Harc az ivóhely körül

Tanzániai népmese


Az elefántok kutat ástak maguknak. De odamentek a páviánok is, ittak a kútból, és összepiszkolták a vizet. Másnap reggel az elefántok ismét inni akarnak a kútjukból, de a víz undorító, piszkos. A gyerekek pityeregtek:
-- Vizet kérünk! Szomjasak vagyunk! Vizet, vizet!
Apjuk, az öreg elefánt azt mondta, ássanak egy másik kutat, okosabbat nem tehetnek. Aztán majd meglátják, bepiszkítják-e azt is a páviánok. Úgy is történt. Megásták az új kutat, ivott ki-ki, amennyi jól esett neki, aztán hazamentek. Igen ám, de a páviánoknak se kellett a régi kút mocskos vize. Ott leskelődtek az új kút körül, és mikor látták, hogy senki se őrzi, odatódult az egész majomsereg, teleitták magukat jó, friss vízzel, aztán megfürösztötték benne a kölyköket. Másnap ismét jönnek a szomjas elefántok, még közel se érnek a kúthoz, már érzik a bűzét. Megint mocskos a víz. Ebből ugyan nem iszik, akinek drága az egészsége. A kis elefántok keservesen sírtak.
-- Szomjan halunk, ha vizet nem kapunk! Vizet! Vizet!
Apjuk, a csorda véne, csitítgatta őket, hogy ne jajgassanak, lesz mindjárt másik kút. Jóval odébb mély gödröt ástak, éppen jó helyen, mert csakugyan tódult fel a víz a mélyből, a kicsik örömére. Színig telt a gödör friss, tiszta vízzel. Amikor eleget ittak, a legnagyobb fiú azt mondta az apjának:
-- Tudod mit, apám? Állítsunk őrt a kúthoz. Valamelyikünk maradjon itt, és zavarja el, aki mindig bepiszkítja a vizünket.
Az apjának tetszett a dolog, és mindjárt megtette nagy fiát kútőrzőnek. Ő meg szépen hazaballagott a többiekkel. Kisvártatva gyanús lármát hall az elefántfiú. "No -- gondolta --, most legalább megtudom, ki a kútmocskoló. Elbújok itt a fa mögött, és meglesem, aztán elzavarom. " Valóban a páviánok jöttek, de a szemfüles páviánkölykök meglátták az őrt. Felmásztak a fákra, és fülsiketítő lármát csaptak a feje felett. Ordítoztak, rikácsoltak, ugattak, csaholtak, még gallyakat, köveket is hajigáltak. A kútőrző elefántfiú nagyon megijedt, mert senkit sem látott, így el nem tudta gondolni, ki lármázik olyan rettenetesen. Szaladt egyenesen haza az apjához. A páviánkölykök is leugráltak a fákról, és lelkendezve mesélték a szüleiknek, hogy a kutat egy roppant nagy valaki őrizte.
-- Ott van még? -- kérdezték az öregek.
-- Nincs már, elszaladt -- mondták a kismajmok. Erre a páviánok megint ugyanúgy tettek, mint már kétszer. Jót ittak a kútból, aztán bepiszkították a vizet. Ezalatt az elefántfiú is elmesélte apjának, mi történt:
-- Egyszer csak jönnek azok a nagy valakik, akik a kutunkra járnak, és olyan rettenetes lármát csapnak a fejem felett, hogy azt hittem, menten megsüketülök. Bizony megijedtem, szaladtam onnan.
-- No de fiam, hiszen te magad mondtad, hogy őrizni kell a kutat. Milyen őr az, aki elhagyja a helyét? -- dorgálta az apja.
-- Mondom, apám, hogy rettentő nagy ember volt. Menj csak te magad kutat őrizni, majd meglátom, mit teszel, ha te is meghallod azt a szörnyű lármát.
Másnap az öreg elefánt őrködött a kútnál. Víz alig volt már a gödörben, a páviánok mind kiitták, csak a sok mocskot hagyták ott az elefántoknak. Az öreg leereszkedett a földre, és kényelmesen elnyúlt, várakozott. Jöttek is hamarosan a szomjas páviánok. A kicsik megint előreszaladtak, és mikor látták, hogy van valaki a kútnál, megint felmásztak a fákra, és olyan lármát csaptak, amilyet csak tudtak. Az öreg elefánt megijedt. "Ejnye -- gondolta magában --, a fiú nem hazudott. Rettentő erejű népség lehet, ha ilyen veszekedett lármát tud csapni ott a magasban." Uccu neki -- szaladt ő is haza. Még útközben is hallotta az ordítozást, ugatást, rikácsolást a feje felett, de látni nem látott senkit. Amikor hazaért, azt mondta a maga népének:
-- Nem tudtam meglesni, kik lehetnek, akik a kutunkra járnak, de annyi bizonyos, hogy töméntelen sokan vannak és nagyon erősek. Nem lehet másképp, ha inni akarunk, új kutat kell ásnunk.
De a borjak unták a sok kútásást, inkább el akartak vándorolni arról a vidékről jó messzire, ahová a kútmocskolók nem tudják követni őket. Így is tettek. Mentek, mentek, amíg egy bővizű folyóhoz nem értek, ott letelepedtek. Azon a vidéken pedig, ahonnan eljöttek, mind elapadtak a kutak. Hiába mennek a páviánok a kútra, hiába akarnak inni, nincs mit. Üres az egyik gödör is, üres a másik, harmadik is, egy csepp víz nem sok, annyi sincs az alján.
-- Itt szomjan veszünk -- mondják. -- Keressük meg azokat az ügyes kútásókat, gyerünk utánuk!
Igen ám, de az elefántok most már elhatározták, hogy ha oda is utánuk jönnek a kútmocskolók, megverekszenek velük. És csakugyan. A páviánok követték a nyomukat, és egyszer csak odaértek a folyóhoz. Megint rettentő lármát csaptak a fák tetején, ám az elefántok most nem futamodtak meg. Sokan voltak, és úgy gondolták, ha összefognak, elbánnak a kútmocskolókkal, akármilyen nagyok és erősek is.
-- Kár volt elmenekülni előlük -- mondták. -- De most aztán megmutatjuk nekik!
Megtámadták őket, és el is csípték a vezérüket, a legvénebb páviánt. Az öreg ordítozott, jajveszékelt, még ravaszkodni is próbált.
-- Jobban teszitek, ha eleresztetek -- mondta az elefántoknak. -- Van egy csúnya sebem, és ha megöltök, megbetegedtek.
-- Hol a sebed, mutasd -- parancsolta az egyik elefánt. Mire a pávián a vörös hátulját mutatta neki. Az elefánt meg, ahelyett hogy eleresztette volna, jól elfenekelte. Most aztán volt miért ordítson, hiszen a csupasz hátsó részét náspángolták, ahol a legérzékenyebb volt.
-- Addig ütlek, amíg meg nem ígéred, hogy más ivóhelyet kerestek magatoknak -- mondta az elefánt. -- A miénknek pedig közelébe se merészkedjetek!
-- Jó, de hová mehetnénk inni? -- óbégatott a pávián. -- Ott, ahol eddig jó vizet találtunk, egy csepp nem sok, annyi sincs, minden gödör kiszáradt.
-- Nem bánom, még azt is megteszem, hogy odavezetlek arra a helyre -- ígérte az elefánt, és úgy is tett. Elvezette a páviánokat a Jaida folyóhoz, ahol aztán letelepedtek, és ha bepiszkították az ivóvizet, hát a magukét mocskolták össze. Az elefántok pedig attól fogva békében lehettek, jó friss folyóvizet ihattak, valahányszor megszomjaztak.