megszólította:

-Adj egy csöpp vizet, neked adom Hársvitéz holttestét.
Hársvitéz is szólt a varjúhoz:
– Adj innom, s neked adom a három sárkány holttestét, jóllakhat belőle egész nemzetséged.
A varjú ekkor egy tóhoz repült, vizet vett a csőrébe és Hársvitéz szájába csurgatta.
Erőre kapott a víztől Hársvitéz, megmarkolta a sárkányt és úgy odateremtette, hogy nyakig süppedt a földbe.
Azután előrántotta a kardját, és levágta a sárkány fejét.
A sárkány kastélyát két almává változtatta, és a legkisebb királylánynak ajándékozta. Ez a lány volt a legszebb a három közül, és Hársvitéz ki is nézte magának, gondolta, elveszi feleségül.
Elindult Hársvitéz a három királylánnyal a kút felé, amin keresztül az alsó világból a felsőbe lehetett jutni. Amikor a kút fenekéhez értek, Hársvitéz megrángatta a kötelet, és fentről is rángatással válaszoltak. Ez azt jelentette, hogy a kút szájánál várakozik Hársvitéz két kenyeres pajtása, Fagörbítő és Kőgyúró. A kötél végén egy ágyszerű alkalmatosság volt, akkora, hogy a három lány nyugodtan elfért rajta. Ráültette őket Hársvitéz és megrázta a kötelet. Hamarosan húzni kezdték fentről. Hársvitéz egyedül maradt.
Amikor Fagörbítő és Kőgyúró megpillantotta a három széplányt, azt sem tudta, mit csináljon örömében. Csak nagy későn kaptak észbe, hogy ismét le kell engedni a kötelet, Hársvitéz után.
Kötéleresztés közben azonban eszükbe jutott, milyen jó volna megszabadulni Hársvitéztől. Meg is egyeztek gyorsan, hogy félig felhúzzák, aztán visszaejtik, hadd lelje halálát a kútban.
Hársvitéz is tartott attól, hogy valami ilyent eszelhetnek ki a cimborái, ezért nem ő ült a kötél végén függő alkalmatosságra, csak egy nagykövet helyezett rá, és megrángatta a kötelet. Emelkedni kezdett a kő, de egy idő múlva süvítve visszazuhant.

Hársvitéz ekképpen meggyőződött cimborái elvetemültségéről, és visszaindult az alsó világba, ahol oly sok hőstettet vitt véghez. Amint összevissza kóborolt, egyszer csak Hétrőfös udvarába tévedt, mert a kicsi emberke háza is ott volt lenn, a másik világban. Megörvendett neki az öreg, hiszen olyan jól tartotta egykor, hogy annak a lakomának nagyszerű ízeit nem tudta elfelejteni. Megkérdezte Hársvitézt, mi szél vitte arra.
Hársvitéz sorban minden elmesélt, hogyan győzte le a sárkányokat, s milyen fondorlattal akarta elpusztítani őt két kenyeres pajtása, és arra kérte Hétrőföst, hogy segítsen neki feljutni a mi világunkba.
– Senki sem segíthet rajtad, édes fiam – válaszolt kérésére Hétrőfös –, egyedül csak a legnagyobb sárkány erdejében élő nagy sas madár. Az a sas minden évben tizenkét tojást tojik, de egy fiókát sem tud felnevelni, mert amíg élelemért megy, a sárkány a fészkéhez settenkedik, és megeszi a fiókákat. Ha sikerülne megölnöd azt a sárkányt is, a sas biztosan kisegítene a bajból.
Hétrőfös kioktatta Hársvitézt, hogyan viselkedjék, ha találkozik a sassal, azután búcsút vettek egymástól. Elváláskor még visszaszólt Hétrőfös:
– Rendesen viselkedtél velem, segítettem rajtad, de ha te is úgy tettél volna, akkor mint két cimborád, sohasem szabadultál volna innen.

Hársvitéz elment a legnagyobb sárkány erdejébe, és megtalálta a sas fészkét. Éppen akkor bukkant fel egy tengerszemből a sárkány, hogy megegye a sas fiait. Hársvitéz előrántotta kardját, és egyetlen csapással levágta a sárkány fejét; megszabadította a sas fiókákat. Örvendtek a fiókák.
– Ha anyánk meglát, örömében megesz. Gyorsan tollpihévé változtatták Hársvitézt, és a legkisebb fióka szárnya alá dugták.
Amikor a sas visszatért, és látta, hogy épségben megvan valamennyi fiókája, majd meghalt az örömtől.
– Ki szabadított meg, kedves gyermekeim?
– Egy szép, erős legény – válaszolták a sas fiúk.
– Merre ment?
– Kelet felé – válaszolták a fiókák.
A sas, szélnél sebesebben, kelet felé szárnyalt, hogy megtalálja fiai megmentőjét, de nyomára sem bukkant.
– Merre ment az a legény, kedves gyermekeim?
– Nyugat felé.
Nyugat felé is elröpült a sas, de ott sem találta meg a legényt.
Miután déli s északi irányban is kereste már a legényt, a fiókák így szóltak hozzá:
– Megmondjuk anyánk, hol az a legény, aki megmentett bennünket, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem eszed meg.
– Nem eszem meg, kedves fiókáim!
Ekkor a legkisebb sas fiú elővett szárnya alól egy kis tollpihét, és ledobta. Büszke, szép legénnyé változott, mihelyt földre ért, Hársvitéz volt az.
A sas örömében mégis lenyelte, de nyomban ki is köpte, és Hársvitéz, aki addig sem volt csúnya, ezerszer szebb lett, mint előbb.
– Mit kívánsz tőlem, szép dalia, jótetted jutalmául? – kérdezte a sas.
– Vigyél vissza a másik világba! – válaszolt Hársvitéz.
– Készülj fel az útra. Szerezz tizenkét hordó bort, és tizenkét sült ökröt; holnap indulunk.

Hársvitéz elment a legnagyobb sárkány birtokára, kivezetett az istállóból tizenkét ökröt, megsütötte; szerzett mellé tizenkét hordó bort is, és másnap reggel a sok elemózsiával feltelepedett a sas szárnyára.
Mentek, röpültek hegyek, völgyek és vizek fölött.
Valahányszor megéhezett a sas, Hársvitéz adott neki egy hordó bort, és egy sült ökröt.
Olyan sokáig repültek, hogy Hársvitéznek már csak egy pohárnyi bora volt az utolsó hordó alján; sült hús, egy fatat nem sok, de annyi sem maradt.
– Adj innom, s ennem – szólt a sas –, mert nem bírom már az éhséget és a szomjúságot.
– Csak egy pohár borunk maradt – válaszolt Hársvitéz.
– Adj húst, ahonnan tudsz, mert nem bírom tovább, s mindketten elpusztulunk!
Ekkor Hársvitéz kivágott a talpából egy darab húst, és megetette a sast.
Azóta homorú az ember talpa, az a darab hús hiányzik a lábujjaink s a sarkunk közül, amit Hársvitéz kivágott akkor.
– Jó az emberhús – mondta a sas –, ha előbb tudom, megettelek volna.
Röpültek, haladtak még egy ideig, aztán végre Hársvitéz megpillantotta az otthoni, ismerős világot.
Innen már gyalog folytatta útját Hársvitéz. Ment, addig ment, amíg annak a királynak az udvarába ért, akinek megmentette lányait. A nagyobb lányok férjhez mentek, egyik Fagörbítőhöz, másik Kőgyúróhoz, de a legkisebb lány, mert nem fogadott szót az apjának, és nem ment hozzá egy királyfihoz, Fagörbítő udvarába került cselédlánynak.
Amikor Hársvitéz a királynak elmondta kalandjait, s azt, hogyan csúfolták meg a barátságot Fagörbítő és Kőgyúró, nagyon mérges lett. Mindent elvett a két ravasz fickótól, egész királyságát Hársvitéznek adta, s a szép dalia ráadásul még a legkisebb királylány kezét is megkapta. Hét országra szóló lakodalmat csaptak, meghívták rá a Hársvitézt felnevelő öreganyót, s öregapót is.
Hársvitéz lakodalmán én is táncoltam volna, ha akkor élek, mert akkorjában még nem tartották annyira távol a parasztot maguktól a földesurak, mint manapság.
Egy szamócán lovagoltam, s ahogy tudtam, úgy hazudtam.

Györgyjakab János fordítása