Hollóhajú John

 Skót népmese

John halászember fia volt, de árván maradt kicsi korában, apja a tengerbe fulladt, anyja meg már azelőtt meghalt. Nagybátyja házában nevelkedett, nem messze a nagy kikötőhelytől, ahol ma Stornoway városa van. Odajárt halászni az öbölre, és nagyon korán megszerette a tengert. Nem is volt kedve semmi más mesterséghez, azt mondta, hajós lesz mindenáron.

Egyik este szép, nagy hajó közeledett a révparthoz, dagadó vitorlákkal. John nem tudott betelni a nézésével, úgy érezte, sohasem látott még ilyen csodálatosat. Beugrott a csónakjába, a hajó horgonya még feneket se fogott, ő már a fedélzeten volt.

Mihelyt begöngyölték a vitorlákat, felkúszott az árbocra, a vitorlarudakon sétált ide-oda, a köteleken kapaszkodott, mint ahogy a hajós legényektől látta. A kapitánynak mindjárt szemébe tűnt az ügyes, bátor kis fickó, megkérdezte, nem akar-e hajós lenni. John megmondta kereken, hogy mióta csak eszét tudja, ez a legfőbb vágya.

– No, akkor eriggy haza, kérdezd meg apádat, és ha beleegyezik, gyertek ide együtt holnap. Remélem megálla33podunk, és akkor magammal viszlek, kitanulod a hajózás mesterségét.

– Igen ám, de apám már nem él – felelte a fiú. – Hanem a bácsikámmal majd megbeszélem a dolgot, megkérem, hogy eresszen el.

– Úgy is jó lesz – bólintott a kapitány, mire John beugrott a csónakjába, és egyenest hazafelé iparkodott.

Másnap kora reggel megint ott volt a hajón, lihegett, szuszogott a loholástól, evezéstől, és örömmel újságolta, hogy bácsikája igent mondott.

– No, és szerződésről nem volt szó? – tudakolta a kapitány.

– De igen – felelte Hollóhajú John –, azt mondta, szegődjem el öt évre a hajóra, hogy alaposan kitanuljam a mesterséget.

– És a béred? Mit mondott, mennyit kérj?

– Azt mondta, egyezzünk meg úgy, hogy az első hónap végén fél pennyt kapok, a második hónapra egy pennyt, aztán kettőt, négyet és így tovább, minden hónapban kétannyit, mint addig, amíg csak le nem telik az öt esztendő.

A kapitány jót nevetett, nem sokat gondolkodott, számolni se számolt, elfogadta John feltételét.

– Jól van, barátom, ebben megállapodhatunk.

Így aztán Hollóhajú John annak rendje-módja szerint elszegődött hajóslegénynek.

Reggel a hajó kisiklott az öbölből. Messze útra indult, idegen országba, távoli partokra. Szerencsésen oda is ért. Kirakodott, berakodott, aztán megint a tengert járta, hosszú hónapokig, de négy évvel azután, hogy elindult, visszatért Angliába, a maga kikötőjébe, ahol valamikor vízre bocsátották.

Akkor azután feljött a fedélzetre a tulajdonos, hogy üdvözölje a kapitányt, és lássa, mi újság a hajóján.

Hollóhajú John időközben szemrevaló fiú lett és pompás hajóslegény. De bérét még nem adta ki a kapitány, legfeljebb olykor valami kis költőpénzt kapott, hogy matróztársaival kimehessen a partra, ő is lásson valamit a világból.

A hajósgazdának feltűnt a jó kiállású fickó, megkérdezte a kapitánytól, hol tett szert erre a legényre.

– Lewis szigetén – felelte a kapitány. – Négy éve szolgál a hajón.

– És persze szép summát fizetsz neki, hiszen csuda ügyes matróz, amint látom.

A kapitány szélesen elmosolyodott.

– Még eddig nem adtam ki a bérét, de kevésből kitelik. Az első hónapra fél pennyt kért, a másodikra egyet és így tovább, mindig a dupláját, amíg az öt esztendő le nem telik. Én nemigen számolgattam, tréfára vettem ezt a feltételt, legfeljebb megtoldom valamivel, ha nagyon kevésre megy.

– Ember, mit tettél! – kiáltott fel a hajó gazdája. – Hiszen ez több, mint amennyit a hajóm ér! Több, mint amennyit kerestem vele, mióta vízre bocsátottuk!

A kapitány előbb nem hitt neki, de azután számolni kezdett. Bizony… az első év végén már ezer-egynéhány… a második év végén négymillió penny. Tovább már ki se lehet számítani, le se lehet írni, akkora nagy összeg.

Most már ő is megijedt ugyancsak. Letörlődött arcáról az örökös mosoly.

– Mit tegyek hát? – kérdezte elszontyolodva.

– Csak egyet tehetsz. Mentől hamarabb új útra indulsz, és úgy intézed, hogy azon a napon, amikor a fiúnak kitelik az ideje, jó messze legyetek a parttól. Ami pénzem van, 35odaadom neked. Az utolsó napon aztán, majd déli tizenkét órákor megmondod a gyereknek, hogy letelt a szolgálata, ennyi a bére, de csak úgy kapja meg, ha nyomban elhagyja a hajót.

Úgy is történt. A hajó gazdája három zacskó pénzt adott át a kapitánynak, egyikben arany volt, másikban ezüst, a harmadikban réz. A kapitány pedig megígérte, hogy az utasítás szerint fog cselekedni, bár nehezére esik, mert a fiú nem érdemli, hogy ilyen rútul bánjanak vele.

Éppen csak a legsürgősebb dolgait intézte el, felszedette a horgonyt, s kifutottak újra a tengerre. Baj nélkül elértek az idegen kikötőbe, kirakodtak, berakodtak, azután visszafordultak. Aznap, amikor az öt esztendő letelt, olyan messze volt a hajó a parttól, hogy sasszemmel se lehetett volna odáig ellátni. Pontban déli tizenkét órakor maga elé hívatta Hollóhajú Johnt a kapitány, és három zacskó pénzt kínált neki ötesztendei bére fejében, de csak azzal a feltétellel, ha most nyomban elhagyja a hajót. A fiú nem bánta a feltételt, örült, hogy végre megkapja a pénzét, csak azt kérte, hogy két órát adjanak neki, amíg valami tutajt összeácsol magának. No, a kapitány ennyit szívesen megtett kedves matrózáért, fát is adott meg egy jókora butykost, tele pálinkával és egy ládika kétszersültet, hogy éhen-szomjan ne maradjon.

Mikor a tutaj elkészült, lebocsátották a hajó oldalán, John megkapta a három zacskó pénzt, letette számolatlanul a butykos meg a ládika mellé, aztán eltaszította a tutajt a hajótól. A legénység háromszoros „hurrá”-t kiáltott a tiszteletére, és máris forogni kezdtek a lapátkerekek.

John magára maradt a tengeren. Nézte, hogy kisebbedik percről percre a hajója, de nem sokáig látta, mert hamar 36beleveszett a sötétségbe, erősen esteledett már. Most aztán elszomorodott szegény, hiszen nem tudhatta, mi vár rá, megéri-e a hajnalt vagy sem? Mígnem eszébe jutott a butykos, gondolta, húz belőle egy jót, attól tán megjön a kedve. Úgy is lett. Már az első korty sokat könnyített rajta, éjféltájt aztán elnyomta az álom, fel se ébredt hajnalhasadtáig. Jó kis szellő járt a tengeren, sebesen vitte előre, de így is csak harmadnap alkonyatkor pillantotta meg a szárazföldet, és majdnem esteledett, mire a tutaj partot ért egy kis öbölben. John kiugrott a szárazra, és körülnézett az ismeretlen helyen. Előtte a partszélen játékos hullámok locsogtak, felette sűrű erdő sötétlett.

Örült bizony, hogy végre megint földet érez a lába alatt. A zacskókat is kihordta, és elásta a homokba, a tutajt felvonszolta a fák alá, gondolta, ha neki nem is, másnak még hasznára lehet.

Azzal elindult, hogy hátha beljebb az erdőben valami kunyhóra akad, ahol befogadják éjszakára. De bizony egész éjjel csak ment, ment, és színét se látta emberi hajléknak. Végre aztán pirkadatkor valami meredélyt pillantott meg, és annak a tövében mintha füst szállingózott volna. Oda tartott egyenest, és ahogy közelebb ér, látja, hogy ormótlan épület feketéllik az erdő szélén, olyanforma, mint az elhagyott malmok. No, ő már nem bánta, ha malom vagy akármi, alig állt a lábán a fáradtságtól. Amikor odaért, benyitott, kopogtatás nélkül.

Szemrevaló menyecske ült a tűzhely mellett, és hogy az idegent meglátta, szinte elsápadt ijedtében. Úgy lehet, nemigen koptatták küszöbét a jövevények, kivált onnan a rengeteg erdő felől ritkán érkezett vándor. De aztán hamar 37összeszedte magát, és megkérdezte a legénytől, hogy került oda, mi járatban van.

– Szegény hajótörött vagyok – felelte Hollóhajú John – hajóm elsüllyedt, én meg kiúsztam a partra.

Az asszony ételt-italt tett elébe, de arra kérte, hogy ne sokáig maradjon, mert hét zsivány lakik a házban, és ha ott kapják, nem kímélik az életét. John csak arra volt kíváncsi, hogy mikorra várja haza a zsiványokat.

– Hát bizony minden percben itt lehetnek – felelte a menyecske.

– Nem bánom én – mondta a legény –, ha már itt vagyok, nem megyek tovább, amíg egy sort nem alhatom.

– Tégy, amint akarsz, hanem aztán magadra vess, ha bajba kerülsz.

– Lesz, ami lesz, csak azt mondd meg, hová dőlhetek le, mert leragad a szemem a fáradtságtól.

Az asszony a belső szobába vezette, megbontotta neki az ágyat, ő meg, ahogy fejét letette, már aludt is.

Nem tudta, meddig szundíthatott, de hirtelen hangos beszédre riadt fel. No, gondolta, hazaérkeztek a zsiványok, és megérezték az idegen szagot. Kiértette beszédjükből, hogy máris keresik, faggatják az asszonyt. Egy szempillantásba se telt, betaszították az ajtót, és ott álltak az ágyánál. Ráförmedtek, hogy vallja be tüstént, mit keres, honnan jön.

John ugyanazt mondta a zsiványoknak is, amit az asszonynak, hogy hajója elsüllyedt kinn a tengeren, ő meg nagy nehezen partra vergődött.

– Hát jó – felelte az egyik marcona fickó. – Mi meg haramiák vagyunk, tudd meg, és aki hívatlanul jön a házunkba, azt nem eresztjük élve tovább.

Hollóhajú John nagyot nevetett.

– No, ez szerencse, hiszen akkor jó helyre kerültem, cimborák közé! Én is útonállással kerestem a kenyeremet otthon a szülőhazámban, és amikor forrósodni kezdett talpam alatt a föld, hajóra szöktem. Ha befogadtok a bandába, éppen olyan becsülettel szolgálok, mint bármelyik közületek.

– Jóképű gyerek vagy – felelte a zsivány. – Beszéded is bátorságra mutat. Nem bánom, próbát teszünk veled, aztán majd elválik, mennyit érsz. Holnap még heverhetsz, hiszen alaposan el vagy törődve, de azután portyára megyünk, mégpedig külön-külön, ki-ki a maga szakállára, egymás után három éjszakán. Amelyikünk a legnagyobb zsákmánnyal jön haza, az a banda feje, más gondja nem lesz, mint a házra ügyelni, amíg a többi odajár.

No, ez már tetszett Johnnak. Szépen otthon maradt, heverészett. Aztán a rákövetkező napon útra kerekedett ő is, mint a zsiványok. Estére meghozta a zacskó rézpénzt, amit két nappal azelőtt ő maga ásott el a homokba, az erdő túlsó oldalán. A zsiványok közül egyik se szerzett annyit, mint ő. Másnap az ezüstpénzt ásta ki, mintha zsákmányolta volna, és ezúttal még jobban túltett a cimboráin, hétszer annyit hozott, mint azok közül a legszerencsésebb. Harmadnapon arannyal megrakodva állított be a kunyhóba, elébük zúdította a földre, ami tarisznyájában volt, és hetykén kérdezte:

– Hadd látom, melyiktek hozott ennél többet! – de a zsiványok hallgattak, mint dinnye a fűben, és mivel most már nem másíthatták meg szavukat, megtették Hollóhajú Johnt bandavezérnek.

Rákövetkező napon a többi megint elindult szerencsét próbálni, de ő otthon maradt, és gondolta, kihasználja a jó alkalmat, körülnéz a zsiványok tanyáján. Meglátott a szegen 39egy nagy kulcscsomót, azt leakasztotta, aztán sorra kinyitogatta a szobákat. De egyik ajtónak nem találta a kulcsát, és faggatta az asszonyt, hogy hová rejtette. Az asszony előbb ötölt-hatolt, de végre mégis előadta a kulcsot, hiszen a bandavezérnek szót kellett fogadnia.

John hát benyitott a tilalmas szobába, és ugyancsak elborzadt attól, amit ott látott. Egy gyönyörű szép leány volt a falhoz kötözve. Odaugrott hozzá, eloldozta, és a földre fektette, mert alig pihegett már szegény. De kis idő múltán felocsúdott, és elbeszélte, kicsoda ő, és hogy került oda. Apja, a spanyol király, mikor a rablók a palotára törtek, foglyul ejtett és kivégeztetett kettőt, erre a többi bosszút esküdött, hogy addig nem nyugszik, amíg őt, a király leányát sétája közben el nem rabolja. Megfogták, és idehurcolták a tanyájukra, azóta gyötrik, és éppen csak annyit adnak neki enni, inni, hogy életben tartsák és tovább kínozhassák.

Hogy ne szaporítsuk hiába a szót, Hollóhajú John meg a királyleány sebtiben feltarisznyáltak, a rablók kincseiből is összeszedtek annyit, amennyit a hátukon elbírtak, és nekivágtak az erdő sűrűjének. Mentek egészen napestig. Akkor megláttak valami kalyibaformát, oda benéztek. Fura házikó volt, annyi bizonyos. Sehol egy teremtett lélek, de mégis mintha laknának benne. A széken mintha az imént még ültek volna, az ágy is megbontva. No, mindegy, most már meghálnak itt, gondolták, lesz, ami lesz. Egyszer csak suttogást hallanak az ajtó előtt. Már azt hitték, a zsiványok tanácskoznak odakint, de aztán jobban odafigyeltek, és rájöttek, hogy nem férfiak, talán nem is emberek, akiknek a hangját hallják. John végül is talpra ugrott, hogy megtudja, kicsodák vagy micsodák a neszezők. Ujjnyi rést nyitott az 40ajtón, és kikukucskált, de rémülten hátratántorodott. Három fejetlen ember állt a ház előtt, fejüket a kezükben tartva.

– Jó emberek, mit kerestek itt? – kérdezte John, amikor végre megjött a szava.

– Én ennek a két fiúnak az apja vagyok – felelte az egyik. – A zsiványok ránk törtek, megöltek mind a hármunkat, aztán eltemettek itt a ház mögött, de a fejeket összecserélték, nem törődtek vele, melyik testhez melyiket teszik, ezért most nincsen nyugodalmunk. Ha megtennéd, hogy eltemetsz bennünket rendesen, kit-kit a saját fejével, akkor megnyugodnánk, és úgy lehet, neked is visszafizethetjük a szolgálatodat még valamikor.

John azt felelte, hogy megteszi kész örömest, csak mutassa meg mindenik a maga fejét. Megásta tisztességesen a három sírt, eltemette a halottakat, most már úgy, amint való, mindegyiket a saját fejével. Így azután el is tűntek a kósza lelkek, nem bolyongtak tovább a ház körül.

Másnap Hollóhajú John meg a királylány kora hajnalban útnak indult, s meg se álltak a legközelebbi kikötővárosig. Ott elmentek a paphoz, megesküdtek, és fogadót nyitottak azon a pénzen, amit a zsiványtanyáról magukkal hoztak. Szépen kerestek a fogadóval, és boldogan éltek, de bizony nem sokáig. Egyszer csak hadihajó futott be a kikötőbe. A hajó parancsnoka a spanyol flotta fővezére volt, és a királylányt kereste. Az öreg király ugyanis közhírré tette, hogy aki leányát épségben elhozza neki, ahhoz feleségül adja, és jutalmul még fele királyságát is neki ajándékozza.

Mihelyt kikötött a hajó, a parancsnok néhány tisztjével felsétált a partra; persze egyenest a Johnék fogadójába mentek, hová is mehettek volna? Hamarosan beszédbe ereszkedtek a fogadóssal meg a fogadósnéval. De egyszer 41csak valahogy gyanakodni kezdtek, hogy maga a királylány, akivel beszélnek. Ezt azonban nem árulták el, sőt inkább gondosan titkolták. Barátságot színleltek, meghívták őket a hajóra, hogy nézzenek ott körül. Ők, szegények meg örültek, nem is gyanították, hogy rosszat forral ellenük az ármányos fővezér. Már másnap a kikötőbe siettek, felmentek a hajóra, de jóformán észbe se kaptak, a kapitány már felszedette a horgonyt, és kifutott az öbölből. Aztán, mikor már jó messze jártak a parttól, Johnt egy hitvány csónakba lökték, és sorsára hagyták a tenger közepén.

Megint csak bajban volt hát. Senki se csodálhatja, ha búnak eresztette fejét, egész nap csak bánkódott, kesergett. De estére észrevett valamit, amit jó jelnek gondolt: a csónak nyílegyenesen haladt, orrával előremutatva, mintha csak kijelölt útja volna. No meg egy flaskót is talált elöl a csónak orrában, és alighogy egyet kortyintott az erős italból, elaludt. Másnap, ahogy felébredt, mindjárt azt nézte, nem lát-e partot valamerre, de bizony hiába erőltette a szemét. A csónak azonban rendületlenül haladt előre most is, ugyanabban az irányban és éppen olyan biztosan. Ez valamennyire megbátorította Johnt, de azért nehezen telt az ideje. Alkonytájt megint elővette a butykost, más vigasztalója nem lévén, és megint elaltatta a pálinka. Harmadnap reggel aztán végre feltűnt a messzeségben a part, és a csónak egyenest oda tartott. John csak most látta, hogy egy vontatókötél fekszik a vízben, sőt megfeszül, és ami ennél is furcsább: a szabad vége, messze elöl, mély barázdát szánt. De hogy mi vagy ki lehet, aki a csónakot vontatja, azt el nem tudta gondolni.

Csak amikor végre partot ért, akkor látta meg a három embert, amint előtte haladnak, és vontatják a csónakot, még 42a partra is felhúzták egy darabon, ameddig dagálykor ér a tenger. És rájuk ismert: az a három halott volt, akinek a fejét helyretette akkor az erdei házikó mögött. Mihelyt ő maga is kilábalt a partra, a vontatók nyomtalanul eltűntek.

A többi már kevés szóba belefér. A királyleány nem akart feleségül menni a fővezérhez, arra kérte apját, hogy vonultassa el ablaka előtt, ahány katona és hajós csak van az országban. Hollóhajú John sok-sok hányattatás után szerencsésen eljutott a székvárosba, és persze ő is elsétált a királyleány ablaka előtt. Éppen ideje volt, bizony, ha csak még egy napot késik, hiába jön! De így minden jóra fordult, a királylány tüstént ráismert, megesküdtek másodszor is, mégpedig ezúttal igazi parádéval, és ha meg nem haltak, máig is boldogan élnek.