A fonóverseny

Ír népmese

Egyszer volt, hol nem volt... Volt egyszer egy legény, Shaun volt a becsületes neve. Mindenki tudta róla, hogy a legderekabb és a legszorgalmasabb is az egész faluban. Nem volt fiatalember, aki nála jobban forgatta volna a cséphadarót, az ásót vagy a sarlót, vagy aki napi munkáját nála megbízhatóbban, jó munkáshoz illően végezte volna. Tetejébe szép termetű, jó külsejű legény is volt, nem akadt nála különb a környéken. Nem is csoda, ha a csinos lányok sokat ábrándoztak róla. Shaun azonban amilyen jóképű, olyan óvatos is volt, és bár maga is meg akart házasodni, nem akármilyen feleséget keresett, hanem ügyes kezű, tiszta és csinos lányt szeretett volna elvenni, aki ugyanolyan tisztességes és iparkodó, mint o maga. Hanem az volt a baj, hogy nem egy ilyen lány volt a környéken, hanem egy kerek tucat! Mind megfelelt feleségnek, mind hajlandó is volt, ráadásul mind egyformán csinos. Volt azonban kettő, akikről Shaun úgy vélte, hogy valamivel különbek a többinél, hanem Biddy és Sally aztán olyan hajszálpontosan egyformák voltak minden tekintetben, hogy ha az élete múlott volna rajta, akkor sem tudott volna választani közülük. Akik ismerték őket, azt mondták, egyik sem tud túltenni a másikon. Mindenki csak jót mondott róluk, és jót kívánt nekik. Shaun mind a kettőnek tette a szépet, de mivel nem tudta, hogyan válasszon közülük, úgy gondolta, rájuk bízza: döntsenek ok maguk, ha tudnak. így hát szólt a szomszédoknak, hogy egy hét múlva fonóversenyt tart. Biddynek és Sallynek pedig külön is megmondta: azt veszi feleségül, aki győz a fonóban, mert hiszen jól tudta, hogy biztosan kettőjük közül valamelyik lesz a győztes. A lányok is békésen belementek a dologba, Biddy váltig erősítgette Sallynek, hogy Sally lesz a győztes a fonóban, és SaIly,aki nem akart lemaradni az udvariaskodásban, ugyanezt mondta őneki. Írország északi részén is gyakran összegyűltek egy-egy gazdaháznál a hajadon lányok fonni - ezt fonónak nevezték. Minden lány, akinek az volt a híre, hogy gyorsan és szépen tud fonni, napkelte előtt elment abba a házba, ahol a fonót tartják. Rendszerint elkísérte a kedvese vagy valamelyik férfirokona, aki vitte a rokkát, és biztonságban végigvezette a földeken vagy az utakon. A fonó mindig igen vidám és örömteli esemény volt, és mellesleg előmozdította az iparkodást és a jó munka jogos büszkeségét. A vidám hangulatot az is fokozza, hogy táncra van kilátás, mert a fonó mindig tánccal végződik. Amikor a győztes nevét kihirdetik, a lányt bálkirálynőnek tekintik, és nagy tisztelettel veszik körül. No, már csak két nap volt hátra a fonóig, amikor úgy három óra felé az öreg Biddyék házába egyszer csak besétált egy pöttöm asszonyság, magas sarkú cipőben, és rövid piros köpönyegben. Történetesen senki sem volt otthon, csak Biddy,aki széket húzott a tűz mellé, és hellyel kínálta az assszonyságot.
Az le is ült, és kis idő múlva élénk beszélgetésbe kezdtek.
- Hallom - mondja az idegen asszony -, holnapután nagy fonó lesz Shaun házánál.
- Így igaz,jóasszony- felelte Biddy mosolyogva.
- És igaz-e – folytatta az apró asszonyság-, hogy aki győz a fonóban, férjet is nyer vele?
- Igen, az is igaz.
- Hát, aki megkapja Shaunt, boldog asszony lesz, mert igen derék legény.
- Ez a színtiszta igazság- sóhajtott fel Biddy.- Hanem - mondta, másra terelve a szót -, fáradtnak látszol, jóasszony! Azt hiszem, jobb lenne, ha ennél egy falatot, és innál egy kis tejet, hogy erot adjon az útra!
- Köszönöm, kedveském - mondta az asszony -, eszem egy falatot a kedvedért. Remélem, kerek egy esztendő múlva sem leszel tőle szegényebb!
- Persze, hogy nem - mondta a lány -, hiszen tudod, hogy amit jó szívvel adunk, az mindig áldást hoz a házra.
Az asszony neki is látott az ételnek, amit Biddy elébe tett, és az evéstől szemmel láthatólag felfrissült.
No - mondta, és felállt -, derék leány vagy, és ha kitalálod a nevemet a fonóverseny végéig, akkor te leszel a győztes.
- Hiszen sohasem láttalak még - mondta Biddy. – Hogy tudnám kitalálni a nevedet?
- Még sosem láttál,az igaz- felelte az öregasszony-, és nem is fogsz többé látni, csak még egyszer,de ha nem tudod meg a nevemet, mire a fonónak vége lesz, fájni fog a szíved, mert jól tudom, hogy szereted Shaunt.
Ezzel el is ment. Nagyon elszomorította szegény Biddyt, mert nagyon szerette Shaunt.
Ugyanazon a napon Sally is egyedül üldögélt apja házában, és a fonón járt az esze, amikor ki sétált be a házba? Hát, a pöttöm asszonyság.
- Isten hozott, derék asszony - mondja Sally -, szép napunk van ma, Istennek legyen hála érte.
- Bizony - mondta az asszonyság -, szebbet kívánni sem lehetne.
- Mi hírt hallottál utad során? - kérdezte Sally.
- A környéken csak egy újság van - felelte az asszonyság -, a nagy fonó ami Shaun házában lesz. Azt beszélik, hogy te vagy megnyered, vagy elveszíted - tette hozzá, és erősen Sally szemei közé nézett.
- Attól nemigen félek - felelte Sally magabiztosan. - De ha őt el veszítem, kapok én másikat, talán még különbet is.
- Az nem lesz könnyű - felelte a vénasszony -, és boldognak kell lenned, ha elnyered, már ha el tudod.
- Azt bízd csak rám - mondta Sally. - Biddy derék lány, elismerem, de ami a fonást illeti, nem éri meg azt a napot, amikor engem lehagy benne. Nem ülsz le pihenni egy kicsit? - kérdezte aztán. - Alighanem elfáradtál.
Ideje volt, hogy eszedbe jusson" - gondolta az asszonyság, de nem szólt semmit.
Leült hát, és elcsevegett sok mindenről, amiről fiatal lányok beszélgetni szeretnek. Vagy félóra múlva aztán fölállt, kezébe vette a botját és búcsút mondott Sallynek, és útjára indult. A háztól pár lépésnyire vissza;tézett, és nem tudta megállni, hogy meg ne szólaljon magában:
"Csinos vagy, jól forog a nyelved, de nem jutott eszedbe, hogy megkínálj!"
Szegény Biddy mindenfelé kérdezősködött az öregasszonyról, de mindhiába. Egy lelket sem talált, aki látta volna, vagy hallott volna róla. Kezdett elcsüggedni, mert tudta, ha Shaunt elveszíti, sok szomorú napja lesz, hiszen olyat, mint ő, sohasem fog találni, legalábbis olyat nem, akit ennyire szeretne.
Fölvirradt a fonóverseny napja, és a környék összes leánya odasereglett Shaun házába. Ok ketten, akiknek a versenyében el kellett dőlnie, kié lesz a vőlegény, messze kimagaslottak szépségükkel a többi közül, meg is csodálta őket mindenki. Nagy volt a jókedv és a vidámság. Biddy és Sally messze megelőzték a többieket, de annyira egyformán fontak, hogy a csévélők akkor sem tudták volna megmondani, melyikük a jobb, ha az életük múlt volna rajta. Már dél felé járt az idő, de még semmi különbség nem volt közöttük. Ekkor, mindenki nagy meglepetésére és sajnálatára,
Biddy Corrigan rokkájának lábítója kettétörött! Ez minden jel szerint eldöntötte a versenyt a vetélytársnője javára. Hanem még ennél is jobban elkeserítette Biddyt, hogy még mindig nem tudta a pöttöm asszonyság nevét. Biddy öccse, egy tizennégy év körüli legényke, történetesen
éppen ott volt, amikor a baleset történt, mert a szülei elküldték, vigyen nekik hírt, hogy áll a verseny a két fonólány között. Elszalasztották hát a bognárhoz, hogy javítsa meg a lábítót: ez volt Biddy utolsó, halvány reménye a győzelemre. Johnny persze nagyon szerette volna, hogy a nővére győzzön, és hogy minél kevesebb időt veszítsen, toronyiránt átvágott a földeken. Öreg sánc mellett vezetett az útja, melyről azt beszélték, hogy a tündérek kedvenc tartózkodási helye. Egy galagonyabokor mellől rokka zümmögését hallotta. Egy hang pedig ezt énekelte:
.. Egy lánya faluból nem tudja a nevem! Az én nevem Lassan járj, Lassan járj!
A fiú nem ijedt meg: a hang irányába indult. Bizony nem más fonogatott a bokor tövében, mint a pöttöm asszonyság! - Egy lány a faluból - mondta neki a legényke - nagy bajban van,
mert eltörött a lábítója. Éppen sietek, hogy megjavíttassam. - Az asszonyság abban a pillanatban lekapta a lábítót saját rokkájáról, és odaadta a fiúnak, hogy vigye el gyorsan a nővérének.
- Nincs veszíteni való időd - tette hozzá -, siess, és add ezt oda neki, de nehogy megmondd, hogyan szerezted! Azt meg semmiképpen el ne áruld neki, hogy Lassan járj küldte!
A fiúcska visszafordult, aztán persze elmesélte, hogy egy pöttöm asszonyság küldte a lábítót, akinek Lassan járj a neve. No, egyszeriben örömkönnyek szöktek Biddy szemébe! Újra fonni kezdett, soha még emberi ujj nem pergette olyan gyorsan a fonalat. Az egész fonó elhűlve nézte, milyen tenger sok fonalat tesz időről időre a kosarába. Barátainak kezdett könnyebb lenni a szíve. A végén megint fej fej mellett haladtak. Egyszer csak belépett a pöttöm asszonyság, és felkiáltott:
- Van-e itt valaki, aki tudja a nevemet? Háromszor tette fel a kérdést, mire Biddy összeszedte a bátorságát, és válaszolt neki:
- A neved: Lassan járj!
Így igaz! - mondta az öregasszony. – Ez a név irányítson téged meg az uradat egész életetekben. Mindig haladjatok, de mindig lassan járjatok! Ritkán álljatok meg, menjetek kitartóan, és nem lesz okotok megbánni a napot, amikor találkoztatok Lassan járjjal! Mondanunk sem kell, hogy Biddy győzött a fonásban. Megnyerte a versenyt, és vele a férjét. Megfogadták az asszonyság tanácsát. Sokáig éltek szeretetben, békességben.