Ukrán népmese
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény paraszt, nyelve, mint a haraszt. Felesége is volt meg három gyereke, két fia és egy szépséges leánya.
Történt egyszer, hogy az apjuk elküldte a fiúkat a mezőre szántani.
A fiúk így szóltak:
- Jó atyánk, estig megéhezünk. Ki hoz majd ebédet nekünk?
- Elküldöm Olenka leányomat, ő visz majd nektek enni – feleli az apjuk.
- De ki mutatja meg nekem az utat? – kérdi Olenka. – Én nem tudom, merre fogtok szántani!
- Könnyebben megtalálod az utat – feleli a két bátyja. – Útközben botot faragunk, a forgácsot meg elszórjuk, így könnyen megtalálsz bennünket.
A két fiútestvér kiment dolgozni a mezőre.
Eljött az ebéd ideje. Az apa meg az anya két fazekat adott Olenkának – az egyikben borscs volt, a másikban haluska -, s elküldték leányukat a mezőre.
Csakhogy a mezőtől nem messze egy félelmetes sárkány lakott. Ennek a sárkánynak már régen megtetszett Olenka, már régen gondolt arra, hogy elrabolja, de eddig nem sikerült neki.
Most, hogy meghallotta, mit beszélnek a fiúk, utánuk osont az úton, észrevétlenül felszedte a forgácsot, s átdobálta arra az ösvényre, amely az ő barlangjához vezetett.
Olenka el is indult ezen az ösvényen, s egyenesen a sárkány karmai közé került.
A két fiútestvér meg várja, várja az ebédet, de nem győzte kivárni. Este, amikor éhesen hazamentek, azt kérdik a szüleiktől:
- Miért nem küldtetek nekünk enni?
- Hogyhogy nem küldtünk? – csodálkozott a két öreg. – Hiszen még kora délelőtt volt, amikor útnak indítottuk Olenkát a mezőre!
A két fiú azonnal rájött, hogy a leánnyal valami baj történt.
- Jó atyánk, jó anyánk, Olenka után kell mennünk. Lehet, hogy valami szerencsétlenség érte, vagy talán a sárkányhoz tévedt.
El is indultak.
Ahogy mennek az úton, szembejön velük egy juhász a nyájával.
- Merre visz az utatok, testvérek? – kérdi a juhász.
A két fiú elmondta, hogy Olenkát keresi.
- Hát bizony, a ti Olenkátok a sárkánynál van – mondja a juhász. – Csakhogy a sárkányt nehéz ám legyőzni! Ha erőt akartok gyűjteni, egyétek meg a nyájam legnagyobb juhát.
- Köszönjük, nem vagyunk éhesek – felelte a két testvér, s továbbment.
Később megint találkoztak egy juhásszal, aki kosokat hajtott.
- Merre visz az utatok, testvérek?
A két fiú ennek a juhásznak is elmondta a bánatát.
- Hát bizony, nehéz legyőzni a sárkányt – mondta a juhász. - Egyétek meg a nyájam legnagyobb kosát, különben nem lesz erőtök megbirkózni vele!
De ők a kost sem fogadták el, csak mentek tovább. Mennek az úton, egyszer csak jön velük szembe egy kondás. Kondát hajt.
- Merre indultok, testvérek?
A két fiú a kondásnak is elmesélte, merre visz az útjuk. A kondás megcsóválta a fejét.
- Nagy fába vágtátok a fejszéteket! Egyétek meg a kondám legnagyobb süldőjét, különben legyőz titeket a sárkány.
A két fiú a süldőt sem fogadta el. Mentek tovább.
Meg is érkeztek a sárkány udvarára. Itt észrevette őket a kis húguk, s elébük szaladt.
- Édes testvéreim, hogyan találtatok rám? Hogyan fogtok megküzdeni a sárkánnyal? Hiszen ő százszorta erősebb!
Olenka bement a sárkányhoz a palotába, s megkérdezte:
- Mondd, mit tennél, ha a két testvérbátyám vendégségbe jönne hozzád?
A sárkány elmosolyodott.
- Hellyel kínálnám, megvendégelném őket, mint kedves vendégeket.
Olenka az emeleti szobába vezette fivéreit.
- Tessék – mondja -, itt a két bátyám. Fogadd őket szívesen, vendégeld meg őket.
- Nos – mondja a sárkány -, állom a szavamat! – S az asztalhoz ültette a két fiút, majd megkínálta őket vaskenyérrel és kőbabbal. – Egyetek, drága vendégeim!
A két fiú belekóstolt a sárkány ételébe: de egy morzsányit sem tudtak enni belőle, nem ment bele a foguk.
- Nos, ha ti még a kenyeremből sem tudtok harapni, hogy akartok akkor megbirkózni velem? – mondta a sárkány, s megragadta a két fiút, bedobta őket egy sötét pincébe, majd három lakattal rájuk zárta az ajtót.
Odahaza az apjuk meg az anyjuk csak várta, várta a fiúkat: de sehogy sem tudták kivárni sem őket, sem Olenkájukat.
Elmúlt egy nap, elmúlt kettő, teltek-múltak a hetek, de a testvérek csak nem jöttek haza.
Egyszer az anyjuk vízért ment a kútra. Ahogy meríti a vizet, észre sem vette, hogy a vederbe valahonnan beleesett egy szem borsó.
Este pedig, amikor ivott a vízből, véletlenül lenyelte a szem borsót.
Nemsokára született egy kisfia – Guruljborsócska.
Guruljborsócska meg nem is naponta, hanem szemlátomást nőtt, akár a kelt tészta. Három nap sem telt bele, s már együtt ült a szüleivel az asztalnál, együtt szürcsölgette velük a káposztalevest, s meg akarta tudni szüleitől az igazságot.
- Mondd, apám, mondd, anyám, én vagyok az első fiatok? Vagy előttem is voltak gyermekeitek?
A szülők elsírták magukat. Elmondták neki, hogyan veszett oda a két bátyja meg a nővére. Azt mondja erre Guruljborsócska:
- Hát bizony sehogy sincs rendjén, hogy a sárkány pusztítsa a családunkat. Elmegyek, és megkeresem, hová rejtette el a két bátyámat meg a nővéremet. Megpróbálom kiszabadítani őket. Csak egy jó kard kellene hozzá.
Guruljborsócska elment a kovácsműhelybe, s hét pud vasat adott a kovácsnak.
- Kovácsolj nekem egy kardot, de erőset ám!
A kovács készített is neki egy kitűnő kardot. Mikor elkészült a kard, Guruljborsócska fogta, meglendítette, s feldobta a felhőkbe. Maga meg lefeküdt aludni.
- Te – mondja a kovácsnak -, kelts fel, ha majd visszaesik a kard. Csakhogy az nem lesz olyan hamar!
És csakugyan. Tizenkét napig aludt Guruljborsócska.
Tizenkét nap múlva hallja a kovács, hogy zeng az ég, zuhan lefelé a kard. Felébresztette hát Guruljborsócskát. Az meg a kard alá tartotta az öklét. Mikor a kard ráesett, kétrét hajlott, nem bírta ki a próbát.
- Rossz kardot csináltál! – mondja Guruljborsócska a kovácsnak -, csinálj másikat!
A kovács most már tizenöt pud vasat vett elő, s olyan kardot kovácsolt, amilyet még egyetlen vitéz sem viselt. Odaadta Guruljborsócskának. Az meg fogta, meglendítette, s feldobta a felhők fölé. Ő maga újból lefeküdt aludni.
- Kelts fel – mondja -, ha visszaesik.
A kard most csak három hét múlva esett vissza. Guruljborsócska alátartotta az öklét: a kard ráesett, de nem hajlott meg – kibírta a próbát.
- Na, most már rendben van – mondja Guruljborsócska -, most már elmehetek a sárkányhoz.
El is ment.
Ahogy megy, szembejön vele egy juhász a juhnyájával.
- Hová-hová, te derék vitéz?
Guruljborsócska elmondta, hogy a sárkányhoz megy, a nővérét meg a két bátyját akarja kiszabadítani.
- Edd meg a nyájam legnagyobb juhát, megnő az erőd – mondja a juhász.
- Köszönöm, nincs a reggeli ellen kifogásom – felelte Guruljborsócska.
Reggelire meg is ette a juhot, s továbbment.
Az úton találkozott egy másik juhásszal is, aki kosokat hajtott.
- Hová indultál, te derék vitéz?
Guruljborsócska elmondta neki, mi járatban van. A juhász nekiadta a legnagyobb kost, hogy egye meg. Guruljborsócska meg is ette ebédre, aztán továbbment.
Megy, mendegél, szembejön vele egy kondás a kondával.
- Merre visz az utad, te derék vitéz?
És nekiadta a legnagyobb disznót.
- Tessék, edd meg vacsorára, megnő tőle az erőd.
Guruljborsócska megvacsorázott, s ment tovább a maga útján. Éjjel, amikor a sárkány már aludni tért, beállított az udvarába.
Itt összetalálkozott Olenkával. Elmondta neki, hogy eljött kiszabadítani őt meg a két bátyját. Olenka lefektette Guruljborsócskát aludni, reggel pedig megkérdezte a sárkánytól:
- Mi lenne, ha eljönne az öcsém? Hogyan fogadnád?
A sárkány elmosolyodott.
- Hellyel kínálnám, megvendégelném, jó házigazdaként viselkednék.
Erre Olenka bevezette Guruljborsócskát az emeleti szobába.
- Foglalj helyet, te derék legény, légy a vendégem – mondja a sárkány.
- Tessék, itt az ennivaló. Egyél.
S az asztalra rakta a vaskenyeret meg a kőbabot.
- Hát bizony – mondja Guruljborsócska -, itt az ideje, hogy beharapjak valamit.
Beleült a vas karosszékbe, de a karosszék összerogyott alatta.Guruljborsócska dühbe gurult.
- Így fogadod te a vendégeket? Miféle karosszéked van? Nem tudtál erősebbet szerezni?
A sárkány elcsodálkozott.
„ Hát – gondolja magában -, ez valóban derék egy legény! Nem olyan, mint a két bátyja!” Guruljborsócska aztán megfogta a vaskenyeret, kettétörte, beleharapott, s kőbabot evett hozzá.
- Nem rossz – mondja. – Nagyszerű reggeli!
A sárkány most még jobban elcsodálkozott. Guruljborsócska mindent megevett, amit csak eléje tett.
- Most pedig – mondja a sárkány – nézd meg a gazdaságomat.
Kimentek az udvarra. Az udvaron egy hatalmas tuskó feküdt. Négy öl széles, húsz öl hosszú volt.
- Tessék – mondja a sárkány -, hasítsd szét ezt a tuskót fejsze nélkül, égesd el tűz nélkül. Ha nem csinálod meg, odakerülsz, ahová a két bátyád.
Guruljborsócska csak belebökött az ujjával, s a tuskó apró darabokra esett szét. Aztán rálehelt, s a tuskóból csak hamu maradt.
- Nos, jól hajtottam végre a parancsodat? – kérdi Guruljborsócska.
A sárkány szinte magánkívül volt az ámulattól.
- Jól – mondja. – Látom, vitéz vagy. Gyerünk, birkózzunk meg. Meglátjuk, ki az erősebb. Úgy látom, erős vagy, de én sem vagyok ám gyenge!
A sárkány rálehelt a földre, s a föld rézből való rétté változott alatta.
Guruljborsócska is rálehelt a földre, alatta meg ezüstrétté vált a föld.
Elkezdtek birkózni.
Amikor a sárkány földhöz vágta Guruljborsócskát, Guruljborsócska térdig süppedt az ezüstrétbe.
De amikor Guruljborsócska vágta földhöz a sárkányt, akkor a sárkány süllyedt derékig a rézrét földjébe. Ekkor Guruljborsócska felkapta a kardját, s levágta a sárkány fejét.
Aztán végigjárta a pincéket, megtalálta a két bátyját, s kivezette őket a napvilágra.
Megnyergelték a lovakat, zsákokba rakták a sárkány minden kincsét, s Olenkával együtt hazamentek.
A szülők már nem is remélték, hogy viszontlátják őket. Volt hát öröm, amikor a három fiú meg a szépséges leánytestvérük hosszú idő múlva visszatért a régen elhagyott szülői házba.
Az öregek nagy lakomát csaptak örömükben.
Én is ott voltam, mézet, sört ittam, bajszomon csurgott, számba nem jutott.
Fordította: Drávai Gizella
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése