A hídépítő meg az ördög

Japán népmese

Volt egyszer valahol egy rakoncátlan, féket nem tűrő folyó. Valahányszor megpróbáltak hidat verni fölébe, megduzzadt a víz, s elragadta a hidat. A népek az egész környéken annyit keseregtek, bosszankodtak miatta, hogy egy szép napon elhatározták, nem hagyják a dolgot annyiban. Hosszú-hosszú huzavona után hát úgy döntöttek, megbízzák az ország leghíresebb ácsmesterét, aki ráadásul még nem is lakott messze tőlük, a híd felépítésével. Az ács tartozott vele a maga jó hírének, meg bízott is ügyességében, s így aztán elfogadta a megbízást. Titokban azért maga is aggódott, vajon sikerül-e csakugyan felépíteni a hidat. Kiment hát a folyópartra, és jobbra-balra bóklászva latolgatta, hol lehetne legjobban hidat verni. Amint így föl s alá sétált a parton, és a víz áramlását figyelte, nagy hirtelen örvényleni kezdett a folyó, tajtékot vetett a hullám, buborékok szálltak fel a mélyből, s íme, egy jókora ördög bukott fel az ár közepén.

– No, te híres ács – kiáltott rá az ördög –, mind gondolkozol olyan nagyon?

– Azon gondolkozom – válaszolta a mester –, hogyan lehetne itt egy tisztességes hidat építeni, s azt a helyet keresem, ahol legalkalmasabb a part.

Nagyot nevetett erre az ördög.

– Itt ugyan nem fogsz te hidat verni, légy bár te a világ legfortélyosabb mestere! De hogy lásd, kivel van dolgod, segítek én rajtad. Ha nekem adod a két szemed világát, felépítem érte a hidat.

– Ha csak az kell, akkor rendben van – vágta rá az ács, és nagy nyugodtan elindult haza.

Ám másnap, amikor ismét kiment a folyóhoz, látta, hogy ennek fele se tréfa. Csudák csudája, ott állt a híd, alig hibádzott belőle valami. Harmadnapra pedig el is készült.

Bizony, majd földbe gyökeredzett a lába, úgy bámulta, mert mi tagadás, egy pillanatig se vette komolyan az ördög ajánlatát, és csak úgy rávágta, maga se tudja, hogyan, azt a „rendben van”-t. Ám az ördög most már nem hagyta annyiban, felbukkant valahonnan, és odalépett hozzá.

– Nosza, add nekem a két szemed világát! – kiáltott a se holt, se eleven mesterre.

– Várj vele még egy kicsit – kérlelte a mester, s hogy az ördög egykedvűen tovább ballagott, sarkon fordult, és futván futott fel a hegyekbe, s ott aztán a rengeteg fák árnyékában céltalanul bolyongott, s egyre azon töprengett, hogy szabadulhatna meg az ördögnek tett ígéretétől. Hát amint így ténfergett, nagy gondjában, bajában örökösen földre sütött szemmel, mintha már csakugyan elvette volna az ördög a szeme világát, hiszen észre sem vette a napfoltos tisztások aranyos ragyogását, a bokrok alján a virágok tarka hímét, a fény üde zöld remegését a nagy fák alatt, mondom, amint így vakon keringett bánatában, egyszerre csak hangokat hallott, gyerekek énekét hozta el hozzá a szél. Tágas, fényes tisztáson játszadoztak a gyerekek, egymás kezét fogva körbe-körbe jártak, és egyre ugyanazt énekelték:

Gyere menten, Oniroku,

hozd el a szemed világát,

úgy lesz csak jó, úgy lesz csak jó!

A mester hallgatta, hallgatta, s egyszerre valami nagy bizonyosság szállta meg, hogy nem szabad a fejét elvesztenie. Hiszen ez az énekszó, ez a kedves és csúfondáros gyerekkántálás véges-végig kísérte őt az erdőn, csak vakon, süketen nem volt képes megérteni a szavát. Összeszedte hát a bátorságát, és elindult haza, s nyugodtan átaludta az egész éjszakát. Reggel aztán fogta magát, és kiment ismét a folyóhoz. No, alig ért a hídhoz, megjelent az ördög, és rákiáltott:

– Nosza, add ide a szemed világát!

Ám a mester újra csak könyörgésre fogta, várjon még türelemmel egy kevéske ideig.

– Látom én, koma – mondta erre az ördög –, nem valami szívesen adod te a szemed világát. Nos, ha kitalálod a nevemet, lemondok róla, maradjon a tiéd! – S nevetett hozzá nagy magabiztosan, hogy az ács hátán végigfutott a hideg.

– Már én mégiscsak megpróbálom kitalálni – válaszolta a mester, s úgy tett, mintha nagyon mélyen töprengene. – No, hogy hívhatnak, hogy hívhatnak, talán a széplelkű Tarónak?

– Ohó – nevetett az ördög –, dehogy hívnak úgy, dehogy hívnak! Nem fogod te kitalálni!

– Hát akkor talán te vagy a nemes szívű Jiro? – találgatta a mester.

– Ugyan, ugyan, ördögre nem illik ez a név. Nem fogod kitalálni! – És a gonosz bestia úgy kacagott a mester erőlködésén, hogy egész undok teste rázkódott belé.

– Csak nem vagy hát Szaburo, az Ég fia?

– Nem, nem, nem – rázta a fejét az ördög. – Még hogy én Szaburo? – És a könnye is kicsordult nagy kacagtában.

A mester akkor úgy belehajolt az ördög arcába, hogy még a kénköves bűzét is megérezte, és dörgő hangon kiáltott rá:

– Akkor hát te vagy az ördög fia, Oniroku!

No, az ördög se szó, se beszéd, beleugrott erre a vízbe, lemerült a mélybe, és nem is mert ott felbukkanni soha többé. A hídja azonban ma is áll.