A Szarvaskirályfi

Dán népmese



Volt egyszer egy özvegyember meg egy özvegyasszony, és mindegyiküknek volt egy kislányuk.
A férfi kislánya szép volt, mint a virág, az asszonyé meg csúnya, mint a kóró. Irigykedett is sokat az asszony, hogy a mostohalánya miért olyan gyönyörű, és az ő édeslánya miért olyan csúnyácska. S folyton azon törte a fejét, hogy mivel, hogyan kínozhatná a kislányt, akit nem szeretett. S hát volt is módja hozzá, mert az ura majdnem egész nap távol volt, már kora reggel elment dolgozni, és csak késő este jött haza.
Így aztán nem volt könnyű élete a kis mostohának.
Történt egyszer, hogy az egyik este, mikor már bezárták az ajtót, és valamennyien ágyban voltak, valaki halkan kopogtatott odakint.
Az asszony szólt az édeslányának, hogy menjen s nézze meg, ki alkalmatlankodik ilyen kései időben. De a kislánynak nem volt kedve kibújni a meleg takaró alól, s azt akarta, hogy a mostohatestvérét küldjék ki ajtót nyitni.
Csakhogy ebbe meg az asszony nem egyezett bele - s így mégiscsak neki kellett kiszaladni a testvére helyett a sötét konyhába, hogy félrehúzza a reteszt. De el is sikoltotta magát, úgy megijedt rögtön.
Valami óriás kecskebak vagy szarvas - hirtelenjében nem is tudta, hogy micsoda -, az állt odakint az ajtó előtt, s az kopogtatott a szarvával. A kislány meg se kérdezte, hogy mit akar, miért jött - hanem gyorsan fölkapott egy seprűt, s azzal kergette el a furcsa állatot. Az meg szó nélkül eliramodott. A kislány visszasietett a szobába, és elmesélte, hogyan járt. Az anyja meg is dicsérte, hogy helyesen csinálta, amit csinált.
Másnap este azonban újra fölhallatszott a kopogás, pontban ugyanakkor, mint az előző nap. De az asszony most már nem az édeslányát küldte, hanem a mostohát. Menjen, bajlódjon ő azzal a bak-ördöggel, ha megint az talált volna visszajönni.
S csakugyan a szarvas állt kint újra, és barátságosan himbálta a koronáját. A kislány bámulva nézett rá, és megkérdezte:
- Honnét jössz szarvas? Kit keresel nálunk?
- Gyere, ülj fel a hátamra - mondta a szarvas, és leereszkedett az első két térdére.
A kislány meg is tette volna szívesen, hiszen nem sok jóban volt része otthon, a mostohája nem szerette, az apját alig látta - de azért a szarvas hátára mégsem akart felülni.
- Hiszen te is alig bírod magad - mondta neki -, sovány vagy, remeg a térded, s most még engem is vinni akarsz...
- Pedig másképp nem jöhetsz velem - felelte a szarvas -, csak ha a hátamra ülsz.
Így aztán beleegyezett a kislány, felült a szarvas hátára, és eltűntek az éjszakában. Már jó pár órája vágtattak, mikor egyszer csak egy gyönyörű rétre értek. S ott azt mondta a szarvas:
- Nézz csak körül...mi lenne, ha egyszer itt hancúrozhatnánk együtt?
S a kislány úgy érezte, hirtelen megmelegszik a szíve.
- Bizony, jó volna, ha egyszer itt hancúrozhatnánk együtt - mondta.
De a szarvas nem állt meg, hanem továbbvágtatott. Egészen addig vágtatott, míg egy rengeteg erdőbe nem értek. Ott újra megkérdezte a szarvas:
- Nézz csak körül...mi lenne, ha egyszer itt sétálgathatnánk együtt?
- Bizony, jó volna - felelte a kislány, s egy pillanatig azt remélte, hogy megállnak, és sétálgatnak egy kicsit.
De a szarvas újra vágtatni kezdett.
S mire meghajnallott, elérkeztek egy gyönyörű nagy várba, amelyiknek tizenkét tornya volt. A szarvas felügetett a vár udvarába, leereszkedett az első két térdére, hogy a kislány le tudjon szállni, aztán így szólt:
- Ezentúl itt kell élned egyedül, de cserébe minden vágyad teljesül. Én pedig minden évben meglátogatlak egyszer, s akkor majd sokat nevetünk. Meglátod, boldog leszel itt, csak arra vigyázz, hogy három szobába be ne nyiss: az egyiknek fából van az ajtaja, a másiké rézből, a harmadiké jégből. Ha ezt betartod, semmi bajod nem lesz.
Ezt mondta a szarvas, de magában azt gondolta: beszélhet ő akármit, a kislánynak úgyis az lesz az első dolga, hogy benyisson a három ajtón. Aztán elbúcsúzott, és magára hagyta a kislányt.
Az meg, mihelyt bealkonyodott, lefeküdt, és késő délelőttig aludt, úgy elfáradt a hosszú háton-utazástól.

Mikor fölébredt, végigjárta a vár valamennyi szobáját - s végül megállt a három tilos ajtó előtt. De nem tudott ellenállni a kísértésnek: odalépett a jégajtó elé, és kinyitotta. Nagy csudálkozására két férfit talált ott, akik egy hatalmas üstben csupasz kézzel kavargatták a fortyogó szurkot.
Megkérdezte tőlük, hogy miért a csupasz kezükkel csinálják, hát nem tudnak valahonnét egy kanalat szerezni?
Mire azt válaszolta a két férfi, hogy tudni tudnának, de sajnos nem tehetik: meg kell várniuk, míg valaki jóravaló, becsületes ember önként nem farag nekik egy kanalat.
- Hát ha csak ez kell! - mondta a kislány.
S mindjárt keresett egy kisbaltát, és faragott nekik egy jó, kézbe való kanalat. Aztán elmúlt a nap, és jött az éjszaka. Hogy, hogy nem, úgy éjfél felé rettentő nagy sürgés-forgásra, lármára ébredt fel a kislány, s nem tudta elképzelni, mi lehet az.
Reggel aztán megtudta: az udvar s a folyosók mind tele voltak férfiakkal, apród legénykékkel, és mind rettentően buzgólkodtak. Volt, aki lovakat csutakolt, kantárokat fényesített, mások meg az ezüstöket pucolták, és szebbnél szebb csizmákat suvickoltak.
A kislánynak úgy megtetszett a dolog, hogy egyszerre kedve támadt, hogy kinyissa a másik ajtót is - azt a bizonyos rézből való ajtót.
Ott meg két leányt talált, akik csupasz kézzel piszkálgattak, szítottak egy hatalmas parázskupacot.
Tőlük is megkérdezte, hogy miért csinálják ezt, és miért a csupasz kezükkel.
Mire a két lány azt válaszolta, hogy amíg valaki becsületes, jóra való ember nem ád nekik parázskaparót, kénytelenek a saját puszta kezüket használni.
- Hát ha csak ez kell! - mondta a kislány.
S mindjárt keresett nekik egy vasszögekkel kivert hosszú rudat - a lányok meg nem győztek hálálkodni.
Másnap aztán, amikor fölébredt, újabb meglepetés várta: az egész vár tele volt lányokkal, cselédekkel, akik mindent kisepertek, kimostak, és szebbnél szebb ruhákat porolgattak.
A kislány úgy föllelkesedett ezen, hogy azon nyomban kinyitotta a harmadik ajtót is - azt a bizonyos fából való ajtót.
S ott aztán elakadt a lélegzete: a szarvas ott feküdt az ajtó mögött egy kicsi szénaalmon, és szomorúan nézett maga elé. A kislány megkérdezte tőle, hogy miért fekszik ott bezárva, mikor odakint süt a nap. Mire a szarvas azt felelte:
- Amíg egy becsületes, jóravaló ember le nem csutakol, itt kell feküdnöm egyedül, nem tehetek másképp.
- Hát miért csak most mondod ezt nekem? - kiáltott fel a kislány.
S rögtön felkapott egy marék szalmát, és elkezdte csutakolni a szarvast. Az meg - alighogy hozzáért a szalmával - egy gyönyörű, daliás királyfivá változott!
A kislány egyszeriben elpirult, és lehajtotta a fejét - úgy megmelegedett a szíve.
A királyfi meg elmesélte neki, hogy ő is meg a vár valamennyi lakója el voltak varázsolva - de most már jó lesz, minden másképpen lesz ezután, ha a kislány is úgy akarja...
És a kislány is úgy akarta. Megülték a lakodalmat, és ők voltak a világon a legboldogabbak.
Egy idő múltával aztán megkérdezte a királyfi a feleségét: nincs-e kedve meghívni az édesanyját meg a testvérét magukhoz, hadd lássák ők is, milyen boldogan élnek.
- De bizony nagy kedvem volna hozzá! - válaszolta az asszony.Megegyeztek, hogy ha a királyfi nem volna épen otthon, ő majd borral kínálja a vendégeke, és egy csöppet a cipőjére csöppent. S akkor a királyfi is menten ott terem, és fölszárítja a bort a cipőjéről.
És így is történt.
Egy szép nap beállított a várba a mostohája meg a mostohatestvére, de sokáig szólni se tudtak az irigységtől, csak egyik ámulatból estek a másikba.
Jaj, miért is nem őket érte ez a rettentő szerencse! - sóhajtoztak magukban. - Jaj, miért is nem őket...
És majd szét pukkadtak a méregtől meg a nyögdécseléstől. Aztán megkérdezték:
- És az urad hol van? Vagy egyedül élsz itt a várban?
Ő meg azt felelte rá:
- Ha egyedül élnék itt, itt se lennék boldogabb, mint otthon.
S barátságosan megkínálta a vendégeit borral, s közben egy csöppet az aranycipőjére csöppentett. Abban a szempillantásban a királyfi is ott termett, és fölszárította a zsebkendővel a foltot az aranycipőcskéről. Ezen a szolgálatkészségen még jobban elcsodálkozott a mostoha meg a lánya, s ha lehet, még jobban elkezdtek irigykedni. De csak annál mézesmázosabban mosolyogtak.
S akkor a királyfi azt mondta, hogy sétáljanak ki a kertbe. Volt ott kint a kertben egy gyönyörű almafa, de csak három szem gyümölcse volt, nem több. A mostoha meg mindenáron le akart szakítani egyet. A királyfi azonban nem engedte.

- Éretlenek ezek - mondta -, kár volna leszakítani őket.
Mire a mostohából egyszerre kitört a düh, és olyan vörös lett, mint a pulyka.
- Dehogyis éretlenek! - rikácsolta. - Csak sajnáljátok tőlünk! Azt hiszed, nem tudom én? Hívni is azért hívtatok ide, hogy az irigység emésszen minket!
Azzal megragadta a lánya kezét, és elrohantak, ki a kertbe, le a várudvarba, és meg sem álltak, míg a várkapun ki nem léptek.
Ott aztán olyan éktelen veszekedésbe kezdtek, hogy még a várablakok is rezegtek tőle. Egymás haját tépték ordítozva, és a lány az édesanyját, az anya az édeslányát okolta, hogy miért is kergették el azt a szarvast seprűvel...
Végül is az lett a veszekedésből, hogy ami követ, kavicsot találtak útközben, azt mind egymáshoz vagdosták. Aki nem hiszi, menjen mindig csak arrafelé, amerre köveket, kavicsokat lát - akkor biztosan eljut egyszer abba a mesebeli várba, ahol még ma is boldogan él a szarvaskirályfi az ő világszép feleségével.

/Átdolgozta: Mészöly Miklós/