A Kelet-Afrika
Az olvasó, aki még nem járt Kelet-Afrikában, nehezen képzeli el, miben is különbözik ez a vidék Afrika többi részétől. De maga az afrikanisztika is csak most lát hozzá igazában e terület pontos körülhatárolásához. Általában a Kelet-Afrika névvel illetik a kontinens egész keleti szegélyét, szűkebb értelemben azonban csak az etióp magasföldtől délre, a Kongó-medencétől keletre és a Zambézi folyótól északra elterülő változatos tájat nevezik így. Kelet-Afrikának még így, szűkebben mért területe is mintegy három és fél millió négyzetkilométer, lakosainak száma ötvenmillió. Területén hét ország található: köztük a legnagyobb és legnépesebb Tanzánia. Tízszer akkora, mint hazánk, de tízmilliónál nem sokkal több ember lakja. Nagy kiterjedésű ország még tőle északra Kenya, amelytől nyugatra terül el a jóval kisebb Uganda. Ettől délre két törpeállam, Ruanda és Burundi található, területük meg lakosságuk együttvéve valamivel több a Dunántúlénál. Délebbre, a Nyasza-tó (Malawi-tó) nyugati partján található a kis Malawi, és Kelet-Afrikához számíthatjuk Zambia északkeleti felét meg a mindmáig portugál gyarmat, Mozambik (Mozambique) északi tartományait is. Keleten mindenütt tenger, az Indiai-óceán mossa Kelet-Afrika partjait. A sok apróbb, part menti sziget közül a legnevezetesebb a kicsiny Zanzibár, meg a tőle látótávolságra fekvő Pemba.
Kelet-Afrika eredeti lakossága természetesen néger: különböző bantu törzsek, amelyek egyetlen nyelvcsaládhoz tartozó nyelveket beszélnek (ezek azonban egymás között is érthetetlenek a távolabbi csoportok számára.
A tengerparton arab és indiai bevándoroltak, sőt kisebb számban perzsák, indonézek is élnek, együttvéve vagy másfél millió lélek. A gyarmati uralom idejéből itt maradt fehér telepesek száma még a negyedmilliót sem éri el. Kelet-Afrika népei északra jól elhatárolhatók. A hamita-szemita nyelveket beszélő népek már egészen más kultúrához tartoznak. A bantuk között szigetekként pigmeusok és a dél-afrikai busmanokkal antropológiailag is rokon khoiszan csoportok élnek. (Az utóbbiak közé tartoznak a tindigák, akiknek mesekincséről e kötet viszonylag részletes képet nyújt.)
A föld felszíne változatos, rendszerint 5oo-15oo méter magas felföld, jó néhány hegyóriás, a hegyeken trópusi őserdőkkel, közben magas füvű szavannával,
a folyók meg tavak mentén bozótos ligetekkel, mocsarakkal, mocsári sásrengeteggel. A tengerparti vidék simább, földművelésre alkalmasabb, de az ültetvényes gazdálkodást itt csak a fehér telepesek honosították meg. A négerek eredeti - és mindmáig megőrződött - főfoglalkozása a kezdetleges földművelés. A gyenge minőségű talajt erdőégetéssel teszik szabaddá, majd egyszerű ásóbotokkal, kapákkal hasogatják. Az ekét nem ismerik. Mivel a föld csakhamar kimerül, gyakran változtatják a feltört területeket, és ezenközben a kunyhókat is idébb-idébb építik fel. Mégis azt mondhatjuk, hogy általában letelepedett, falulakó életmódot folytatnak. Falvaikban élénk a közösségi élet, több telephely tartozik egy törzs területéhez, rendszerint a törzsfőnök irányítása alatt. A földműves bantuk zöme békés, néhány csoportjuk azonban félelmes hadjáratokat vezetett szomszédjai ellen. A földművelés helyenként fejlettebb technikájú, társadalmilag is szervezettebb: teraszos művelésmód, öntözőcsatornák is ismertek - és a kutatók máig sem tudják, önálló lelemény-e mindez, vagy valamely más néptől átvett. Az erdei földművelést (ennek hagyományos főterménye a köles; egyes gyökérfélék, zöldségek, újabban a dohány, kukorica és a banán is gyakran állattartás egészíti ki: a tenyésztett szarvasmarhák húsát, bőrét, tejét, vérét, a szó szoros értelmében minden porcikáját felhasználják. Kelet-Afrika északi határán megtaláljuk a csak marhatartásból élő, harcias, nomád törzseket is. Ezek Szudán és Nyugat-Etiópia területéről a 16-17, századtól húzódnak délre, és rendszeres rablóhadjáratokban szerezték meg a környező földműves törzsek marhacsordáit. A legnevezetesebb nomád hódítók, a maszájok (masszaik), különösen a l8. század végétől veszélyeztetik Kenya népeinek életét. A múlt század végén beköszöntött nagy marhavész azonban egyike napról a másikra koldusokká teszi őket. Mind a földművelő, mind az állattartó népek élnek a gyűjtögetéssel, kisebb mértékben a halászattal és vadászattal is. Kelet-Afrikában néhány igen kezdetleges életmódot folytató törzs azonban csak ily módon tartja fenn életét. A nem termelő, csak zsákmányoló csoportok közül a legismertebb a már említett kis tindiga nép.
Kelet-Afrika népeinek történetéről ma még igen keveset tudunk, és ismereteink zöme is csak az utóbbi évtizedekből származik. A már feltárt múlt egyes eseményei között rendesen hatalmas hézagok tátonganak, ezt több-kevesebb hitelű fantáziával kénytelenek kitölteni még a szakkutatók is.
Ami a legrégibb múltat vagy még az ennél is ősibb időket illeti, ősrégészeti kutatások már fél százada folynak
e területen, világra szóló eredményekkel. Jelentősek azok az egyiptomi, görög, római, majd etiópiai, arab és perzsa, indiai, indonéz, sőt kínai történeti forrásszövegek, amelyek majd tartalmaznak valamit Kelet-Afrika hajdani eseményeiből. Aránylag sokat foglalkozott a tudomány azzal a kérdéssel, mennyiben afrikai és mennyiben arab eredetű a tengerpart felvirágzása.
Ma úgy látjuk, hogy már az arab behatolás előtt élénk élet pezsgett e tájon; ennek emléke az i. sz. 6-7. századából ránk maradt ó-kilvai romok; de később az arab-mohamedán hatás sem lekicsinyelhető. Kelet-Afrika partjain 741 után csakhamar megjelentek siita ománi arab menekültek, akik itt húzták meg magukat, és egyre délebbre jutottak, ezenközben meg is gazdagodtak. következő század legerősebb bevándorló hulláma a Perzsa-öbölből vallási hagyományaikhoz nyakasan ragaszkodó szunnitákat hoz. Lassan az egész partvidék iszlamizálódik, és a kialakuló több tucat városállam politikai vezetése az "előkelő" arabok kezébe kerül. A városállamok névleg a dél-arábiai szultanátusoktól függnek, de a kapcsolat laza, voltaképpen önállóak az egyes városok. Az arabok száma csekély, éppen csak az uralkodókra, azok közvetlen környezetére és a rangosabb kereskedőházakra korlátozódik.
A 13. század közepétől hirtelen virágkor köszönt be. Egész városokat építenek tartós kőből, a házak nemritkán három-négy emeletesek. A kis Kilva-sziget szultánja megszerzi a déli aranykereskedelem ellenőrzését, virágzó államocskát teremt meg, saját pénzt veret, és hatalmas mennyiségű kínai porcelánt halmoz fel díszes palotájában, amelynek romjait különben csak 195o-ben tárták fel. Ez idő tájt terjed el a szuahéli nyelv is, a közvetítő kereskedelem jellegzetes eszköze. A szuahéli a bantu nyelvek szókincséből sok arab átvétellel és még több arab logikával összeállított kereskedőnyelv, amely a partvidék és a kontinens belseje közti kapcsolatok megkönnyítésére készült, és mindmáig betölti ezt a szerepét: híd az Indiai-óceántól a Guineai-öbölig a különböző nyelvjárások, nyelvek között. A partvidéken különös jelentőségre tesz szert, és a négerből meg arabból összeötvöződött, valóságos "szuahéli kultúra" alakul ki e helyen.
Az ázsiai - kelet-afrikai kapcsolatok fénykora a 15. században érkezett el. Ekkorra Indonézia már szilárdan gyarmatosította Madagaszkárt, India kikötői meg moszlim kézben vannak, és az Indiai-óceán ismerősök közötti beltengernek számít a háromárbocos vagy még nagyobb kereskedelmi hajók számára. Megélénkül a még távolabbi keleti forgalom is. Ennek szívélyességére jellemző, hogy Malindi kikötőjének követsége 1414-ben egy zsiráfot ad át ajándékba a kínai császárnak; néhány évvel később olyan hatalmas kínai hajóraj fut be a kelet-afrikai kikötőbe, amelynek legénysége körülbelül harmincezer ember lehetett. A kereskedelmi flotta parancsnoka a kínai Cseng Ho admirális volt. Ő legalább három ízben járt Kelet-Afrikában, és utolsó útjának végén, 1433-Uan, leírja a mai Szomália part menti kikötőinek virágzó életét. A kínai kereskedelemnek azonban I45o körül - kínai belpolitikai viszályok következtében - hirtelen vége szakad. A század legvégén pedig Kelet-Afrikában megjelennek Vasco da Gama portugál hajói, álmélkodva végiglátogatják a kikötőket, majd továbbhajóznak Indiába, és csakhamar megkezdődik mindkét partvidék portugál gyarmatosítása, a közvetítő kereskedelemre mért halálos csapás.
Gyors egymásutánban tűzzel-vassal pusztító portugál expedíciók érkeznek Kelet-Afrikába, kirabolják, felgyújtják a virágzó városokat, elismertetik a portugál korona felsőbbségét. Az első hódítók egyike, Barbosa, aki 1518-ban viszonylag részletesen leírja a vidéket, még beszámol a hajdani mór (arab) - szuahéli (néger) kultúráról, de egyszersmind már az aranyvadászat krónikása is. A portugál fennhatóság a folytonos lázongások ellenére mintegy két évszázadig fennmaradt, és csupán a 18. század elején sikerült a partvidék északi részéről fokozatosan kiszorítani a portugálokat. Ekkor újabb és kicsit több mint másfél évszázados arab uralom következett, de a már megszokottan hosszú pórázú önállósággal. Az újabb arab befolyás csak elmélyítette a korábbi kulturális hatásokat, és a partvidéket egyedülálló területté tette, ahol bantu, arab, perzsa, indiai, sőt indonéz, majd portugál, angol és német vonások személyes és káprázatos egymásmellettiségben fordultak elő. E korszak végén, a múlt század második felében a maszkati szultán, aki eddig csak névlegesen volt ura a partvidék középső részének, Zanzibárba teszi át székhelyét, és viszonylag nagy területet szerez birodalmához. De a terjeszkedésnek csakhamar vége szakad: megjelennek az egymással versengő angol és német gyarmatosító "kereskedőtársaságok", egyre több területet szereznek meg, és végül 1884-189o között kialakul Német-Kelet-Afrika, majd 1886-1895 között Angol-Kelet-Afrika. A német gyarmatot (nagyjából Tanganyika - a mai Tanzánia területét) az első világháborúban ragadják el az angolok, akik ettől kezdve a vidék korlátlan urai. Már a második világháború előtt megkezdődik a városok valamelyes iparosítása és iskolák létesítése, majd kialakul az afrikai nemzeti burzsoázia, megkezdődik a függetlenségi mozgalom, nemegyszer kegyetlen, fegyveres harcokkal. Ennek eredményeként nyeri el 1961-ben Kenya és Tanganyika a függetlenséget* (Tanganyika csakhamar egyesül az ugyancsak függetlenné vált Zanzibarral 1964-ban), a következő években pedig Ruanda és Burundi, Uganda, Malawi, legutoljára Zambia is politikailag független állammá válik. Napjaink politikai eseményei, a pártharcok és a nemzetközi politikában való részvétel azóta is a gyakran mindannyiunk által jól ismert módon szerepeltette az újságok címoldalán Kelet-Afrika nevét.
A partvidék történelmét bármily nagy hézagokkal ismerjük is, mégis valamilyen egymásutánba illeszthetjük az ismert eseményeket. Kelet-Afrika belsejének történetéről azonban írásos forrásokból szinte semmit sem tudunk, és a néhány eddig előkerült régészeti lelet inkább rejtély, mint megoldott probléma a kutatók előtt. A legnevezetesebb lelőhelyek Engaruka romvárosa (a kenyai-tanzániai határ mentén, a Kilimandzsáró hegyektől nyugatra) és a nyugat-ugandai Bigo. Az előbbit 1935-Uen fedeztél: fel, és a régész Leakey becslése szerint a hegytetőre épült városnak mintegy harminc-negyvenezer lakosa, körülbelül hat-hétezer háza lehetett. Alapítását a 17. századra lehet tenni. Nem tudjuk, milyen nép (esetleg nem is a bantuk?) lakta: Bigo hasonlómód nehezen értelmezhető lelőhely.
A 13. századra datálható, merész ívű és szabálytalan körökre hasonlító földsáncok láthatók itt. Nyilvánvaló lenne az a magyarázat, hogy a megélénkülő, part menti kereskedelem hozta volna létre e telepet: de mind ez ideig egyetlen olyan tárgy sem került elő a romok közül, amely ezt a feltevést támogatná. Más, réginek vélhető romok részletes felkutatása pedig eddig nem történt meg. Emiatt is Kelet-Afrika történetének nem egy eseményét az itt élő népek szájhagyományozott történeteiből, mondáiból és meséiből kell kihüvelyeznünk.
A fehér felfedezők is ritkán és csak később merészkedtek a kontinens belsejébe. Az első nagyobb utakat a múlt század második harmadában Livingstone és Stanley tették meg. ők és más felfedezők azonban csak áthatoltak Kelet-Afrika erdőin, részletes néprajzi, folklorisztikai feljegyzéseket nem hagytak ránk. Az utazók sorából feltétlenül meg kell említenünk Teleki Sámuel grófot, aki 1887-1888-as vadászútján (expedícióján) Zanzibárból kiindulva, a Kilimandzsáró és a Kenya hegyek megmászását megkísérelve, északnyugatra hatol előre, felfedezi a Rudolf-tavat és a Stefánia-tavat, valamint a nevéről elnevezett kis működő Teleki-vulkánt.* (Útibeszámolója, amelyet kísérője és térképésze, Höhnel Lajos adott ki A Rudolf- és Stefánia-tavakhoz, Teleki Sámuel gróf felfedező útja Afrika egyenlítői vidékein (Bp. 1892.) címmel, csaknem harminc kelet-afrikai nép életmódjáról ad értékes néprajzi adatokat, folklorisztikai szövegeket azonban nem közöl).
Afrika népeinek folklórját általában is csak az utóbbi évszázadban gyűjtik össze a kutatók. William Bascom professzor összefoglalása *(Fólklore Research in Africa in: Journal of American Folklore, 1964. 13-31.) ugyan válogatott bibliográfiájában is több mint 25o publikációt sorol fel, és egy teljesebb adatfelvétel alighanem megkétszerezné a hiteles afrikai népköltészeti gyűjtemények számát, mindez azonban elég kevés, ha elgondoljuk; mily irdatlan nagy területet képvisel. Kelet-Afrika népköltészete még az általános afrikai arányokhoz képest is igen mostohán felkutatott. Sok ugyan az útleírás, többé-kevésbé megbízható élménybeszámoló a területről, a csakugyan hiteles, nem átírt és kellő folklorisztikai kommentárokkal ellátott gyűjtemények száma azonban búsítóan kevés. Ebben a magyar kötetben megkíséreltük azt, hogy a felelhető hiteles anyagokból közöljünk.
Kelet-Afrika népköltészeténeke legrégibb feljegyzései minden bizonnyal az arab írással (de szuahéli nyelven) megalkotott, partmenti szuahéli irodalomban találhatók. Ma még csupán a 18. század legvégéig tudjuk nyomon követni ennek az irodalomnak a múltját, de biztos, hogy az sokkal régibb, és nem adjuk fel a reményt, hogy egykor majd többet tudunk a szuahéli irodalom kezdeteiről is. A kis szultánátusok udvari költői, hivatásos művészei gyakran meríthettek a helybeli folklórból - amíg azonban szerencsés véletlen nem vezet ilyen alkotások nyomára, ennél többet e hagyományról nem mondhatunk.
Az átutazó fehérek rendszerint nem közöltek afrikai folklórszövegeket. Először a négerek között élő, huzamosabb ismeretséget kötő hittérítők, majd századunkban a tudományos expedíciók képviselői gyűjtöttek népköltészeti alkotásokat.
Ebben a könyvben az egyik legkorábbi jeles gyűjteményből, Macdonald - jao monográfiájából az ott közölt mesék és eredetmondákból is közlünk.
A múlt századi misszionárius jegyezte fel ezeket a meséiket. Századunkban a legterjedelmesebb hittérítő-gyűjtemény Doke lamba folklór-kötete. A könyv 159 mesét (és ezenkívül másfél ezer más folklór-alkotást) tartalmaz. Külön hely illeti meg a kelet-afrikai népköltészet összegyűjtésének történetében Ludwig Kohl-Larsen professzort. A tudós régész 1934 és 1939 között éveket töltött Tanganyika északi részén, a lefolyástalan Njarasza-tó vidékén. Kutatásainak célja az afrikai ősemberi leletek keresése volt * (ásatásairól Auf den Spuren des Vormenschen - Stuttgart, 1943 című könyvében számolt be) , de csakhamar felfigyelt a rendkívül archaikus életmódot folytató tindigákra, leírta életmódjukat * ( erről szól Wildbeuter in Ostnfrika. Die Tindiga, ein Jäger- und Sammlervolk - Berlin, 1958 - című könyve ) , és csakhamar elkezdte a környéken élő isszanszu és iraku törzsek folklórjának feljegyzését is. A megyényi területen élő három törzstől több száz történetet jegyzett fel, és közülük több mint 2oo mesét német fordításban, 6 kötetben és több tudományos tanulmányában közzé is tett. Gyűjteménye azért is igen értékes, mivel lehetőséget ad arra, hogy az egymás mellett élő népek folklórjának különbségeit, ezek életmódbeli és etnikai okozóit tanulmányozhassuk. Kohl-Larsen egyik érdekes kötetét 1964-ben már kiadták magyarul Szimbót hallgatom* (Kleiner grosser schwarzer Mann. Lebenserinnerungen eines Buschnegers -Eisenach-Kassel, I956 ) - egy isszanszu-néger önvallomása címmel.
A mostani kötetben tőle közölt több történet remélhetőleg nagyjából képet ad az eredeti gyűjtemények sokszínűségéből.
Ez a kötet igyekezett változatosságában bemutatni a kelet-afrikai mesekincset is.
A mesék zöme az említett nagy gyűjteményekből származik, és egy-egy nép mesekincsét is több oldalról képviseli. A műfaji különbségeket a sorrend érzékelteti, a rokon mesék egymás után következnek. A legtöbb mesének más népeknél is ismerjük változatát, ezek felsorolását azonban mellőztük, nem utolsósorban azért, mivel az afrikai meséknek mindmáig nincs még összefoglaló mesekatalógusa, és az összehasonlító afrikai mesekutatás csak most teszi meg az első lépéseket ez irányban. Ahol - forrásaink alapján is - utalhattunk a nemzetközi párhuzamokra, ezt az egyes mesékhez fűződő jegyzetekben tettük meg.
A kiválasztott mesék hitelesnek tekinthetők, a fordítás a lehető legkevésbé változtatta meg eredeti formájukat. A közölt verses részleteknél az alapul szolgáló fordításhoz alkalmazkodik, de csupán a lamba meséknél volt alkalom az eredeti bantu szöveggel való összehasonlításra. A fordítás hitelességét növeli az a tény, hogy Ignácz Rózsa fordító gazdag tapasztalatokat szerzett a helyszínen, és ezek sokat segítettek visszaadni a történetek eredeti hangulatát. Különösen két problémával kellett minduntalan találkozni.
A fordítás során el kellett kerülni az idegen afrikai fogalmak felsorakoztatását, ugyanakkor nem minden helyett lehetett adni magyar megfelelőt, hiszen mégsem magyar meséket, hanem az afrikai népköltészet termékeit szerettük volna megismertetni.
Különösen a hiedelemlények elnevezésein lehetett sokat töprengeni. Általában azt a megoldás született, hogy a nem csupán magyarban ismert mesei szereplőket (óriás, törpe, boszorkány) ilyen névvel, míg a csak magyar neveket (táltos, lidérc) az afrikai nevével és szavakkal sikerült a legegyszerűbb magyar formában adni. A lehetőség szerint nem a közvetítőnyelv (angol, német, francia), hanem az afrikai eredeti hangalakját igyekezett megközelíteni a kötet, jóllehet ez nem is olyan egyszerű, már csak azért sem, mert például a tindiga csettintő-hangoknak a magyarban semmiféle betűcsoport nem felel meg. Ettől az elvtől eltérni csak néhány esetben (leginkább népnevek írásakor) kellett, más esetekben pedig a már eddig Magyarországon kialakult gyakorlathoz igazodott a kötet, ily módon olvasója itt-ott következetlenséggel találkozhat. * (E kérdéssel és általában az afrikai nyelvek magyarra átírásának nehézségeinél részletesen foglalkozik Fodor István tanulmánya: Az afrikai nyelvek osztályozásának problémái; Nyelvtudományi Közlemények, 1965.41-111)
Nézzük meg közelebbről, miről is szólnak ezek a mesék.
Az afrikai ember, mint sok más földrésznek a természet közelségében élő fia is, fokozottan érdeklődik a világ jelenségei, a természeti tünemények, az emberek és állatok tulajdonságai iránt. Sok meséjében ezekre a kérdésekre ad választ. Ezeket eredetmagyarázó meséknek, mondáknak nevezzük.
Az eredetmagyarázó meséket gyakran nem lehet elválasztani az állatmeséktől, mert az afrikai eredetmagyarázó mesék szereplői is túlnyomórészt állatok.
Már a mesék címe sok mindent elárul a természet közelségében élő emberek érdeklődéséről, de a világról is, amely őket körülveszi, az állatokról, amelyek ezekben a mesékben még ősi közösségben, bensőséges viszonyban élnek együtt az emberekkel.
Megtudjuk ezekből a mesékből, hogy a leopárd sárgafoltos és hogy a majom a fán, az antilop pedig a bozótokban él, hogy a kígyó sziszeg. Ullabella madarak repdesnek, varacskos humbuják veszekednek, mongúzok és mandrillok gonoszkodnak ezekben a mesékben, amelyekben rendre megtaláljuk Afrika többi állatát, az oroszlánt, leopárdot, hiénát és krokodilt is.
A lét és nemlét, a "túlvilág", a föld, az égitestek keletkezésének, az emberek eredetének, a nemek kialakulásának kérdéseit is kutatja az afrikai ember. Hogyan keletkezett a világosság? - kérdezik a busongók.
Hogyan tanulta meg az ember a tűzgerjesztést ? - hangzik a kérdés a Kongó partján. Hogyan jött rá az ember, hogy igyék a patakok vizéből ? Miért az asszonyok feladata a vízhordás, miért nem a férfiaké ? - kérdezik a bakongók. De választ keresnek Afrika lakói arra is, hogyan keletkezett a Tanganyika-tó, miért látszik minden ember hátán egy mélyedés a két lapockacsont között, miért hallgatnak el a békák, ha valaki megközelíti lakhelyüket, és miért van "száz" lába a százlábúnak? A sokszor szellemes és mulatságos válasz többnyire nem felel meg a valóságnak, de a mesék mégis sokat megmutatnak a valóságból: a környezetet, amelyben lejátszódnak, és magukat a szereplő állatokat, s az állatok egymásközti, természetes viszonyát is legtöbbször helyesen ábrázolják.
Mitől van a zsiráfnak olyan hosszú nyaka? - kérdezi a kongói vadász.
És a válaszból, amit ebben a derűs mesében hallunk, megtudjuk azt is, hogy kongóiak kedvenc itala a pálmabor, és hogy azt a pálmafából csapolják. Megismerkedünk a mesében a mókussal, a vízilóval és az elefánttal - mi-csoda érdekes együttes ez a társaság ! - és találkozunk az afrikai mesék örökké vidám, furfangos hősével: a kis antiloppal. A nyúllal együtt ő a gyengék, az elnyomottak, a "kisemberek" jelképe az afrikai mesékben. "A kis antilop legyőzhetetlen hős a feketék meséiben - írja Torday Emil, a híres Afrika-kutató. - Mennyire szereti a fekete mesemondó a kis antilopot !
Ha szorongatott helyzetbe sodródik, s már-már elkerülhetetlennek tetszik végzete - mindez csak azért történik, hogy annál több okosságról tegyen tanúságot, amikor végül is mindannyiszor kivágja magát. Nincsen egyetlen afrikai mese, amelyben a kis antilop marad alul.
Hogyan is lehetne ez másként, hiszen a kis antilop magának a fekete embernek a jelképe, a szegény üldözött feketének, aki századok óta szegezi szembe elpusztíthatatlan életrevalóságát, tréfára hajló kedélyét, szívós kitartását és furfangos elméjét oly hatalmas ellenségekkel, mint a tulajdon fajbeli zsarnokai és a fekete, fehér és sárga rabszolgakereskedők, újabban pedig az országba betolakodó idegenek."
Az afrikai mesékben furfangos hős a sakál is, az ármányos róka afrikai megfelelője, amely a kis antiloppal és a nyúllal versengve jár túl a nagy ragadozók eszén. S mint a mi meséinkben a legkisebb fiú, itt a kis állat arat győzelmet a mindenkitől, embertől állattól egyaránt rettegett oroszlánon. A kis antilop és a nyúl a sokszor segítségre kész találékonyságot, a kártékony gonoszság üldözőit jelképezi.
De sok más mese is a gyengék, az üldözöttek győzelmét példázza az erőszakon. Mintha ezekből a mesékből merítettek volna vigaszt és biztatást a fekete emberek, hogy nemcsak a mesében, de az ő életükben is jóra fordul minden, győz az igazság.
Az elefánt is a béka meséjében a béka jár túl az elefánt eszén, az oroszlánt pedig nem csak a furfangos antilop, hanem a teknősbéka, sőt még a kecskebak is becsapja, az antilop pedig még a vízilón és az elefánion is kifog.
Mennyi furfangra, mennyi leleményre van szüksége a gyengének, a védtelennek, hogy az őserdők, kegyetlen világában megmentse életét és megvédje kicsinyeit! Ámde ez nem mindig sikerül. Az afrikai meséket ezért a környező világ gazdagságán, az állatvilág sokaságán és tarkaságán, változatosságán kívül az élet kíméletlenségének, kegyetlenségének tükrözése is jellemzi. Az erősebb túléli a gyengét. A szél ítélete című etiópiai mesében a gyapotföldjén dolgozó paraszt megmenti a vadászok elől menekülő kígyót, mert "igaz, hogy gonosz híre van, de az is igaz, hogy akit üldöznek, azon segíteni kell". A veszély multával a hálátlan kígyó fel akarja falni a parasztot. A mese végén a fügefa, a folyó és a fű elmarasztaló ítélete után a szél menti meg a paraszt életét, de kimondja a vad természet, a civilizálatlan élet igazságát : " Minden, ami él, a maga törvényei szerint él ... A kígyó fölfal mindent, ami útjába akad, mert ilyen a törvénye. Nem lehet őt bűnösnek mondani, amiért éhes."
Az afrikai mesék -akár az afrikai emberek- közelebb állnak a természethez, megmutatják a létfenntartásért folyó örökös küzdelmet. A mesék "hálátlan állata" jobban tükrözi a valóságos életet az euráziai mesekincsben oly gyakran szereplő, élete megmentéséért "hálás állatnál" - a hálás halnál, kígyónál, hangyánál, oroszlánnál. A "hálás állat" a mesék csodálatos eleme; az afrikai mesevilágban főleg a magasabb műveltségi fokon álló népek meséiben találkozunk vele.
De ez már újabb mesecsoporthoz visz el bennünket: a csodás elemeket tartalmazó meséhez, amelyeket tündérmeséknek is nevezhetünk. Ilyen az Állatok és emberek című mese is, amelyben az életéért hálás majom, kígyó és oroszlán segít később a bajba jutott vadászon, de az ugyancsak megmentett ember - akitől mind a három hálás állat óva-óvja - a jótettért rosszal fizet. Ezt a mesét a kelet-afrikai szuahéli törzs meséli.
A drágaköves kígyó című mese, amelynek szerencsés hőse, a szegény halász, az őt elnyelő óriáskígyó fejében drágakövet talál, Kamerunból származik. A tündérmeséknek számos olyan elemük van, amelyek világszerte elterjedtek, csak a szereplők mások.
Az afrikai mesék között vannak olyanok, amelyek az arab megszállás és a gyarmatosítók által elpusztult és feledésbe ment afrikai lovagi középkor emlékeit őrzik. Ezeket a meséket történeteknek vagy mondáknak is nevezhetjük, de az is lehet, hogy egy hatalmas afrikai népi eposz forrásai vagy töredékei. Ami ezekben az afrikai mesékben a világ mesekincsétől eltérő - az afrikai környezet, természet, falvak, és emberek természethű ábrázolása.
Tanmesének is beillik a ki az erősebb kérdésre válaszoló etiópiai történet, mert arra int, hogy ne vágyódjunk az elérhetetlen iránt. Említettük, hogy az afrikai ember a mesékben a gyenge, de furfangos állatban önmagát jelképezi.
A szamár bűne című etiópiai állatmesében azonban megtörik ez az életvidám hang, hiányzik a jövőbe vetett bizakodás. Ez a keserű hangú mese azt példázza, hogy az ügyefogyott szamár soha nem találhatja meg igazát az erőszakkal szemben, az oroszlán, a leopárd és a hiéna erősebb nála - mint ahogyan a védtelen afrikai sem találáiatja meg igazát az erőszak képviselőivel szemben. Még keserűbb és nem jelképes eredetmagyarázó mese már az Igazságtalan osztozkodás : a kisemmizett, kifosztott fekete emberek vádját mondja el. "Miért nincs a dinkák feketebőrű népének barmán és lándzsáján kívül egyebe? Bezzeg a vörös képű angoloknak ma is megvan a fegyverük, szép ruhájuk, aranyuk és minden, minden földi javuk".
A csillagok szivéről szóló busman történetben "hogyha nagy az éhínség, a busmanok a csillagokhoz fohászkodnak: adnának a szívükből egy darabot, hiszen minden csillag olyan nagy, s bizonyára tele van eleséggel." Rossz időjárás, sikertelen vadászat után sokszor éheznek Fekete-Afrika vadász népei. A könyörtelen természet és a talán még könyörtelenebb, ellenséges társadalom kettős szorításában élő afrikai ember a csillagokhoz fordul segítségért.
Afrika népei azóta elindultak a szabadság felé vezető úton.
TÖRZSEK, NÉPCSOPORTOK JEGYZÉKE
a kötetben mesék származnak. Egyes népek és törzsek Afrikában sokat vándoroltak a múltban, de még a jelenben is változtatják lakóhelyüket. Természetesen nemcsak azok a népek vagy népcsoportok élnek a megadott helyeken, országokban vagy égtájon, amelyektől mesét közlünk, éppen ezért ez a jegyzék csak bemutató jelleggel, hozzávetőlegesen mutatja Afrika népeinek nagyobb egységeit.
asanti - Ghana, Nyugat-Afrika
bakongo - Kongó, Közép-Afrika
bantu - számos nép és néptörzs tartozik a bantuk családjába , főleg Közép és Dél- Afrikában.
basonge - Kongó, Közép-Afrika
baszari - Togo, Nyugat-Afrika
baszuto - Baszutoföld, Dél-Afrika
baule - Elefántcsontpart, Nyugat-Afrika
beduin - Észak-Afrika
berber- arab - Észak-Afrika
bini - Nigéria, Nyugat-Afrika
bulom - Guinea, Nyugat-Afrika
busman - Dél-Afrika
busongo - Kongó, Közép-Afrika
dinka - Szudán, Észak-Afrika
eve - Dahomey, Nyugat-Afrika
fon - Dahomey, Nyugat-Afrika
fang - Kamerun, Közép-Afrika
fula (fulbe vagy peul) - Kamerun, - Közép-Afrika
haussza - Nigér Köztársaság, Nyugat-Afrika
herero - Dél-Afrika
hottentotta - Dél-Afrika
kuba - Kongó, Közép-Afrika
luba - Kongó, Közép-Afrika
lunda - Kongó, Közép-Afrika
malgas (malgan) - Madagaszkár
malinke - Guinea, Nyugat-Afrika
matumbi - Tanganyika, Kelet-Afrika
mosszi - Felső-Volta, Nyugat-Afrika
nandi - Kenya, Kelet-Afrika
nyoro - Uganda, Kelet-Afrika
pigmeus - Kongó, Közép-Afrika
rundi - Urundi, Kelet-Afrika
szuaheli - Tanganyika, Kelet-Afrika
szukuma - Tanganyika, Kelet-Afrika
szuszu - Guinea, Nyugat-Afrika
szoninke - Mali, Nyugat-Afrika
taveta - Kenya, Kelet-Afrika
tete - Becsuánaföld, Délkelet-Afrika
tindiga - Tanganyika, Kelet-Afrika
vahungve - Dél-Rhodézia, Dél-Afrika
tonga - Mozambique, Kelet-Afrika
zande - Szudán, Közép-Afrika
zezuru - Dél-Rhodézia, Dél-Afrika
zulu - Dél-afrikai Unió, Dél-Afrika
yao - Mozambique, Dél-Afrika
