Finn népmese

Egyszer volt egy házaspár, melynek egyetlen vagyona a lova meg a kutyája volt. Azonban a házaspárnak nem volt gyereke, a lónak csikaja és a kutyának kölyke. Hát persze, hogy búsult az ember.

- No asszony - mondotta az ember - nem állom én ki tovább ezt a magánosságot. Elmegyek világgá, talán szerzek kis gyereket, kis csikót és kis kutyát a házhoz.

El is ment, nyakába vette a világot. Akivel csak találkozott, megkérdezte?

- Hej, atyámfia, nem tudná megmondani, hol szerezhetnék én kis gyereket, kis csikót, és kis kutyát?

- Bolond kend, bácsi - feleltek az emberek. - Kis csikót, kis kutyát csak vehet, de kis gyereket nem árulnak a vásáron.

- Nem is akarok én venni, hanem azért járom a világot, hogy megtudjam, nincs-e olyan csudaszer, melyből fiúnk legyen, a lovamnak kis csikaja, a kutyámnak kis kölyke.

- No akkor még nagyobb bolond kend, ha azért ment világgá - nevették a megszólítottak.

Az ember hát ballagott tovább. Délre egy kerek erdőbe ért, abban talált egy kerek követ, arra leült és elkezdett falatozni, mert a tarisznyában szalonnát meg kenyeret vitt magával.

- Jó étvágyat kívánok, emberfia - hallatszott egy hang mögötte.

Az ember megfordult, hát egy öreg ősz emberkét pillantott meg, akinek a köpenyege a földig ért.

- Köszönöm szíves jókívánságát - delelt az ember - ha kedve van hozzá, tartson velem.

Nem is kérette magát kétszer az öreg, hanem letelepedett a kőre és jól beszalonnázott, nagyot húzott utána a korsóból, melyben friss forrásvíz volt.

- Váljék egészségünkre - mondotta az öreg - hát mi szél hoz erre, mi járatban vagy?

- Abban járok, hogy kitapasztaljam, nincs-e olyan csodaszer a világon, hogy nekünk fiúnk szülessen, a lovamnak csikaja legyen, a kutyám pedig megkölykezzék.

- No, ha ezért jársz, hát jó helyen jársz, mert én segíthetek a bajodon.

Ezzel a köpönyege alá nyúlt az öreg ősz emberke, kivett onnan egy kis palackot, melyben aranyvíz volt, meg egy marék aranyzabszemet, és egy aranysarkantyús csirkelábat.

- Eredj haza - mondotta az emberke - a feleséged igya meg az aranyvizet, a lovad egye meg az aranyzabot, a kutyának pedig vesd oda az aranysarkantyús csirkelábat.

Hej, hálálkodott az ember s megkérdezte az ősz apótól:

- Kit tisztelhetek kegyelmedben? Mi a becsületes neve?

- Az én nevem Sohamegnemhali Kelemen.

Ezzel eltűnt az öreg. Az ember pedig hazament s úgy tett, ahogy az öregapó tanácsolta. Az asszony megitta az aranyvizet, a ló elropogtatta az aranyzabot, a kutya megette a csirkelábat.

Hát reggelre két aranyhajú kisfiút hozott a gólya, a ló két aranyszőrű csikót ellett és a kutyaólban két aranylábú kutyust nyalogatott az öreg eb.

Múlt az idő. A fiúk megnőttek, gyönyörű szál legény vált belőlük. Egy napon így szólt az apa fiaihoz:

- Itt az ideje, hogy szerencsét próbáljatok. Mindegyitekkel adok egy aranyszőrű lovat meg egy aranylábú kutyát az útra. De útba ejtsétek ám a kerek erdőt, kerek erdőben a kerek követ.

Lóra ült a két ifjú és a két kutya kíséretében útra kelt. A kerek erdőben, a kerek kő mellett, már várta őket az öreg ősz emberke.

- Hova, hova, derék lovagok?

- Szerencsét próbálni - feleltek az ifjak.

- Hát csak lovagoljatok egyenesen előre. Három nap múltával egy folyóhoz értek. Azon úsztassatok át. A túlsó parton két útra akadtok. Mindkettő egy helyre visz, csak az egyik rövidebb, mint a másik. Aki hamarabb ér partot, menjen jobbra, a másik balra.

Így is tett a két aranyhajú lovag. Mikor a folyóhoz értek, beleugrattak a vízbe s utánuk ugrottak a kutyák. Hát, uramfia, a víz aranyhullámaitól, lovas, ló és kutya tetőtől-talpig aranyos lett. Mintha csak aranyburokban lennének.

Hát, amelyik ifjú előbb kapaszkodott ki a vízből, jobbra ment, a másik balra. A jobbra tartó lovas reggelre egy várhoz ért. A vár tornyában állt a strázsa. Ez mindjárt szaladt urához, a grófhoz és jelentette:

- Egy lovas közeledik a várhoz, aki lovastól ás kutyástól úgy ragyog, mintha aranyból lenne.

A várúr erre elküldötte szolgáit a lovag elé, hogy a várba vezessék. A kapuban pedig maga a gróf fogadta két leányával a jövevényt.

- Légy üdvözölve váramban, aranylovag - mondotta a gróf - s légy az én vendégem.

Ezzel bevezette a lovagot az ebédlőterembe, ahol már dús lakomára volt terítve. Lakoma után a lovag búcsúzni akart, de leányai félrevonták apjukat s az idősebbik így szólt:

- Apám, ne bocsásd el az aranylovagot, egyikünket vegye el előbb feleségül.

- De melyiket válassza? - kérdezte a gróf.

- Ne ő válasszon, hanem játszunk vele sakkot s amelyikünk nyer, azé legyen az aranylovag.

- No, nem bánom, legyen kívánságotok szerint.

Hát várában tartotta a gróf a vendéget. Este, a vacsora után, így szólt az aranylovaghoz az idősebbik leány, aki négy barátnőjével együtt volt:

- Mivel töltsük el az időt?

- Talán mesemondással? - kérdezte a vendég.

- Én már minden mesét ismerek - mondotta a grófkisasszony - sakkozzunk inkább.

- És mibe játszunk?

- Te fölteszed az aranykutyádat, én az aranykarperecemet.

Hát játszottak, miközben a négy kisasszony énekelt. Olyan gyönyörűen énekeltek a leányok, hogy az aranylovag csak rájuk hallgatott és elvesztette a játékot: az aranykutyát elnyerte a grófkisasszony.

- Még egyet játszunk! - mondotta a grófkisasszony. - Te fölteszed az aranylovat, én az arany koronámat.

Most még szebben énekeltek a leányok és az ifjú elvesztette az aranylovat is.

- Három a tánc! - jelentett ki a grófkisasszony. - Én fölteszem magamat, te is fölteszed magadat. Ha én nyerek, te az enyém vagy, ha te nyersz, én a tiéd vagyok és tehetsz velem, amit akarsz.

A harmadik játék alatt már úgy énekeltek a leányok, mint az angyalok, úgy hogy a vendég csak őket hallgatta, csak őket nézte. A játékot persze elvesztette.

- Most hát az enyém vagy! - kiáltotta a grófkisasszony. - De, mert az eszed folyton a leányok énekén járt és rám alig figyeltél, börtönbe vetlek és addig tespedsz benne, amíg a kedvem tartja.

Bizony börtönbe vetették az aranylovagot.

Reggelre megint szalad a toronyból a strázsa:

- Uram, megint közeleg egy aranylovag aranylovon, aranykutyával!

A gróf ismét nagy tisztességgel fogadta a vendéget s mindenki csodálkozott, hogy mennyire hasonlít a tegnapi lovaghoz. Ebéd után az ifjabbik grófkisasszony így szólt az új vendéghez:

- Szeretnék, utam, veled sakkozni. Van-e kedved hozzá?

- Szívesen - felelt a vendég - de mibe játszunk?

- Én fölteszem ezt az aranyszívet, mely a nyakamban lóg, te fölteszed az aranykutyát.

Hát játszottak. Az udvarhölgyek megint énekeltek, de az ifjú nem figyelt rájuk s így elnyerte a grófkisasszony aranyszívét.

- Még egyszer! kiáltotta a grófkisasszony. - Én fölteszem az aranyláncomat, te fölteszed az aranylovadat.

A játék megkezdődött. A leányok megeresztették a legszebb hangjukat és szemük úgy ragyogott, akár a gyémánt, de a vendég oda se nézett nekik. Bizony elnyerte az aranyláncot.

- No még egyet játszunk! - kiáltotta a vendég. Ha te nyersz, tied vagyok, ha én nyerek, enyém vagy és sohasem adlak vissza.

Most aztán olyan gyöngyen énekeltek a leányok, hogy a kő is megolvadt hallatára, de a vendég csak a grófkisasszonnyal s a játékával törődött. El is nyerte a leánykát, ami ennek sem volt ám ellenére s így a gróf is beleegyezett, hogy nőül vegye a leányát.

Mikor ezt az idősebb grófkisasszony meghallotta, a szíve meglágyult és felhozatta az aranylovagot a börtönből, neki is kedve szottyant esküvőt ülni. No hiszen, bámultak a testvérek, mikor viszontlátták egymást.

Volt aztán nagy dínom-dánom, lakodalom, melyre elhozatták az aranylovagok szüleit is. Ott rúgta a port Sohamegnemhali Kelemen is, aki kijelentette, hogy ámbár ő már olyan öreg, mint a világ, de ilyen víg lakodalmat még nem látott.

Finn népmese

Volt, hol nem volt, de valahol mégis volt egy rengeteg nagy erdõ, annak a kellõs közepén egy kis házikó, abban lakott egy õsz öregember a legény fiával. Nem volt szomszédjuk semerre, csak egy kis feketerigó család, amely ott fészkelt a közelükben. Sokszor kérte a legény az apját: engedje meg, hadd lõjön le legalább egyet közülük, de az öreg szigorúan megtiltotta, nehogy hozzájuk merjen nyúlni. Elment egyszer az öregember, hogy rõzsét szedjen a tûzre; fogta magát a legény, hátára vette a nyilát, s ment leskelõdni a rigók után. Nem soká várakozott, felreppent egyszerre egy közülük, kilõtte a legény utána a nyilat, s hát el is találta szegényt. De a madár nem halt meg, csak a lábát találta a nyílvesszõ, s bukdácsolt tovább nagy keservesen, hogy eltûnjön a legény elõl. Utána futott a legény, utol is érte, de hiába kapkodott, a rigó mindig kifordult a keze közül, s vergelõdött tovább. Kergette, kergette sokáig a legény a madarat, már maga sem tudta, hol jár. Dél ideje volt, mikor elindult, s most már estére hajlott az idõ. Megmérgelõdött, hogy semmiképp sem bírta megfogni a rigót, hátat fordított neki, s elindult visszafelé.
Igen ám, de amint körülnézett, a legnagyobb sûrûség vette körül, sehol egy ismerõs fa vagy bokor, amely megmutatná hazafelé az utat. Bolyongott összevissza egy darabig, de látta, hogy ilyen sötétben ugyan soha meg nem találja a hazavezetõ utat, szertenézett hát, hogy nem lát-e valamerre házat, ahol eltölthetné az éjszakát. De bizony az után is hiába nézegetett, nem talált még csak egy nyomorult putrit sem.
Mind hidegebbre fordult az idõ, didergett szegény legény, hogy majd megvette az isten hidege, hát egyszerre csak szörnyû farkasüvöltést hall, s éppen mellette rohan el egy varázsló, nyomában egy sereg farkas. Nosza, lekapja a legény az íját, belelövi a nyílvesszõt a legelsõ farkasba, hogy rögtön szörnyethalt ott helyben.
A többinek se kellett egyéb, rohantak, ahányan voltak, annyi felé. Hej, hálálkodott a vén varázsló a legénynek, hogy megmentette az életét, s kérdezte, mi járatban van errefelé.
—Én bizony hazafelé tartanék, urambátyám — felelte a legény —, de sehogy se találom meg ebben a sötétben az utat.
—Sose búsulj, fiam — mondotta a varázsló —, gyere az én házamba ma éjjelre, tudom, hogy elfáradtál, s
megéheztél eddig!
Megköszönte a legény illendõképpen a varázslónak a meghívást, s szépen megindultak a varázsló háza felé. Ott a legény rögtön belebújt egy ágyba, s abban a szempillantásban úgy aludt, mint a bunda. A varázsló, amint a legény behunyta a szemét, ismét visszament az erdõbe, s magára hagyta vendégét. Alig lépett ki az ajtón a házigazda, szaladt be a vén szolgáló a legény szobájába, kezdi rázogatni, kiabál a fülébe, hogy ne aludjék, mert nagy veszedelemben van az élete.De azt úgy rázhatta, üthette, ahogy akarta: ha egy percre ki is
nyitotta a szemét, a másik pillanatban újra behunyta, s aludt tovább, mintha semmi se történt volna. Reggel hazajött a varázsló, ételt-italt kér a szolgálótól, s mondja, hogy a legényt is költse fel, de az bizony most is csak úgy aludt, mintha sohase akart volna felébredni. No, a varázsló nem sokat törõdött vele, ment megint vissza az erdõbe vadászni, s mikor hazatért, maga próbálta felrázni a fiút. Rázhatta, ahogy csak bírta, abba ugyan nem tudott lelket verni. Otthagyta megint magára, s ismét elment vadászni.
Alighogy kitette a lábát, felébredett a legény, hamar felöltözködött, s kiment a konyhába. Ott elkezdett beszélgetni a vén szolgálóval, de bezzeg mikor ez megtudta, hogy az életét mentette meg a varázslónak, egyet sem mondta többet, hogy meneküljön innen, hanem azt tanácsolta, hogy ha a varázsló megkérdezi, mivel hálálja meg a jóságát, kérje el tõle azt a lovát, amelyik legelöl áll az istállóban.
Nemsokára haza is tért ismét az öreg varázsló ebédelni, s mikor elkészülnek, megkérdi a legénytõl:
—No, fiam, most mondd meg, mivel ajándékozzalak meg azért, hogy megmentetted az életemet.
—Add nekem azt a lovadat, amelyik legelöl áll az istállóban — felelte a legény.
—Ó, édes fiam, ez a legjobb lovam, ne kívánd, hogy éppen ezt adjam neked! Van még elég jó lovam, amelyik egykettõre hazavisz téged.
De a legény egyre csak azt a lovat kívánta; mit tehetett egyebet a varázsló, hát odaadta neki. Mikor elõvezették a lovat, a varázsló elõvett egy citerát, egy hegedût s egy sípot, odaadta a legénynek, s mondta:
—Neked adom ezt a három hangszert, fiam; ha veszedelembe jutsz, kezdj játszani a citerán, ha senki nem jön segítségedre, húzzad a hegedût, s ha akkor se segítenek rajtad, fújj bele a sípba.
A legény megköszönte a három ajándékot, aztán illendõen elbúcsúzott, s elvágtatott a lovon. Alig mentek
egy-két mérföldet, megszólalt a ló:
—Édes gazdám, minek térjünk vissza a te kunyhódba? Apád úgyis eldönget, inkább menjünk, barangoljunk egyet a világban. Tetszett ez a tanács a legénynek, mert bizony jó hosszúra nõtt már, de világot semmit se látott. No, mindjárt el is indultak, s egy-két nap múltán a király városába értek. De bezzeg elállott szeme-szája a csudálkozástól minden embernek, aki ezt a gyönyörûszép állatot látta! Elvitték a hírét
a királynak is, az is kíváncsi lett szörnyûmód, s mikor megnézte a lovat, úgy megkívánta, hogy ígért fût-fát a fiúnak, ha nekiadja. Gondolkozott a legény, de mielõtt éppen válaszolt volna a királynak, fülébe súgott a ló:
—Ne adj el, édes gazdám, semmi pénzért, hanem mondd azt a királynak, állítson be engem az istállójába, s majd meglátja, hogy az õ lovai éppen olyan szépek lesznek, mint én. Örült ennek a király, s rögtön be is állította a lovát az istállóba, ott a ló megevett egy csomó zabot, s hát lássatok csudát: a vén, göthös igáslovak, amelyek eddig alig tudták felemelni a sovány lábukat, úgy dobogtak, dobrokoltak, mintha fel akarnák rúgni az egész istállót, s olyan szépek lettek, hogy a király nem gyõzte csodálni õket.
Bezzeg az öreg kocsist ette a méreg s a bosszúság, hogy õ akármennyit is kínlódott a lovakkal, mindig olyanok voltak, mint a hét sovány esztendõ, s most, mióta ez a legény eljött a lovával, egykettõre így kiépültek-szépültek. Nem is volt nyugta többet, folyton árulkodott a legényre, hogy így meg úgy, ezt meg azt mondta, ezt csinálta, de mondhatott akármit, a király nem is figyelt az árulkodásra.
Egyszer csak azt találta ki a gonosz kocsis, hogy a legény azt mondta: õ tudja, hol van a király kedves lova,
amelyik már régen elveszett, soha hírét-nyomát nem találta senki. Szeget ütött ez a király fejébe, s mert igen szerette a lovát, felhívatta a legényt, s mondta neki:
—Hallod-e, te legény, ha három nap alatt meg nem találod a lovamat, halálnak halálával halsz meg!
Elszomorodott a legény erõsen, mikor a király parancsát meghallotta, de nem szólt egy árva szót sem, meghajolt, s kiment a lovához az istállóba. Mikor elmondta nagy búsan a lovának, hogy mit kíván tõle a király, mondta ez neki:
—Egyet se búsulj, édes gazdám, hanem kérj a királytól egy megölt ökröt, azt darabold fel apró darabokra.
Akkor aztán ülj fel a hátamra s induljunk útnak. Három nap után egy nagy folyóhoz érünk, ott feléd jön egy paripa, de te ügyet se vess rá. Utána megint jön egy, de annak is hagyj békét, hanem ha a harmadik jön, annak rögtön kantárt vess a fejébe!
Úgy is tett a legény, amint a lova tanácsolta, hamarosan megfogta a lovat, s mindjárt fordultak is vissza, de a ló figyelmeztette a legényt:
—Szórd le, édes gazdám, az ökör húsát a földre, mert egyszeribe jönnek utánunk a varázsló varjai, s nekünk
esnek, ha egyéb ennivalót nem kapnak!
Most is megfogadta a legény a lova szavát, széjjelszórta az ökörhúst, s vágtattak haza, mint a szélvész, még annál is sebesebben.
Mikor hazaértek, a vén kocsist majd megette a méreg s a bosszúság, hogy a legény megkerítette a lovat, s folyton azon törte a fejét, vajon mit találjon ki megint ellene. Egyszer csak felmegy a királyhoz, s jelenti neki, hogy a legény avval dicsekedett az istállóban, hogy haza tudná õ hozni a király feleségét is, aki pár hónap elõtt úgy eltûnt a palotából, hogy senki még a nyomára se tudott akadni. Hívatja rögtön a király a legényt, s megparancsolja neki, hogy három nap alatt kerítse elõ a feleségét, mert különben halál fia lesz.
Még a szíve dobbanása is elállott a legénynek, mikor ezt a parancsot meghallotta, de nem szólt semmit, csak lement nagy búsan az istállóba, ráborult a lova nyakára, s úgy panaszolta el a bánatát.
—Hogy tudnám én megkeríteni a király feleségét, mikor még a palotában se tudja senki, hogy merre tûnt! —
kesergett a legény.
—Ne búsulj, édes gazdám — vigasztalta a ló —, majd csak hazahozzuk a királynét is. Kimegyünk ismét ahhoz a folyóhoz, ahol tegnap voltunk, ott aztán én bemegyek a vízbe, s helyettem a király felesége jõ ki belõle. Mert tudd meg, hogy engem az a vén varázsló változtatott lóvá, aki neked adott engem. Hej, örült a legény, s felpattant ismét a nyeregbe, vágtatott a vízhez. Hát amint a ló belemártotta magát, abban a szempillantásban egy szépséges asszony emelkedett ki a habokból, aki mosolyogva nyújtotta kezét a legénynek. Nagy örömmel vitte haza a legény a királynét, s amikor odavezette a király elé, az majd odalett a nagy csodálkozástól sboldogságtól, hogy láthatja a feleségét. A legényt megajándékozta rengeteg kinccsel, s ott tartotta az udvarában.
A vén kocsis haragja csak nõtt, hogy látta a fiú nagy szerencséjét, s addig fondorkodott magában, amíg megint felment a király elé, s azt mondta neki, hogy a legény nagy elbizakodottságában azzal dicsekedett, hogy így meg úgy, elfoglalja a király országát. De bezzeg szörnyû haragra lobbant a király, mikor ezt meghallotta; meg se hallgatta a szegény legényt, hanem hívatta a hóhért, s megparancsolta neki, hogy azonnal akasszák fel. Egykettõre fel is állították az akasztófát, s a legényt alája állították, de az utolsó kérése az volt, hogy egyet játszhasson még halála elõtt a citeráján. No, ezt meg is engedték neki, de haj, mi történt! Ahogy megpendült a citera, táncra perdültek a hóhérok, s olyan veszettül járták, mintha megbolondultak volna. Kérték a legényt, hogy hagyja már abba, de annak ugyan beszélhettek, estig játszott egyfolytában, a hóhérok is folyton táncoltak, s másnapra kellett halasztani az akasztást.
Híre ment a dolognak, s másnap eljött az egész város népe, még maga a király is. Mikor a legény ott állott ismét az akasztófa alatt, odafordult a királyhoz, s arra kérte, engedje meg utoljára neki, hadd játsszék egyet a hegedûjén.
Meg is engedte a király, de alig húzott egyet a hegedûjén, ahány ember csak volt ott körülötte, mind táncra
kezdett. Megint estig húzta a legény a hegedût, s az akasztást megint el kellett halasztani reggelre.
Harmadnap arra kérte a legény a királyt, hogy fújhasson bele a sípjába.
—Dehogy engedem — mondta a király —, hiszen megint csak az lenne a vége, hogy mindenki táncra perdülne!
De a legény olyan szomorú lett a király szavaira, hogy az egyik udvari ember megkérte a királyt, ne tagadja meg ettõl a fiatal legénytõl még az utolsó kívánságát is.
—No, hát nem bánom — mondta végre bosszúsan a király —, de én odaköttetem magamat egy fához, nehogy megint táncolni kezdjek, mint tegnap.
Úgy is tett a király, ahogy mondta, de lássatok csudát: amint megszólalt a síp, abban a szempillantásban ropogni kezdett a fa, húzódtak ki a gyökerei a földbõl, s a fa is táncolni kezdett a királlyal. Hiába könyörögtek az emberek a legénynek, hogy hagyja abba a sípolást, nem hagyta biz õ, hanem fújta, ahogy tudta! Egyszerre csak megjelent a vén varázsló; s kérdezte a legénytõl:
—Mi baj, fiam, hogy érettem üzentél?
—Fel akarnak akasztani, édes bátyám — mondta a legény.
—No, majd adok én nekik! — mondta a varázsló, odalépett a hóhérokhoz, egytõl egyig felkapta õket, aztán
feldobta a levegõbe, s eltûntek ott egy szempillantás alatt.
—Ki akart megöletni téged ? — kérdezte ismét a varázsló.
A legény rámutatott a királyra. A varázsló egy-két varázsmondást suttogott a fának, amelyen a király volt, s ím, a királlyal együtt eltûnt a levegõben. A legényt ott mindjárt kikiáltották királynak, s még ma is boldogan él, ha meg nem halt.

Finn népmese

A varverő Ilmarinen, a híres-nevezetes kovács, az ég kovácsa, éppen egy hatalmas vasrudat hevített, fújtatóval a parazsat szította, mikor belépett műhelyébe az egyik szomszédasszony, s így szólt hozzá:
-    Hej, Ilmarinen, ha te tudnád, amit én tudok, nem szítanád a parazsat, nem hevítenéd a vasat!
Hej, Ilmarinen, ha te tudnád, amit én tudok, nyomban hosszú útra indulnál!
-    Mondd el , édes néném, a mondókádat, mondd csak szaporán, hadd szítom a parazsat, hadd hevítem a
vasat szép nyugodtan.
-    Nem lesz nyugalmad, Ilmarinen, nem lesz egypercnyi sem, ha megtudod, amit én tudok, hogy kérők
indulnak az ördögkirály palotájába, két deli legény csónakba szállt, vörösrézből kovácsolt evezőjük már habosra veri a kék vizet; jó lesz, ha indulsz te is, mert még másé lesz a fürtös fejű, fehér arcú Katarina!
     Sarokba vágta a kovács a vasat, parázs közé hajította nehéz pörölyét, csak úgy szállt a szikrazápor, ő maga meg egyszeriben otthon termett, az édesanyja elé állott, s így szólt hozzá:
-    Anyám, édesanyám, kérők indultak, két deli legény szállt a tengerre, mennek az ördögkirály
palotájába, feleségül kérik a fürtös fejű, fehér arcú Katarínát, rég választott édes mátkámat! Anyám, édesanyám, készíts fürdőt, szálljon a gőze tüzesen, mint az izzó vas meg az izzó réz, szálljon is a gőz messzire, hadd tudja meg ország-világ, hogy fürdőbe megy Ilmarinen! Készítsd elő patyolatingemet is, feszes posztónadrágomat, pirossal szegett kék zekémet, indulok én is Katarinához, rég választott édes mátkámhoz!
     Elkészült már Ilmarinen fürdője, szállt is a gőz messzire, a vasverő tisztára mosta kormos orcáját, szikrázóra, fényesre két szemét, magára öltötte ünneplőruháját, aztán hívta öreg szolgáit:
-    Tüstént szerszámozzátok fel három nyarat látott jeles csikómat, és fogjátok be az iratos szánkóba:
adjátok rá a réz lószerszámot a vaskantárral, acélgyeplővel, cin szügyelővel!
     Térültek-fordultak az öreg szolgák, máris befogták a három nyarat látott jeles csikót a vasveretes, iratos szánba. Ilmarinen meg az édesanyja elébe állott.
-    Anyám, édesanyám, add rám áldásodat, messzi földre indulok rég választott édes mátkámért, a fürtös
fejű, fehér arcú Katarináért!
     Megáldotta édesanyja Ilmarinent, egyetlen kincsének, aranyalmájának nevezte, aztán sírva megölelte, s befordult a házba, nehogy a szolgák könnyét lássák.
     Ilmarinen beült a vaskeretes, iratos szánkóba, megrántotta az acélgyeplőt, indult a tengerpart felé.
Hajtotta, szöktette szaporán három nyarat látott jeles csikaját, először a tenger lápos partja mentén repült zúgva az iratos szán, aztán a tenger habos kék vize fölött, hogy még csak vizes sem lett a patkó,tajték sem érte a szántalpat. Hamarosan utol is érte, kicsinység el is hagyta a csónakot, amelyben a két kérő rézből kovácsolt evezővel verte habosra a tenger kék vizét.
    Utolérte, kicsinység el is hagyta a csónakot, mikor a tenger túlsó partján az ördögkirály várának magas ablakából éppen kihajolt a fürtös fejű, fehér arcú Katarina, s meglátta, hogy a nagy vízen át kérők sietnek a vár felé.
-    Apám, édesapám! – kiáltott a szépséges Katarina.
-    Három kérő tart a várunk felé, kettő csónakon, egy meg iratos szánon érkezik!
-    Jól van , édes lányom – mondta az ördögkirály -, majd meglátjuk, a három közül melyik a
legderekabb, melyik érdemes a kezedre!
     A három kérő hamarosan kopogott a vár kapuján. Az ördögkirály nagy tisztességgel fogadta, meg is vendégelte őket, s miután ettek-ittak, megkérdezte tőlük, ugyan mi járatban vannak.
     A három kérő annak rendje-módja szerint meghajolt az ördögkirály előtt, sorra mind elmondta, hogy a fürtös fejű, fehér arcú Katarina kezéért versengenek.
-    Azé lesz a lányom, aki kiállja a három próbát – mondta az ördögkirály.
-    Az első próba pedig ez: aki a lányom kezét igazán akarja, szántsa föl, boronálja is el kertem
kígyóktól hemzsegő földjét, de mezítláb induljon, mezítláb dolgozzon azon a földön, mely munkálatlan, fölszántatlan, mióta világ a világ.

Megrettentek a csónakon érkezett kérők, savanyú képpel el is somfordáltak; ki hallott már olyat: mezítláb szántani, boronálni a kígyós kertben?!
     De nem rettent meg a próbától Ilmarinen, a híres kovács. Lehúzta puha bőrből varrt szép lábbelijét meg a harisnyáját, amit édesanyja kötött még leánykorában, aztán eke elé fogta három nyarat látott jeles csikaját, nekivágott a kígyós kert földjének, s varázsdalt énekelt, így:

Szánt, boronál Ilmarinen,
kotródjatok, kígyók, innen,
nyomom ekémet közétek,
ti fertelmes földi férgek!
Tekergőzhettek hiába,
vergölődhettek utána,
taposódok csak rajtatok,
ha békiben nem szánthatok,
sziszeghettek alattam,
kígyóméreg nem fog rajtam.
Hess, Ilmarinen szavára,
a vasverő óhajára!

Egymás hegyén-hátán térdig hemzsegtek ott a kígyók, utálatos földi férgek, tekergőztek-vergődtek az eke nyomán, Ilmarinen lába körül, de egy sem merte megmarni a híres kovácsot.
    Föl is szántotta a kígyós kert földjét, el is boronálta, aztán az ördögkirály elébe állott.
-    No, király, fölszántottam kígyós földed, adod-e a lányod?
-    Nem adom én – válaszolt az ördögkirály -, míg ki nem álltad a második próbát. Menj, és intézd úgy,
hogy mire a nap leszáll, a szérűskertemben, annak is a kellős közepén kék vizű tó csillogjon, a kék vízben nagy halak úszkáljanak, kis halak ficánkoljanak.
    A második próbától sem ijedt meg Ilmarinen, a híres kovács. Kiment a szérűskertbe, annak is a kellős közepébe, megállt, s varázsdalt énekelt, így:

Le ne szállj, piros napocska,
kicsidég maradj magosba,
mert varázsolásba kezdek,
ide tavacskát teremtek.
Kertnek kellős közepébe,
szérűskert dicső díszére
kék vizű tó csillámoljon,
kék vize hadd hullámoljon,
nagy halak hadd úszkáljanak,
kis halak ficánkoljanak,
vasverő kovács szavára,
Ilmarinen óhajára!

Ahogy a varázsdal végére ért, kék vizű tó csillogott a szérűskert közepén, a vízben nagy halak úszkáltak, kis halak ficánkoltak, ahogy az ördögkirály kívánta.
-    No, király, tavat varázsoltam a szérűskertedbe, annak is a kellős közepébe, nagy, kövér halak
kullognak, ezüstpikkelyű aprók csillognak annak a tónak a vizében, adod-e most már a lányodat?
-    Nem adom én, míg ki nem álltad a harmadik próbát! Menj a tengerpart fövenyében keresd meg a
 vasveretű nehéz ládát, abban van a szépséges Katarina jegyajándéka, menyasszonyi ruhája.
A harmadik próbától sem rettent meg Ilmarinen, a híres kovács. Ment a tengerpartra, gázolt a lágy fövenyben, míg egyszer csak három szépséges leánnyal találkozott. Megszólította őket:
-    Fehér arcú szép leányok, meg tudnátok-e mondani, hol merre találom a vasveretű nehéz ládát, mely
a fürtös fejű Katarina jegyajándékát, menyasszonyi ruháját rejti?
-    Ó, te szegény Ilmarinen – feleltek a lányok -, hogyan is lelhetnéd meg Katarina vasveretű nehéz
ládáját? Ukko Untamo őrzi a titkot, csak ő tudja, hol van a láda, de aligha árulja el neked!
Ment Ilmarinen, ment egyenest Ukko Untamo várához,s ahogy odaért, belesett az ablakon. Látta, hogy
Ukko Untamo, a legóriásibb óriás, a szobája küszöbére kuporodva mélyen alszik. Ilmarinen egy ugrással a szoba közepén termett, s nagyot kiáltott:
-    Hej, Ukko Untamo, add elő a fürtös fejű Katarina vasveretes nehéz ládáját!
Fölriad mély álmából Ukko Untamo, megdörzsölte a szemét, rápislogott Ilmarinenre, s így válaszolt:
-    Ha ide tudsz ugrani a nyelvem hegyére, ha kis ideig táncolgatsz is rajta, megmondom neked, hol
találod a szépséges Katarina vasveretes nehéz ládáját.
    A vasverő nekifohászkodott, ugrott egyet, s máris az öreg óriás nyelve hegyén táncolt. Ukko Untamo meg akkorára tátotta a száját, hogy kilátszottak könyöknyi hosszú fogai, s mert álnok óriás volt, fogta magát, s lenyelte a nyelve hegyén ugrándozó Ilmarinent. De Ilmarinen, a híres kovács csöppet sem ijedt meg, azon nyomban levetette kék zekéjét, patyolatingét, feszes nadrágját, zekéjéről, ingéről, nadrágjáról letépte a csatokat, ingéből fújtatót csinált; a bal kezét harapófogónak, a jöbb öklét kalapácsnak, a térdét üllőnek használta, s kovácsolni, kalapálni kezdett Untamo gyomrában. Tüzes sasmadarat kovácsolt a sok csatból, tüzes sasmadarat vaskarmokkal, acélcsőrrel. Ahogy elkészült a madár, Ilmarinen varázsdalt énekelt, így:

Héj, te tüzes sasmadaram,
te vaskarmú, szállj magasan,
Ukko Untamónak gyomra
engedi röptöd magosra,
hamar hát életre keljél,
ihol hát körülröpkedjél,
Ukko Untamo hadd érzi,
ha vaskarmod le vérzi,
ha vascsőröd vág beléje,
ha vasszárnyad veri fennen,
tépvén tépdesi sebesen,
vasverő kovács szavára,
Ilmarinen óhajára!

Aztán meglendítette a sasmadarat, az életre kelt, s röpdösni kezdett Ukko Untamo gyomrában. A legóriásabb óriás először csak jajveszékelt kínjában, aztán könyörgőre fogta:
-    Ne marcangolj tovább, Ilmarinen, ne gyötörj, te híres kovács! Gyere vissza a nyelvemre, gyere
megmondom, hol van a szépséges Katarina vasveretű nehéz ládája!
   Ilmarinen, a híres kovács fölpattant a maga kovácsolta tüzes sasmadár hátára, azon nyomban föl is röppent Ukko Untamo nyelve hegyére.
-    Hol találom a fürtös fejű Katarina vasveretű nehéz ládáját?! – kiáltotta nagy fennhangon.
-    Eredj a tengerpartra, a tengerpartra, a tengerpart fövenyében látsz majd három játszadozó szép
 leányzót. Ott, azon a helyen van elásva a vasveretű nehéz láda, benne a szép Katarina menyasszonyi ruhája.
      ment Ilmarinen a tengerpartra, a tengerpart fövenyében játszadozó három szép leányhoz.
-    Álljatok föl, fehér arcú szép húgaim, itt, ezen a helyen van elásva a fürtös fejű Katarina vasveretes
nehéz ládája!
Fölálltak a játszadozó szép leányok, Ilmarinen, a híres kovács meg kiásta a tengerpart fövényéből rég választott mátkájának a jegyládáját, aztán a vállára emelte, s vitte az ördögkirály elébe.
-    No, király, meghoztam a vasveretű nehéz ládát, benne a menyasszonyi ruhát, adod-e hát a lányodat,
-    Kiálltad a három próbát, feleségül veheted a lányomat – mondta az ördögkirály.
Nyomban lagzit ültek, s Ilmarinen a fürtös fejű, fehér arcú Katarinával tengereken által útnak indult az iratos szánon. Röpült a három nyarat látott jeles csikó, nyomában csak úgy zűgott-surrogott a levegő. Röpültek a nagy vizek, hallgatag habok felett, mígnem rájuk köszöntött az éjszaka. Ilmarinen, a híres kovács ekkor varázsdalt énekelt, így:

Héj, ti hallgatag halk habok,
most énreám hallgassatok!
Itt egy kicsit megpihennénk,
ha fekvén lefeküdhetnénk,
ha sziget teremne ide,
hallgatag habok hegyibe,
hogy Katarinámmal éjjel,
fürtös fejű feleséggel,
selymes füvön lenne álmunk,
zizegő szénában ágyunk.
Hát azt kiáltom én fennen:
dombos sziget emelkedjen
Ilmarinen óhajára,
vasverő kovács szavára!



S a hallgatag habok hegyibe azon nyomban sziget emelkedett.megpihent a három nyarat látott jeles csikó, megállt az iratos szán azon a szigeten. Ilmarinen, a híres kovács, meg a felesége, a fürtös fejű Katarina a sziget selymes füvén vetettek maguknak ágyat zizegő szalmával, illatos szénával. Ahogy pirkadt, Ilmarinen fölébredt álmából, de addigra a feleségének már csak hűlt helyét lelte. Fölugrott, szaladt a partra, megszámlálta a kék vízen úszkáló hófehér kacsákat, hát eggyel több úszkál ott, mint az este!
-    Ne rejtőzködj előlem, Katarina, gyere vissza hozzám, fürtös fejű! – szólongatta a legszebb kacsát
Ilmarinen, de azt ugyan hiába szólongatta.
    Ekkor varázsdalt énekelt, így:

Héj, kacsák, ti hófehérek,
kék vízen úszkálók, kérlek,
fürtös fejű feleségem
közületek visszakérem,
közületek hívogatom,
fehér kacsák közt nem hagyom,
énelőlem ne szökdössön,
csapattal ne rejtőzködjön,
kék vízen már ne úszkáljon,
ura eleibe szálljon,
Ilmarinen óhajára,
vasverő kovács szavára!

A legszebbik kacsa azon nyomban visszaváltozott asszonnyá. Ismét beültek az iratos szánba, röpült a három nyarat látott jeles csikó, nyomában csak úgy zúgott-surrogott a levegő. Röpültek a nagy vizek, hallgatag habok felett, mígnem ismét rájuk köszöntött az éjszaka. Ilmarinen, a híres kovács ekkkor ismét elénekelte varázsdalát:

Héj, ti hallgatag halk habok,
most énreám hallgassatok!
Itt egy kicsit megpihennénk,
ha fekvén lefeküdhetnénk,
ha sziget teremne ide,
hallgatag habok hegyibe,
hogy Katarinámmal éjjel,
fürtös fejű feleséggel,
selymes füvön lenne álmunk,
zizegő szénában ágyunk.
Hát azt kiáltom én fennen:
dombos sziget emelkedjen
Ilmarinen óhajára,
vasverő kovács szavára!


S nyomban sziget emelkedett a hallgatag habok hegyibe. megpihent a csikó, megállt a szán, s ők ágyat vetettek a selymes füben. Reggelre kelve, Ilmarinen megint csak hűlt helyét találta Katarinának. Fölugrott, szaladt a partra, megszámlálta a vízmosta köveket: eggyel több volt, mint az este.
-    Ne rejtőzködj előlem, Katarina, gyere vissza  hozzám, fürtös fejű! – szólongatta Ilmarinen a
legcsillogóbb követ, de ugyan hiába szólongatta. Megint csak elénekelte varázsdalát:

Héj, vízmosta kövek, kérlek,
Katarinám eresszétek,
köztetek a fürtös fejű,
tiköztetek rejtőzködik,
mind éntőlem elszökdösik,
változik csillogó kővé,
tündökletes tündöklővé.
Közületek kivessétek,
kövek, kövek, ti kemények,
ura eleibe álljon,
ura elől ne bujkáljon,
Ilmarinen óhajára,
vasverő kovács szavára!


A legcsillogóbb kő azon nyomban visszaváltozott asszonnyá. Csakhogy Ilmarinen, a híres kovács ekkor már nagyon haragudott a fehér arcú Katarinára, s kemény szavakkal támadt rá:
-    Teérted én már elviseltem olyan fáradalmakat, teérted én már kiálltam három olyan próbát, hogy
 valamennyi becsületére vált volna a legerősebb óriásnak is, és te mégis megcsalsz, álnokul bujkálsz előlem, kacsává, kővé változol, nehogy rád találjak. Menj hát, eredj az utadra, vándorolj a tengeren, végtelen vizeken, hallgatag habok felett, mindig szembe a széllel, míg a világ-világ, hozzám vissza többé ne találj!
    A fehér arcú Katarina nyomban sirállyá változott, szétterjesztette fehér szárnyait, s szállt szembe, örökösen szembe a széllel.
Ilmarinen meg hazaszáguldott három nyarat látott jeles csikajával, de a szíve csupa keserűség volt. Nem akart egyedül, feleség nélkül élni, vasból, rézből, aranyból kovácsolt hát magának asszonyt. Mikor elkészült, Ilmarinen hosszan nézegette, aztán fölsóhajtott:
-    Szép ám ez is, ha nem is olyan szép, mint a fehér arcú Katarina volt, szép is, csöndes is, jó is, de
 hallgat, egyre csak hallgat, a szája nem nyílik édes szóra.
Ahogy eljött az este, Ilmarinen, a híres kovács selyemágyba fektette a vasból, rézből, aranyból kovácsolt asszonyt, s maga is lefeküdt melléje. Mielőtt elaludt volna, jobbját a maga kovácsolta asszony vállára, balját meg a saját mellére tette. Reggelre kelve iszonyodva vette észre, hogy a jobb keze jéghideggé dermed, csak a bal keze meleg, amelyik a saját mellén nyugodott. És ekkor keserű szívvel mondta Ilmarinen, a híres kovács:
-    Jaj, senki sem kovácsolhat magának asszonyt, magára marad az, aki nem őrzi meg rég választott
 mátkáját….
És ekkor Ilmarinen elénekelte utolsó varázsdalát, így:

Nem kell vasból való asszony,
se rézből kovácsolt asszony,
aranyból se kellhet asszony,
hanem hús-vér-lelkes asszony,
Jöjjön az én fürtös fejűm,
jöjjön az én Katarinám,
sirály képében ne szálljon,
ne bolyongjon a világon,
ne szálldosson széllel szembe,
de jöjjön ura elejbe,
Ilmarinen óhajára,
vasverő kovács szavára!

A végtelen vizek, a hallgatag habok felett a széllel szembeszálló sirály meghallotta a varázsdalt, szélirányba fordult, Ilmarinen hajlékába szállt, s a küszöbén visszanyerte régi alakját; mire a varázsdal véget ért, Ilmarinen előtt állt a fürtös fejű, fehér arcú Katarina. Azontúl boldogan éltek, s talán még máig is élnek, ha meg nem haltak.