Bella-Flór hercegnő

Spanyol népmese

Réges-régen élt egy ember, s annak volt két fia. Az egyik, amikor felcseperedett, elment világot látni, s teltek-múltak az évek, senki semmi hírt nem hallott róla, azt hitték, hogy talán

meg is halt. Az apjuk is lassan-lassan megöregedett, meg is halt, s ráhagyta egész vagyonát a kisebbik fiára, aki ezentúl egyedül gazdálkodott a birtokon. Egyszer, amikor jő haza, látja, hogy a szobában egy idegen ember áll, s nézeget jobbra-balra, mintha nem ismerné meg a házat. Amikor a fiatal legény bejött, megkérdezte tõle az idegen:

—Elfelejtettél engem?

—Nem felejthetek el olyan valakit, akit nem is ismertem soha — felelte barátságtalanul a legény.

—Én vagyok a te rég elvándorolt testvéred — válaszolta az utas —, s egy krajcár nélkül tértem haza. Itt hallottam a faluban, hogy meghalt az édesapánk, Isten nyugosztalja szegényt.

—Már hat hónapja meghalt — felelt a gazdag legény —, s rád hagyott egy vén fakoporsót, ott van most is a padlás tetején. Jobb lesz, ha sok fecsegés helyett az után nézel, mert én ugyan nem töltöm veled a drága idõmet! — Azzal megfordult, s otthagyta a szegény embert a házban.

Mit volt mit tenni, felkapaszkodott a padlásra a szegény vándor, s hát ott csakugyan megtalálta a fakoporsót, de az olyan rozoga volt, hogy alig tartotta össze egy-két szeg a deszkáit.

„Minek ez az ócska koporsó nekem? — mondotta magában. — Legfeljebb tüzet rakhatok belõle, egyébre úgyse jó.”

Le is vitte a hátán a koporsót az udvarra, elkezdte hasogatni egy fejszével, s hát amint hasogatja, egyszerre egy kis titkos rekeszt lát benne, azt mindjárt kinyitja, s egy írást talál benne. Nézi, nézi jobbról-balról a papírt, hát látja, hogy adóslevél, amely az apja nevére szólt, s egy gazdag ember volt az adós.

Zsebre dugta hamar az írást, szaladt vele a bíróhoz, mutatja neki, s hát az azt mondja, hogy attól az embertõl ugyan hiába kéri a pénzét, mert az apjának se akarta semmiképpen megfizetni az adósságát. Nem sokat törõdött José (mert így hívták a szegény embert) evvel a beszéddel, szaladt az adóshoz, s addig fenyegette, hogy így s úgy, viszi akár a király elébe is a dolgot, hogy az nagy keservesen kifizette õneki a pénzt. Bezzeg boldog volt most José, zsebre dugta a sok aranyat, többet nem is nézett az öccse háza felé, hanem elindult a szomszéd város irányába.

Amint ment, mendegélt, jön vele szembe egy szegény asszony nagy sírással. Kérdezi José tõle:

—Hát neked mi bajod, te szegény asszony?

—Nagy baj az én bajom — felelte zokogva az asszony —, halálán van az uram, s egy kegyetlen ember, akinek pénzzel tartozik, ilyen betegen be akarja záratni a börtönbe.

—Ne búsulj, te szegény asszony — mondta José neki —, adok én pénzt, hogy kifizesd az urad adósságát.

Bezzeg hálálkodott a szegény asszony Josénak, s szaladt haza boldogan a pénzzel, átadta annak, akinek tartozott, s futott az urához. No, annak szegénynek többet semmire se volt

szüksége, meg volt már halva, mire a felesége hazaért. Mikor José beérkezett a városba, ismét ott találta az utcán a szegény asszonyt, siratta az urát, hogy még csak el se temetheti, mert mind ami pénzt kapott, odaadta adósságba. Megsajnálta José, kifizette a koporsó árát is, s ment tovább. Erõsen megfogyatkozott most már a pénze, összevissza három arany volt a zsebében. Gondolta magában, evvel ugyan nem jut messzire, õ bizony beáll a királyhoz szolgálatba.

Úgy is tett, ahogy elgondolta magában, elment a királyi udvarba, s ott legelõször szolga lett, de olyan ügyesen végezte a dolgát, hogy a király csakhamar lovaggá tette.

Telt-múlt az idõ, az ifjabbik testvér mind elpazarolta a pénzét, s olyan szegény lett, mint a templom egere. Hallotta, hogy a bátyja milyen szerencsésen járt a királyi udvarban, elment hát oda, s addig könyörgött a bátyjának, amíg az õ szavára fel nem vették szolgának.

Itt is irigy s rosszlelkû maradt, mint amilyen azelõtt volt, s amikor megtudta, hogy az öreg, csúf király szerelmes Bella-Flór hercegnõbe, aki elmenekült elõle valahová, elhatározta, hogy azt hazudja a királynak: az õ bátyja tudja, hová bujdosott a hercegnõ, s el is tudja hozni. Gondolta, majd karóba húzatja a király a José fejét, ha leány nélkül tér vissza.

Úgy is tett, ahogy a gonosz eszével elgondolta, felsompolygott a királyhoz, s eléadta a mondókáját. Hej, felugrott a király nagy örömében, s szalajtott rögtön José után.

Jött is az lélekszakadva, mert el nem tudta gondolni, hogy miért hívatják olyan sebbel-lobbal. Hát, alighogy beteszi a lábát a király szobájába, mondja ez neki:

—Ebben a pillanatban rohanj Bella-Flór hercegnõért, s ha nélküle térsz haza, az életeddel játszol! — Amint ezt mondta, hátat fordított a király, s otthagyta egyedül a teremben.

Állt, állt egy darabig nagy csudálkozással José, s nem tudta elgondolni, hogy ugyan honnan is tudja õ elhozni Bella-Flór hercegnõt, mikor azt se tudja, hogy hol van. De a világ végéig mégse állhatott a király szobájában, nagy búsan lement az istállóba, hogy lovat válasszon magának az útra.

Nézegette a szebbnél szebb lovakat egymásután, olvasgatta le a nevüket az aranytábláról, mert abba volt mindegyiké belevésve, de egyik se tetszett neki, s már végire ért az istállónak, mikor egy öreg fehér ló feléje fordította fejét, s így szólt hozzá suttogva:

—Válassz engem, s minden jóra fordul!

José nem is gondolkodott a dolgon sokat, rátette a nyerget a fehér lóra, kivezette az istállóból, ráugrott, s elindultak. Ott volt a kemence elõtt három frissen sütött cipó, azt felvétette a ló Joséval, s betették a tarisznyába, úgy mentek ki a kapun. Jó messzire haladtak már anélkül, hogy valami történt volna velük, egyszerre aztán a ló megpillant egy hatalmas hangyabolyt, ott megállott, s azt mondta Josénak:

—Morzsáld el azt a három cipót ezeknek a hangyáknak, fiam.

—Jó lenne az nekünk is, édes lovam — felelte José, de a ló nem hallgatott a szavára, s azt válaszolta:

—Egy alkalmat se mulassz el soha, hogy jót tégy valakivel! Add oda a cipókat!

Többet José egyet sem ellenkezett, hanem elmorzsálta a cipókat, aztán felült a lova hátára, s mentek tovább. Alig mentek ismét egy jó darabon, sziklás, meredek helyre értek, s hát ott vergõdött egy hatalmas sas a vadász hálójában.

Megállott a ló a sas elõtt, s mondta Josénak:

—Szállj le, s szabadítsd ki azt a szegény madarat !

—Igen sokáig fog tartani, édes lovam — felelte José

—, s mikor érünk akkor a hercegnõhöz?

—Ne törõdj te avval, te csak ne mulassz el soha egy alkalmat se, hogy jót tégy valakivel — mondotta a ló Josénak. Leszállott hát kénytelen-kelletlen a legény, s kiszabadította a sast a hálóból, s akkor indultak ismét tovább. Amint jó darabon mentek, egy folyó partjára érnek, hát ott látnak a homokban egy kis halat, amint tátogtat nagy keservesen, s

szeretne visszajutni a vízbe.

—Nem látod, édes gazdám, azt a kis halat ? — szólalt meg ismét a ló. — Hiszen ha nem teszed vissza a vízbe, meg fog fulladni a homokban.

—Nohát, mi így soha rá nem találunk Bella-Flór hercegnõre, ha minden percben megállunk — dohogott José, de mégis leszállott, s visszadobta a vízbe a halat.

—Ne félj, az nem idõveszteség, amikor másokon segítünk — mondotta a ló, s avval mentek ismét tovább.

Kis idõ múlva rengeteg erdõ közepébe értek, ott állott a Bella-Flór hercegnõ palotája, s õ, éppen mikor odaértek, etetgette a tyúkjait, kakasait.

—Álljunk meg itt az udvaron, majd én ficánkolok s kelletem magam — mondotta a ló —, hogy a hercegnõ is kedvet kapjon egy kis lovaglásra. Akkor aztán, ha felült reám, ugrálni kezdek, úgy teszek, mintha le akarnám dobni a hátamról, s te mondjad neki, hogy bizonyosan azért ugrálok, mert nem szokott nõ ülni rajtam, aztán kérjed, engedje meg, hogy te is felülj a háta mögé, hogy vigyázhass rá. Ha aztán te is a nyeregben leszel, egyet se búsulj, repülünk haza a király udvarába, mint a szél.

Minden úgy történt, ahogy a ló elõre megmondotta, s alig telt belé egy jó fertály óra, már vágtattak, sebesebben, mint a szél, a királyi vár felé. A hercegnõ rögtön látta, hogy õt bizony

csúffá tették, de nem szólt egy szót sem, hanem hirtelen leoldotta a kötényét, amely tele volt csirkéknek való korpával, s egy szempillantás alatt mind leszórta a földre.

—Ó, istenem — sikoltott most —, elejtettem mind a korpámat, kérlek, lovag, szállj le s szedd fel. De José nem állította meg a lovat, hanem azt felelte neki:

—Lesz ott elég korpa, ahova mi megyünk — s avval vágtattak is tovább.

Nemsokára egy sûrû erdõbe értek, ott elévette Bella-Flór hercegnõ a zsebkendõjét, elengedte, s a szél felfújta a legmagasabb fa tetejére.

—Ó, istenem — kiáltott fel —, állítsd meg a lovat, s menj fel a fa tetejére a zsebkendõmért!

—Lesz ott elég zsebkendõ, ahová mi megyünk — felelte José, és vágtatott tovább.

Az erdõbõl hamarosan kijutottak, s egy patakhoz értek, ott lehúzta Bella-Flór hercegnõ az ujjáról az aranygyûrûjét, behajította a vízbe, s felsikoltott:

—Jaj, istenem, a legkedvesebb gyûrûm beleesett a vízbe, szálljunk le, és nézzük meg, hol lehet. De José nem állította meg most sem a lovat, hanem azt mondta:

—Lesz ott szebbnél szebb gyûrû elég, ahová mi megyünk.

Nemsokára a palotához értek. Hát a király már ott várta õket, de bizony a hercegnõ még csak rá sem vetette a tekintetét, hamar beszaladt egy szobába, s magára zárta az ajtót. Hiába könyörgött a király neki, hogy jöjjön ki, egyre azt hajtogatta, hogy csak akkor jön ki, ha elhozza neki valaki azt a három dolgot, amit elvesztett az úton. Hívatta a király ismét Josét, mert azt gondolta, ha valaki, akkor csak õ fogja tudni, hogy mit s hol vesztett el a hercegnõ. No, szegény José, amint meghallotta a király parancsát, megint búnak eresztette a fejét, de bizony azt ereszthette, mert ha kedves volt az élete, újra vissza kellett indulnia. Legelõször is hû társához, a fehér lóhoz ment, elkeseregte a bánatát, de az megvigasztalta:

—Egyet se búsulj, édes gazdám, ülj fel a hátamra, majd csak megleszünk valahogy.

Fel is pattant José rögtön a hátára, s mentek a sebes szélnél is sebesebben, addig, amíg a hangyabolyhoz nem értek. Ott megállott a ló, s azt mondta Josénak:

—Akarod, hogy megkapjad a hercegnõ korpáját?

—Hát persze hogy akarom — felelte José —, de hiába akarom, mert míg a világ meg két nap, nem tudnám én azt összeszedni.

—Kiálts csak egyet a hangyáknak, ne félj, összeszedik azok neked hálából, hogy jóllakattad õket — mondotta a ló.

Csodálkozva tekintett José a lóra, de mert okosabb dolog úgysem jutott az eszébe, hát kiáltott a hangyáknak, s ím, alig mondta el nekik, hogy mit akar, nagy sürgés-forgás támadt közöttük, s hordták nagy buzgón mindenünnen a korpamorzsákat.

José leült egy fa alá pihenni, a lova meg ropogtatta mellette a jó friss füvet, amíg csak egy jókora halom korpa nem állott elõttük. Azt hamar felszedte José, bekötötte egy zsákba, felpattant a lóra, és mentek tovább. Addig vágtattak, amíg csak ahhoz a hatalmas fához nem értek, amelyre felröpítette a szél Bella-Flór hercegnõ zsebkendõjét. Csóválta szegény José a fejét, amikor megpillantotta a fa legeslegtetején, egy vékonyka ág végén lobogni a zsebkendõt.

—Hej, ha madár volnék — sóhajtotta —, akkor talán le tudnám hozni onnan, de ember képében sohase!

—Egyet se félj, édes gazdám — mondotta a ló —, hívd csak azt a sast, amelyiket megszabadítottál a hálóból, majd lehozza az neked a zsebkendõt.

Kiáltott is mindjárt José a sasnak, s az ott termett, egy perc múlva már hozta is csõrében a Bella-Flór hercegnõ zsebkendõjét. Köszönte nagy boldogan José, s felpattant ismét

a fehér lóra, s addig vágtattak, míg csak a patak partjára nem értek.

Már sötétedett az idõ, s José alig látott az orráig, nemhogy a patak fenekén meg tudta volna találni a gyûrût. Felsóhajtott nagy szomorúan:

—Hogy tudnám én megtalálni azt a gyûrût, mikor azt sem tudom, hogy merre keressem?

—Ne búsulj — felelte a fehér ló —, kiálts csak egyet annak a halnak, amelyiket bedobtál a vízbe, majd eléhozza az mindjárt.

Csakugyan így is tett José, kiáltott a halnak, az ott is termett, s egy szempillantás múlva hozta szájában a gyûrût.

Köszönte José, s felpattant a lóra, visszalovagolt a palotába. Hej, vitte a király nagy örömmel a hercegnõ szobájához az elveszett holmikat, de bizony az most se akarta semmiképpen

beereszteni, hanem azt kiáltotta ki:

—Addig az én szobám ajtaját ki nem nyitja senki, amíg azt a gazembert, aki elrabolt engem a váramból, forró olajban meg nem fõzik!

A király megszomorodott erre a beszédre, hogy így fizessen a José hûséges szolgálatáért, de aztán mégis maga elé hívatta, s azt mondta neki:

—Nem tehetek róla, édes szolgám, hogy így kell hûségedet megháláljam, de Bella-Flór hercegnõ azt akarja, hogy forró olajban fõzesselek meg, s én az õ kívánsága ellen semmit sem tehetek.

Elbúsulta magát szegény José, lement nagy búsan az istállóba, s elpanaszolta szomorú sorsát a fehér lónak.

—Egyet se búsulj — vigasztalta meg a ló —, csak ülj az én hátamra. Amikor be kell ugranod a forró olajba, én felszippantom az egyik orrlyukamon a forró olajat, s mire kieresztem a másikon, már le is hûlt, semmi bajod se lesz tõle.

Többet egyet se kérdezõsködött José, hanem úgy tett, ahogy a fehér ló tanácsolta, s amikor az egész udvar összegyûlt, mosolygó arccal ugratott belé a forró olajba. Hát majd meghalt mindenki a nagy csudálkozástól, amikor egy perc múlva kiugrott az olajoskatlanból, de úgy megfiatalodva s megszépülve, hogy a szemük-szájuk elállott a bámulástól.

Bella-Flór hercegnõ is eléjött a szobájából erre a csudálatos hírre, s amint meglátta a gyönyörû legényt, rögtön a nyakába borult, s azt mondta:

—Én a tied, te az enyém, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Bezzeg, José se mondatta kétszer ezt magának, a király meg szertelen nagy bosszúságában beleugrott az olajoskádba, s abban a szempillantásban porrá is égett. Josét ekkor kikiáltották királlyá, s még aznap megtartotta a lakodalmát Bella-Flór hercegnõvel. Amikor a legnagyobb dínomdánom folyt a palotában, õ kisurrant az istállóba, s megkérdezte a fehér lovat:

—Mondd meg most már, édes lovam, miért tettél te annyi jót velem?

A fehér ló pedig így válaszolt neki:

—Nem vagyok én ló, hanem annak a szegény embernek a lelke, akinek az adósságát kifizetted, s akit eltemettettél. Hálából tettem mindent, amit tettem, s jegyezd meg jól magadnak, hogy minden jótettnek megvan a jutalma, elébb vagy utóbb.

Azzal eltûnt a fehér ló, s José felment a palotába. Még sokáig élt boldogságban a szép Bella-Flór hercegnõvel, s jóságosan uralkodott élete végéig.