A barlangi tündér

Francia népmese

Volt egyszer egy szántóvető; becsületes neve Márkus volt, de falusi szokás szerint, közönségesen csak a jámbor Márónak hívták. Egy szép napon, amikor éppen szántott a vár alatt; trombitaszót hallott, s mintha az a trombitaszó a föld alól jött volna.

Így szólt a szolgájához:

– Hallod, fiú?

– Hallom – felelt a fiú –, a tündérek kürtje!

– Kiálts oda, hogy hozzanak nekünk egy szép cipót!

A szolga torkaszakadtából, de illedelmesen odakiáltott:

– Hozzatok Isten nevében egy cipót!

Aztán ismét munkához láttak a megkezdett barázdán. Hát, ahogy a végére értek, fehér kendőben szép fehér kenyeret találtak.

– Megszegjük a tündércipót? – kérdezte a jámbor Máró.

– Meg hát – felelte a szolga –, olyan szép és kívánatos, megérdemli ezt a tisztességet.

– Jól van; szegd meg, s kóstolj bele; nem akarok elsőnek enni belőle – mondta a gazda.

A szolga nem mondatta kétszer; elővette a kését, lekanyarított egy jó karéjjal, s enni kezdte.

Erre már a gazda sem volt rest, ő is szelt egy karéjt, s megette jóízűen. Vajas cipó volt a javából!

Megszomjazott a szolga, s ismét kiáltott:

– Kedves tündérek, egy kis innivalót is kérünk szépén!

Alighogy kimondta, honnét, honnét nem, egy korsó csiger s egy pohár termett előttük.

– Ez már beszéd – mondta a gazda –, a cipót megettük, s igen finom volt; gondolom, a csigertől sem lesz semmi bajunk.

Azzal megtöltötték a poharat a szép tiszta csigerrel, s megállapították, hogy soha nem ittak ennél kellemesebb ízű italt.

Amikor este hazaértek, persze eldicsekedtek a szomszédoknak, hogy tündérhozta cipóból ettek, csigert ittak. De azok csak csóválták a fejüket, s azt mondták:

– Bele is pusztultok, szerencsétlenek.

De kutya bajuk sem lett tőle. Néhány nap múlva ismét kimentek szántani. Alighogy a vár elé értek, friss lángos illata csapta meg az orrukat.

– Hű – szimatolt a gazda –, a tündérek lángost sütnek! Mi lenne, ha kérnél egy falást?

– Én aztán nem – felelt a szolga –, félek, megharagítom őket!

Erre a gazda, merthogy az orrát erősen csiklandozta a lángosillat, nem állhatta meg, s elkiáltotta magát:

– Hozzatok lángost! Méghozzá finomat!

S mire a megkezdett barázda végére értek, hát pompás lángost találtak ottan.

– Ezt megesszük – mondta Máró. – Jaj be kívánatos!

De ahogy megszegték, csak látták, hogy csupa szőr belül: azért sütötték bele a tündérek, mert Máró nem volt kérésében illedelmes.

– Vén boszorkány! – kiáltott fel Máró. – Ha bolondot járatsz velem, edd meg magad a sütésed! –

Földhöz csapta a lángost, hogy csak úgy puffant; aztán új barázdát kezdtek, s mire végére értek, a szőrrel bélelt lángosokat mintha a föld nyelte volna el.

Volt a faluban egy szegény özvegyasszony; alig győzte kenyérrel hét apró gyermekét. Amikor a jámbor Máró esete a fülébe jutott, rögtön felcsillant a szeme. Vette kagylószedő zsákját, s kiment a vár alá a tengerpartra. Ha nem lesz cipó, sem lángos, beéri kagylóval is.

Meg sem állt a barlangig; egy darabig nézelődött, tanakodott magában, aztán nagy bátran bekopogott a barlang vasajtaján.

A vasajtó abban a pillanatban kinyílt, s kezében kulcscsomóval egy vénasszony állt elé; hosszú haja csupa csiga meg kagyló, mohos volt, mint valami szikla, s lehetett tán ezeresztendős.

– Mit akarsz, te szegény asszony? – kérdezte.

– Egy kicsi kenyeret kérnék alázattal a gyermekeimnek.

– Nem én vagyok a gazda – felelte a vénség –, én csak a kapus vagyok; de gyere el holnap, addig

szépen beajánllak.

Az asszony hazaindult. Zsákját megszedte kagylóval, eladta, s az árából megetette aznap a gyermekeit.

Másnap jókor reggel ott volt már a barlang bejárata előtt. Ismét bekopogott, s a vénasszony előállt.

– Hát beajánlottál-e, öreganyám? – kérdezte.

– Be én. Máris kapsz egy fonott kalácsot, s aki küldi, beszélni akar veled.

– Vezess hozzá – mondta a szegény asszony –, szeretném megköszönni.

– Ma nem – felelte a vénasszony. – De gyere el holnap ebben az időben, s találkozhatsz vele.

Az asszony hazament a kaláccsal.

S mivelhogy a tündér nem tiltotta meg, boldogan dicsekedett a szomszédainak:

– Nézzétek, milyen szép fonott kalácsot kaptam a tündérektől!

Estére az egész falu összesereglett kalácslátni, kóstolgatni; nem is tartott sokáig.

Másnap reggel már zsákot sem vitt magával: minek szedegessen kagylót, ád a tündér új kalácsot, gondolta. S a mondott időben megjelent a barlang előtt. A vénasszony kinyitotta a kaput, s lássatok csodát, egy szépséges szép hölgy jelent meg, és így szólt:

– No, te szegény asszony, hát ízlett-e a kalács?

– Ízlett, asszonyom, s szívemből köszönöm.

– De nem tartott sokáig – mondta a tündér.

– Ez igaz. Amennyi gyerek és szomszéd, mind megkóstolták, hamar a nyakára hágtak.

– Jól van. Most kapsz egy másik kalácsot, de ezt jól rejtsd el, mihelyt hazaérsz, hogy senki se tudjon róla. Ha csak a családod eszik belőle, nem fogy el soha, s mindig friss marad. De vigyázz, le ne szelj belőle egy cseppet is valami idegennek, mert úgy elillan, mint a tegnapi. Kössünk egyezséget: van négy tehenem, s szükségem volna egy pásztorlányra. Ha megígéred, hogy naponta ideküldöd egyik lányodat,

semmiben sem látsz szükséget.

– Sohase láttam errefelé teheneket – mondta az özvegy. – Hol találja meg őket a lányom?

– Csak menjen ki minden reggel a legelőre, őrizze őket estig, akkor majd értük megy valaki.

Így is lett. Az özvegy legnagyobb lánya – tizenkét esztendős volt – reggelenként eljárt a legelőre, legeltette őket, ahogy illett, s valahányszor az arra járók megpillantották; amint pálcával a kezében üldögél a mezsgyén, vagy éppen a teheneknek kiabál, megkérdezték:

– Mit csinálsz ott, te leányka?

– Őrzöm a tündérek jószágát – felelte.

– A tündérek jószágát? – álmélkodtak az emberek. – Hiszen nem látszanak sehol!

Kikacagták, s azt gondolták, elment a szép esze. De a leányka csak folytatta a pásztorkodást, s a tündérek minden délben ebédet hoztak neki.

S egy este maga a barlang tündére jött el a tehenekért, s így szólt a kis pásztorleánykához:

– Lennél-e keresztanyja a gyermekemnek?

– Örömest – felelt a lányka.

– De ne beszélj róla senkinek, még saját anyádnak sem. Mert ha fecsegsz, bizony nem hozok ide több ennivalót neked. Menj, majd szólok, amikor eljön az ideje.

S a leányka őrizkedett is attól, hogy bárkinek is eldicsekedjék a tündérrel való találkozásról, s naponta kijárt a mezőre továbbra is. Nem sok idő múlva egy tündér suhant hozzá, s azt mondta, készülhet a keresztelőre.

– Holnap nem kell őrizni a teheneket; délben idejövök érted.

Másnap a pásztorlány szépen felöltözött, s délben odaállott a barlang elé. A vén boszorka, a rengeteg kagylóval és csigával a testén, tüstént előugrott, s így szólt:

– Ne félj, gyermekem, csak gyere velem; nem harapom le az orrod.

Aztán beléptek egy tündöklő terembe, ahol már több tündér várta őket; a picikét a karjába tették, ő tartotta keresztvíz alá. A ceremónián egykettőre túlestek, csak még lakmároztak egy keveset.

Telt-múlt az idő nagy vigasságban, s amire kiért a barlangból, a keresztlánya felcseperedett. Azt hitte, két napot töltött a barlangban – pedig tíz esztendeig volt oda.

Az anyja azt hitte, leesett a szikláról, s a tengerbe fulladt. Kerestette mindenfelé, de nyomát sem

találták.

Amikor aztán beállított az anyja házához, a szegény asszony alig hitt a szemének.

– Honnan kerülsz elő, szerencsétlen? Azt hittük, vízbe fúltál.

A leány elmondta, hogy volt, mint volt, hogy ő csak két napig volt oda a tündérkeresztelőn, s mihelyt

engedték, sietett haza.

– Két napig! – hüledezett az anyja. – Tíz évig, egy nappal sem kevesebbig! A lány erre nagyot nézett; akkor vette észre, hogy csakugyan, közben nagylány lett, s öccsei, húgai, mind-mind úgy megnőttek, megváltoztak, amióta elment, hogy jóformán rájuk sem ismer.

Nekifogott egy pár harisnyát kötni a keresztlányának, s mikor befejezte, elindult vele a barlanghoz.

A vén boszorkány ajtót nyitott neki, bement, s még kerek öt esztendeig maradt a tündérek között – pedig azt hitte, csak egy napig maradt.

Amikor elbúcsúzott, a keresztlánya egy erszényt adott neki, mondván:

– Édes keresztanyám, fogadd emlékbe ezt az erszényt; tele van arannyal; valahányszor kiveszel belőle egyet, más támad helyébe. De ha valaki idegen nyúlna bele, tüstént minden értékét elvesztené.

Mire a lány hazaért a falujába, anyját már réges-rég eltemették, öccsei tengerre szálltak, húgai közül pedig ki cselédnek állt, ki férjhez ment – egyedül találta magát a házban.

Mivelhogy csinos és takaros teremtés volt, udvarlóknak nem volt szűkiben; egyet aztán kiválasztott,

s nekiadta a kezét. De nem állhatta meg, hogy a tündéradta erszényről ne fecsegjen neki.

A legénynek nagyot csillant a szeme, s egy óvatlan pillanatban jól belemarkolt az erszénybe.

Abban a pillanatban lapos és rücskös lett, mint akármelyik közönséges erszény.

Attól kezdve dolgozhattak is keservesen a mindennapiért. Mert a leány többé sohase talált vissza

a tündérek barlangjába.

   (Csiger:  almabor; ez a magyar szó éppen a francia cidre (ejtsd: szidr) szóból származik, ami ott is almabort jelent.)