A tündérlovag

Skót népmese

Skóciában van egy elhagyatott lápvidék; a régi időkben azt beszélték, hogy egy tündérlovag kísérti. A lovagot csak nagy ritkán lehetett látni, hétévente egyszer vagy még akkor sem, de a félelem rátelepedett az egész környékre, mert ha egyszer valaki az ingoványba merészkedett, sosem hallottak többé felőle. Bár átkutatták a láp minden zugát, akkor sem leltek nyomára. Ilyenkor a keresőcsapatok félelemtől borzongva tértek haza; fejüket rázták, és azt suttogták egymás között, hogy az illető a rettegett lovag kezébe került.

Így aztán általánossá vált, hogy a mocsaras vidéket mindenki elkerülte: senki, sem mert keresztülvágni rajta, még kevésbé arrafelé lakni.

Lassan vadállatok tanyájává lett: itt találtak menedéket, felfedezve, hogy ezen a helyen egyetlen eleven vadász sem háborgatja őket.

Nos, éppen e vidéken élt két fiatal gróf: St. Clair grófja és Gregory gróf, akik igen jó barátságban álltak egymással; együtt lovagoltak, vadásztak, vagy harcoltak, ha kellett.

És mivel mindketten lelkesedtek a vadak űzéséért, Gregory gróf egy napon azt javasolta, hogy be kéne cserkészniük a lápot, tündérlovag ide vagy oda.

- Hát, én nem igen hiszek ebben az egészben! – kiáltotta a fiatalember nevetve. – Azt gondolom, ez csak a vénasszonyok meséje, amivel a gyerekeket ijesztgetik, nehogy elkódorogjanak a hangásban és eltévedjenek. Az pedig igen sajnálatos lenne, hogyha ki kéne hagynunk egy ilyen remek mulatságot, nekünk, felnőtt, szakállas férfiaknak egy ilyen szóbeszéd miatt!

St. Clair grófja azonban komoly tekintetet vetett rá.

- Kár, belekeverni ilyen bizonytalan dolgokba… - válaszolta. – És az nem gyerekmese, hogy azok az utazók, akik át akartak kelni a mocsáron, szőrén-szálán eltűntek, és senki sem hallott többet felőlük. De, ahogy mondtad, tényleg sajnálatos, hogy ki kell hagynunk ezt a remek mulatságot, csak azért, mert a tündérlovag épp ezt a földet választotta magának, és a megfizetteti velünk, halandókkal a kiváltságot, hogy a birtokára lépjünk. Bár azt hallottam, hogy aki a Szentháromság jelét viseli, biztonságban van a lovag hatalmától. Kötözzük fel hát a jelet a karunkra, aztán gyerünk előre félelem nélkül!

Sir Gregory hangos kacagásban tört ki e szavak hallatán.

- Csak tán nem azt gondolod, hogy én is gyermek vagyok? Először is, hogy megijedjek egy ilyen ostoba történettől, aztán meg azt higgyem, hogy a lóhere megvédhet?! Nem, nem, te csak hordozd azt a jelet, ha akarod, én inkább jó íjamban és nyilaimban bízom.

De St. Clair grófja rá sem hederített társa szavaira; emlékezett rá, mit mondott neki az édesanyja, amikor kicsi fiú volt; hogy annak, aki viseli a Szentháromság jelét, nem kell félnie a varázslók, boszorkányok, tündérek és démonok igézetétől. Kiment hát a mezőre, letépett egy szál lóherét, amelyet a selyemkendővel a karjára kötözött; aztán felszállt a lovára, és Gregory gróffal kilovagoltak a sivár, elhagyatott lápvidékre.

Néhány óra még jól telt, és a hajsza hevében a fiatalemberek elfelejtették a félelmüket. Azonban hirtelen mindketten visszarántották paripájuk gyeplőjét, és riadt arccal meredtek előre, mert egy lovas keresztezte az útjukat, és egyikük sem tudta volna megmondani, ki ez és honnan került elő.

-         Hitemre, nagyon sietős neki, akárki legyen is… - szólalt meg végül Gregory gróf.

- Mindig azt gondoltam, az én paripámnál nincs gyorsabb ezen a földön, de azt hiszem, amíg az enyém egy mérföldet tesz meg, az övé már hetet. Kövessük hát, hogy megtudjuk, a világ melyik részéről jött!

-    Az Úrral dacolsz, ha utána eredsz! – mondta St. Clair grófja áhítatosan. – Ember, ez a tündérlovag volt! Hát nem láttad, hogy a lova lába nem érintette a földet, hanem a levegőben vágtatott? Igaz valódi lónak látszott, de hát hatalmas szárnyai voltak, mint egy madárnak! Kövesd csak! Baljós nap ez neked, amikor rátalálsz!

St. Clair grófja azonban megfeledkezett róla, hogy viseli a talizmánt, amelyet társa nem, és ez képessé teszi őt, hogy úgy lássa a dolgokat, ahogy valójában vannak, ezért aztán nagyon elhűlt és megrettent, amikor Gregory gróf élesen szólt:

-              Teljesen elvette az eszedet ez a tündérlovag! Én mondom neked, hogy aki elhaladt előttünk, egy derék lovag volt, zöld köntösben, fekete lovon. És mivel kedvelem a finom lovagokat, szívesen megtudnám a nevét és a rangját. Ezért követem, amíg rátalálok, ha kell, a világ végéig!

Csak ennyit mondott, megsarkantyúzta a lovát és elvágtatott, amerre a rejtélyes idegen vette az útját, magára hagyva az ingoványban St. Clair grófját, aki a lóherét tapogatta és remegő ajkai védelmező imádságot mormoltak.

Mivel tudta, hogy a barátját megbabonázták, és mert bátor úriember volt, elhatározta, hogy akár a világ végére is követi a grófot, ha kell, és megpróbálja megszabadítani a varázslat alól.

Ezalatt sir Gregory csak vágtatott és vágtatott, követve a zöld ruhás lovag nyomát, lápon, patakon és mocsáron át, míg végül a legelhagyatottabb helyre ért, ahol életében valaha is járt; a szél olyan fagyosan fújt, mint a hómezőkön, és lába alatt a kiszáradt füvet vastag dér lepte be.

Szeme elé pedig olyan látvány tárult, amelytől a halandó ember kicsire zsugorodik félelmében. Egy hatalmas kört látott a földön: belsejében a fű nem volt száraz és fagyos, hanem nedves, sűrű és zöld. A körben száz meg száz tündér árnyas alakja táncolt, könnyű, áttetsző, fakókék köntösbe burkolózva, amelyek úgy kígyóztak és tekeregtek viselőik körül, mint a füstkarikák.

E hátborzongató manók kiáltozva, énekelve ropták táncukat, kezükkel a fejük fölött hadonászva, miközben a földhöz verdesték magukat, mintha mind megőrültek volna. És amikor látták, hogy Gregory gróf megáll a lovával a kör szélénél, hívogatni kezdték vékony ujjaikkal.

-         Gyere csak, gyere! – kiáltozták. – Gyere, táncolj velünk, aztán iszunk rád egyet az urunk kupájából!

És bármilyen furcsának is tűnik, az igézet olyan erős volt a fiatal gróf felett, hogy félelme ellenére úgy érezte, engedelmeskednie kell a hívásnak. Lova nyakába dobta a gyeplőt, és csatlakozni készült hozzájuk.

Ekkor egy ősz öreg manó lépett ki társai közül a fiatalember felé. Szemmel láthatólag nem merte elhagyni a bűvös kört, mert megállt a szélénél, aztán lehajolt, úgy téve, mintha a földről szedegetne valamit, és azt suttogta rekedt hangon:

-              Nem tudom, ki vagy, azt sem, honnan jöttél, lovag úr, de ha kedves az életed, nem lépsz be ebbe a körbe, és nem csatlakozol a mulatságunkhoz, különben örökre elvesztél!

De Gregory gróf csak nevetett.

-         Megfogadtam, hogy követem a zöld lovagot – válaszolta. – És fogadalmam megtartom, még ha a legalsó világba vezet is.

E szavakkal belépett a körbe, egyenesen a titokzatos táncosok közé. Érkezésére azok még hangosabban kiáltoztak, mint annak előtte, vadabbul táncoltak, és csábítóbban énekeltek; aztán egyszerre csak lecsendesedtek, és kétfelé váltak, utat nyitva a grófnak, jelezvén, hogy haladjon át közöttük.

A fiatalember keresztülvágott a tündérek sorai között, amíg oda nem ért a kör közepéhez.

Ott ült egy vörös márványasztal mellett a fűzöld ruhás lovag, akit annyira keresett, és előtte az asztalon csodálatos, egy darabból faragott smaragdkehely állt, melynek szélét vérvörös rubinok díszítették.

A kupa színültig tele volt hangasörrel, amely túlcsordult a peremén; és amikor a lovag meglátta Sir Gregoryt, felemelte az asztalról, és méltóságteljes meghajlással átadta neki.

Sir Gregory kortyolt belőle, mivel igen megszomjazott.

És mialatt ivott, észrevette, hogy a sör a kupában nem lesz kevesebb, hanem ugyanúgy túlcsordul a peremén.

Ekkor – először a hajsza során – aggodalom töltötte el szívét, és azt kívánta, bárcsak sose adta volna magát erre a furcsa kalandra.

De jaj, ez már késő bánat volt, mert tagjaiba különös zsibbadás lopózott, fagyos sápadtság kúszott az arcára, és mielőtt egyetlen segélykiáltás elhagyhatta volna az ajkait, a kehely kiesett érzéketlen ujjai közül, és úgy zuhant a tündérkirály lába elé, akár egy halott.

Az egész társaság diadalmas kiáltásban tört ki, mert az volt az egyetlen dolog, amely örömmel töltötte el szívüket, hogyha valami óvatlan halandót becsábíthattak a körükbe, különös igézetük alá vonhatták, hogy aztán hosszú éveket töltsön el körükben.

De diadalmas kiáltásaik kezdtek elhalni: motyogtak és suttogtak egymás között, és arcukra valami félelemféle ült ki, mert éles fülüket olyan hang ütötte meg, amely rettegést ébresztett bennük. Emberi léptek zaja volt, olyan emberé, aki szabadon és akadálytalanul haladt feléjük: tudták, az idegen, akárki legyen is, még nem áll az igézetük alatt. És ha így van, talán vesztükre tör, és kiszabadítja körükből foglyukat.

Félelmük beigazolódott, mert a bátor St. Clair grófja közeledett, rettenthetetlenül és szilárdan, hiszen a szent jelet viselte. Megpillantva a bűvös kört és a tündértáncosokat, már azon volt, hogy átlépje a bűvös határt, amikor a kicsi, ősz manó, aki Gregory grófnak is suttogott, odajött, és neki is odasúgott valamit. Ráncos arca bánatos volt.

-         Ó, jaj! Azért jöttél, amiért a társad, hogy hosszú éveket áldozz a tündérkirálynak?

-         Ó, ha van feleséged és gyermeked, könyörgöm, mindenre, ami szent, hogy fordulj vissza, amíg nem késő!

-     Ki vagy te, és honnan származol? – kérdezte a gróf, kedvesen pillantva le az előtte álló apró teremtményre.

-     Abból az országból jöttem, ahonnan te…- sírta a manó. – Halandó ember voltam, mint te, de idejöttem az elvarázsolt lápra, és a tündérkirály megjelent előttem egy szép lovag álcájában, és olyan bátornak, nemesnek és nagylelkűnek látszott, hogy követtem őt, ittam a hangasöréből, most pedig arra vagyok kárhoztatva, hogy a tündérekkel maradjak, amíg hét hosszú év le nem telik. A te barátod is ivott abból az átkozott sörből, gróf úr, és most halottként fekszik törvényes uralkodónk lábánál. Fel fog ébredni, az igaz, de hasonló alakban, mint az enyém, és rabszolgaként.

-    Hát sehogy sem menthetem meg? – kiáltotta St. Clair grófja mohón. – Mindenképpen fel kell vennie a tündérek alakját? Nem félek kegyetlen legyőzője varázslatától, mert olyasvalaki jelét viselem, aki erősebb, mint ő. Beszélj gyorsan kicsi ember, az idő szorít!

-                     Van valami, amit megtehetsz érte, gróf úr…- suttogta a manó. – De ez csak egy kétségbeesett kísérlet, mert ha elbuksz, még a Szentháromság ereje sem védhet meg.

-                     És mi lenne az? – kérdezte a gróf türelmetlenül.

-                     Mozdulatlanul kell maradnod a fagyos hidegben egészen pirkadatig, amíg eljön a hajnali zsolozsma ideje. Akkor kilencszer lassan körbe kell járnod a bűvös kört, és aztán bátran be kell menned a vörös márványasztalhoz, ahol a tündérkirály ül. Az asztalon látni fogsz egy rubinokkal kirakott smaragdkelyhet, tele hangasörrel. Azt kell óvatosan magaddal vinned, mialatt egyetlen szó sem hagyhatja el az ajkadat. Az a bűvös föld, amelyen táncolunk, halandó szemnek talán szilárdnak tűnik, de a valóságban nem az. Ez egy ingoványos mocsár, és egy nagy tó van alatta, ahol egy félelmetes szörny tanyázik, és ha egyetlen szót is kiejtesz, mialatt e földön állsz, belezuhansz a mocsárba, és ott pusztulsz el a vízben.

Ezt mondta az ősz manó, majd visszalépett a társai közé, egyedül hagyva St. Clair grófját a bűvös kör szélénél állva.

Ott várakozott a hidegtől reszketve, hosszú, sötét órákon át, mígnem a szürke hajnal kezdett felderengeni a dombtetők felett, és közeledtével a tündéralakok a szeme előtt megfakulni és elenyészni látszottak.

És abban az órában, amikor a hajnali zsolozsmára hívó harang hangjai lágyan megcsendültek a mocsár felett, a gróf elkezdte ünnepélyes sétáját. Csal ment körbe-körbe, szilárdan kitartva útján, bár a tündérárnyak felől hangos, dühös mormogás hallatszott, mint a távoli mennydörgés, sőt még a föld is remegni és emelkedni látszott, mintha le akarta volna rázni magáról a vakmerő betolakodót.

De a Szentháromság jelének erejével St. Clair grófja sértetlenül folytatta útját.

Amikor befejezte a köröket, bátran belépett az elvarázsolt földre, keresztülvágott rajta, és mekkora volt döbbenete, amikor látta, hogy az összes tündér és manó kis jégtömbökké fagyott össze; alig tudott áthaladni közöttük, hogy el ne tapossa őket.

Amint közeledett a márványasztalhoz, még a haja is égnek meredt a tündérkirály látványától, aki éppen olyan mereven ült ott, mint alattvalói. Előtte Gregory gróf feküdt, osztozva sorsukban. Semmi sem mozdult, leszámítva két szénfekete hollót, amelyek szárnyukat csattogtatva, rekedten károgva ültek az asztal két oldalán, mintha a smaragdkehely őrzői lettek volna.

Amikor St. Clair grófja felemelte a drága kupát, a levegőbe emelkedtek, és dühtől visongva keringtek a feje körül, és félő volt, hogy karmaikkal kiütik kezéből a kelyhet.

Eközben a fagyott tündérek – még maga a király is – megrázkódtak álmukban, és félig felültek, mintha kezet akartak volna emelni a merész betolakodóra.

Ha a Szentháromság ereje nem fékezte volna meg őket, St. Clair grófja bizony elbukott volna. Amint visszafelé vette útját, félelmetes hangok hallatszottak körülötte: a hollók rikoltoztak, a fagyott tündérek visítottak, és lentről, a rejtett tóból hallotta a rémes szörny mély lélegzetét, ahogy sóváran prédájára várt.

De a bátor gróf egyikkel sem törődött, hanem szilárdan kifelé tartott, bízva a hatalmasságban, akinek jelét viselte. Ez biztonságosan átsegítette minden veszélyen, és ahogy a hajnali zsolozsma harangkongása elhalt a levegőben, végre szilárd talajra lépett, és eldobta a bűvös kelyhet.

És láss csodát! Az összes fagyott tündér eltűnt, a királyukkal és a márványasztallal egyetemben; senki sem maradt a zöld füvön, csak Gregory gróf, aki lassan ébredezett bűvös álmából.

Nyújtózkodott és felállt, egész testében remegve. Bizonytalanul nézett körül, mintha azt se tudná, hol is van. Akkor St. Clair grófja odaszaladt hozzá és karjaiba zárta, addig tartva így, míg teljesen magához nem tért, és a meleg vér újra keresztül nem áramlott a testén.

Aztán a két jó barát visszatért arra a helyre, ahol St. Clair grófja eldobta a csodálatos kelyhet, de ott csak egy durva, szürke homokkövet találtak, hasadékában egy rejtőzködő harmatcseppel.