Üzemeltető: Blogger.

2016. szeptember 20., kedd

A tizenkét hónap

Szlovák népmese





Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy anya, annak volt két gyermeke, egy édeslánya és egy mostohalánya. Az édeslányát nagyon szerette, de a mostohalányára rá se tudott nézni, mert százszor szebb volt, mint az ő Holenája. A jó kis Maruska nem tudta magáról, hogy milyen szép és el sem tudta képzelni, miért olyan dühös az anyja, valahányszor megakad rajta a szeme.
Holena nem sokat lendített a ház körül, egész álló nap a kemencepadkán heverészett, vagy cicomázta-piperézte magát, Maruska mindent maga csinált: takarított, főzött, mosott, szőtt, font, füvet kaszált, még a tehénkét is egyedül látta el. Dolgozott hajnaltól - estig, égett a keze alatt a munka és szelíden tűrte anyja és nénje szidalmait.
De hiába, azok napról-napra rosszabbul bántak vele. Sehogyse tudták elviselni, hogy Maruska, ahogy növekedett, egyre szebb lett, Holena meg egyre rútabb. Egyszercsak azt gondolta magában az anya: "Bolond lennék, ha ezt a szép Maruskát tovább is itt tartanám, hiszen ha majd kérők jönnek a házhoz, mind belészeretnek, mind őt akarják, Holena meg a nyakamon marad."
Ettől a perctől a mostoha és a leánya mind csak azon tanakodott, mi úton-módon veszejthetnék el szegény Maruskát; éheztették, ütötték-verték, úgy kínozták, hogy becsületes ember olyat még elképzelni sem tud. De hiába, Maruska tűrt mindent békésen és egyre szebb lett.
Egy szép napon, január közepetáján, Holena a fejébe vette, hogy neki pedig ibolya kell.
- Eredj az erdőbe, Maruska - parancsolta húgának - és hozzál nekem egy csokor ibolyát, hadd tűzöm a derekamra, hadd legyek jószagú!
-Jaj, drága néném, mi jut eszedbe? Ki hallott már olyat, hogy hó alatt ibolya nőjön? - sopánkodott szegény Maruska.
-Ejnye, imilyen-amolyan lusta kölke, még feleselgetsz? Hallgass, ha én parancsolok neked! Szedd a lábad, egy-kettő, s úgy vigyázz, agyonütlek, ha ibolya nélkül jössz haza! - fenyegetőzött a gonosz Holena.
A mostoha pedig megragadta Maruskát, kilökte a házból, az ajtót meg kulcsra zárta mögötte.
Maruska keservesen sírva elindult a nagy rengetegbe. Vastag hótakaró borította az utat, sehol semmi nyom. Maruska sokáig ment-mendegélt, éhség kínozta, hideg vacogtatta, kérve-kérte az úristent, szólítsa már magához.
Egyszerre csak világosságot lát a messzeségben. Megy-megy, a fény után s elér a hegy csúcsára. Hát a csúcson nagy tűz ég, a tűz körül tizenkét kődarab fekszik, a köveken meg tizenkét férfi ül.
Háromnak fehér a szakálla, három már fiatalabb valamicskét, a másik három még fiatalabb, de az utolsó három a legeslegfiatalabb és legszebb is. Nem beszéltek azok egy szót sem, csak üldögéltek szép csöndesen és néztek a tűzbe.
Ez a tizenkét férfi a tizenkét hónap volt. Legfelül a nagy Január ült. Haja, szakálla fehér volt, mint a frissen hullott hó, kezében hatalmas buzogány. Megijedt Maruska; egy pillanatra meg is torpant, de aztán nekibátorodva közelebb lépett a tűzhöz s így szólt:
 - Jó emberek, engedjétek meg, hogy egy kicsit megmelegedjem, megvesz az isten hidege.
A nagy Január bólintott s megkérdezte Maruskát:
-Miért jöttél, lányom, mit keresel itt?
-Ibolyát szednék - felelte Maruska.
-Nincs most ideje az ibolyázásnak, lányom. Hiszen hó borít mindent - mondta a nagy Január.
-Tudom én azt - felelte Maruska - de mit tegyek, ha a mostohám meg a néném rám parancsolt, hogy ha törik-szakad, ibolyát vigyek nekik, mert ha nem, hát agyonütnek.
Jó emberek, szép kérlek, mondjátok meg, hol lelek ibolyát?
A nagy Január felállt odalépett a legifjabb hónaphoz, kezébe adta a buzogányt és így szólt: - Március, kisöcsém, ülj a helyemre!
Felült Március a nagy kőre és rásuhintott a tűzre a buzogánnyal. A láng azonhelyt magasra felcsapott, a hó olvadozott, a fák rügyeztek, a bükkösökben kizöldült a fű, a fűben kivirágzott a százszorszép: egyszerre kitavaszodott. A cserjésben, megbújva a levelek alatt, nyílni kezdett az ibolya, és Maruska még fel sem ocsudott, köröskörül olyan lett a föld, mintha kék kendőt borítottak volna rá.
-Rajta, Maruska, szedj ibolyát, de szaporán ám! - parancsolta Március. Maruska szedett is, örömest, egész nagy csokorra valót.
Aztán szépen köszönetet mondott a hónapoknak és vidáman sietett haza.
Álmélkodott Holena, álmélkodott a mostoha, amikor meglátták Maruska kezében a szép ibolyát; sietve ajtót nyitottak. Az ibolya illata az egész kunyhót elárasztotta.
-Hol szedted az ibolyát? - kérdezte az írigy Holena.
-Odafenn az erdőben, van ám rengeteg a cserjésben - felelte Maruska. Holena kikapta kezéből a virágot, a derekára tűzte, nézegette, szagolgatta, az anyjának is odaadta, hogy az is hadd szagolja, de bizony a húgának nem mondta volna: - Nesze, te lány, szagold te is!
Másnap, ahogy Holena ott heverészett a kemencepadkán, egyszerre csak eperre fájdult meg a foga. Nyomban odaparancsolta húgát s azt mondta neki:
-Eredj az erdőbe, Maruska, s hozzál nekem epret!
-Jaj, drága néném, hol találok én ilyenkor epret? Ki hallott már olyat, hogy hó alatt eper érjen? - sopánkodott Maruska.
-Ejnye, imilyen-amolyan lusta kölyke, még feleselgetsz? Hallgass, ha én parancsolok neked! Szedd a lábad, egy-kettő, s így vigyázz, agyonütlek, ha eper nélkül jössz haza! - fenyegetőzött a gonosz Holena. A mostoha pedig megragadta Maruskát, kilökte a házból, az ajtót meg kulcsra zárta mögötte.
Maruska keservesen sírva elindult a nagy rengetegbe. Vastag hótakaró borította az utat, sehol semmi nyom. Sokáig ment-mendegélt; éhség gyötörte, hideg vacogtatta. Egyszer csak megpillantotta a messzeségben ugyanazt a világosságot, amelyet előző nap is látott.
Sietett felé, nagy boldogan. Odaért megint a nagy tűzhöz, ott ült a tűz körül a tizenkét hónap, legfelül a nagy Január.
-Jó emberek, engedjétek meg, hogy egy kicsit megmelegedjem, megvesz az isten hidege - szólította meg őket Maruska. A nagy Január bólintott és megkérdezte tőle: - Miért jöttél megint, lányom, mit keresel itt?
-Epret szednék - felelte Maruska.
-De hiszen tél van, lányom, s a hó alatt nem terem eper - mondta Január.
-Tudom én azt - felelte Maruska szomorúan -, de mit tegyek, ha a mostohám meg a néném rám parancsolt, hogy ha törik-szakad, epret vigyek nekik, mert ha nem, hát agyonütnek. Jó emberek, szépen kérlek, mondjátok meg, hol találok epret!
Felkelt a nagy Január, odament ahhoz a hónaphoz, amelyik ott ült épp átellenben vele, kezébe adta a buzogányt és így szólt: -- Június öcsém, ülj a helyemre!
Felült Június a kőre és rásuhintott a tűzre a buzogánnyal. A láng magasra felcsapott s olyan forróság támadt körülötte, hogy a hó azon nyomban elolvadt, a fű kizöldült, a fák levelekbe burkolóztak, madarak csattogtak, daloltak, százféle virág virított az erdőn - egyszeriben nyár lett.

A bükkösben a föld mintha kis fehér csillagokkal lenne bevetve! De lám, a kis fehér csillagok Maruska szemeláttára eperré változnak, s ezek az eprek olyan gyorsan érnek, hogy Maruska még fel sem ocsudik, már piroslik az erdő tőlük, mintha vér ömlött volna a földre.
-Rajta, Maruska, szedj epret, de szaporán ám! - parancsolta Június.
Szedett is Maruska örömest, egy köténnyel teliszedett.
Azután szépen köszönetet mondott a hónapoknak és vidáman sietett haza.
Álmélkodott Holena, álmélkodott a mostoha, amikor meglátták, hogy Maruska egy teli kötény epret hoz.
Szaladtak ajtót nyitni neki. Az eper illata az egész kunyhót betöltötte.
-Hol szedted az epret? - kérdezte az irigy Holena.
-Odafenn az erdőn, terem ám a bükkösben rengeteg - felelte Maruska.
Holena kikapta kezéből az epret, jól belakott vele, a mostoha is torkig ette magát, de Maruskának egyik sem mondta: - „Nesze, te lány, egyél te is egy szemet!”
Harmadnap Holena piros almát kívánt.
-Eredj az erdőbe, Maruska és hozzál nekem piros almát! - parancsolta húgának.
-Jaj, drága néném, hol vegyek én télen piros almát? - vetette ellen a szegény Maruska.
-Ejnye, imilyen-amolyan lusta kölyke, még feleselgetsz? Hallgass, ha én parancsolok neked! Szedd a lábad, egy-kettő, s úgy vigyázz, agyonütlek, ha piros alma nélkül jössz haza! - fenyegetőzött a gonosz Holena. A mostoha pedig megragadta Maruskát, kilökte a házból, az ajtót meg kulcsra zárta mögötte.
Maruska keservesen sírva elindult a nagy rengetegbe.
Vastag hótakaró borította az utat, sehol semmi nyom. Ám Maruska most nem csak úgy találomra mendegélt, hanem egyenest a hegy csúcsára sietett, fel a nagy tűzhöz, ahol a tizenkét hónapot találta. Ott üldögélt a tizenkét hónap, a nagy Január ült legfelül.
-Jó emberek, engedjétek meg, hogy egy kicsit megmelegedjem, megvesz az isten hidege - kérte Maruska a hónapokat, közelebb lépve a tűzhöz. A nagy Január bólintott és megkérdezte: - Miért jöttél, lányom, mit keresel itt már megint?
-Piros almát szednék - felelte Maruska.
-De hiszen tél van, lányom, s télen nem terem piros alma - mondta a nagy Január.
-Tudom én azt - válaszolta Maruska szomorúan, de mit tegyek, ha a mostohám meg a néném rám parancsolt, hogyha törik-szakad, vigyek nekik piros almát, mert ha nem, hát agyonütnek. Jó emberek, szépen kérlek, mondjátok meg, hol találok piros almát!
Felállt a nagy Január, odament az egyik idősecske hónaphoz, kezébe adta a buzogányt, szólván: - Szeptember öcsém, ülj a helyemre!
Felült Szeptember a kőre és rásuhintott a tűzre a buzogánnyal. A tűz vörösen felizzott, a hó egyszeriben eltűnt, de a fákon már alig-alig volt levél, s azok is egyre hulldogáltak, hűvös szél pörgette őket az elsárgult pázsiton. Virág sem volt már annyiféle, mint nyáron: a hegyoldalon szegfű piroslott, a völgyben őszike virított, a bükkösben magas páfrány és sűrű puszpáng nőtt. Maruska egyre csak a piros almát leste, s lám, egyszerre meg is látott egy almafát, s fent, magasan az ágak közt, a mosolygó piros almákat.
-Rajta, Maruska, rázd meg a fát, de szaporán ám! - parancsolta Szeptember.
Megrázta Maruska, örömest, le is esett egy alma. Megrázta még egyszer, hát leesett még egy.
-Most pedig szaladj haza, Maruska! - kiáltott rá Szeptember.
Maruska tüstént szót fogadott. Felkapta a leesett két almát, szépen köszönetet mondott a hónapnak és vidáman szaladt haza.
Álmélkodott Holena, álmélkodott a mostoha, amikor meglátták Maruska kezében a két mosolygós piros almát. Sietve ajtót nyitottak, Maruska meg odaadta nekik a két almát.
-Hol szedted? - kérdezte az irigy Holena.
-Odafenn az erdőn, van ám ott bőven - mondta Maruska.
-Hát ha bőven van, akkor miért csak kettőt hoztál? Biztosan megetted a többit útközben! - rivallt rá Holena.
-Jaj, drága néném, dehogy ettem, dehogy ettem! Nem ettem biz én egy harapást sem! De azért hoztam csak kettőt, mert amikor először megráztam a fát, egy alma esett le, amikor másodszor megrázta, megint csak egy, többet meg nem hagytak rázni, rám kiáltottak, hogy szaladjak haza! - mondta Maruska.
-Hogy a mennykő csapjon beléd! - kiabált rá Holena és ütésre emelte a kezét. Maruska keserves sírásra fakadt és kérve-kérte az úristent, szólítsa inkább magához, de ne hagyja, hogy a gonosz nénje és mostohája agyonverjék.
A konyhába menekült. A pákosztos Holena meg nekiesett az almának; így ízlett neki, hogy ideig-óráig még Maruska kínzásáról is megfeledkezett. Azt mondta, ilyen zamatos almát életében nem evett még. A mostoha is megnyalta utána mind a tíz ujját. Mire mind a két almát bekebelezték, jött csak meg igazán az étvágyuk!
-Add csak a ködmönömet, anyám! - mondta Holena. - Magam megyek ez erdőre almáért; ezt a mihaszna lányt hiába küldenénk, megint csak megenné útközben a javát.
Bízd csak rám, anyám, meglelem én azt az almafát, s mint lerázom, ami rajt van, rám ugyan kiálthat akárki fia.
Hasztalan ellenkezett az anyja, hasztalan próbálta lebeszélni, Holena ködmönt kanyarított magára, kendőt kötött a fejére és elindult a nagy rengetegbe. Az anyja kiállt a küszöbre, úgy nézett lánya után.
Mindenütt hó, nyom sehol; Holena ment-mendegélt, a torkosság mind beljebb és beljebb hajtotta a sűrűbe. Egyszer csak fényt lát a távolban. Elindul feléje. Eljutott egészen a csúcsra, ahol a nagy tűz égett s a tűz körül tizenkét kövön a tizenkét hónap üldögélt. Holena viszahökkent, de csak egy pillanatra, azután közelebb lépett a tűzhöz és föléje tartotta a kezét.
Nem kérdezte a hónapoktól: - „Szabad - e megmelegednem?” - szóra se méltatta őket.
-Minek jöttél, mit keresel itt? - mordult rá bosszúsan a nagy Január.
-Mit kíváncsiskodsz, te vén szakállas, mi közöd hozzá, hová megyek?! - vágott vissza gorombán Holena, azzal hátat fordított a tűznek s ment be a sűrűbe.
A nagy Január összevonta szemöldökét és buzogányát megsuhogtatta a feje fölött.
Az ég azon helyt elsötétült, a tűz csak épp hogy pislákolt, esni kezdett a hó, szakadt, mintha kihasadt volt az ég cihája.
Jeges szél kerekedett. Holena azt sem látta már, hová lép, csak talpalt, bukdácsolt a nagy hóban, megbotlott egy hóbuckában, tagjai gyöngültek, merevedtek.
A hó meg csak szakadt szünös-szüntelen, jeges szél süvített. Hiába a meleg ködmön, hiába a kendő, Holena bizony megfagyott.
Várta az anyja a lányát, nézett ki az ablakon, nézett ki a pitvarból, de hiába várta.
Peregtek az órák, egyik a másik után, Holena csak nem jött.
"Mi lelhette azt a lányt? Tán még mindig az almát eszegeti, nem tud betelni vele?
Megyek már, megnézem, hol van ilyen sokáig!" - mondta magában az anya, kapta a ködmönét, kendőt kerített a fejére, s indult lánya után.
Mindenütt hó, lábnyom sehol. Hívta, szólongatta Holenát, de senki sem felelt.
Ment, barangolt az erdőben, szakadt a hó, jeges szél fütyült a fák közt.
Maruska ezalatt otthon megfőzte az ebédet, megetette a tehénkét, de se nénje, se mostohája nem jött meg.
"Hol maradnak olyan sokáig?" - tanakodik magában Maruska s a rokkához, ül. Már teli az orsó, a szoba besötétedett, de se a nénje, se a mostohája nem jön.
"Jaj, istenkém, csak nem történt valami bajuk?" - búslakodik a jó Maruska s aggódva kémlel ki az ablakon. Ragyog az égen a csillag, csillog a földön a hó, csak ember nincs sehol. Becsukja nagybúsan az ablakot.
Reggel várja őket reggelivel, délben ebéddel, de hiába várja, se a nénje, se a mostohája sem jön vissza többé. Mind a ketten odavesztek, megfagytak az erdőn.
A jó Maruskáé maradt a kunyhó, meg a tehén, meg a kis föld, derék férje is akadt, akivel boldogan békességben élte napjait.


Fordította: Szenes Anikó

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Template by:
Free Blog Templates