Japán népmese
Volt egyszer egy asszony, volt neki két lánya, egy édes és egy mostoha. Szerette az édeslányát, s gyűlölte a mostohát. Egyszer aztán úgy hozta a sors, hogy elküldte a lányokat az erdőbe, gyűjtsenek makkot. Az egyiknek odaadta az egyetlen jó kosarát, a másiknak, a mostohának pedig egy kimustrált régit nyomott a kezébe, amelynek bizony lyukas volt a feneke. Szegény mostoha kislány hiába hajladozott szorgalmasan, hiába gyűjtögette a makkot, egyre csak elszórta, elpotyogtatta, amit már összeszedett. Megpróbált mindent, kibélelte a kosár fenekét árokparti lapulevelekkel, befonogatta a lyukas részt hajló, vékony hajtásokkal. De a levelek arrébb csúsztak, a hajló vékony gallyacskák kipattantak, s megint csak kiürült a kosara.
Lakott az erdőben, a nagy tölgyfakoronák között egy jade-madár, amely – úgy mondják – száz esztendőben csak egyszer énekel. Hát amint így hajladozott, s gyűjtögette a makkot a kislány, egyre csak a jade-madarat leste, hátha megszólal. Hogyne sóvárgott, hogyne vágyakozott volna rá, hiszen aki a jade-madarat hallja, annak minden kívánsága teljesül. S neki bizony nagy kívánság feszítette a szívét, szeresse őt is az ő mostohaanyja. Szedegette hát a makkot, s 143fel-felkapta a fejét, valahányszor a rigó füttyentett, kakukk kakukkolt, s már akkor is hosszan bámult a lombok közé, ha a piros fejű, sárga szárnyú tengelicék csiviteltek fölötte. Észre sem vette közben, hogy elpotyogtatja a makkokat. Ám mostohanénje rendre összegyűjtötte, amit ő elhullatott, s hamarosan meg is telt dugig a kosara, hogy egy szem nem sok, annyi se fért már belé. Azt mondta akkor az édeslány:
– Én most elmegyek haza. – S azzal sarkon fordult, s elment.
Ott marad a mostohalány egyedül a rengeteg erdőben.
„No, most – gondolta –, most mégis megszólal a jade-madár.”
S csakugyan, egyszerre úgy füttyentgettek, rikoltoztak szerte az egész erdőben a madarak, hogy a lány szíve repesett az örömtől.
De jaj, megsötétedtek apránként a levelek, üde zöldjük feketére vált, súlyos éjszaka hullt alá az erdőre.
Megriadt a lány, egyszeriben feledte a madarakat, csak a kosár járt az eszében meg a hazafelé vezető ösvény. Csakhogy hol volt már az az ösvény, eltűnt, nem volt sehol.
Ment jobbra, kereste balra, kereste hegynek föl, kereste hegy mentében. De ösvény helyett csak görcsös nagy törzsek ugrottak elé, bokrok álltak az útjába, ágakba botlott, tövis tépte a ruháját.
Hát amint így sírva bolyongott, egyszerre csak feldobogott a szíve az örömtől, mert messze-messze valami világot látott. Elindult hát egyenest a fény felé, s csakhamar elérkezett egy erdei kunyhóhoz. No, bekopogtatott a kunyhóba, gondolta, jó emberek csak befogadják.
Vénséges vénasszony nyitott neki ajtót, gubancos ősz haja szinte a földet söpörte, az arcán meg annyi ránc, annyi árok, mintha a világ minden bánata szántotta volna.
– Öreganyám – szólította meg a mostohalány –, eltévedtem az erdőben, szállást kérnék éjszakára.
– Nem adhatok – mondta a vénasszony –, menj innen, ha jót akarsz.
No, még keservesebben kezdett sírni a lány, és úgy sírt, hogy szinte a szíve szakadt belé.
A vénasszony szomorúan ingatta agyonbarázdált, gondszántotta arcát.
– Menj innen, ha jót akarsz.
De a lány tovább rimánkodott.
– Félek, öreganyám, ne kergessen ki az éjszakába. Tigris lopakodik a sűrűben, párduc kúszik a fák ágain, vadak étke lesz a testem.
– Tigrisnél éhesebb tigris, párducnál vérengzőbb párduc fenyeget téged itten.
– Megvéd majd tőle öreganyám.
A vénasszony erre sóhajtozva felszedegette a szoba padlódeszkáját, s így szólott:
– Bújj oda a bambuszdeszkák alá, de bármit is hallasz, bármit is látsz, meg ne mukkanj, meg ne moccanj, ha kedves az életed.
No, bebújt a bambusz alá a lány, elhelyezkedett, s el is aludt nyomban.
Éjfélkor azután nagy surrogással hazatért a ház gazdája, egy fertelmes csúf ördög. Ahogy benyitott, nyomban nagyot kiáltott:
– Emberszagot érzek! Emberszagot!
– Hova gondolsz, nincs itt senki – válaszolta neki a vénasszony. Az ördög megnyugodott, s nemsokára el is aludt.
Csak erre várt a vénasszony. Fogott néhány rizsgombócot, nagy óvatosan felemelte a bambuszdeszkát, s ledobta az ételt a lány ölébe. Jót akart, persze, hogy jót akart az öregasszony, de a matatására, ropogására felriadt az ördög.
– Mit csinálsz? – kérdezte nagy mérgesen.
– Nem tudod – válaszolta neki a vénasszony –, hogy ma van Suloko-s amának, a padlók istenének ünnepe? Egy kis rizsgombócot áldozok hát neki.
Megnyugodva falnak fordult, s elaludt ismét az ördög. Aludt, aludt, szép csendesen, mint a tej.
Igen ám, csakhogy a lány, amint a rizsgombócot eszegette, félrenyelt, és bizony köhögnie kellett. Kínozta, fojtogatta a köhögés, és egyszerre csak kitört belőle hangosan. Felpattant tüstént az ágyról az ördög, mintha tűt szúrtak volna belé.
– Hohó! – kiáltotta. – Ember van itt mégis!
Felszakította a bambuszdeszkát, kiráncigálta alóla a se holt, se eleven leányt, és azon nyomban fel akarta falni. Igen ám, csakhogy az öregasszony térdre esett eléje, kiszikkadt karjával úgy átfogta mindkét lábát, hogy mozdulni sem tudott, s elmesélte az ördögnek a szegény lány történetét, mindazt a nyomorúságot, félelmet, amelyet mostohája miatt szenvedett el a szerencsétlen. S mert ez a történet olyan szomorú volt, hogy amint mondják, magának a Belzebubnak is könnyet csal a szemébe, lecsillapodott az ördög, s mintha kicserélték volna, olyan lett egyszerre.
– Kemény életed van, annyi szent – mondta –, segítek rajtad, hogy eztán már jobb legyen.
Azzal fogott egy ügyes kis kalapácsot, kezébe nyomta a lánynak, és így szólt:
– Ha hazaérsz, add oda a mostohádnak.
Reggel azután útnak eredt a kislány, s nagy szerencsésen haza is ért. Ám alig tette be a lábát a házba, rátört a mostohája, s szidalmazni kezdte nagy hangosan.
– Te ilyen-olyan, hol csavarogtál?
Kérte, könyörögve kérte mostohája bocsánatát a szegény lány, és nagy hirtelen kezébe nyomta a kalapácsot. No, csak ez kellett! Mint a szélütött, rábámult az asszony a kalapácsra, és lobbot vetett a szeme új haragjában.
– Hát ezzel mit csináljak? Egy ócska kalapács! Mire jó ez nekem? – s odavágta a sarokba.
Koppant a kalapács, nagyot koppant a földön, s aztán egyszerre csak ugrálni kezdett valami körülötte, és sárga lángot vetett. Uramfia, fényes, vadonatúj aranyak pattogtak körülötte.
Odaugrott a mostoha, odaugrott a két lány, és alig győzték az aranyakat a kötényükbe szedni. Mert nem akármiféle szerszám, hanem szerencsehozó kalapács volt ez, s minden ütésre, suhintásra aranyat meg ezüstöt adott.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése