A liliomkezű spanyol királyleány és Iolann,a sárkányölő

Ír népmese

Valaha régen az íreknek volt egy derék királyuk, erős, hatalmas és olyan gazdag, hogy az arany és ezüst marha dugig töltötte a kincstárát. Ám abban az időben élt egy másik király, aki meg Spanyolországon uralkodott. Gazdag volt ő is és hatalmas. De a hatalomból és a gazdagságból a királyoknak sosem elég.

„Mi volna – így elmélkedett magában –, ha az írek királyát elűzném, és a gazdag ír földet magamnak megkaparintanám? Bizony, az jó volna.”

Összegyűjtötte hát a hadait, hajóra szállt, és a roppant ármádia élén elvitorlázott Írország felé. Egy hajnalon be is futott hajóhada az ír kikötőbe, a király palotája elé.

Egy fiatal szolgálólány jött ki éppen a palotából, s látja, hogy a kikötő telis-tele van hajóval – nem is látott tengert, csak egyetlen árbocerdőt. Visszaszaladt hát, és jelentette, hogy a kikötő tele van hajóval, de hogy mit akarnak, nem tudja.

Megvitték a hírt a királynak, aki még ágyban volt, és első meglepetésében nem tudta a dolgot mire vélni. Kisvártatva azonban gyanítani kezdte, hogy nem lehet más, csak a spanyol király. Arra azonban nem gondolt, hogy az ellene valami rosszban sántikál, mert még eddig semmi bajuk sem volt egymással. De amikor aztán kiment, és látta az egész harci hajóhadat, tudta, hogy kelepcébe került, és minden ellenállás reménytelen. Szétszórt csapatait hogy is tudná kellő időre összeszedni!

Így aztán a spanyol király elvette tőle egész Írországot egyetlenegy csücsök kivételével – az volt minden, amit meghagyott. S mint aki jól végezte dolgát, visszavitorlázott Spanyolországba, visszavitorlázott igaz, de azért hadserege nagyobb részét ír földön hagyta.

Az ír király felesége persze maga is királylány volt. Volt neki három fiútestvére, azok is királyok. Egy nap aztán a királyasszony gondolkozóba esett, és azt gondolta: „Ha az én három fitestvérem tudná mostani nyomorúságos sorsomat, bezzeg nem nézné tétlenül, bezzeg ellátná a baját a spanyol királynak!” Így aztán megszólította felséges király urát, s azt mondta neki:

– Tudod-e, hogy mire gondoltam?

– Nem tudom – felelte a király.

– Nos, arra gondoltam – mondta a királyné –, ha az én három fivérem tudná mostani nyomorúságos sorsomat, bezzeg nem nézné tétlenül, bezzeg ellátná a spanyol király baját. Úgy hiszem, jó lenne, ha megírnám nekik.

– Bizony, az jó lenne – mondta a király. – Írd csak meg.

Így aztán a királyné megírta a három levelet, s elküldte a három országba a királyi fivéreinek.

Megkapta a három király a levelet, és a szégyentől és a sértett büszkeségtől mindegyiknek arcába szökött a vére.Mit, hogy az ő egyetlen húguk szükséget szenved, s nyomorúságban tengeti életét?

„No, megállj, te kevély spanyol király – átkozódtak magukban –, meglesz még ennek a böjtje!”

Nosza, mentek a fullajtárok, jöttek a fullajtárok, és a három király egykettőre megállapodott, hogy hamarosan seregestül útnak indulnak, és elégtételt vesznek a spanyol királyon, aki minden ok nélkül csinálta, amit csinált, mert a kapzsiságon kívül oka nem volt, egy szemernyi sem.

Sebbel-lobbal összegyűjtötték hát a hadaikat, hajóra szálltak, és a tengeren találkoztak. Aztán meg sem álltak, míg el nem értek az ír partig.

Örült az ír király, azt se tudta, hova legyen a boldogságtól, amikor egy szép napon pompás hajóhadukat megpillantotta. Ám a testvérek ki sem szálltak, csupán üzenetet küldtek, hogy készüljön fel, s azzal már fordultak is, s mentek egyenest Spanyolországnak. Egy hajnalon be is futottak a kikötőbe, éppen a spanyol király palotája elé.

Egy fiatal szolgálólány jött ki éppen a palotából, ahogy széjjelnéz, látja, hogy a kikötő telis-tele van hajóval – nem is lát tengert, csak egyetlen árbocerdőt. De az is akkora, hogy olyan árbocrengeteget nem látott még a spanyol kikötőben senki emberfia. Nosza, visszaszaladt a lány, és jelentette, hogy a kikötő telis-tele van idegen hajóval.

Megvitték a hírt a királynak, aki még ágyban volt. Elröppent az álom a király szeméről, azon nyomban kiugrott az ágyból. Ki se kellett néznie, tudta, hogy kik érkeztek; senki más nem lehetett, csak akikre ő gondolt. De hogy mit csináljon, most már mihez kezdjen, azt az egyet nem tudta. Mert hogy az ír királynőnek három fivére van, s hogy mind a hárman hatalmas királyok, arról hallott már valamit, s hogy hármuk erejével megharcolni nem tud – abban se kételkedett. Tudta: a testvérek most azért jöttek, hogy Írországot visszaköveteljék, és azt is tudta, hogy gonoszul cselekedett, mikor az ír királyt minden ok nélkül kifosztotta. Felkeresett hát egy öreg, nagyhírű jövendőmondót, és elmondta neki, hogy reggel óta tele a kikötő, és hogy a hajókon nem érkezhetett más, mint az a három király, akikre ő gondol.

– Terheli valami a lelkedet? Igazságtalanul bántál velük? – kérdezte az öreg.

– Igen – válaszolta a király –, rátörtem az ír királyra, és elvettem az országát.

– Volt valami okod rá?

– Nem, semmi bajom nem volt az ír királlyal.

– Rosszul tetted, hogy így cselekedtél – mondta az öreg varázsló. – Most aztán négy király jött a nyakadra, az ír király s a három sógora, és semmi reményed, hogy legyőzzed őket. Add vissza hát, amit elvettél, és ne félj semmitől.

– Boldog lennék, ha azzal megelégednének.

– Nem tudom, hogy beérik-e ennyivel. Mindenesetre fogadd őket szívesen, nincs más választásod. Menj, és hívd meg őket magadhoz lakomára.

– Csakhogy nem tudom, hogy a sok hajó közül melyiken találom őket – mondta a spanyol király.

– A négy király egy hajón van – felelte az öreg varázsló. – Mégpedig azon a hajón, amelyik legmélyebben horgonyoz a kikötőben. Orrától a tatjáig fehér csík díszíti. Írj nekik egy levelet, és hívd meg őket a palotádba. Add tudtára az ír királynak, hogy ha ő és sógorai elfogadják a meghívást, tüstént visszaadod a birodalmát. Nyilvánítsd ki, hogy mindent visszaadsz, amit csak Írországból, ugyan rosszakarat nélkül, de elhoztál, és azt a reményedet is fejezd ki, hogy a jövőben talán barátok is lehetnétek, és segíthetnétek egymáson. Sőt, talán még szorosabb, rokoni kapcsolatba is kerülhetnétek: feleséged ma éjszaka egy lánygyermeknek adott életet, és az ír király felesége pedig éppen fiúgyermeket vár.

A király megköszönte a tanácsot, és hazament. Otthon nyomban megírta a levelet, és elküldte a hajóra. Feleletet azonban hiába várt, nem kapott. Írt egy második levelet is, de arra se jött válasz. Írt egy harmadikat – semmi felelet. Elment hát újra a varázslóhoz, és elmondta, mi történt: három levelet is küldött, de azok a fülük botját se mozdították rá.

– Így hát – mondta az öreg – eszükbe sincs, hogy eleget tegyenek a meghívásnak. Menj hát értük magad, és hívd meg őket személyesen. Talán az inkább kedvükre lesz.

A király úgy tett, ahogy a jövendőmondó tanácsolta. Maga kereste fel a királyokat a fedélzeten. S miután illendően köszöntötte mind a négyet, királyi méltósággal meghívta őket lakomára a palotájába.

Azok megköszönték a meghívást, és elfogadták. A spanyol király olyan lakomát csapott, hogy aki látta, míg él, nem felejti el.

A nagy eszem-iszom közben egyszerre csak azt mondta a spanyol király az ír királynak:

– Gondolom, azért jöttél hozzám, hogy visszakapd, ami a tiéd.

– Bizony azért – felelte az ír király.

– Nos, ebben hiba nem lesz, szívesen visszaadom. Sőt, még kárpótlást is adok azért a pár napért, amíg uralkodtam az országodon. Hidd el – mondta nagy mézesmázosan –, nem akartam neked kárt okozni, esküszöm, szemernyi rosszakarat se volt bennem, sőt azt remélem, hogy a jövőben jobb barátok leszünk, mint amilyenek voltunk; igen, talán gyermekeink révén még a barátságnál is szorosabbra fűzhetnénk házaink kapcsolatát.Ebben aztán mindnyájan szépen megegyeztek. A béke helyreállt. A három király hazavitorlázott a saját országába, hazament az ír király is.

Odahaza Írországban öröm s boldogság fogadta a királyt. Tüzek égtek a hegytetőkön, fáklyák a kikötőparton, két-két gyertya a királyi palota száz ablakában; a nagy fényesség mind azt hirdette: eltakarodott a spanyol sereg, egyetlen ura van már az ír népnek, maga az ír király.

A király még kint a tengeren megpillantotta az örömtüzeket, és boldog volt. Hát még amikor megtudta, hogy a nagy fényesség kettős örömöt hirdet: felesége, míg ő távol volt, fiúgyermeket szült. Nosza, ment is nyomban a levél a spanyol királynak: megjött a királyi kisfiú, akinek, majd ha felnő, a spanyol királylány lesz a felesége.

Ment a levél, jött a levél – így telt el két esztendő. Akkor azt írta a spanyol király, küldjék el a gyermeket az ő udvarába, hadd tanulja meg a spanyolok nyelvét, hadd nőjön fel jegyesével, a királylánnyal együtt. Az ír király nem húzódozott, kötötte a szava, s így aztán a kis Iolannt, így hívták a királyfit, útnak indították Spanyolországba.

Iolann aztán ott nőtt fel idegenben, s ahogy teltek az évek, vagy tizenhét év is elszaladt, szépen meg is emberesedett. Egész álló nap együtt volt a királylánnyal, együtt mentek iskolába, együtt ebédeltek, együtt vacsoráztak.Egyszer, amint éppen az iskolából jöttek, az útszélen megláttak egy kakast meg egy tyúkot, amelyik békésen kapirgált a csibéi között. Iolann megállt, és szótlanul bámulta. Tyúkanyó szorgalmasan keresgélt az útszéli szemétben, s valahányszor egy-egy magra vagy ízletes féregre akadt, hívta a csibéit. A fiú nézte, nézte, s egyszerre csak keserűen felnevetett.

A királylány elunta, és rászólt:

– Gyere már, menjünk haza.

– Várj csak – felelte a fiú.

– Mit nevetsz? – kérdezte a lány.

– Semmi közöd hozzá – így a fiú.

Közben mégiscsak elindultak hazafelé. De a királylánynak fúrta az oldalát a kíváncsiság, és tudni akarta, min nevetett a fiú.

– Láttad azt a tyúkot az útszélen a csibéivel? – kérdezte a fiú.

– Hát persze.

– Akkor látnod kellett, hogy kapirgált, hogy szorgalmatoskodott. Mihelyt egy féregre lelt, mindjárt hívta a csibéket, és odaadta nekik. Az igen, az szereti a családját! De vigyen el engem az ördög – kiáltott fel a fiú –, és dugjon a pokol mélységes fenekére, ha három nap múlva még itt talál, ebben a palotában! Tizenhét éve eszem az idegen kenyeret, és nem láttam sem apámat, sem anyámat, nem szívtam otthoni levegőt!Így értek haza.Másnap reggel a királylány idejében felkészült, hogy induljon az iskolába. Szólt Iolann-nak, de a fiú nem akart vele menni. Beszaladt hát az édesapjához, és elpanaszolta, hogy a fiú nem akar iskolába menni.Kijött a trónteremből a király, és megkérdezte, hogy mi baja van, miért nem megy iskolába.Összeszedte magát Iolann, s amit gondolt, nagy bátran kimondta. Nem iskolába, hanem Írországba akar ő menni, király apjához és az édesanyjához.

– Mehetsz, fiam, persze hogy mehetsz, ha akarsz – mondta a király. – Az égvilágon nincs semmi akadálya!

No, csak ez kellett Iolann-nak! Fogta magát, sebbel-lobbal összecsomagolt, még annyi időt sem akart elvesztegetni, míg a nagy lótás-futásban jól kifújhatta volna magát.

Hajszolódott bizony, míg útra készen nem állt. Addigra már a király parancsára előállt a kikötőben egy jó erős gálya, egybegyűlt a királyi követség, amely a királyfit hazájába kísérte. El is indultak nyomban, és megérkeztek szerencsésen.

Volt nagy öröm megint Írországban! Göndör hajú gyerekként hagyta el az édes szülői házat Iolann, s lám, meglett emberként tér vissza. Király apja és királyné édesanyja nem győzött benne gyönyörködni. Örült az udvar, örültek a szép udvarhölgyek, örült az udvari cselédség. De mintha mégsem örült volna mindenki.

Ahogy telt az idő, múltak a napok, a hónapok, Iolann apránként észrevette, hogy ez a pompás királyi udvar mégiscsak nélküle élt tizenhét éven át. Úgy élt, mintha ő nem is élne. Két bátyja elkomorodott; ha meglátta, fitymálta Spanyolországból hozott vérpiros páncélját, gúnyolta idegenes kiejtését. Iolann tudta, hogy mi bántja őket: jegyessége a spanyol királylánnyal, az volt a begyükben. A trónt féltették tőle, mert végül is nagy úr a spanyol király, még talán ír királyt tud csinálni királyi vejéből.

Így telt el két esztendő. Akkor aztán levél érkezett a spanyol királytól, lakodalomra hívó levél. Jöjjön, de mielőbb az ifjú vőlegény, jöjjön apja, anyja, minden rokonsága, felcseperedtek a gyerekek, ideje megtartani az esküvőt.Így aztán felkerekedett az ír király, a királyné, az egész előkelő rokonság – dugig töltötték a hatalmas vitorlást –, s útnak indultak.A spanyol király kíséretével együtt nagy ünnepélyesen a kikötőben fogadta őket. Parthoz állt a hajó, durrogtak az ágyúk, volt nagy örömujjongás.

Iolann vérpiros páncélban állt királyi apja mellett, és nem győzött csodálkozni. Ugyan, ki lehet az a szépséges hajadon, aki ott várakozik a spanyol király oldalán? Csak nem az ő jegyese? Uramfia, de hiszen mégis ő az, az a liliomkezű hajadon. Most ránéz, megismeri. De hát miféle varázslat ez? Mit tett vele ez a két esztendő? A suta kis kamaszlányból hogy lett ilyen gyönyörűséges hajadon?

Nem töprenghetett tovább, mennie kellett, a várakozókat szépen üdvözölni, amint illik. Remegve fogta meg a szép királylány kezét.

„Nem, nem lehet az – gondolta magában –, ez nem ugyanaz a kéz, ezeket a liliomujjakat látta volna ő az iskolában tintától maszatosan?”

A lány kézfogás közben rámosolygott. S ettől Iolannnak akkorát dobbant a szíve, azt hitte, megszólalt a város valamennyi harangja. Úgy megzavarodott, el se akarta többé engedni a lány kezét.

A királylány pedig azt gondolta:

„De megemberesedett ez az én Iolannom, bizony, szemrevaló lovag lett. Szívesen leszek a felesége.”

Mi tagadás, tetszettek egymásnak. Ebben nem volt hiba. Összeültek hát a királyi szülők, és ki is tűzték az esküvőt kerek három nap múlva.

Sok az a három nap, kivált két fiatal szívnek, de mégiscsak eltelt egyszer.

A mondott napon hát összegyűlt a násznép. A fényesen feldíszített lakomázóasztalnál helyet foglalt az ír király, s mellé telepedett a spanyol is. Hozták a pompásnál pompásabb tálakat. Csakhogy az ír király hátralökte a székét, s csak nem akart enni. Nem ő, egyetlenegy falást sem.A spanyol király odahajolt hozzá, és megkérdezte:

– Mi baj van, király uram, miért nem eszel?

– Nem latom a menyasszonyt – válaszolta az ír király –, és addig egy falás, annyit se eszem, amíg nem ül az asztalunkhoz.

– Ne törődj vele – mondta a spanyol király –, bizonyara még öltözködik. Itt lesz hamarosan – s aztán a tálra mutatott: – Kóstold meg inkább ezt az őzgerincet, ez aztán királyoknak való eledel!

Az ír király azonban nem mozdult. Csak nézett maga elé komoran.

A násznépnek összevillant a tekintete, s valami suttogás futott végig a teremben.

Jöttek-mentek a lakájok a tálakkal, s az írek nem ettek.

Végre összeszedte a bátorságát a spanyol király, s azt mondta:

– Hallgass ide, király uram, semmi jót sem mondhatok: magam sem tudom, hol a menyasszony! Tegnap reggel belopakodott egy sárkány, és elrabolta. Utánuk küldtem a legjobb lovagjaimat, de a sárkány leereszkedett egy szakadékba, bebújt egy barlangba, s azóta nem láttuk. A lovagjaim ott várják most is a szakadék szélén.

Felpattant erre a vörös vértbe öltözött Iolann, és így kiáltott:

– Még ha a pokol fenekéről is, akkor is visszahozom!

– Megállj, öcsém – kiáltott egyszerre a két fivére –, mi is veled megyünk!

Futton-futottak mind a hárman a szakadékhoz, s odalent a mélyben, a barlang szájánál megálltak. Sötéten tátongott a barlang, s úgy tetszett, mintha meredeken lefelé vezetne, mintha csak egy lyuk lenne, amely ismeretlen mélységbe nyílik, egy másik világba.Hogy lehetne oda bejutni, nem tudták. Tanácstalanul álldogáltak a lyuk körül, de Iolann-nak mégiscsak eszébe jutott végül, hogy mit kell tenniük. Szalmából kötelet fontak, s a köteleket összecsomózták mindaddig, míg a mérhetetlen hosszú kötél vége le nem ért a lyuk mélyére. Akkor aztán rákötöttek egy kosarat, s Iolann azt mondta:

– Én leereszkedem, testvérek.

– Várj, Iolann – állította meg az idősebb fivére –, én megyek elsőnek! De ha megszabadítom, enyém a menyasszony! Én vagyok az idősebb, amúgy is engem illetett volna!Iolann-nak szikrázott a szeme haragjában, de fiatalabb volt, engednie kellett.Beleült hát a legidősebb fiú a kosárba, s a szolgák lefelé eresztették. Alig tűnt el azonban, alig süllyedt a mélybe egy darabocskát, máris kiáltozni, sikoltozni kezdett, hogy húzzák fel azonnal.

Felhúzták, nem volt se holt, se eleven.

– No, most – gondolta magában Iolann.

De a fiatalabb bátyja elébe állt.

– Én következem, Iolann, s ne feledd, ha megszabadítom, enyém a menyasszony! Amúgy is engem illetett volna!Iolann nem szólt semmit, engednie kellett.

Beleült hát a fiatalabb királyfi a kosárba, és a szolgák lefelé eresztették. Alig tűnt el azonban, alig süllyedt valamivel mélyebbre, mint a bátyja, máris kiáltozni, sikoltozni kezdett, hogy húzzák fel azonnal.

Fel is húzták, nem volt se holt, se eleven.

– Most már csakugyan én következem – mondta Iolann, és beleült a kosárba. – Ha leértem, menjetek szépen haza, és egy év múlva, ha még éltek, gyertek értem, és húzzatok fel.

Azzal intett, hogy eresszék. Nem sikoltott, nem kiáltozott, és sikeresen leért a lyuk fenekére.

A királyfiak felhúzták a kosarat, összetekerték a kötelet. S azzal hazamentek.

Már késő délután volt, amikor Iolann leereszkedett, s most nem tudta, mihez kezdjen. Elindult hát előre, amerre a lába vitte. Nem messze megpillantott egy fát, ahhoz igyekezett.

Egyszerre csak a fa gyökerei közül előbújt egy fekete állatka. Megrázta magát, és körülfutotta a fatörzset. Abban a szempillantásban, hogy körbeért, akkorára nőtt, mint egy jól megtermett kutya. Az állat ismét megrázta magát, és még egyszer körülfutotta a fát. Ahogy a kör bezárult, akkorára nőtt, mint egy tehén.

– Úgy hiszem – mondta Iolann –, már éppen elég nagyra nőttél, s biztos, ami biztos, legjobb, ha ártalmatlanná teszlek.
Iolann meztelen karddal feléje vágott, de az állat félreugrott, a csapás a fát érte, és kivágta, hogy a törzse, koronája rázuhant az állatra. Az nyomban kikászálódott a gallyak alól, és menekülni igyekezett.Iolann követte.

Közben megpillantott egy házacskát, és azt hitte, hogy az állat oda rejtőzött. Belépett a házba, de az állat már el is tűnt, s nem volt benn más, csak egy öregember. Az hajlongva üdvözölte az Írországból jött vörös vértes Iolannt, és hellyel kínálta.

– Nem azért jöttem, hogy leüljek – mondta Iolann, és elmesélte, hogy mint járt a kis állattal, amely körbefutott, és megnőtt.

– Ó – felelte az öregember –, van itt egy ilyen állat, és mondhatom, a lehető legjobban tetted, amit tettél. Mert ha a fekete állat harmadszor is körbefuthatta volna a fát, akkorára nőtt volna, hogy senki sem bírna vele ezen a világon. Nyugodt lehetsz azonban, ide nem jött. Én lélek egyedül élek itt, és a házamban olyan biztonságban vagy, mint gyermek az anyja ölében.

Iolann leült hát a tűz mellé. Nem volt azonban teljesen megnyugodva, mert tartott tőle, hogy az öregember valójában az a bizonyos nagyra nőtt állat.

– Nos, hát vörös vértes Iolann – mondta az öregember –, azt hiszem, jól sejtem én, hogy a menyasszonyodat keresed ezen a vidéken.

– Úgy bizony – válaszolta Iolann.

– Kívánom neked, sikerüljön! És remélem is, hogy sikerülni fog. Ám az a bökkenő, hogy a szörnyűséges sárkány sokkal-sokkal nagyobb nálad. Ha majd levágod a fejét: és én remélem, hogy le fogod vágni, a törzse, a teste mozdulatlanul marad a helyén. Ám a feje a levegőbe emelkedik, és elrepül majd egyenesen a Tobar na Dicht nevű varázsforráshoz, és csak három nap múlva ér vissza. Szúrd bele a kardodat a nyakszirtjébe, és a törzzsel s a karddal ne törődj többé. A fejére azonban jól vigyázz. Hét könyök magasra ugorj 56elébe a levegőben, ragadd meg jobb kézzel, üss rá felülről lefelé, s akkor a sárkány, mint egy varangyos béka, szétpukkad. Ha azonban a sárkányfej vissza tud illeszkedni a törzsre, ha ismét odaforr, nincs többé olyan hatalom a világon, aki legyőzhetné.

Most még csak annyit – közeledett a beszéd végéhez az öregember –, ha megölted a sárkányt, hozz nekem a jó tanácsért egy kis üvegre valót a véréből. Kétszáz éve élek itt elvarázsolva; két testvéremet a sárkány apró kövekké változtatta. Semmi más nem szabadíthat meg bennünket, csak egy csepp a sárkány saját véréből.

– Szavamra fogadom – mondta Iolann –, megteszem, amit kérsz.

– Várj csak – kapott a homlokához az öreg, mint akinek még valami fontos az eszébe jutott –, a sárkány mindennap kimegy halászni a tengerre. Egy kis zsákot vesz a hátára, és mindent belerak, ami csak a halászathoz kell. Ahol legmélyebb a tenger, ott se ér följebb a csípőjénél. A palotája meg – ne feledd – forog, forog, mindig balra forog, magától.

Ezzel aztán Iolann megtudta, amit megtudhatott. Elbúcsúzott hát illendően, és útnak indult, hogy megkeresse a sárkány kastélyát. Rá is lelt hamarosan, és látta, hogy csakugyan balra forog az egész óriási kastély, mégpedig magától. Fent az egyik emeleti ablakban meg is pillantotta tüstént a kedvesét.

A királylány is rögtön észrevette, és míg a kastély lassan fordult, alkalmas pillanatban leeresztett egy csöbröt, hogy Iolannt abban felhúzza.

De Iolann összeszedte minden erejét, nekifutott, és egyetlen ugrással az ablakban termett.

Éppen csak megölelték, megcsókolták egymást, a lány máris elbeszélte, hogy mint rabolta el őt a sárkány, hogy küzdött ő egymagában ellene. A sárkány végül is ráállt, hogy vár egy évet és egy napot, nem veszi addig feleségül, míg nem jön egy lovag, aki életre-halálra hajlandó megvívni érte. Azt is elmondta, hogy a sárkány minden áldott nap elmegy halászni, s aztán minden este idejön az ablak alá, hogy üdvözölje őt.

– Ha ma idejön – mondta a királylány –, tüstént meg fogja érezni az emberszagot.

S mivel már erősen esteledett, gyorsan megvacsoráztatta Iolannt, és elrejtette egy nagy kádban.

De már akkor ott is állt a sárkány az ablak alatt.

– Fuj, fuj – dörmögte –, valami ír atyafi szaga bűzlik itt!

– Az hát, persze, hogy az – felelte az asszony –, egy vörösbegy szállt el hozzám Írországból, annak szagát érzed.

A sárkány hitte is, nem is. Bement a konyhába, letette az iszákját, kidűtötte belőle a halakat, és pirítani kezdte őket a tűzhely parazsán. Közben ezt morogta:

Vasborona van alattam,

vasborona van felettem,

sebek lepik be lábamat,

sebek lepik el fejemet.

Nem is volt ugyanis más alvó alkalmatosságra szüksége éjszakánként, mint egy vasboronára. Olyan komisz élete volt.

Másnap reggel Iolann felkelt, és leszaladt a kastély elé. A pajzsa, mintha csak tudná, mi illik, magamagától megdöndült, és harcba hívta a sárkányt.

Jött is nagy loholva a sárkány, és csak fújt haragjában.

Iolann elébe állt, és fennhangon rákiáltott:

– Én vagyok az a lovag, aki soha meg nem hátrál, még ha millió sebből vérzik is. Jól vésd az agyadba, te sárkány!

– Ej, ej, nekem ugyan beszélhetsz – morogta a sárkány, és máris nekirontott. Keményen viaskodtak egész álló nap. Mint a jégeső, zuhogtak Iolannra az ütések.

Estefelé azt mondta a sárkány, hagyják abba a viaskodást, pihenjenek egyet az éjszaka.

– Vigyen el az ördög, te undok féreg! – felelte Iolann. – Ha te is tele lennél sebekkel, bezzeg nem javasolnád, hogy pihenjünk.

– Az az igazság – felelte a sárkány –, hogy én még nálad is rosszabb állapotban vagyok. Mert jó, neked folyik a véred, de rólam meg szinte lemállik a hús.

Így aztán mégis abbahagyták a harcot, s mindegyik elment pihenni. A sárkány a házába, Iolann pedig visszalopakodott a kedveséhez. Ahogy a sárkány hazaért, dúdolni kezdte a dalocskát:

Vasborona van alattam,

vasborona van felettem,

sebek lepik be lábamat,

sebek lepik el fejemet.

Azzal elaludt, és aludt reggelig a vasboronán.

Iolannak éppen csak annyi ereje volt, hogy átvesse magát a kedvese ablakán. A királylány megfürdette előbb mérges füvek levében, majd egy gyógyító vízzel teli hordóban, s máris begyógyultak a sebei, ép volt és erős, erősebb, mint azelőtt. Akkor aztán ő is lefeküdt aludni.

Másnap reggel Iolann megint csak kiszaladt a kastély elé. Pajzsa magamagától megdöndült, és harcba hívta a sárkányt.

Jött a sárkány, Iolann elébe állt, és nagy hangon rákiáltott:

– Én vagyok az a lovag, aki soha meg nem hátrál, még ha száz sebből vérzik is, jól vésd az agyadba, te sárkány!

– Ej, ej, nekem ugyan beszélhetsz – morogta a sárkány, és máris nekirontott. Keményen viaskodtak egész álló nap, dűlt róluk a verejték s a vér, mert ugyancsak megszabdalták egymást az éles, szürkésfekete kardokkal.

Hiába, a sárkány ezen a napon is erősebbnek bizonyult Iolann-nál. Úgy összevissza kaszabolta a testét, hogy szegény lovagnak patakokban folyt a vére, s mire leszállt az este; alig volt jártányi ereje. A sárkány nagy ravaszul megint azt mondta:

– Pihenjünk egyet, folytassuk holnap.

– Vigyen el az ördög, te undorító féreg! – kiáltott fel erre Iolann. – Ha te is tele lennél sebekkel, mint én a mai viadal után, bezzeg nem javasolnád, hogy pihenjünk, s folytassuk holnap.

– Az az igazság – felelte a sárkány –, hogy én még nálad is rosszabb állapotban vagyok. Mert jó, neked folyik a véred, de rólam meg szinte lemállik a hús.

Abbahagyták a harcot mégis, és a sárkány bement. S már mondogatta is:
Vasborona van alattam,

vasborona van felettem,

sebek lepik be lábamat,

sebek lepik el fejemet.

Ez volt minden, amire az alváshoz éjszakára szüksége volt. Már feküdt is a vasboronára, s aludt másnap reggelig.

Iolann éppen csak feljutott a kedveséhez, ott rogyott össze. Menyasszonya megfürdette előbb mérges füvek levében, majd egy gyógyvízzel teli hordóban, s máris begyógyultak a sebei, ép volt és erős, erősebb, mint valaha. Akkor aztán megkérdezte, hogy áll a viadal.

– Úgy gondolom – mondta Iolann –, hogy a sárkánynak a kardjában van a varázsereje, azért nem tudom legyőzni. De ha én harcolhatnék az ő kardjával, s ő az enyémmel, akkor már holnap enyém lenne a győzelem.

– Ezt csak bízd rám – mondta a királylány. – Holnap kora reggel elcserélem a kardokat.

Amit ígért, meg is cselekedte. Így aztán Iolann a harmadik nap reggelén a sárkány kardjával indult a viadalba.

Úgy történt, mint eddig. Iolann pajzsa magamagától megdöndült, és harcba hívta a sárkányt.

Jött is a sárkány, Iolann elébe állt, és nagy hangon rákiáltott:

– Én vagyok az a lovag, aki soha meg nem hátrál, még ha száz sebből vérzik is, jól vésd az agyadba, te sárkány!

Mire a sárkány máris nekirontott. Vad, véres, vége-hossza nincs viaskodással szorongatták egymást, ám egyszerre csak a sárkány ráeszmélt, hogy a saját kardja van ellenfele kezében.

– Ezért még meglakolsz, te tolvaj! – üvöltötte.

– Te lakolsz meg előbb, bizony te! Ha, addig élek is! – felelt meg neki Iolann.

Összeszedte minden erejét, fölugrott a magasba, s egyetlen hatalmas suhintással – úgy, ahogy az öregember tanácsolta – levágta a sárkány fejét. S ahogy az öregember mondta, a sárkány feje egyszerre csak a levegőbe emelkedett, s elrepült a Tobar na Dicht-i varázsforrások irányába.

Harmadnap aztán csakugyan visszaérkezett a sárkány feje. Iolann hét könyök magasra ugrott elébe, megragadta, és ledobta a földre. S erre, csodák csodája, a sárkánytest, amely eddig meredten állt a levegőben, egyszerre ledőlt, összelapult, s úgy maradt a földön mozdulatlanul, mint egy döglött varangyos béka.

Volt, nincs, elpusztult a hatalmas sárkány. S ahogy a sárkány kimúlt, azon nyomban megtört a palotán levő varázslat. A forgás megállt, Iolann felszaladt a lépcsőn, és boldogan ölelte magához menyasszonyát. Ám még föl sem ocsúdtak révült boldogságukból, amikor mindenünnen szolgák rohantak elő – eddig varázslat kötötte őket –, és hálálkodva köszöntötték új urukat. Megmutatták a sárkány mérhetetlen arany- és ezüstkincseit, s várták, hogy a gazda megszabja az új élet rendjét, döntsön, mi hogy legyen a palotában. Iolann azonban nem akart itt maradni, ebben a föld alatti birodalomban, kiosztotta a kincseket, a földeket, a palotát, és búcsút vett a hálálkodó szolgáktól.

Egy szép reggel aztán elindult a menyasszonyával együtt, hogy megkeresse visszafelé az utat, vissza a spanyol udvarba. Eszébe jutott nyomban – hisz el se feledte igazán – a kis öregember, aki nélkül sohasem találta volna meg a palotát, sohasem győzhette volna le a sárkányt. Ott ült szegény öreg, ott üldögélt nagy búsan most is a háza küszöbén. De bezzeg nem búsult tovább, mikor megértette, hogy ütött a szabadulás órája. Fogta a sárkányvérrel telt üvegcsét, egy cseppecskét ivott belőle, és abban a minutában délceg fiatalemberré változott.

Hátravolt még azonban az öregember két testvérének a visszaváltoztatása. Megkereste a két eldugott kődarabot. Rájuk csöppentett a sárkányvérből, s íme, máris előttük állt két erős, szép szál fiatalember. Hálásan szorongatták Iolann kezét, és azt se tudták, hova legyenek nagy boldogságukban.

Iolann arca azonban egyszerre csak elborult. Annyi veszedelmet állt ki a menyasszonyáért, olyan végeláthatatlanul viaskodott érte a sárkánnyal, hogy most egyszerre félni kezdett, vajon nem akarja-e elrabolni tőle ez a három erős dalia. A fiatalemberek is észrevették, hogy milyen gonddal küszködik Iolann, és siettek megnyugtatni: tőlük aztán ne tartson, sőt számítson is örökös lovagi hálájukra. Hívták Iolannt és a királylányt, térjenek be hozzájuk, és ünnepi lakomával üljék meg közös szabadulásukat.

– Nem tehetjük – szabadkozott Iolann –, ma lesz egy éve, hogy leereszkedtem a föld gyomrába, ha haza akarunk kerülni, sietnünk kell.

Így aztán elindultak mind az öten, s hamarosan oda is értek az üreg mélyére, amely a felvilágba vezet. Nem is kellett sokáig várakozniuk, egyszerre csak leereszkedett elébük a kosár. No, most mi legyen? Ki szálljon be először a kosárba? Bármennyire is eloszlatták Iolann félelmét új barátai, mégsem mert elsőnek felszállni. Ha az ember egyszer már gyanút fogott, akkor ok nélkül is gyanakszik. Hátha nem küldik utána a szép fiatalasszonyt ezek a férfiak.

Így aztán besegítette liliomkezű menyasszonyát a kosárba, és maga lent maradt.

A kosár lassan emelkedni kezdett, s apránként eltűnt a magosban. Iolann odalent várt, várt dobogó szívvel. No hiszen, várhatott!

Odafent ugyanis az történt, hogy mikor kiszállt a kosárból a gyönyörű leány, a legidősebb királyfi abban a szempillantásban belészeretett. Ki is jelentette nyomban, hogy meghal, ha nem lesz az övé. Az egyik szolga ugyan úgy vélekedett, és a többiek is csatlakoztak hozzá, hogy Iolann alaposan megszolgált az asszonyért, és bizony igazságosabb dolog, ha azé a menyasszony, aki megszolgálta. De mit sem használt a beszéd.

A másik királyfi, Iolann fiatalabb bátyja, aki amúgy is féltette örökségét az öccsétől, keményen ráripakodott a szolgákra: – Lelketlen gazemberek – kiáltotta –, itt hagyjátok királyi bátyámat szenvedni! Félre a kosárral! A leány az övé!

A liliomkezű királylány dermedve hallgatta ezt a beszédet. Amikor azonban a szolgák a kosarat és a kötelet egyszerre félretették, hirtelen magára eszmélt.

– Hé, te – kiáltott rá idősebb sógorára –, mit hallok? Mondd a szemembe, mit, akarsz! Csakugyan a kezemet kéred?

Megszeppent erre a királyfi, s odalépett a királylány elé, szépen, amint illik.

– Apáduradtól majd feleségül kérlek, fenséges királylány.

– Nos, úgy lesz minden, amint apámuram parancsolja. De te – szólt rá fiatalabb sógorára, s méghozzá ellentmondást nem tűrő hangon, hogy az meg sem próbálhatott húzódozni –, te most futton-fuss az én apámuramhoz, és vidd meg neki a jó hírt, hogy visszatértem. Mondd személyesen – fullajtár úgysem jutna a színe elé –, hogy jöjjön ide azon nyomban. No, eredj!

S mialatt a fiatalabb ír királyfi elfutott, maga visszafordult az idősebbhez.

– Megesküszöl hát nekem ezek előtt az emberek előtt, hogy elveszel feleségül? Megesküszöl a kardodra?

Az ír királyfival madarat lehetett volna fogatni boldogságában.

– Megesküszöm én – kiáltotta –, persze hogy megesküszöm!

– Vond ki hát kardodat – mondta a spanyol királylány –, s add a kezembe!

A legény kivonta a kardot, és általnyújtotta. A lány jól megmarkolta, s aztán csak annyit mondott:

– Térdelj le!

Letérdelt a legény, de a királylány felemelte a kardot magasan a királyfi feje fölé, s az arca, a hangja is fekete volt, úgy mondta:

– Ha egyet moccansz, porban a fejed, úgy vigyázz! Az én liliomkezemet bizony szívesen vörösre festem én a te véreddel! – Aztán a szolgákra kiáltott rá: – Hé, mire vártok, lefelé azzal a kosárral!

Amikor Iolann nagy sokára előbukkant a lyuk szájából, ezt a képet látta: ott áll a jegyese felemelt karddal, s előtte térdel halálra váltan a bátyja. No, neki se kellett több, kiugrott a kosárból, kardot rántott, s kezdett volna mindjárt szabdalózni. De arra nem volt már szükség.
Jött a spanyol király, vele jött lihegve az egész fényes udvar, s legvégén még a beteg ír király is megérkezett. Amit még kellett, azt elintézték a királyok. Törvényt ültek, kitűzték az új lakodalom napját. A törvény így szólt: száműzik Írországból a két gonosz, testvért-veszejtő királyfit. A lakodalmi ajándék pedig úgy: mivel az ír király öreg is, beteg is, bele is unt az uralkodásba, uralkodjék most már az ír népen a fiatal hős, a sárkányölő Iolann!