Rongyoska

Angol népmese


A tenger partján, egy óriási kastélyban lakott egyszer egy gróf: na­gyon gazdag és nagyon öreg volt. Már majdnem az egész nemzetsége ki­halt, csak egy unokája élt, egy leány, de szinte soha életében nem látta szemtől szembe, annyira gyűlölte, mert születésekor a leány anyja – a gróf legkedvesebb lánya – meghalt. Amikor a dajka első ízben elémutatta az újszülöttet, megesküdött, hogy amíg él, nem látja többé. Nem is volt már semmi öröme a világon, és csak szomorúan üldögélt az ablaka előtt. Bámulta a tengert, és keserves könnyeket hullajtott elvesz­tett lánya után való nagy szomorúságában, ősz haja már a vállát verdeste, hosszú fehér szakálla a karszékére csavarodott, és gyökeret vert a padló repedéseiben. Ezalatt az unokája is nőtt, növekedett, és szép leánnyá ser­dült, pedig senki sem ápolta, senki sem gondolt vele. Csak az öreg dajka adott neki néha valamit a konyha maradékaiból, amikor senki se látta, vagy ócska rongyos ruhát szerzett neki a kidobált holmikból, hogy legyen miben járnia. A palota többi szolgája, ha látta, belerúgott, és csúfondáros szavakkal zavarta el.
- Rongyoska! – kiáltották utána. Ujjal mutattak meztelen lábára, ron­gyaiból előkandikáló vállára, míg sírva nem fakadt és el nem futott, hogy elrejtőzzék a bokrok között. így cseperedett fel a leány, erdőn, mezőn, árokparton, bokrok között. Egyetlen társa a libapásztor volt, ez a vidám flótás. Gyakran előkapta fu­rulyáját, és oly gyönyörűségesen fújta, hogy a leány minden nyomorúsá­gáról elfelejtkezett, és táncra perdült a hangosan gágogó libák között. Egy szép napon rebesgetni kezdték az emberek, hogy a király épp most járja a birodalmát, és a közeli városban az ország nemes hölgyeinek és urainak nagy bált rendez: ezen a bálon választ mátkát egyetlen fia, a királyfi.
Megérkezett a királyi meghívás a tengerparti kastélyba is, felvitték a szolgák a kastély urának, aki mindegyre az ablaka előtt ült.
Amikor a gróf megkapta a király meghívását, levágatta szakállát, szol­gáival eléhozatta pompás ruháit, drágaságait; felszerszámoztatott egy fe­hér lovat arany-ezüst kantárral, nyereggel, úgy indult a király fogadására. Rongyoska is hallotta, hogy miféle nagy mulatságra készülnek az urak a városban, és keservesen sírdogált a konyhaajtó előtt, hogy ő nem lehet ott. Hallja ezt az öreg dajka, majd megszakad a szíve. Fel is ment a kastély urához, és kérve kérte, vigye el szépséges unokalányát a király báljára -csak most az egyszer. De a gróf a homlokát ráncolta, és hallgatást paran­csolt. A szolgák csak kacagtak az öregasszonyon:
- Hiszen Rongyoska akkor a legboldogabb, ha a libapásztorral játsza­dozhat – mondogatták gúnyosan.
Másodszor is, harmadszor is megpróbálta a dajka, de mindig csak megszidták, gorombán elkergették; utoljára már maguk a szolgák zavarták el nagy kiáltozással-ütlegeléssel a fényes termekből. Sírva menekült a sze­gény dajka a tengerpartra, úgy panaszolta el a haboknak a gróf kőszívű-ségét. És még ugyanabban az órában Rongyoskát is elűzte a kastély sza­kácsa. Most már egyetlen igaz pajtása volt az egész világon, a hűséges libapásztor. El is futott hozzá, elpanaszolta nagy baját. Hanem a libapász­tor megvigasztalta és megígérte, hogy elviszi a városba. Sose féljen, meg-láthajta majd a királyt és udvara pompáját! De Rongyoska szomorúan pillantott foszlányokban lógó ruhácskájára és meztelen lábacskáira; a liba­pásztor azonban a szájához illesztette furulyáját, és úgy értette a módját, olyan vidáman fújta, cifrázta, hogy a leány még a könnyeiről is elfelejtke­zett. Ott vezetgette kézen a libapásztor, ott táncoltak-1 ej tettek az ország­úton, és mentek egyenesen a város felé, ők meg a libák.
Nem mehettek messzire, amikor egy ékesen öltözött ifjú vágtatva utolérte őket, és megkérdezte, hogy merre visz az út a király palotája felé. Meghallotta, hogy ők is odatartanak, nosza, leszállt a lováról, és hozzájuk szegődött. Örült a pásztor a nyalka útitársnak, elékapta furulyáját, és oly vidáman fújta, billegette, hogy mindnyájuknak magasra szökött a kedve. A jövevény úgy álmélkodott, mintha mindez csoda volna: csak nézte, néz­te Rongyoskát, és nem tudott betelni látásával. Délben kerestek egy árnyas rétet, és amíg a szárnyát csapkodó libacsapat nagy gágogással nekiszaba­dult, ők hárman letelepedtek, a libapásztor pedig előszedte muzsikáló tu­dományát. Az idegen lovagnak ezalatt úgy megtetszett Rongyoska, hogy menten megkérte feleségül. De Rongyoska csak nevetett, és vidáman rázta aranyos fürtjeit:
-  Hiszen csak kinevetnének, ha egy libapásztorlányt vennél feleségül – válaszolta. – Válassz magadnak a szépséges hölgyek közül, akikkel majd a király bálján találkozol, és ne űzz csúfot a szegény Rongyoskából.
De mennél inkább ellenkezett, annál lágyabban szólt a furulyaszó, annál gyönyörűségesebbnek találta Rongyoskát az ifjú lovag, és hogy ezt kimutassa, illő tisztességtudással meghívta, legyen ott a király bálján éj­félkor úgy, amint van, meztélláb, azon rongyoskán, a libacsapattal és a pásztorral együtt. Akkor a király és az udvar előtt vele járja majd a táncot, és mint kedves mátkáját vezeti elő.
Eljött az est, a palota tündöklő ablakai mögött folyt a tánc a fényes teremben, nemesurak és úri dámák táncoltak a király előtt finom zene­szóra. Amikor az óra tizenkettőt ütött, hát – uramfia! – feltárult a tánc­terem ajtaja, besereglettek a libák, szárnyukat csattogtatták, jött a liba­pásztor, és feltűnt az ajtóban Rongyoska. Sugdolóztak, vihorásztak a dámák, kacagtak a nagyurak; a király csak bámult, hogy még a szava is elfogyott.
Ekkor felemelkedett aranyos székéből Rongyoska mátkája – mert a király mellett ült -, és elébe sietett.
Kézen fogta, háromszor megcsókolta mindenki szeme láttára, azzal a királyhoz fordult:
-  Királyapám – mert ő senki más nem volt, mint maga a királyfi -, választottam: itt van az én mátkám, akinek kedvességre, szépségre párja nincs az egész birodalomban.
Még be sem fejezte, amikor a libapásztor szájához emelte furulyáját, és halkan varázslatos dalba fogott. A furulya szavára Rongyoska koldus­gúnyája tündöklő drágakövekkel rakott pompás palásttá változott. Arany­korona volt a fején, és a libák helyén egy sereg bájos apród állt mögötte, azok hordozták uszályát. A király felemelkedett trónjáról, hogy menyét köszöntse; megharsantak a trombiták az új hercegnő tiszteletére.
Összeszaladt a nép az utcákon, úgy kiáltozták nagy örvendezve:
-  A királyfi a birodalom legszebb lányát választotta mátkájának!
A libapásztornak színét se látta azóta senki; nem is ismerték, és nem tudni, mi lett belőle. A gonosz, vén grófnak vissza kellett térnie a kasté­lyába – hiszen egykor esküvel fogadta, hogy unokáját nem akarja szemtől szembe látni. Azóta is ott ül egyedül, magára hagyatva kastélya ablakánál, és bámulja a messzi tengert.