Spanyol népmese
Magas, sötét
sziklákon épült várban lakott egy ifjú lovag az édesanyjával. A lovag egy
tavaszi estén elment vadászni, és útközben tiszta vizű tóhoz ért. Egyszer csak
szárnysuhogást hallott, s látta ám, hogy három hófehér hattyú szállt a tiszta
vizű tó partjára. A lovag egy fa mögé húzódott, onnan figyelte a hattyúkat.
Azok ledobták fehér tollruhájukat, gyönyörű lánnyá változtak mind a hárman,
belegázoltak a tiszta vizű tóba, ott fürödtek, lubickoltak. Aztán kiúsztak a
partra, ismét felöltötték tollruhájukat, és elszálltak.
Gyönyörű volt mind
a három hattyúlány, leggyönyörűbb mégis a legfiatalabb. A lovagnak nem volt
többé sem éjszakája, sem nappala, mindig a szépséges lányra gondolt. Elmondta
az édesanyjának, hogy mit látott a tiszta vizű tó partján, s megmondta azt is,
hogy nem lesz ő boldog addig, míg azt a szépséges hattyúlányt haza nem viheti,
feleségül nem veheti.
Elszomorodott a
lovag édesanyja, sírva kérte a fiát, felejtse el a hattyúlányt, tündér az, és
úgysem marad meg földi ember mellett. Szerette a lovag, nagyon szerette az
édesanyját, de még jobban szerette a gyönyörű hattyúlányt, nem hallgatott hát
az édesanyja szavára. A tiszta vizű tó partján ült éjjel is, nappal is, leste,
várta a hattyúlányok visszatértét.
Egy este ismét
szárnysuhogást hallott. A tópartra röpült a három hattyú, mind a három ledobta
tollruháját, s most is három szépséges lány gázolt a vízbe. Amíg ott
lubickoltak, a lovag fölkapta a legfiatalabb hattyúlány tollruháját, s futott
vele, ahogy csak bírta a lába. A három szépséges lány a partra úszott, a két
idősebbik magára kapta tollruháját, s hangos szárnysuhogással messzire szállt.
A legkisebbik meg addig szaladt a lovag után, amíg utol nem érte, akkor térdre
hullott előtte, úgy kérte, adja vissza tollruháját, hadd szálljon a nővérei
után. A lovag azonban nem hallgatott a könyörgő szóra, köpönyegébe takarta a
szépséges lányt, hazavitte a várába, és feleségül vette. A hattyúlány
elfelejtette nővéreit, elfelejtette a tiszta vizű tavat, a tollruhájával együtt
elvesztette emlékeit is.
Hat tavasz múlt el
így. A hetedik tavaszon a hattyúlány megkérdezte az urát, hogyan is került ő a
sötét sziklák tetején magasodó lovagvárba. A lovag elmesélte a feleségének azt
a régi-régi tavaszi estét, elővette a hét lakat alatt őrzött hattyúbőrt is,
vajon emlékszik-e erre a felesége. Az meg kezébe vette a csillogó hattyútoll
ruhát, a vállára borította, azon nyomban ismét hattyúvá változott, és huss! -
elszállt a nyitott ablakon át.
A lovag ezentúl
minden tavasszal elment a tiszta vizű tó partjára, ott ült éjjel is, ott ült
nappal is, de hiába leste, várta a hattyúkat, soha többé nem látott közülük
egyet sem, de még a szárnyuk suhogását sem hallotta.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése